Petőfi Népe, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-18 / 219. szám

1984. szeptember 18. • PETŐFI NEPE V 3 FOLYAMATOS, ÖSSZEHANGOLT TÁMOGATÁS Rokkantak napja A rokkant emberek folyamatos, összehangolt támogatását szor­galmazza a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövet­sége. A' szövetség, amely a Rok­kantak Évében alakült. azért munkálkodik, hogy társadalmunk a továbbiakban — így az ENSZ által meghirdetett Rokkantak Év­tizedében — is felkarolja ezeket az embereket. Szükséges lenne a többi között még több rokkant foglalkoztatása. Évente ugyanis 30—40 ezer ember kerül a rok­kant nyugdíjasok állományába* Számuk kevesebb lehetne, ha le­hetővé tennék, hogy a rokkantak hasznosíthassák megmaradt ké­pességeiket, egészségi állapotuk­nak megfelelő munkakörben dol­gozhatnának tovább. Szükséges az is. hogy testi fogyatékosok részt vehessenek a közép- és fel­sőoktatásban — az egészségesek­kel együtt — és a szakszervezeti üdülésben. Megkönnyítenék a rokkantak mozgását, életét, ha elektromos meghajtású kerekes széket, kocsit, vagy más jármű­vet. illetve ezekhez soronkívül alkatrészeket juttatnának nekik és lehetővé tennék, hogy ezeken bemehessenek a nagy áruházak­ba, középületekbe. Jobb ellátásuk gyógyászati segédeszközökkel szintén sürgető feladat. A sajtó- tájékoztatón hangsúlyozták, hogy a hazánkban élő mintegy 350 ezer mozgássérült közül soknak a problémáit több figyelemmel, igyekezettel a helyi szervek is megoldhatnák. A Magyar Vöröskereszt Bács- Kiskun megyei vezetősége augusz­tus 27-től szeptember 4-ig hat­vanöt mozgássérült gyermeknek szervezte meg a gondtalan pihe­nést a parádsasvári SZOT-üdülő- ben. Az egy hét .alatt azonban — szakemberek irányításával — „dolgoztak” is a hat—tizennyolc éves fiúk, lányok: agyagfigurá­kat, -formákat, viaszképeket, fa­kanál-rongybabákat, bőrkitűző­ket, szőnyegeket, bábszínházát bábokkal készítettek. Ma, a rok­kantak napja alkalmából ezekből a munkákból rendezett kiállítást Kecskeméten az Erdei Ferenc Művelődési Központ. A földszinti előcsarnokban elhelyezett para­vánokon egy hétig láthatók a sok-sok kitartást tükröző „alko­tások”. Mindezért dicséret illeti a fog­lalkozásvezetőket. s köszönet azoknak a vállalatoknak, intéz­ményeknek, amelyek elősegítet­ték, hogy annak a hatvanöt gyer­meknek is lehetett igazi vakáció­ja. SZÜRETI PROGRAMOK Élénk utószezon a Balatonnál Az utószezonban is élénk az idegenforgalom a Balatonnál. A becslések szerint a szép szeptem­beri napokat jelenleg is több mint nyolcvanezren élvezik. Csu­pán az IBUSZ vendégeként két­ezer osztrák, NDK- és NSZK-beli, valamint szovjet turistg tartózko­dik a tó körüli idényszállókban. Telt ház van a siófoki szálloda­soron csakúgy, mint az északi parton. , A nagy érdeklődésre tekintettel az utószezont október 20-ig meg­hosszabbítják. addig fogad vendé­geket az IBUSZ Balatoni Igazga­tósága. Változatos programokat állítottak össze. Ezek közül is ki­emelkednek a szüreti rendezvé­nyek. Badacsonyban, Balatonfü- reden, Kőröshegyen mindennap kisebb-nagyobb csoportokat visz­nek ki a szőlőkbe, ahol a vendé­gek maguk szedik a fürtöket és préselik, kóstolgatják az édes ne­dűt. Várhatóan az idei utószezon harminc százalékkal ígérkezik jobbnak a tavalyinál. A SIÓ- TOUR kempingjeiből az elmúlt napokban távoztak az utolsó tu­risták. de a fonyód-bélatelepi Napsugár kemping, a balatonsze- mesi nyaralótelep faházai to­vábbra is fogadják a vendégeket. A Dunánál... ■ i:* ■ 1*3* (Straszer András képriportja) ...kommentár nélkül Postabontás Naponta két alkalommal érkeznek postai kül­demények a szerkesztőségbe. Természetesen nem csak ezek jelentik a ^külvilággal” fenntartott kapcsolatainkat, mert a leveleken kívül rengeteg egyéb szállal kötődünk az ország, a világ sorsá­hoz: gondokhoz és örömökhöz egyaránt. Most azonban csakis a levelekről kívánunk szólni, hi­szen amint mondani szokás, ez is megér egy misét. A postabontással megbízott szerkesztő már első pillantásra fel tudja mérni, mit rejtenek a borítékok. Jönnek fehér, díszesmeghívók pecsét­tel, kaoskaringós aláírásokkal, értesítések külön­böző testületek, szervek, szervezetek, intézmé­nyek vezetőitől, amelyekben ülésekre, tanácsko­zásokra, bemutatókra, sajtótájékoztatóra, ilyen­olyan évfordulós ünnepségekre, üzletnyitásra, műhelycsarnok, üzemrész, iskola, napközis kony­ha, gyógyszertár, orvosi rendelő stb. átadásá­ra, avatására, megnyitására hívnak bennünket. Vannak azonban másféle levelek is. A posta­bontásnál az asztalra kerülő borítékokon a kéz­írásos címzés nagyon sokat elárul: az írással még csupán néhány éve megismerkedett gyere­kek, gyakorlott, rutinos vonalvezetésű, a hajda­ni iskolák szépírási gyakorlatain elsajátított be­tűk, amelyeket bizonyára nyugdíjas közhivatal­nak adott fel; bizonytalanul kialakított, a he­lyesírással is küszködő címzés a másik. Ezt kétségtelenül idős, hetven-nyolcvan éves ember írta, akinek bizony alig volt annak idején sok alkalma iskolába járni. A szerkesztő azonban valamennyit nagy kíváncsisággal és érdeklődés­sel bontja fel. A sorokból kibontakozik a feladó arca, egyénisége, érdeklődési köre, kívánsága, netán panasza, kérése; számára megoldhatatlan­nak tűnő ilyen-olyan problémája. örülünk, ha segíthetünk, s ezt minden alka­lommal meg .is tesszük, természetesen csakis együttműködve azzal a szervvel, hatósággal, 'hi­vatallal, amelyre az adott ügy éppen tartozik. Tapasztalatunk, hogy 'gyorsabban érkezett volna a segítség, ha a kérelmező közvetlenül a helyi tanácshoz, a közelben működő áramszolgáltató­hoz, orvoshoz, SZTK-ügyintézőíhöz, vagy éppen a termelőszövetkezet elnökéhez, a tanácstitkár­hoz, a pártalapszervezet titkárához fordul. Tud­juk azonban, hogy, nem mindenki ismeri a hi­vatalos eljárások legrövidebb útját, s jóhisze­műen azt gondolja, hamarabb ér célhoz, ha azon­nal a „megyéhez” fordul. Vannak úgynevezett tanácsadó-levelek is. Ezeknek a feladói az élet legkülönbözőbb terü­letein dolgozva javaslatokat tesznek a szerkesz­tőségnek arra, hogy miről írjon, mivel foglal­kozzon. Legtöbbször saját verseit, regényét, ne­tán valamiféle technikai találmányt ajánl fi­gyelmünkbe a feladó. Egy idős bácsi például hosszú és gondosan fogalmazott levelében kerte­lés nélkül bejelentette: feltalálta az örökmozgót, csupán néhány ezer forintra lenne szüksége a gyártáshoz. Menjünk, győződjünk meg róla. Meglelő, hogy mennyire foglalkoztatja az embereket a magyar történelem. Tudunk olyan nyugdíjas kertészről, aki szenvedélyesen kutatja a magyarok 'bejövetelét, minden erről szóló könyv, tanulmány a birtokában van. A hiteles számvizsgáló élete céljának tartja Petőfi Sándor holttestének megtalálását. Az egykori építész­technikus olyan kerékpár tervezésén dolgozik már nyolc éve, amelyet csupán egy lábbal kell hajtani, de ezáltal sokkal gyorsabban megy, mint kétpedálos társai... Az ilyen leveleken vagy derül vagy hosszan elgondolkozik a szerkesztő. Csalódást a névtelen levelek okoznak. Mert úgy tűnik, alig van foganatja az oly gyakori fi­gyelmeztetésnek — amely jogszabályra is hivat­kozik —, hogy a névtelen levelekkel nem fog­lalkozunk. Jönnek, egyre jönnek a rejtjelzett, vagy semmiféle monogrammal, névvel alá nem írt küldemények. Sajnos, ezeket a papírkosár várja. Naponta egy-két ilyen borítékot hoz a postás, s felbontva azokat, elolvasva a tartal­mat, nem érti az ember, mi oka lehet az illető­nek a névtelenségre. Legtöbb nem feljelent, nem leleplez valakit, csupán jószándékú megjegyzést fűz egy-egy cikkhez, jelenséghez, a televízió, a rádió valamely műsorához, netán a lakóhelyén — községben', városban — tapasztalható, s Való­ban kifogásolható állapotokhoz: nem takaríta­nak a járdákon,- kitépik a virágot, a boltban félig romlott húst mértek ki, a tsz brigádvezető­je megivott egy üveg sört és úgy ült motorra (közli az illető nevét, a motor rendszámát). Sajnos, az ilyen levelek sorsa — mint említet­tem — a papírkosár. Vigasztaló viszont, hogy az emberek túlnyomó többsége vállalja az általh leírottakat. Gyakran nem is úgynevezett apró ügyekről van szó, ha­nem sokakat érintő, érdeklő gondokról, jelen­ségekről. Az ilyen levelek feladói tanúk lehet­nek arra, hogy emiatt senkit nem ért és a jö­vőben sem ér semmiféle hátrány. Nem tagad­juk, ehhez gyakran szükség van bátorságra, de elsősorban arra, hogy az illető ismerje az ügyet, amiről ír, vállalja a megoldásban való közre­működést, segítsen a káros jelenség felszámolá­sában. 'Mert ez is a közügyekben való részvételt, a demokratikus jogok gyakorlását jelenti. Ezek után furcsa volna, ha éppen e cikk írója maradna névtelen: Gál Sándor NÖVELIK A SZOCIÁLIS GONDOZÓK SZÁMÁT Terv az időskorúak helyzetének javítására A Magyar Tudományos Aka­démia megbízásából elkészült az" a. tanulmány, amely — Cseh- Szombathy László és, Hutás Imre szerkesztésében — az öregedési folyamatot kísérő tudományos és .társadalmi kérdésekről ad ösz- szefoglaló áttekintést. Az öregség társadalmi hátte­rét, összefüggéseit vizsgáló mun­ka számos statisztikai adat tük­rében rajzolja meg a hazai idős­korúak helyzetét. Mint arról tu­dósít: 1980-ban, az utolsó nép- számlálás időpontjában 1 mil­lió 830 ezer hatvanéves és en­nél idősebb ember élt Magyar- országon. Ez a teljes népesség­nek 17,1 százaléka, s várhatóan a hatvan éven felüliek aránya 2000-re 19 százalékra fog emel­kedni. A tanulmány hangsúlyozza: az öregkorúak számának és arányá­nak emelkedése általános európai jelenség, és az egyik legnagyobb XX. századi demográfiai kihívás a társadalommal szemben. A csa­lád ugyanis, amely korábban el­sősorban volt hivatott gondoskod­ni az öregekről, az urbanizációval olyan átalakuláson ment keresz­tül, amely miatt többségében képtelenné vált e szerepe betöl­tésére. Az azonos korúak között számottevő különbségek mu­tatkoznak a tekintetben, hogy mennyiben tudnak részt venni a társadalmi munkamegosztásban., illetve miként képesek önmaguk­ról gondoskodni — vélekednek a szakemberek. A tanulmány a munkához va­ló viszonyuk alapján is vizsgál­ja az időseket, s megállapítja: az ötvenes évek elején kialakított nyugdíjkorhatárt három évtized alatt elfogadta a népesség, és en­nek megfelelően tervezi életét. Az idősek .többsége a nyugdíjkorha­tár eltérésével élni kíván a visz- szavonulás lehetőségével. A nyug­díjba menők között sokan van­nak olyanok is, akik még éveken keresztül színvonalasan el tud­nák látni munkájukat, s ezért a társadalom számára nagy vesz­teség a visszavonulásuk. Az öregek családi és társadal­mi kapcsolatait elemezve a tanulmány megállapítja: a leg­utóbbi népszámlálás időpontjá­ban — 1980-ban — az idősek egy- harmada élhetett valamelyik gyermekével közös háztartás­ban. A vizsgálatok eredményei azonban azt mutatják: az öregek vágya az, hogy gyermekeiktől kü­lön, de hozzájuk térbeli leg közöl élhessék le életüket. 1980-ban 370 ezer öregkorú élt egyedül. Közü­lük mintegy ötvenezren már el­érték, vagy el is hagyták a 80. évet, és sokuk már nem képes egyedül gondoskodni magáról. Az idős emberek karuk előre­haladtával egyre jobban igény­lik a folyamatos orvosi ellenőr­zést, kezelést, ápolást, gondozást. A betegek sokszor gyógyintézet­be kerülnek olyankor is, amikor a szociális gondozói hálózat igény- bevétele is megoldást jelentene. Gondot okoz az is, hogy az ere­detileg szociális célokat szolgáló otthonok több helyen betegott­honokká váltak, s ezekbe .idült betegségben szenvedő öregeket helyeznék el. Az egyedülálló 75 évesnél idősebb emberek egyne­gyede részesül házi gondozásban. Ezen a kedvezőtlen arányon kíván javítani az Egészségügyi Minisztérium terve, amely sze­rint 2000-ig a szociális gondozók számát a jelenlegi 17 ezerről 37 ezerre, ezen belül a hivatásos gondozókét ezerről’ ötezerre eme­lik. A strandon Veneranda úr kopogott a kabin ajtaján. — Mit aikar? — hallatszott belülről egy női hang. — Mit akarnék? Át akarok Öltözni! '— válaszolta Veneranda úr. — Fürödni szeret­nék, de ruhástul természetesen, nem megyek a vízbe! — De ez az én kabinom, nem az öné — mondta a női hang — menjen a sajátjába! — Ott már voltam, de ott nincs senki — mondta Veneranda úr. — Hát kinek kellene még ott lennie, < ha az ön kabinja? — Tehát a maga véleménye szerint az én kabinomban senkinek sem kell lennie? — Természetesen, magától értetődik — erősítette meg a női hang. — És ha ott senkinek sem kell lennie, ak­kor nem mondaná meg, hová menjek átöltöz­ni? t— kérdezte Veneranda úr. — Talán csak nem a strand kellős közepére, a sok ember közé? — Mégiscsak a kabinjába kellene mennie — kiáltotta a női hang. — Ha bemegyek a kabinomba, akkor vi­szont bent leszek — mondta Venera/nda — maga meg azt mondta, hogy abban senki­nek nem kell lennie. — Na most már elegem van az egészből — rikácsolta a női hang — csináljon, amit akar! — Éri se érték egyáltalában semmit — zsémbelt Veneranda úr — az előbb iazt mond­ta, hogy a kabinomban nem lehet éenki, vagyis akkor én sem lehetek benne. És ha nem lehetek a saját kabinomban, akkor me­lyikbe menjek? Kint semmi esetre sem öltöz­hetek át. Tudja, hogy maga nagyon fura alak?! — kiáltott Veneranda úr, és nagy fej- csóválás közepette. dörmögve távozott. Carlo Manzoni ’ _________(Zahemszky László fordítása) Mi ért fizetünk? Köthetek-e biztosítást a zsebemre? Ha igen, előadnám az ÁB illetékes fiókjánál: bár a hivatá­sos zsebmetszők messze elkerülnek, sose kiáltottam senkire „Fogják meg, tolvaj!”, az elővigyázatos­ság nem árt. Ahol azt tapasztalom, kevesebb mun­kával vagy tesssék-lássék'.-szolgáltatással a zse­bemre törnek, felmutatnám a legújabb biztosítási betétlapomat, mire a ki-, vagy felszolgáló elismer­né: ma ennyi és eűnyi pénzzel kért többet, mint amennyiért teljesített és adott számomra valamit. # , * * * Elsőként Jánoshalmára vittem volna magammal az újfajta biztosítást, a központban lévő étterembe. Sertéspörköltet rendeltem, nokediival, két sze­mély részére. Arra számítottam, hogy a hús súlyá­tól nem reped meg a' tányér alja, de hogy ennyire vézna adagot kapjunk: az, enyhén szólva, kiáb­rándító volt. .Csodáltam, hogy á nokedli kiegyezett a kevés, 6—8 dekagrammnyd pörkölt szomszédságá­val. Mintegy kopár szigetnek tűntek a tányérok. A néhai névadó sertés földi (konyhai) maradványá­ból .több nem jutott volna nekünk? Csalódottságomat, ha már így jártunk, voltam bátor a fizetőpinicérrel közölni: — Ettünk két, zónaszerű sertéspörköltet, két ke­nyérrel, sós uborkával... — Igen, az annyi mint: 72,80. A zónaszerű hasonlattól előbb kissé zavarba jött a pincér. Aztán keresni kezdte az árjegyzékben a zónát. De, hogy ilyet nem talált, nem vehette a kiszólást másnak, mint valamiféle célzatosságnak. Ezen jót mosolygott. Megnyugodott, hogy nem hagy­ta magát becsapni! * * * — Tudod, mennyibe került volna két rántotta, két .teával és négy zsemlével egy Balaton-parti üdü­lőhelyen?! — emelte föl a hangját nyaralásból ha­zatért barátom. Nem tudom. Fogalmam sincs, hol tartanak ott az árak. — Hetvennyolc forintba! Ennyit fizettem másod- magammal. Szerencse, hogy utána visszakaptam • belőle — tette hozzá, kissé megenyhülve —, mivel a pincér a számolócédulát újra átnézve, látta: a négy zsemlét 2,80 helyett 28 forintért adta. Kegyesen átadott nekünk egy húszast, azzal, hogy több apró­pénze nincs. Mit tehettünk? örültünk, hogy csak ilyen „ki­csit” fizettünk rá a rántottára. Talán ügyet se vetnék a dologra. „Balaton-parti ítévedés. Feledésbe megy a nyárral. Majd elfelejti a barátom is” — akartam elhessenteni .magamtól a történetet, ha másnap, az egyik zöldségboltba be­térve ... valami hasonló nem ismétlődik meg. — Ne haragudjon, kedves — fordul egy asszony a pénztároshoz —, de rosszul adott vissza. Egy hú­szassal kevesebbet kaptam. Valóban, a vevőnek igaza van. Megkapja a visz- szajáró pénzt. Nézem a pénztárost. Nézem a vásárlót. Nem tu­dom: mire gondol az egyik, mire a másik? Csak ők tudják. * * * . Kvarcórájához, száz forintért fémcsatot vásárolt egy vevő a kecskeméti Centrum Áruház órásszö- sjj vetkezeti üzletében. Kérte, erősítsék fel a csatot az órájára. Azt ajánlották, hogyja ott mind a ket­tőt, jöjjön vissza értük később. Hozzon húsz forin­tot, munlkadíjra. Néhány nap múlva én is ugyanilyen szolgálta­tásért tértem be az üzletbe. — Tizenöt forint lesz a szerelés — mondta a pultnál álló hölgy; majd egy-két perc alatt, szemem láttára, ügyesein a helyére illesztette a fémcsatot. Gyors munka. De miért ennyiért? Miért húszért az egyiknek, és miért tizenötért a másiknak? Valójában mit jelent a felirat a pult fölött, hogy a csat felszereléséért díjat számítanak fel? Voltaképpen mennyit? Jegy­zik-e az üzletben az ilyen, 15—20 forintos bevétele­ket? Miért nem adnak a vevőknek valami blokkot, elismervényt az efféle szolgáltatásokról is? * * - * Csaknem elmentem a mórahalmi halvásárra. Ügy bizony! Szeretem a sokadalmat, ahol áru és fogyasztó egy­másra talál. Egy halvásár meg különösen jól jött volna, hiszem a földieper-, a cseresznye-, a barack- és a paradicsomvásár, az aszályos időben, sajnos, szép sorban elmaradt. Hát legalább a halé ne ma­radjon el! Arra gyülekezzünk, amíg lehet. * Izgatottam készültem az eseményre — ám kide­rült, hiába. Nem engem, vagy a hozzám hasonló napi vevőket várják oda. A „Halvásár!” kezdetű újsághirdetésben ez állt: „I. és II. osztályú tükör- pomty és amúr viszonteladóknak megvásárolható. Cím: Halászati GMK, Mórahalom, Szegedi út 10.” Nem tehetek róla, nem vagyok viszonteladó, hogy további viszonteladók kezére játsszak pontyot és amúrt. így is elég nehéz már az a háló, amit any- nyian húznak, míg a termék a termőhelyről, sok kézen át, a fogyasztóhoz nem jut. Köszönöm, az ilyen vásárra amúgy sem pályáz­nék. A viszonteladóknak se köszörűtök úgy, hogy „Viszontlátásra!” * • • A piaci élet, lám, megtanítja az embert szemlé­lődni. Most már belátom: különleges biztosítás he­lyett jobb, zsebünknek nagyobb biztonságot ad, ha a pénzt mindenhol teljes értékű munkáért, szolgál­tatásokért kérik és fizetik. így mindenki jól jár. Kohl Antal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents