Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-12 / 189. szám

1084. augusztus 12. • PETŐFI NÉPE ■ $ Gyakran és sokfelé emlegetik azt a régi keletű megállapítást, amely szerint egy társadalom er­kölcsi színvonalát döntő mérték- ban meghatározza, hogy mi­ként bánik idős, munkában meg­fáradt tagjaival, hogyan gondos­kodik az öregekről. Szocialista társadalmunk kinyilvánított alap­elve, évtizedek óta tapasztalható gyakorlata az a törekvés, hogy állandóan javítsa az emberek életkörülményeit. Ebbe természe­tesen beletartoznak az idős ko­rúak is. A velük való törődés nem kizárólag a pénzbeli jutta­tásokat — nyugdíjat, járadékot, segélyt — jelenti, hanem egy sor olyan gondoskodást, amelyet át lehet ugyan számítani forintok­ra, de amely a pénznél sokkal többet jelent. Nemcsak a tanyákon Hogyan élnek az idős emberek Bács-Kiskunban, milyen eredmé­nyeket hoztak a helyzetük javí­tására tett különféle intézkedé­sek, miként lehetne biztonságo­sabbá, megnyugtatóbbá tenni a gondoskodást? Ezek a kérdések szerepeltek az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának leg­utóbbi ülésén is. Eléggé közismert, hogy — az országban elsőként —• Bács-Kis­kunban bontakozott ki az a széles körű társadalmi összefogás, amelynek célja az idős korúak felkarolása, a rászorulók segíté­se, a nyugdíjas korosztály szer­vezett érdekvédelme. De idős emberek nemcsak a tanyákon élnek — róluk készült Lakatos Vince Naplemente című filmje —, hanem a városokban, nagyobb és kisebb községekben, , falvak­ban, s az azoknál is apróbb te­lepüléseken. A törődést tehát ki kellett terjeszteni a megye nyug­díjas korú lakosságának vala­mennyi rétegére: a mezőgazda­ságból, iparból, kereskedelemből, hivatalokból, egyéb munkahe­lyekről kiöregedett emberekre. Segélyek, otthonok, igények Napjainkra már kialakultak a gondoskodás szervezett formái. Rendszeres szociális segélyt pél­dául 1983-ban több mint 2700 személy kapott, míg ennek rend­kívüli változatában 9 ezren ré­szesültek a tanácsoktól, de üze­mek, gazdaságok is folytatnak ilyen tevékenységet. A rendsze­res és rendkívüli segélyezésre, a kisnyugdíjasok eseti támogatá­sára, valamint szociális étkezte­tésre 1977-ben 25, 1979-ben 36, 1981-ben 45,9, tavaly pedig 62,3 millió forintot fordítottak a me­gyében. Több mint 1300 idős férfi és nő ellátását oldják meg az ötven öregek napközi otthonában. Az utóbbi öt év alatt az ilyen (nem a legszerencsésebb elnevezésű) otthonok száma héttel növeke­dett. Tiszaalpár lakói például két napi átlagkeresetükkel járultak hozzá a helyi otthon megvalósí­tásához. Kalocsán szintén társa­dalmi összefogással építettek egy korszerű intézményt, amelyet a közelmúltban adtak át rendelte­tésének. Tiszakécskén 1981 ja­nuárjától működik, Kecelen az ősszel nyílik meg az ugyancsak összefogással létrehozott panzió, ahonnan az idős emberek leg­többször csak a hét végén men­nek haza. Jövőre Lakiteleken, 1986-ban Ordason és Sükösdön terveznek ilyen hétközi otthont. Igény a felsoroltakon kívül több községben is van, de a kialakí­táshoz elsősorban megfelelő épü­let hiányzik. Lelkiismeret, becsület Azok, akik nem tudnak bejár­ni az otthonokba, a házi gondo­zóktól kapják meg a segítséget. Ez a megoldás sok ember számá­ra vonzó, mert megszokott kör­nyezetben jut a szükséges támo­gatáshoz. A házi gondozói szol­gálat folyamatosan bővül, s je­lenleg 113 hivatásos, 141 tiszte­letdíjas, és 150 tiszteletdíj nél­küli gondozónő. több mint 2 ezer idős embernek nyújt segítséget állapotuktól, rászorultságuktól függően. A gondozónők többsé­gének nincs szakképzettsége, de munkájukat lelkiismeretesen, be­csülettel végzik, s ez gyakran többet jelenthet a szakképzett­ségnél. Külön gond megyénkben a ta­nyán élő, támogatást igénylő em­berek ellátása, annak teljes körű megszervezése. Az ehhez szüksé­ges személyi és tárgyi, technikai feltételek megteremtése nem a kívánt ütemben halad, s ez kés­lelteti a feladat mielőbbi megol­dását. Kiskunhalason, Kiskunfél­egyházán, Kiskőrösön, Kecelen, •Lajosmizsén, Császártöltésen, Bó- csán a házi gondozói szolgálatot a tanyai öregekre is kiterjesztet­ték. Az ehhez szükséges feltéte­lek egy részét társadalmi hozzá­járulással teremtették meg. A házi gondozói szolgálat fejlesz­tésére az Egészségügyi Minisz­tériumtól 1984-ben 1 millió 284 ezer, 1985-ben pedig 2 millió 381 ezer forintot kapott Bács-Kiskun megye. ' Üjszerű forma a gondoskodás körében a nyugdíjasok háza, amely Kecskeméten harminchét lakással, teljes kihasználtsággal működik. Kiskunfélegyházán ta­nácsi beruházásként nyugdíjasok garzonházának építését kezdték el. Többsége zsúfolt Akiknek a megfelelő szintű el­látása az előző formákban már nem oldható meg kielégítően, azoknak szociális otthoni elhe­lyezésre van szükségük. Jelenleg a megyében tizennégy ilyen ott­hon van, 1418 személy kap teljes ellátást, gondozást. Sajnos, az igény épnél nagyobb, ugyanak­kor az otthonok többsége már most is zsúfolt, korszerűtlen, s igen nehéz körülmények között működik. A tizennégy épület fele száz évnél idősebb, s csupán három készült a felszabadulás után, de ebből a háromból is csak egyet emeltek kifejezetten szo­ciális otthoni célra (Lajosmizsén). Igaz, a Társadalom az idősekért elnevezésű akció során több mint 30 millió forint gyűlt össze, de ebből csak korszerűsítésekre, bő­vítésekre futotta. A példás tár­sadalmi segítés ellenére a bővíté­sek üteme nem kielégítő, így az otthonokba utáltaknak évekig kell várakozniuk. A várakozók száma jelenleg megközelíti az öt­százat. A VI. ötéves terv szerint 230- cal kell emelni a szociális otthoni helyek számát, de ebből eddig még egyet sem sikerült megvaló­sítani. Szaporodik viszont azok­nak a száma, akik hajlandók len­nének az ellátás-gondozás teljes összegét, vagy annál magasabb díjat is megtéríteni, ha ezért kor­szerű, intézeti elhelyezést kapná­nak. Ennek az igénynek a jelen­legi szociális otthoni hálózat nem felel meg. Viszont egy modern ott­hon építése' hamarosan megkez­dődik Kecskeméten. A beruházá­si programot az illetékesek már jóváhagyták. Az intézet kellő gondozás mellett megfelelő „öreg­kori szabadságot” fog nyújtani. Csak az állam? A szocialista társadalom, az állam — amint látjuk — orosz­lánrészét vállalja és teljesíti an­nak a feladatnak, amely az idős korúak gondozását jelenti. Min­dent azonban nem vállalhat. A termelőszövetkezetek például már természetesnek tartják, hogy nemcsak az aktív, még munkára képes emberekkel törődnek, ha­nem a nyugdíjasokkal, járadéko­sokkal is. Sajnos, ugyanezt már nem mondhatjuk el valamennyi ipari üzemről, vállalatról, egyéb munkahelyről. Legtöbb helyen az a szomorú gyakorlat, hogy aki nyugdíjba ment, az már nem tar­tozik közéjük. Többször írtunk arról, milyen erkölcsi-etikai, s ta­lán a munkában is érvényesíthe­tő haszna lehetne az ellenkező­jének. Azt is tapasztaljuk — példát mindenki tudna említeni —, hogy sok család igyekszik úgymond megszabadulni idős, munkára im­már képtelen tagjaitól, s alap­vető kötelességét