Petőfi Népe, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

LOM • MŰVÉSZET íg&Jgfc ■IV'Jf/J': ' Jjgl , Äj MUVÉSZPORTRÉ „Az alkotómunka CSÁKY LAJOS: Hódmezővásárhelyen született, 1950-ben. Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főis­kola rajz—magyar szakán szerzett diplomát 1973-ban, majd Kecskeméten telepedett le. 1975-ben, az Erdei Ferenc Művelődési Köz­pontban volt az első önálló tárlata, amit az­óta tucatnyi követett. Tagja a Magyar Nép­köztársaság Művészeti Alapjának és a Fia­tal Képzőművészek Stúdiójának, öt év? hat­hónapos művészeti ösztöndíjat kapott ä me­gyei tanácstól. 1982-ben a Szakszervezetek Megyei Tanácsa művészeti díjjal tüntette ki. „Csáky módszere egyfajta belső, az egyne­mű rajz eszközeivel megvalósított montázs, amellyel nem rögtön szembetűnő, hanem rej­tett kontrasztként párosítja a tárgyakat. Az alaptémát újabb és újabb elemek modulál­ják, a táj fenyegető akadályokkal vagy csá­bító, erotikus jelekkel telik meg, a tárgyak kimozdulnak helyükből. C^áky ezzel a szo­rongás, az elvágyódás, a baljós előjelek me- taf óráit teremti meg...” — írja Bakos Ka­talin művészettörténész a fiatal grafikusról. 4 — Tősgyökeres hódmezővásárhelyi értel­miségi család a miénk. Apámnak, a. nyakas kálvinistának — akitől egyébként eléggé tá­vol állt a művészet —, érdekes módon sok művészbarátja volt, nem is akármilyenek. Például az író Németh László, Bibó Lajos, Kiss Lajos, a neves' néprajzkutató, vagy Gailyasy. Miklós, aki meghatározó szerepet játszott ab­ban, hogy 1945 után a hazai képzőművészet egyik fellegvárává emelkedett szülővárosom. Többükről személyes emlékeket is őrzök. Per­sze, amikor én ötvenben megszülettem — negyvenéves anyám és ötvenéves apám aka­rata ellenére, késői gyerekként —, már egy apró, hónapos szobában éltek a szüleim... Azután megkezdődött a vándorlás városról városra, albérletről albérletre. A szétesett csa­lád légköre, az örökös költözködés, a sze­génység. minden szeretet, intellektuális ha­tás ellenére, eléggé befeléforduló, érzékeny gyereket formált belőlem, akinek leghűsége­sebb barátja végül a ceruza lett... — A főiskolára tudatosan készültem. Taná­raim közül különösen Török Gábor nyelvész hatott rám a maga nagyszerű egyéniségével, valamint Vinkler László és Fischer Ernő mű­vésztanárok, akik évtizedekig legendás alak­jai voltak a szegedi tanárképzőnek. Látva művészi ambíciómat, sok segítséget kaptam tőlük iskolán kívül is ... Emlékszem, egyszer Vinkler ^azt mondta: „Vagy beállsz fiam az alföldi iskola követőinek sorába, vagy meg­c A pr^bájlsz új. saját utat keresni”, — Gyermekkorom egy részét Kecskeméten töltöttem, ismeretségek, emlékek kötöttek a városhoz, továbbá ide nősültem, itt ígértek ál­lást, vagyis több dolog inspirált arra, hogy Rács-Kiskunban telepedjem le a főiskola után. Három évig a TIT-nél dolgoztam, majd hat évig a megyei bíróság hivatásos pártfo­góinak egyikeként. Közben egyre többet sze­repeltem különböző kiállításokon. 1981 volt az az év, amely talán a legnagyobb fordula­tot hozta eddigi életemben. Rajztanári állást kaptam a Petőii-iskolában. s azóta egy olyan tantestületben dolgozhatom, ahol a kollégák, barátok megértőek, segítőkészek.-Ez volt az az_ esztendő, amikor megismerkedtem egy művészházaspárral: Balta Margittal és Gáli Józseffel, akiknek megtetszettek a rajzaim, és szinte kierőszakolták, hogy haladjak tovább ezen a magam választotta úton, miközben er­kölcsi, szakmai támogatásukról biztosítottak. Hogy mindég mit jelentett nekem akkor, azt nehéz szavakkal megfogalmazni. Például ne­kik köszönhetem Zolnay Lászlónak, ü közép­kori művészetek neves szaktekintélyének máig tartó barátságát. Ugyanebben az évben felvettek a Művészeti Alapba és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába. Szinte egyik nap­ról a másikra nyílt meg előttem a világ. Ren­geteg kiállításra hívtak, s külföldön is bemu­tatkozhattam rajzaimmal, Érdekes, hogy csak ezt követően kezdtek számbavenni Bács-Kis- kunban is, mint grafikust.‘Holott előtte már csaknem egy évtizede igyekeztem bizonyí­tani, jelen lenni a megye képzőművészeti éle­tében ... Aki korábban is figyelt rám, mun­káimra, az egyedül az SZMT kulturális osz­tálya volt. Az alkotómunka vallomás, s engem a ceruza késztet leginkább, arra, hogy vallo- másszerűen fogalmazzák. Próbálkoztam több­féle grafikai eljárással, illetve a festészettel is, de végül hű maradtam legrégibb barátom­hoz... Igaz. Magyarországon eléggé ritka műfajnak számít a tónusos ceruza rajz, s nem kevés szakmai előítélettel kellett szembenéz­nem eleinte. A szürke különböző árnyalatai­val és a valóságból kiragadott látványélmé- -nyekkel •— íiguratív -formákkal — építem fel rajzaimat, és tudatosan törekszem arra, hogy kimunkáltak legyenek, talán azért, mert még ma is a reneszánsz, a manierizmus vonz. So­kan mondták már. hogy szépek a képeim, de ugyanakkor az egyikből szomorúság, a másik­ból félelem, rémület árad ... Minden bizony­nyal azért, mert nagyon közel áll hozzám például Bergman viiága is ... — Miért rajzotok ennyi fát? Mert olyanmo- . tívumnak tartom, amivel minden elmondható az emberről — életéről, érzéseiről, gondola­tairól —. mégha ő nincs is jelen a kompozí­ción. Számtalan formai megjelenésre képes a fa, s éppen- ezért könnyen antropomorfizálha- tó. Sok olyan szavunk van — viharvert, gör- nyeteg. lelombozódott, derékba tört. virágzó stb. —, amely a fára és az emberre egyaránt vonatkozhat. Nos, valahogy így van ez, ké­pekben, rajzokban fogalmazva is ... — Képzőművészeti élet... ? Meggyőződé­sem, hogy ezen a téren sem játszik olyan szerepet az itteni értelmiség, hogy igazán pezsgő lehessen a művészeti közélet. Az két­ségtelenül a megyei vezetést dicséri, -hogy né­hány alkotóműhely létrejöhetett itt az elmúlt évtiaedbe/L. Viszont e műhelyek mögött — megítélésem szerint — még ma sem alakult • Csáky Lajos: Érzelmes vallomás (ceruza) vallomás...” (Straszer András felvétele) ki valóban ütőképes alkotói, szellemi közeg Felnőtt, profivá lett egy fiatal graíikusgárda ebben a városban. Olyan fiatal művészek, akik éveken át bizonyítottak országos, sőt nem­zetközi fórumokon is, de mindezt teljesen ön- orőből kellett elérniük, nem kis megszállott­sággal, hallatlan lemondások árán, mert kü­lönösebb erkölcsi és anyagi támogatást nem kaptak szűkebb hazájuktól. Ennek ellenére, még mindig itt élnek, ebben a megyében. De vajon meddig? Hiszen változatlanul szeretné­nek másként élni, nem filléres gondokra fe­csérelni legtöbb energiájúkat... Ezt most nemcsak mint egzisztenciális gondokkal vias­kodó grafikus mondom, hanem mint egy szét­hullott szervezet; a Bács-Kiskun megyei Fia­tal Alkotók Körének — a BAK-nak — a volt titkára is. Egy szervezeté, amelyet éppen azok nem segítettek kellően, akik egyébként a létrehozását szorgalmazták. Mint érdekvédel­mi és szakmai közösség, annyit sem tudtunk elérni, hogy létrejöhesseii egy grafikai mű­hely, ahol legalább a minimális alkotói fel­tételek adottak. _Sok a feszültség bennem. Nekem sincs mecénásom, azaz csak egy: a családom. A fe­leségem és a gyerekeim hozzák a legnagyobb áldozatot pénzben, időben, türelemben — azért, hogy a művészi pályán tudjak maradni. Csakhogy ez nem nyugodt, kiegyensúlyozott elet, holott az alkotómunkához — mint min­den máshoz — ilyen feltételek is kellenek. Szász Endrének igaza van: a szegény művész fogalma, ma már mítosz. S ha a keserűség, a kiúttalanság érzete, a mindennapok szorí­tása, a létbizonytalanság gyötri az embert, akkor mindez előbb-utóbb törvényszerűen* tükröződni kezd alkotásain is... Van olyan rajzom, amin körülbelül hatvan órát dolgoz­tam, s annyit kaptam érte, hogy ha órabérbe átszámítanám, egy segédmunkás kikacagna ... Ma még többnyire ott tartunk, hogy hiába 4r egy festmény mondjuk ötvenezer forintot, a művész arra kényszerül, hogy tizedáron ad­ja el. Ezzel azonban a művészet értékelő­dik le... — Azt kérdezted szívesen tanítok-e? Mint már említettem, jól érzem magam ebben a tantestületben, s a pedagógusi munka min­dig tartogat annyi sikerélményt, hogy kár­pótoljon némileg egyéb kudarcos harcaimért Igyekszem tanárként és nem művészként je-, len lenni az iskolában, nagyon vigyázva arra, hogy ne kényszerítsem rá diákjaimra a sa­ját szemléletemet. Bár kétségtelenül adnak ■tekintélyt rajzaim, kiállításaim a gyerekek előtt. De bármennyire szeretek tanítani, bár­mennyire érdekel is a rajzoktatás módszerta­na, közben gyakran arról ábrándozom, hogy eljön majd az az időm, amikor csak a raj­zaimnak élhetek. S amikor meg is tudok élni belőlük,.. Koloh Elek GOÓR IMRE: Mikor a csillag eljön ismét Mikor a-csillag eljön ismét térdig tollpihe hóban jájbk Vékony Lajival vagy Pistával kikkel voltunk Háromkirályok. Megyünk kötésig érő hóban kölcsönsubában juhászbottal faragott házzal házról-házra. * Kutyaszó kísér s fehér angyal. Rongyszőnyegen ledöngölt földön/ jászolozunk meg jézuskázunk Bükkönyöstül Harangos tóig billeg süvegünk álszakállunk s mivel az Urat helybe visszük {szülői vélünk egy csapatban) földi jutalmunk szárba szökken a decemberi zord havakban. Elfogyasztjuk íóthék kalácsát Gálék döblecét gesztenyéjét s megosztjuk egyenlőn ’hogy illik szolgálatunk összegyűlt bérét s nekimegyünk a vakvilágnak: három igazából király kelléktelen meggondolatlan Gáspár Menyhért és Boldizsár; pedig (Széntszűz!) most kellene miket Heródes sose látott: sündörgésünkhöz álszakáll s bot (Ácsszentjózsef!) hogy kellene faragott hajlék bókolásra színlelésre de kellene alkalmas szó sztaniol csillag csinnadratta kolompzene és védelmünkre harcos véreb csont- meg íntépő agyarakkal s kíséretül lángszavú karddal az a hajdani angyal... Hatvanon túl ha jő az ünnep véletek ismét hóban járok Pista Herr Gross, Laji d’ Veekony távoli két HÁROMKIRÁLYOK. TÓTH ENDRE: Pereg a zúzmara Pereg a zúzmara, szinte roskad ia fa Befagyott a Balaton, lomha köd ül a tavon, partján lélek se jár. Bezárt ia giccsbazár s a többi kőceráj. Alig dereng a hold, a sirály* se sikolt. Rideg a táj és kihalt. Oh, hol a víg, nyári part? Megyek a parkon át, vár a kórházi ágy. Hej, hány hét a világ? ár harmadik esztendeje nem volt beosztva sem karácsonykor, sem szilveszterkor, az idei ügyeletét hát nem lehetett kivédeni. Csendes napnak ígérkezett a mai, de tapasztalatból tudta, hogy az efféle „igérkezők” válnak a legrázó­sabbakká később. Igaza lett. Már a reggel rosszul kezdődött. Hiába kelt föl négy órakor, hogy az ünnepi fasirozottat elkészítse. Megsavanyodott a tej, amibe ti zsömléket áztatni akarta, így idő előtt kellett ébresztenie Bá­lintot, hogy ne felejtsen el valami mirelitet venni, amit majd este a gyerekek elé tálalhat. Na és per­sze friss■ tejet, hogy holnap mégis meglegyen a fasírt. Bálint persze —. álmos és morgós lévén — üvöl­tözni kezdett, hogy kisgyerekes anyákat nem osz­tanak be csak úgy szentestére, vagy ha mégis, an­nak komoly oka van. Vallja be, hogy kinek a sze­retője, de legalábbis próbáljon meg tőle hamarabb hazákéredzkedni. Ne műszak után egy órával ér­kezzen, mint szokás szerint. Anna százszor elmagyarázta már, hogy a váltás nem jelentheti :azt, hogy a születendő gyereket egyik pillanatban még az egyik madam húzogatja ki az anyjából, a másik pillanatban pedig a másik. Nem volt értelme ismételni, így csak bevágta maga után az ajtót, úgyis késésben volt. Labor Erzsi hat után egy perccel csípte el. amint az öltöző felé száguldott. Le se vetkőzz 1 — suttog­ta. Azonnal a főnökhöz! Vigyázz, nagyon ideges. Or­dítozik. Egy órája bent van. A főorvos nyugalmat erőltetett magára, amikor meglátta. — Anna! Filmekben látott arckifejezéssel fújt egy füstka­rikát. — Dr. Morvaynét azonnal át kell kisérnie Debre­cenbe. Toxikózis. Görcsben van ... Nagy doktor is megy, de ... maga legalább már látott ilyet... Anna bólintott. Nem akarta éreztetni a férfival, hogy pontosan tudja, az elkövetkezendő néhány órában nem is annyira a beteg, mint inkább az osztályvezető sorsát tartja a kezében. Az asszony egy országos nagyvállalat igazgatójának a neje. Persze, ha a kórháztól való irtózása miatt nem sírja , ki, hogy otthon fekhessen, valószínűleg nem jut idáig... Még két hónapja lenne hátra. — Mikor lett rosszul? — kérdezte. — Kettőkor telefonáltak... Nagy doktornak ad­tam a papírjait, esetleg nézze át. És tudja,. mi a teendő.... A sofőrnek ne felejtsen el szólni, hogy véletlenül se adjon hangjelzést, attól is rohamot kaphat. A legjobb utat válasszák. Annának nem is annyira a tankönyv passzusai, mint bába nagyanyja intelmei jutottak eszébe. A görcsös betegnek, ha elájult, fakanál kell a szájá­ba. És csend, és sötét. Nagy doktor még csak harmadik hete gyakorolt náluk. Beképzelt szépfiú, aki minden nőt fögtön hárít akkor is, ha semmilyen támadás nem érte. A sofőrrel keményen kezet rázott, a verítékező beteg­nek megnézte a pulzusát, aztán megpaskolta Anna vállát. No kislány, hát járt mái a Hortobágyon? Nem, Anna még nem járt a Hortobágyon, és még mentőben sem ült az alatt a hat év alatt, amióta a kórházban dolgozott. Bármennyire igyekezett nyu­godt maradni, arca kipirult a gondolatra, hogy ö most hősiesen, százharminc kilométeres sebességgel robog a pusztán át a halál elől, eÚV életveszélyben levő anyával és magzatjával. Az asszonyt agyoninjekciózták, nem volt dolog vele. Anna feszültsége hamar fölengedett, lassan unalomba, majd csalódottságba váltott. A nagy ma­gyar Alföld épp olyan üres volt, mint a házuk mö­gött elterülő síkság ... Debrecenből pedig a sietség miatt csak annyit látott, hogy jnagyváros, mint Bu­dapest. Az -adminisztrálást, melyet Nagy doktor egy le­kezelő intéssel ráhárított — meg tudja azt maga ügyesen csinálni nélkülem is —, már kapkodva, ide­gesen végezte. Három óra felé járt, és ha nem jön közbe semmi, még elcsípheti a gyertyagyújtást ott­hon. Visszafelé fölhangosították az URH-készüléket. Az orvos ugyan beszélgetni próbált a klinikán látot­takról, de a sofőr épp olyan rosszkedvű volt, mint Anna, így elhallgatott. Figyelték a központ sípoló utasításait. Kevés munka adódott ezekben az órák­ban. A legtöbben ilyenkor már a fát díszítik. Az utak üresek, a lákástüzekre jóval később kerülhet csak sor. Épp a megyehatárnál jártak, amikor őket hívta a központ. Ferin, az ügyeletesen már érződött az ünnepi hangulat. — Pista bá’ — mondta kedélyesen —, kanyarod­jatok be Abonyba. Az állomás előtt valami Királyék bicskáztak. Egy pillanatra kikapcsolt, aztán újra jelentkezett. — Nem, nem. Oda mást küldünk. Rátok egy szülő asszonynak lész szüksége. A megye ellentétes sarkába irányították őket. Nagy doktor cigarettára gyújtott... Anna kérdezte meg helyette, előreláthatólag komplikált-e az eset. Most, hogy már biztos volt benne, úgysem érhet­nek haza, elmúlt az idegessége. Átcsapott valami furcsa nehéz fáradtságba, ahhoz sem volt kedve, hogy elképzelje, hogyan bontogatják otthon a gye­rekek az ajándékot. A központos viccelődött. — Hehe Acs Józsefné a cím, vigyázzatok, hátha valami MÁRIA lesz... A Vörösmarty út a templomtól nyílott. Szeren­csére, mert senki sem várta őket integetve, ahogy hasonló esetben szokásos. A sofőr nyitott be először a nagy ház mögé ragasztott hátsó konyhába, ahol világost láttak. Mögötte Anna, szemével azonnal az ágyat keresve, ahol az anya fekhet. De semmi ilyes­mit nem találtak. A hangos köszönésre a kamrá­ból kerül elő a beesett arcú, nagyszemű asszony­ka, könyökig lisztesen, félénken mosolyogva. Mö­NÉMETI ZSUZSA: Jézus születése 1983-ban götte az anyja, vagy az anyósa dióval, s rögtön ez­után a férj is az udvar felől kezében demizsonnaL ~ Csakhogy! kurjantott, s rögtön az orvoshoz fordult. — Egy kortyocskát ebben a fagyban Nagy doktor bíborvörös lett. csak dadogni tudott — Hogy-hogy?-------;*—'■*> ~ iiai jete ifiévé. íviamcKepe Ji l enyes jóindulatot sugárzott a fiatalember felé; m nek itt hivataloskodni! Ahol én ott vagyok c úgyis minden klappol. — A magzatvíz? — nézett Anna a feleségre • Hányadik gyerek? Mikorra van kiírva? Hány pe cetek a fájások? — Jól ismerte az ünnepek elöl kórházba menekülő,fáradt nők arcát. De most ne volt ereje megbocsátani. ' — Második... Még nincs semmi ...De gondc tam,.. — Kereste a kiskönyvét, porolta a ruháit zavartan csomagolt. A sofőr kezében ekkor már ej „kis házival’’ megpakolt teli szatyor lógott. A kr dencen diszkréten három boríték sorakozott — Várjanak, magukkal megyek én is —’ fctabd fl férfi az udvarból. — Hozom a garázskulcsot,. Az orvos és a sofőr előre ment. Anna az asszonj nyal maradt, összeszorított szájjal nézte, ahogy im gara kapja a bundát, a kalapot. — Majd viszem a csomagját — mondta. — A há só ajtónál szálljon... *■ Pista bá’ indította a motort. A malacképü a met töhte ügetett. Várjon csak! — kapta el Anna kézi Nővérke — vonta hátrébb, és az arcába szuszt gott. — Ma£a jöjjön az én kocsimon. Nem bán meg, majd meglátja. Anna nem volt egészen biztos benne, hogy han­gosan, vagy csak magában sikít föl. A mentőben hazáig csend volt. Labor Erzsit még bent találták a kórházban. Ma­gányos nőként ilyenkor hosszúzott. — Nincs semmi — biggyesztett. A főnök kettő­kor telefonált Debrecenbe, azt mondták neki. már jobban van a doktornő asszony. Erre itthagyoit ne­ked egy üveg konyakot. Különben eddig kidobtunk két reszeg atyát, tíz perc múlva lész egy .császár. Hozzam a poharakat? Anna kilencre ért haza. A kislány a nyakába csimpaszkodott. — Apa azt mesélte, most születik a Jézuska. Anya ott voltál? Megszületett? Anna mosolygott. Hát persze, simán. Három kiló húsz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents