Petőfi Népe, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
Vasas Károly rajza A ROSSZ MŰSOROK Segíteni Bács-Kiskun községeit járva, az utcai falragaszok, mű- sorhirdetések szövegeit olvasom, és megrémülök. Az egész megye néhány hitvány kabaré és nótaműsor „megtekintésével” múlatja szabad idejét. A haknis brigádok menedzserei jól dolgoznak: szinte minden ajtó kinyílik előttük. Igénye- ' sebb előadást bizony alig-alig kínainak a falusi művelődési házak. Tért hódít az igénytelenség ... A színvonaltalan műsorok megvásárlását legtöbb esetben anyagiakkal, gazdaságossági számításokkal támasztják alá a közművelődési intézmények munkatársai. „Azt adunk a községnek _ mo ndják többen — amit szívesen megfizet: Hof it, Ka- bost, Sasst és a velük járó „mellékneveket’.’. A színvonalat nem tudjuk garantálni.” Ennek az érvelésnek azonban van egy szépséghibája: manapság az ilyen műsorok is méregdrágák! Ha nem is fizet rá egy-egy intézmény a gyengécske „Nyírva mulat a magyar” című Hofi-showra, keresni sem fog rajta, az biztos. Az útiköltségek arányában 17—20 ezer forintért „mérik”. Es biztos, hogy nem fogja megnyerni az igényes nézők tetszését... De mit lehet tenni? Talán a törődés, az ötlet, az igyekezet hiányzik? El kellene indulni keresni előadókat, helyi igényeket összegyűjtve sajátos színt adni a helyi szabad1S MÉREGDRÁGÁK! — kell! idős programoknak? Persze, nem ilyen egyszerű a dolog. Manapság az értelmiségi lét peremén élő közművelődési alkalmazottaknak sok más gondjuk van, mint a magas igényeket szem előtt tartó műsorpolitika kialakítása. Egyelőre arra kell fordítani a legtöbb időt és energiát, hogy a szűkös | költségvetésből, az emelkedő árak ellenére ki tudjanak jönni. Sok helyen arra sincs pénz, hogy a kötelező igazgatói értekezletre az utazást állami pénzből fizessék. De ne felejtsük el: van néhány „hivatott” megyei intézmény, amelynek jóval többet kellene tenni a faluért. Van például színházunk, amely már évtizede elfeledkezett arról, hogy területi feladatai is lennének. Sajátos eszközeivel segíteni tudna a falusi iskolákban éppúgy, mint a művelődési házakban ... Több támogatás jöhetne a megyei művelődési központtól és a könyvtártól is — és általában — a városoktól, amelyek (bármilyen átszámítást végzünk is), jóval többet kapnak ’ a kultúrára szánt forintokból, mint a falvak. És mielőbb kellene egy önálló szervezőiroda, amely számba venné Bács-Kiskun művelődési „potenciálját”, ismerné és koordinálná azt. Ne feledjük: a kulturális javak elosztása fontos része a kiteljesülő demokratizmusnak.F. P, J. *■ 1 EÖTVÖS JÓZSEF NEVÉT VESZI FEL A BAJAI TANÍTÓKÉPZŐ Fejlesztik a nemzetiségi Beszélgetés dr. Juhász Károly főigazgatóval oktatást gadóképessége. így tudjuk majd a népművelő- és a nemzetiségi- képzést felvállalni. Bővíteni szeretnénk a gyakorló általános iskolát is 'hat tanteremmel, valamint a szakvezető tanárok létszámát. A tudományos kutatási profilunk kialakításánál négy területre összpontosítunk. A tanítóképzéshez szükséges tantárgypedagógiai kutatásokra, a felső- oktatási didaktika kérdéseire, a közművelődési kutatási programra, és a nemzetiségi oktatás korszerűsítésére. Tanév végéig kell elkészítenünk és megtárgyalnunk a közép- és hosszú távú intézményi terveket. A távlatokban kissé merészebben gondolkodhatunk, remélve, hogy az ezredfordulóig jobb lesz a helyzet. — Ügy tudom, hamarosan nevet vesz föl a főiskola, mégpedig Eötvös Józsefét. Miért éppen rá esett a választás? 1958-ban az Elnöki Tanács megszüntette a középfokú tanítóképzést és elrendelte tizenegy felsőfokú intézmény felállítását. Kezdetben úgy látszott, hogy ezzel Baja elveszti egyik legrégibb középiskoláját. A város bizottságot delegált a minisztériumba, annak érdekében, hogy az akkor már 89 éves intézmény felsőfokúvá válhasson. A tárgyalások eredményesen végződtek. Az 1958. július 7-i városi tanácsülésen bejelentették, hogy 1959. szeptember 1-én Baján is |ineg- nyííik az új Felsőfokú Tanítóképző Intézet. A negyedszázados évforduló alkalom a mérlegkészítésre, az eredmények számbavételére, de arra is, hogy előretekintsünk, s a tanítóképzés előtt álló feladatokat körvonalazzuk. Ez ügyben kerestem fel dr. Juhász Károlyt, a főiskola főigazgatóját, aki július elseje óta áll ezen a felelősségteljes poszton. Mielőtt visszatekintettünk volna az elmúlt huszonöt évre, arra kértem, vázolja fel a főigazgatói székig ívelő pályáját. — 1046-tól 1351-ig ebben az intézményben végeztem tanulmányaimat, itt kaptam az indíttatást pedagóguspályámhoz. Tizenkilenc évesen kerültem a Szekszárd melletti Ózsák pusztára, egy összevont tanyai iskoláiba, ott tanítottam egy évig, ezután képesítőztem. Következő munkahelyem a garai általános iskola volt, először tanítóként és napközivezetőként, majd igazgatóhelyettesként, végül igazgatóként dolgoztam, egészen 1966-ig, amikor a járási művelődési osztály vezetője lettem. Közben elvégeztem a magyar—történelem szakot a szegedi tanárképző főiskolán, valamint a pedagógiát a József Attila Tudományegyetemen. 1973-ban hívtak a tanítóképző főiskola neveléstudományi tanszékére, s ezzel együtt igazgatóhelyettesi — az 1976-os átszervezésnél főigazgató-helyettesi — megbízást is kaptam. A mostani főigazgatói kinevezésem három évre szól. Amint ebből a rövid pályaképből is látszik, életem nagyobb részét az igazgatásban töltöttem, de mindig meg tudtam osztani magam a vezetés, a^ tanítás és a tanulás között4 ,—' 1959-ben felsőfokú, majd 1976-tól főiskolai intézmény lett a bajai tanítóképző. Negyedszázad hosz- szú idő, nem múlik el nyomtalanul egy intézet életében sem ... — Mennyiségileg és minőségileg is sokat fejlődtünk. Nézzük csak a leglényegesebb változásokat. A főiskolává válással együtt kialakult a tanszéki rendszer, ami a tudományágak alaposabb művelését szolgálja. Folyamatosan korszerűsödött, mindig új elemekkel bővült a tanterv, megfogalmazódott benne egyebek között a természettudományos műveltség emelésének igénye is. Jelentős változást hozott a főiskolai szintű oktatásban a kötelezően és szabadon választható szakkollégiumok bevezetése, oroszból és a készségtárgyakból, rajzból, énekből, technikából, testnevelésből, valamint könyvtárból és népművelésből. A ma tanítójának otthon kell lennie az utóbbi két területen is. Jól kiépült a nemzetiségi tanítóképzés rendszere, német és szerb-horvát szakon. Mi látjuk el nemzetiségi tanítókkal a Dél-Alföldet. Amikor az elmúlt huszonöt év eredményeit vesz- szük számba, nemcsak az oktatás tartalmi fejlődéséről kell szólni. 1978-ban új oktatási épülettel, három évvel később pedig sport- csarnokkal gazdagodott az intézet. Korszerűsítettük a menzát és a fűtést. A legmodernebb oktatási eszközök közül feltétlenül említést érdemel a Zártláncú televíziós rendszer, a nyelvi labor és a szaktantermek. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy óriási lépéseket tettünk előre. Azért is vállaltam el a főigazgatóságot, mert tudtam, hogy nyugodtan lehet építeni az eddigi eredményekre, s ezeket megtartva és fejlesztve haladhatunk tovább. — A közeljövőben újabb konkrét célok megvalósítása vár a tanítóképzőre. Melyek ezek közül a legfontosabbak? — A pedagógusképzés fejlesztésének irálnyait kitűző munka- okmányban is megfogalmazódik az igény, mely szerint több tanítót kell kiképezni. Mi felvállaltuk azt is, hogy erősítjük a főiskola nemzetiségi pedagógus- képző jellegét. Terveink között szerepel a német és délszláv óvóképzés bevezetése is, ehhez biztatást kaptunk a minisztériumtól. A Kecskeméti Óvónőképző Intézettel közös integrációs kísérletben itt a nemzetiségi változatot valósítanánk meg. Másik fejlesztési területünk — 1990-ig kutatási szinten — a közművelő- és könyvtárosképzés. Ezekhez a fejlesztésekhez a személyi és tárgyi feltételek bővítése szükséges, mivel nem a jelenlegi kapacitás rovására akarjuk mindezt elérni. Az alapfeladatunk továbbra is a tanítóképzés, Bács-Kiskun, Csong- rád és részben Békés megye tanítóellátása. korszerűtlen, tíz— tizenkét ágyas kollégiumunk helyett szeretnénk egy kétszázötven férőhelyes új diákszállót. Bízzunk abban, hogy a VII. ötéves tervben felépül. Így harminc százalékról. hatvanra emelkedne a kollégiumi ellátottság, és plusz hetvenöt fővel a főiskola befo— A felsőfokú tanítóképzés az idén huszonöt éves. Áprilisban Debrecenben tartották az országos nyitóünnepséget, november 13-án pedig nálunk lesz a zárórendezvény. Az ünnepségre meghívtuk Aczél Györgyöt, ő avatta ugyanis annak idején, a művelődési miniszter első helyetteseként felsőfokúvá az intézetet. Ügy gondoltuk, a jubileum alkalmából névadót is tartunk. Több hév is számításba jött, végül •Eötvös József mellett döntöttünk. Ügy érezzük, az ő neve méltatlanul feledésbe merült, holott őt tekinthetjük tulajdonképpen a hazai népoktatás atyjának. 1870- ben az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk értelmében ő alapította intézményünket. A népiskolai törvény ugyhnis külön fejezetben foglalkozott az állami tanítóképzők felállításával. Ezzel megszűnt a felekezeti tanítóképzés monopóliuma', s már néhány év múltán a tanítók egynegyede az állami képzőkből került ki. Érdekességként hadd mondjam el, hogy ez a tanítóképző az alapítástól fogva megszakítás nélkül működik; egyetlen tanév sem maradt el.* S az előbb elmondottakból kövei-: kezik, hogy 1948-ban államosítani sem kellett, mert mindig is állami intézmény volt.- A jubileumi ünnepségen képzőművészeti alkotással is gyarapodunk, akkor avatjuk fel Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész 'Eötvös Józsefről készült domborművét is. Kormos Emese zt a magyar gázlót mintha egyszer én már elmeséltem volna. De nem úgy, ahogy kell. Biztosan frissiben, ahogyan hazajöttem arról a nagy__ utazásról; még talán meg sem emésztettem; szabályosan, tisztelettel, főhajtással. Azóta sokat beszélgettem barátaimmal aik- kori tapasztalataimról. Erről a dologról is. S ahogyan telik az idő, mindenből más tűnik fontosabbnak, megjegyzendőnek. Most először az öreg jut eszembe. Az öreg, aki kísért Irkutszkban, az alumíniumgyári veterán. A polgárháború alatt még komszo- molista volt, amikor a város alatt megjelent keletről Szemjonov atamán. Nagy serege volt, amilyet a Távol-Keleten csak össze lehetett gyűjteni. Az irkutsziki szovjetnek meg semmi ereje; hiszen addig nem volt arra szükség, hogy otthon tartsanak fegyveres alakulatokat. — Itt, ezen az utcasarkon, ezeken a köveken vonultak el előttem a vörös ördögök, a magyar huszárok! — magyarázta, s mutatta is az ujjával az utcaköveken. A hadifogolytáborból kiszabadult magyarokat látta, akik akkorra mind huszárok voltak, akármilyen gyalogos, vagyis baka volt is addig valamelyik. Honnan volt lovuk? A saját lovaikon ültek — mesélte az én egykori komszomolistám. Elég naiv voltam, hogy elkezdtem vitatkozni vele: ugyan, hol tarthatták volna meg fél Európán, fél Ázsián át a saját lovaikat? A fogolytáborban? Ma már tudom, hogy jogosan rosszallta a kételkedésemet. Q, mesélte, ő tudta. S olyan lelkesen és pontosan mondta el a magyar huszárok történetét, mintha csak egy lett .volna közülük. A számokra, amiket mondott, én már nem emlékszem. Szemjonovék sokan voltak; öró- luk tud d történetírás. A magyarokról senki nem tud hiteles számszerű' adatokat. Ez az én öreg barátom még tudott. A lényeg, hogy a nagyon kevés ment a nagyon sok ellen. — És felvették velük a harcot? — De fel ám! No nem, persze, hogy nem tudták őket megállítani. De igencsak erős borsot törhettek az orruk alá, mert attól kezdve Szemjonóvék nem hagyták el a nyomukat. A magyarok vonultak vissza, a fehérek nyomultak utánuk. Nem emlékszelp, hogy az öreg a magyarok parancsnokának a nevét mondta volna. Nem lehet tudni, milyen katonái képzettsége volt. Annyi esze mindenesetre volt, hogy nem Ir- kutszkba, a városba vonult vissza, nem vitte be maga után a rettenetes megtorlókat. A magyarok északra vonultak vissza a taj- gába. Ott mi vagyunk otthon, gondolta Szemjonov, és ment utánuk. A sok meg a kevés aránya nem változott. Ütközet... visszavonulás.'., üldöző és ülfill ■ f, , MOLNÁR ZOLTÁN: A gázló dözött be az őserdőbe, a tajgába, mind mélyebbre. Az öreg megmagyarázta, hogy ezzel lényegében a magyarok végre is hajtották é rájukbízott feladatot: megvédték Irkutszkot, maguk után húzták az ellenséget az őserdőbe. Ö erről a harcok közbeni visszavonulásról — vagy a ^ visszavonulás közbeni harcról, harcokról, úgy emlékszem, többet is mesélt. Gondolom, kitelne belőle egy kallandfilm izgalmas sztorija. Rajtaütések, ütközetek. Agyafúrt távolságtartás, f egérútnyerés a bekerítésből. Ezeket én most nem mesélem el, hiszen úgysem lehetne egészen hiteles. A hiteles csak maga a tény, a lényeg. Az ellenforradalom egyik jelentős hadvezére, nagy hadsereg élén nem a forradalom keleti nagyvárosát foglalja el. Megtehetné, puskalövés nélkül. Hanem néhány száz, hadifogolytáborból toborzott, innen-onnan összeverődött éhes és rosszul fel- fegyverzett, magát mondhatni szélhámosmó- - dón lovaskatonának megjátszó éhenkórászt hajszol a tajgába, pocsékolja a legnagyobb kincset, az időt; hiszen a forradalom közben átcsoportosítja erőit, felvonulhat vele szemben. A város közben izgalomban ég. Hírek és rémhírek kavarognak. Vajon meddig bírják a magyarok? Meddig bírják az éhezést. Meddig bírják az őserdei viszontagságokat? A számukra szokatlan hideget. Tudhatják, micsoda hadsereg követi őket. Vajon mikor fogy el az utolsó töltényük? Mikor adják meg magukat? Hiszen ezek egyszer már mind voltak foglyok; valószínűleg jiem szokásuk a végsőkig harcolni. Izgatottan mesélő veterán forradalmárom kamaszfővel végigélte ezeket a kétségbeesett, lázas időket; a város lakosainak szorongását. A szörnyű napokat. Heteket. A hírekre várakozást. Megdöbbentő, hogy a .magyarok még mindig viszik magukkal az ellenséget a tajgába. Ők közben megették a lovaikat. Hiszen úgyis elhullták volna, s úgysem volt más megennivalójuk. S az őserdőben úgysem lehet lóval sem gyorsabban halódni, mint gyalog... Különösen ezeknek a bakáknak... gondolom én a történet hallatán. Biztosan nagyon tetszett nekik a szerep, amikor lóra ülhettek, megjátszhatták a huszárt. S biztosan, nem keresték a mindenáron való megütközést a sokszoros tömegű üldözőkkel. S még biztosabban kikívánkoztak már az őserdőből a látható ég alá. De csak mentek beljebb és beljebb a tajgába. északra. Szemjonov toporzékolt, a katonái a fogukat vicsorgatták. S a magyarok megették a legutolsó lovakat. Már tudták, hogy nincs tovább. Ellőtték a legutolsó töltényeket. És eljutottak a gázlóig. Nem emlékszem, mondta-e az öreg, hogy mi volt a gázló jelentősége. Ha mondta, akkor is elfelejtettem. Azok a magyarok biztosan úgy hitték, hogy valamiért fontos a gázlót megvédeni. Ahol gyalog is át lehet kelni az Angarán. Talán azt gondolták, ha átengedik a fehéreket a gázlón, kinyitják az ellenforradalomnak a forradalmi ország védtelen ablakát. Betódulnak rajta a hosszú vad. lovasai... Lehet, hogy ezt gondolták, s lehet hogy ez igaz is volt. De lehet, hogy ezt csak képzelték. Vagy nem is képzelték. Mindenesetre azt gondolták, hogy ezt a gázlót meg kell védeniük. De nem volt mivel. Csak a töltény nélküli puskák szuronyai voltak. Reszketeg, fázó szuronyok. Álhuszár kardok. Meztelenek. Nem tudom, volt-e egy utplsó gyűlés, amelyen határozták. Nem tudom, hogy vitatkoztak-e. Nem tudom, emlékeztek-e egyáltalán, arra, hogy miért álltak a forradalom mellé? Gondolták-e, hogy valetkik valaha .talán hazajuthatnak, s felosztják a földeket, és elfoglalják'a gyárakat? Állíthatnám, is éppen. De mondom, nem tudom. Csak a tényt tudom. Beálltak a gázlóba. Szuronnyal, karddal. Mit vártait? Mit gondolhattak? Csak egyet; a hetek óta ingerelt, felbőszült ellenség most már teljes bizonyossággal utoléri őket. Egyetlen lövést sem adhatnak le rájuk. Nincs mivel. Csak a szurony, csak a kard. Csak a kínos, szaggatott véres húsú halál teljes bizonyossága. Én beledugtajn a lábam a nyári Bajkál hatfokos vizébe; abból folyik a félelmetes Angara. Itt — még északabbra — nem igen lehetett hat fok sem. Beleálltak ebbe a vízbe. Nem erős huszárcsizmákban. Ki tudja, kinek mi volt a lábán? És á testén? A kezében egy szál meztelen vas. És azzal az egy szál meztelen vassal szúrtak és vágtak életük utolsó pillanatáig. Nem tudtak annyit szúrni és vágni, hogy ne jöttek volna rájuk mindig többen. Azok is szúrták és vágtak. A végén sincs semmi cifráznivaló. Nem ismerjük a megindító részleteket. A tényt ismerjük. Valamennyien elestek. Az én öreg irkutszki komszomolistám köny- nyes szemmel mesél; bámulom, hogyan mesél palaki, aki nem a mi népünkből való, ilyen áhítattal és csodálattal a magyarokról. — Ezt itt mindenki tudja? — Azt a gázlót azóta magyar gázlónak nevezik. Emlékmű őrzi azoknak a magyaroknak az emlékét, akik megmentették Irkutszkot. Vajon hány ilyen emlékmű van a nagyvilágon? 1 t