az államra akarja hárítani. Szaporodnak az ilyen esetek, s úgy látszik, nem elég a lelkiismeretre, alapvető humánus normákra hivatkozni. Pedig nem igényel különösebben mély gondolkodást, hogy ráéb­redjünk: talán nem elsősorban és különösen nem kizárólag az ál­lam kötelessége gondoskodni azokról az idős emberekről, akik három-négy gyereket fölnevel­tek, taníttattak, s embert próbál­ták formálni belőlük. Helyben megoldani Az öregekkel való törődés, ró­luk történő gondoskodás teljeseb­bé tételéhez több megoldás kí­nálkozik a már említetteken túl is. Legfontosabb talán az, hogy minden körzetnek, településnek legyen olyan programja, amely az idős korúak hétköznapjait szol­gálja. Minden körzet, település törekedjen saját gondjait megol­dani.‘Erre van már néhány pél­da elsősorban a falvakban, ahol zártabb közösségekben élnek az emberek, több szállal, erősebben kapcsolódnak egymáshoz a hét­köznapokon, ismerik egymás gondjait, örömeit, törekvéseit. Éppen ezért sürgetőbb a meg­oldás, az öregekkel való törődés jobb megszervezése a városok­ban. Különösen, ha tudjuk, hogy az elmúlt jó néhány esztendőben megszaporodtak a városlakók, so­kan éppen a falvakból, netán ta­nyákról költöztek az új lakótele­pek emeletes házaiba, a korábbi­tól homlokegyenest eltérő körül­mények közé, ahol bizony alig figyelnek egymás gondjára-bajá- ra az emberek. Legalábbis nem annyira, mint a falvakban. Amint említettük, már megindult a fo­lyamat a városokban is az idős emberek felkarolásáért, de talán éppen itt van még a legtöbb és ■ legsürgetőbb tennivaló is. Gál Sándor • Mielőtt bármilyen munka elkezdődne, a kézi elektromechanikai védelmi rendszer segítségével áramtalanítani kell az adót. 9 Az adócsöveket, a szellőző- és hűtőrendszert ellenőrzik, tisztítják és természetesen kicserélik a hibás alkatrészeket. • Mielőtt újra indul az adás, műszeresen is ellenőr­zik a berendezést. ■ A hatalmas transzformátorok mellett eltörpül az ember. Egy kisebb fala ellátására elegendő lenne az az energia, ami az adó Szemben tartásához szüksé­ges. (Pásztor Zoltán felvételei) • A kezelőpultról minden fontos tudnivaló leolvasható és egy gombnyomással indítható vagy leállítható a műsor. Itt 24 órás folyamatos szolgálatot tartanak. mmmmmmmmmmmmmmMmmrnxmmm Hős partizánok A második világháború- előrehaladtával mind sűrűbben merült fel a magyar antifasiszták részéről az az igény, hogy ők is részt vehessenek hazájuk fegyveresv felszabadításában. A magyar partizánok azt a feladatot kapták, hogy kapcso­lódjanak be az ország területén az antifasiszta harcba, de­rítsék fel az ellenség mozgását, s ahol lehet, rombolják a vasútvonalakat, a hadifontosságú objektumokat. Így kezdődött... Az Úszta Gyula, illetve Szőnyi Márton parancsnoksága alatt álló csoportok negyven eszten­dővel ezelőtt, 1944. augusztus 8- án a kijevi repülőtérről indultak útnak, de a Szőnyi-csoport zöme — parancsnokukkal az élükön — az egyenlőtlen küzdelemben fel­morzsolódott. Több sikerrel járt az Úszta Gyula parancsnoksága alatt ál­ló magyar ejtőernyőscsoport, amely létszámát és harci , tevé­kenységének eredményességét tekintve az idők során a legje­lentősebb partizánegységgé fej­lődött. Usztáék sikeres földetérése Munkács közelében történt; hu­szonhárom fős csoport tizenöt magyar és nyolc szovjet parti­zánból állt, s a gyülekezés után kijelölt működési körzetük köz­pontjába, az ezer méter magas Buzsora és Martinszki Kameny hegyek területére, vagyis Mun­kácstól mintegy harminc kilomé­ternyire keletre vonult. . E partizáncsoport * bázisára dobtak le augusztus 25-én egy újabb osztagot, amelynek pa­rancsnoka az ukrán Ivan Pris- csepa, politikai helyettese pedig Borhegyi Balázs magyar partizán volt. NEGYVEN ESZTENDEJE Helytállás az egyenlőtlen harcban Amint a közelben állomásozó német gyalogos hadosztály egy­ségei értesültek az újabb ejtő­ernyősök ledobásáról, azonnal hajtóvadászatot indítottak a le­szállás körzetében. Ennek ered­ményeképpen az első gépről le­dobott tizenkét emberből csak kilencen tudtak a megadott gyü­lekezési ponton jelentkezni. A második gép, amelyen Borhegyi politikai helyettessel együtt hét magyar partizán érkezett, azóta is felderítetlen okból a cél előtt egy kilométerrel lezuhant és elégett, s természetesen senki sem maradt életben. Ilyen körül­mények között a Priscsepa vezet­te osztag szeptember első nap­jaiban utasítást kapott: olvadjon be a helyi lakosságból, a hadifog­ságból megszökött szovjet, illet­ve a Horthy-hadseregből dezer­Nem volt kisebb jelentőségű az az agitációs és propagandatevé­kenység sem, amelyet Úszta Gyu- láék a lakosság, valamint az el­lenséges katonai alakulatok kö­rében szóban, vagy röpcédulá­kon keresztül végeztek. Igyekez­tek megismertetni a partizánmoz­galom célját és feladatait. Nap­ról napra leleplezték a hazug fa­siszta propagandát; mind széle­sebb körben terjesztették az igazságot a Szovjetunióról, a reá­lis háborús helyzetről, a szovjet— német harcvonal alakulásáról, tált magyar katonákból ekkorra már kilencven fősre duzzadt Usz- ta-osztagba. Az Úszta—Priscsepa partizán­brigád tevékenysége egészen 1944. október 26-ig tartott. A bátor partizánok az ellenség hátában kisiklattak hét vasúti szerelvényt, megsemmisítettek hét moz­donyt, továbbá 79 lőszert és más hadianyagot szállító vagont, fel­robbantottak egy vasúti hidat, felgyújtottak több teher- és sze­mélygépkocsit. miközben a német fasiszta hó­dítók és szövetségeseik elleni harcra, a partizánok sokoldalú támogatására ösztönözték a lakos­ságot. Az osztag azon a területen mű­ködött, ahol annak idején Rákó­czi népe az osztrák elnyomással szemben oly hősiesen víyta sza­badságharcát, s ezért felvette Rá­kóczi nevét. Az ellenség nagy erőkkel tett dühödt kísérleteket arra, hogy megsemmisítse a Rá- kóczi-egység partizánjait, akik az egymást követő, alaposan megszer­vezett hajtóvadászatok idején nem egyszer kerültek válságos helyzetbe. „Volt úgy, hogy nyolc napig olyan helyen húzódtunk meg, ahol a fehér keserűgombán és vízen kívül egyéb táplálékunk egyáltalán nem volt. Máskor meg egy szedres erdőrészre szorul­tunk, ahol napokig ezen a gyü­mölcsön éltünk” — írja vissza­emlékezéseiben az egység egyik volt partizánja. A rákóczistákat azonban nem tudták megsemmisíteni, sőt- szá­muk egyre nőtt. Amikor a Rá- kóczi-egység október 26-án végül találkozott a felszabadító szovjet hadsereggel, létszáma már elérte a száznyolcvan főt. Így sikerült e nagyszerű partizáncsoport tűz- próbája, méltán szerezve hírne­vet és elismerést az osztag har­cosainak, s nagyszerű parancsno­kának, a hetvenedik születésnap­ját nemrég ünneplő, s ebből az alkalomból a párt- és államveze­tés által is ünnepélyesen köszön­tött Úszta Gyula nyugállomá­nyú’ altábornagynak, aki a felsza­badulás után derekasan kivette a részét az új magyar hadsereg megszervezéséből is. U. L. Gondoskodáilazl |jrege^^ „Varázspálca” az Alfoldön A felvilágosító szó erejével is

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents