Petőfi Népe, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
MÜVÉSZPORTRÉ “Oujti ((jidre „Bennünket igazoltak az elmúlt évek” Budapesten született, 1935-ben, s itt élt harmincöt esztendeig, mígnem Kecskemétet választotta otthonául. Az ötvenes évek végén szerzett diplomát a Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János és Pór Bertalan növendékeként. A Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának 1960 óta tagja. Olajfestményeivel és grafikáival hívta fel magára először a tárlatlátogatók, művészetbarátok figyelmét. Azután megismerkedett egy rengeteg titkot rejtő, „mágikus csodával”, s másfél évtizede szinte kizárólag ennek él... Alapító tagja, s egyik vezéregyénisége ma is a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepnek. Zománcképeivel és -plasztikáival számtalan hazai és külföldi kiállításon bemutatkozott az utóbbi években. Az idén például, a franciaországi Li- mogesben rendezett zománcművészeti világkiállításon (másodmagával) képviselte a kecskeméti színeket. — Rákosszentmihály, ahol én felnőttem, a fővárosi és a vidéki élet határmezsgyéjén volt mindig; karnyújtásnyira az erdőktől, rétektől, és másfél órai zötyögésre a nyüzsgő belvárostól. Engem jobban vonzott a természet. Nem voltam vagány pesti kölök, sőt, ha így visszagondolok, még csak csintalan sem, hiszen nem csuz- liztam a verebeket, s nem rúgtam be labdával a szomszéd ablakát soha. Inkább olyan magamnak való, befelé forduló kissrácként cseperedtem fel, akinek legkedvesebb játéka az volt, hogy az udvarunk egyik zugában ember- figurákat gyúrt agyagból, sárból ... De nem tartoztam a jó tanulók közé sem, csak a biológia meg a fizika kötötte le a figyelmemet, s persze később a rajz^ amit a negyvenes évek vége- felé. már másként oktattak, mint korábban. Vagyis már nem puszta másolásból állt a rajzóra, hanem úgy is ábrázolhatott valamit a diák, ahogy ő látta. Csak érdekességként mondom, hogy hetedikes koromban a legjobb rajzos voltam az osztályban, félévkor mégis megbuktatott a tanárom, mert felfedezte társaim rajzain is az én kezem nyomát., jp^rsz^, .alig^.^egy, évvel később, éppen ez a tanárom kardosko- sdott azértjühogyaa művészeti .gimnáziumban folytassam a tanulmányaim. — A gimnáziumban festő szakra jártam, itt festhettem például élétemben először olajjal. Üj anyagokkal, technikákkal ismerkedni már akkor is nagyszerű élményt jelentett. A főiskolán a mestereim nemcsak mint művészek, mint pedagógusok is nagyszer emberek voltak. Kmettynél alakrajzot, Pór Bertalannál festészetet tanultam. S mindkettő úgy tanított bennünket, hogy — több akkori főiskolai festőtanártól eltérően — egyik sem akarta ránk kényszeríteni saját szemléletét, sőt, úgy hiszem, tudatosan vigyáztak arra, nehogy holmi epi- gonok legyünk. Persze, ez egy olyan korban volt — az ötvenes évek első felében —, amikor sok minden behomályosodott... Hogy mire gondolok konkrétan? Például 'harmadéves koromban, egy véletlen folytán döbbentem rá, hogy valójában milyen zseniális művész volt Pór Bertalan. Te- remrendezés közben, egy szekrény mélyén, rábukkantam ugyanis néhány régi képére, amiket még párizsi évei során festett, rajzolt. Olyanokra, amilyeneket ittihon, akkoriban nem volt szabad ... Igen, zseniális volt, bár ez nem azt jelenti, hogy különösebb erővel hatott volna rám a művészete. Sokkal inkább a régiek, közülük is a spanyolok; Velázquez, Goya, Greco festészete ... — Mit szóltak szüleim a pálya- választásomhoz? Volt balhé. Apám, szegény, kétkezi munkával és egyedül kereste népes családunknak a kenyeret, s én voltam a legidősebb fiú. Azt várták, hogy érettségi után dolgozni megyek, s kitanulom az akkor nagyon divatos vasesztergályos szakmát. De erről nem szívesen beszélek, mert még ma is piron- gok, ha eszembe jut... Szóval, otthon azt mondtam, hogy munkát keresni megyek, s közben a főiskolán felvétdiztem. A hazugság persze ham§r kiderült, hiszen hozta a postás az értesítést, hogy felvettek. Sokáig nem bocsátotta meg apám, amiért ilyen bizonytalan egzisztenciát kínáló „szakmát” választottam. — Hét évig tanítottam egy XIII. kerületi általános iskolában, miután megkaptam a diplomámat. Rajzot, természetesen. A tanítás mellett művészi ambí-, dóimnak szenteltem minden időmet. Alaptag lettem, fdvettek a Fiatal Képzőművészek Stúdiójá•ba, s.már rendszeresen, szerepeltek kiállításokon olajíestmé- -nyeim, ...grafikáim. A hatvanas évek második felében dolgoztam először — a nyári tanítási szünetben — Kecskeméten, a műkertvárosi alkotótelepen. Itt találkoztam néhány művésszel — közöttük Káta-i Mihállyal —, akik rendszeresen kijártak a zománcgyárba. Egy nap én is elmentem velük. Ekkor és így kezdődött az új élet... Azután évekig visszajártam, s 1970-ben végleg leköltöztem Kecskemétre a családommal. A zománcgyárban kaptam munkalehetőséget, s azóta rengeteget kísérleteztem ezzel az anyaggal, aminek nagyon sok titkát kell ismerni ahhoz, hogy művészi igénnyel használhassuk. Hiszen attól függően, hogy milyen fémfelületet zománcozunk, változik ennek az anyagnak a tulajdonsága, de attól függően is, hogy hogyan színezem, milyen arányban választom meg komponenseit, milyen az égetési' hőfok, mennyi az égetési idő, és így tovább. — Ha vászonra fest az ember, ad_ dig kevergeti a palettán a színeket, míg megtalálja a legmegfelelőbbet. Ez sem könnyű, de a tűzzománc képek esetében sokkal nehezebb. Ugyanis, égetés előtt imásak a színek, árnyalatok, mint utána. Tehát kész képben kell gondolkodni, s tudni, mi• Portré I. (Kiss Béla felvételei) lyen arányokkal érhető el a kívánt szín és felület. Mert természetesen nem lehet a véletlenre bízni, hogy milyen lesz egy alkotás, a' magas hőmérséklet hatására.. És lényegében .ez pontosan meghatározható, ‘irányítható, csak ismerni kell az anyag reakcióit. A zománc egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy kémiai kötődés jön létre az égetés közben közte és a fém között, s összetételétől függően színező- dik... — Egy nagyon régi, ősi örökség a zománcművészet, ami a hatvanas évektől ismét reneszánszát éli, sőt napjainkban már szemmel láthatóan kilép az ötvösség fogalomköréből, ahová évszázadokon át szoríttatott, s önálló művészetté válik. Igaz, sok vita folyt még akkoriban autonóm művészeti jellegéről a tűzzománcnak, amikor én elköteleztem vele magam. De engem nem ez a művészettörténészi, kritikusi vita érdekelt, mint művészt, 'hanem az anyag, s a benne rejlő lehetőségek felkutatása, hogy „megszelídítve” gondolatokat közölhessek és ébreszthessek segítségével. Persze, olykor engem is „megperzselt” kicsit a tűz ... Az elmúlt évek azonban, azokat az alkotókat igazolták, akik hittek a tűzzománcban. — Mondhatom, hogy ebben a műfajban egy ideig saját magamra voltam utalva, de azután létrejött a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótábor, ahol nyaranta több 'hazai és külföldi művész dolgozik együtt, és lehet mit tanulni másoktól. Ahogy szerencsére nekem is van mit továbbadnom ma már; másfél évtizednyi kísérletezés tapasztalatait, eredményeit. Ezért vállaltam el egyébként évekkel ezelőtt a kecskeméti amatőr képzőművészek körének és az ifjúsági zó- máncszakkörnek a vezetését is ... — A megyei tanács végrehajtó bizottsága elfogadta szeptemberi ülésén egy nemzetközi zománcművészeti alkotóműhely létrehozásának tervezetét, ami szerintem« új korszakot nyit, ha megvalósul — várhatóan két év múlva — nemcsak Kecskemétet, illetve Bács-Kiskunt, de az egész országot tekintve is, ennek a műfajnak. Ez egy állandó műhely lesz — és nem időszakos, mint a nyári alkotótelep —, ahol megfelelő feltételek mellett, ösztöndíjrendszer szerint dolgozhatnak hazai és külföldi művészek. — Nosztalgia? Igén, olykor azért mocorgott 'bennem ilyesmi az elmúlt években, de csak nagyon ritkán szakítottam rá időt, hogy vászon előtt, az olajfestékhez nyúlva fessek, míg elmúlik a sóvárgás ... Néha úgy érzem, nekem az a legnagyobb sikerem, hogy megmarad tűzzománc körplasztikáimon a máz. Nem, ne hidd, hogy ezt kishitűségből vagy álszerénységből mondom. Aki ismeri a tűzzománcot, azt tudja, hogy ez nem is olyan kicsi siker — Koloh Elek MÁTYÁS FERENC: A Néva partján Megyek a Néva partján, miként ha valakit keresnék, a hegyes Izsák-templom harangkondulása hozza az estét, a felszáradó könnyzáporok párája ködlik az angol kerten át, alatta névtelen civilek, elesett katonák csontjait ropogtatja, az idő. A téren tulipánok vereslenek, olyanok, mint a levágott gyerekfejek, Leningrád mégse temető. Százezrek reménye porlad lábad alatt, amerre jársz, s amerre ismét állnak a Nagy Péter építette paloták, s hol a fölkelés hősei annyiszor '• végigjárták a Golgotát. VELEMIR HLEBNYIKOV: A szabadság elé Majd eljön a pőre szabadság, virágba borít sziveket. Követve szilaj hadimarsát, tegezzük a tiszta eget. Lépünk, szigorún, dübörögve, pajzs kondul az öklök alatt. A pép legyen úr 'ma örökre, hatalmas, végre szabad! Most, lányok, nyíljon az ablak, zengjen hidakról az ének, szövetségéről a Napnak, országlásáról a népnek! Rab Zsuzsa fordítása Ezerkilencszáznegyvenkettőben sem adta az idő alább, mégis legyőzték a halált. A sétányon a költő szobra áll, e bronzba öntött hideg jelkép cseréli versről versre lelkét nemzedékeken át. ö volt a hó alatt alvó szabadság, a hatalom, erkölcs, s derűs ég, akit nem teríthetett le a golyó, se a sortüzekkel felgyújtott keserűség. Mennék töüább a Néva partján, de a kőszobor rámkiált: Lábufjhegyen járj, itt hősök alszanak, e kőtáblákról szemek néznek read, névtelen nevek aránylanak. Lábujjhegyen járj —, súgja a Néva is, mint halk imát a balladába vonult nyolcéves karabélyos kislány telteiről á legendát, az ellenállást, és az éhhalált... miközben németek fényképezik az Ermitázsban Van Gogh napraforgó csendéletét és Cézanne-t. „AZ ÖRÖM HÁZUNK TÁJÁN HATÁRTALAN. Hogyan kapott Kecel Vasarely- kompozíciót? „Szeretnénk megírni családunk történetét...” Lapunkban is többször megjelent már a Keceli Nevelési Központ új tömbjének fényképe, így olvasóinknak akár természetes is lehet, hogy az épületet egy nagyméretű Vasarely-kompozíció díszíti. Az igazság azonban az, hogy soha és senki nem tervezett Vasarely-alkotást a főfalra. Hogy mégis lett, az dr. Koszta Sándor állatorvosnak köszönhető. — A terv szerint túrkevei klinkertéglával kellett volna burkolni a falat: képzeljen el egy hússzor tíz méteres téglafelületet a község központjában!? Fel is vetettem egy végrehajtó bizottsági ülésen, hogy valamilyen képzőművészeti alkotást kellene a falra terveztetni — emlékezik a két éve történt események kezdetére dr. Koszta Sándor. — Milyen választ kapott? — Senki nem vitatta, hogy igazam van, de Laták Ede tanácselnök tudtára adta a testületnek, hogy az épület értékének pár ezrelékét fordíthatják csak ilyen célokra. Meg ugyan nem nyugodtunk, de el kellett' fogadnunk a választ. Ám nem sokkal ezután érdekes cikket olvastam a Nép- szabadságban. A Victor Vasare- lyvel készített interjúban a mester az én olvasatomban azt nyilatkozta, hogy szívesen készítene nagyméretű kompozíciót Magyarországra is. Ez nekem nagy lökést és bátorságot adott, s azt mondtam magamban; nyolc forintom van egy postabélyegre, tehát nekiültem, s levelet írtam Vasarelynek... — Herman tudta a elmét? — Régóta nagy tisztelője vagyok, Pécsett nem egyszer jártam kiállításán, s barátaimtól — minden eshetőségre számítva — ott szereztem meg a címét. — Megírtam, hogy Kecel népe nagy örömmel venné, 'ha a nevelési központ UNESCO-díjas épületét Vasarely-kompozíció díszítené. Bemutattam néhány sorban a nagyközséget is, lakosait, kultúráját — és izgatottan vártam a választ. — Ez hamarosan meg is jött, és kedvező volt __ — Éppenhogy nem! Vasarely udvariasan bár, de határozottan elhárította a kérést. „Nem arról van szó — írta —, hogy én egyénileg adományozzak a százszámra jövő kérelmezőknek. Tiszta szívből megtenném, de elfoglaltságom és egyéni anyagi helyzetem ezt kizárják”. A kárörven- dők azonnal tapsoltak: ők ezt előre megmondták. Én azonban nem hagytam a dolgot annyiban, s egy újabb levelet írtam, lényegében v megköszönve a válaszát. 'Legnagyobb meglepetésemre december 30-án megjött Vasarely levele. „Semmi akadálya annak, hogy Kecel városában egy fali integrációt proponáljak — írta —, de ehhez-elsősorban a függőleges szabad falrészek tervrajzai szükségesek. A terveket jó szívvel adományozom, de a gyártás és megoldás problémái önök és a Zsolnay-gyár között fognak lezajlani”. — Megörültek, ugye? — Hát persze! Délelőtt kaptam a levelet, délután volt a vb- ülés, ahol. felolvastam, majd Va- sarelyt tudósítottam arról, hogy „az öröm házunk táján határtalan”. Felvettük a kapcsolatot a gyártóval, megsegített bennünket a megyei tanács 300 ezer forinttal, s így elkészülhetett, falra, kerülhetett a Vasarely-kompozíció. — Amit — Valijuk be — dr. Koszta Sándor állatorvosnak köszönhet Kecel lakossága. Nem teljesen jellemző az állatorvosokra, hogy ilyen mértékben szeretnék, pártolnák a művészeteket, ekkora szerepet játszanának a közéletben... — Nagyapáim öccse volt a festő Koszta József, s bár a kapcsolatot nem tartottuk, hiszek abban, hogy a művészetek iránti szere- tetet kicsit tőle is „örököltem”. Ami kérdésének másik részét illeti, arra is egyszerű a válasz: az én- apám -Erdélyben volt vasutas, ide-oda helyezték, voltaképp gyökértel ennek számítottunk, tehát törvényszerű, ‘ hogy én magam igyekeztem véglegesen letelepedni, amint tehettem. 1953- ban kerültünk feleségemmel Ke- celre, s úgy érzem, azóta már- már tősgyökeres kecelivé váltunk. 1953-ban választottak tanácstaggá — most már nincs senki a testületben, aki ugyanannyi ideje lenne tagja, mint én. 1963-tól vagyok a végrehajtó bizottság tagja is, Laták Ede tanácselnökkel a leghosszabb ideje. Általában a községfejlesztéssel, -szépítéssel foglalkoztam, s van bizonyos részem abban, hogy Kecelen van strand, gázcseretelep, aszfaltút, nevelési központ. — A bejáratnál ott a névtábla, de az állatorvos elé a „nyugdíjas” szót ragasztották be. — Egyelőre részleges még a nyugdíj, meg aztán nem is olyan egyszerű egyik napról a másikra otthagyni valamit, amit eddig teljes energiával csinált az ember. Mindenesetre jó érzés végigmenni a falun, és arra gondolni, hogy mennyi mindenben van benne az én kezem munkája is ... — Legutóbb a Kecelért kitüntetéssel ismerték el érdemeit. Ha nem tudnám, hogy hány éves, tíz esztendőt nyugodtan letagadhatna — milyen terveket sző a jövőre? — -Feleségemmel, jóban-rosszban hű társammal, a családi láda tartalmát kezdjük feldolgozni. Szeretnénk megírni családunk történetét. Pihenni azután is ráérünk ... — Erőt és egészséget kívánunk hozzá! Ballal Jósét I
