Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

PN MAGAZIN

J

A nélkülözhetetlen...

Az emberek olyan természetesnek veszik és' tartják a kenyeret, mint a levegőt vagy a vizet, amely az éltnek elengedhetetlen szükséglete, velejárója. Örömmel, élvezettel eszik a kenyeret, mohón falják, ha éhesek, és — ha a kenyér friss,, ropogós, jó ízű. Morognak, dühöngenek, fellázadnak, ha kevés vagy rossz.

Meglenni nem tudnak nélküle. Története, sorsa izgalmasan fonódik össze alkotójának, az embernek történetével, sorsával. Sokan gondolkoztak már elmélyülten és emberien a kenyérről, sokan kutatták történetét, jelentőségét az emberi társadalom életében.

De vajon eszébe jut-e a mindennapok embe= .rének, hogy az ember és kenyér imponálóan • gazdag történeti múltra tekinthet vissza? Méghozzá válságos, viharos, megrázkódtatásokkal telített múltra; gondol-e arra, hogy a kenyérnek épp úgy megvan a maga útja, eredete, mint az ■embernek? De a jövője is! Természeti és társadalmi vonatkozások merülnek fel összefonódva, amikor a kenyérről gondolkodunk. Hiszen a kenyeret az ember a természet segítségével teremtette. Életének, sorsának, fejlődésének és biztonságának érdekében.

Nem mindig volt kenyér. Évezredek teltek el az ember és az emberiség fejlődésében, míg színre lépett a kenyér, a munka, az emberré válás nagy jelentőségű produktumaként.

De hát honnan indult el? És egyáltalán, ér- dekli-e ez az embereket? Kell hogy érdekelje! Nem is igazán ember az, akit ez a kérdés hidegen hagy; legfeljebb önző, táplálkozó valaki.

A kenyér akkor lépett a színre, amikor az ember véget vetett a szüntelen kóborlásnak, vándorlási időszakait rövidebb-hosszabb letelepedési szakaszok tarkították. A kenyérkészítés egy’ik feltétele a letelepedés. Meg is jelent a föld minden pontján, ahol az ember szilárdan megvetette a lábát. Ezzel új korszak nyílt az ember élétében. A letelepedés és a kenyér együttesen vált az ember életét megváltoztató tényezővé, egyszersmind szimbólummá, szentséggé, a kialakuló ősi vallások, rítusok alkotórészévé?

A válasz egyszerű: nélkülözhetetlensége, sorsdöntő volta. Az, hogy hagy lépéssel előre vitte az ember elemi létszükségleteinek kielégítését. A táplálkozással együtt egyéb szükségletek kielégítésére is hatott, s új szükségleteket is teremtett. Nélkülözhetetlenné tette a többé-kevés- bé rendszeres földművelést, fejlettebbé a munkamegosztást. S ami a legfőbb: erősítette a családi, nagycsaládi, törzsi kötelékeket, előmozdította a horda társadalommá válását. (Marosán György Ember és kenyér című könyvéből.) ■

Görbe nyelű kaszák

A Balatontól délre eső terület egyes falvaiban szinte napjainkig ismerték az olyan kaszanyelet, melynek alsó szára görbe volt, és amellyel, használóik szerint, könnyebben ment a fűvágás és az aratás. Ezt a más vidéken különlegességnek számító szerszámot érthető módon nagyon kedvelték a falusi lakosok, és beszerzéséért messze falvakba is szívesen elmentek. A legjobb görbe nyelű kaszákat, amint elmondták, a Tab környéki bognárok készítették.

Kérdés, mi is lehet a görbe kaszanyélnek a jelentősége, és mi az, amit e méltán különlegességnek számító eszközhöz a néprajzi kutatók hozzáfűzhetnek? Először is az, hogy a nyél görbesége nem véletlen, és nem is újítás, hanem a hajdani kaszanyeleknek olyan jellegzetessége, amely évszázadokon gt folyamatosan élt és csöikevényesen, mint a fenti példa mutatja, napjainkig is fennmaradt. A kasza ugyanis;, amelyet éppen kóruriftbari'Wfifótt fel a fűkaszáló gép és a kombájn, nem mindig azzal a formával rendelkezett, amelyet mi még megismerhettünk, hanem némiképpen eltért attól, és annál inkább, minél messzebb haladunk visszafelé az időben. Volt idő, amikor ez a fontos vágóeszköz nem is különült el a sarlótól, hanem a sarló és a kasza funkcióit egy általánosabb vágóeszköz, az úgynevezett horgas sarló vállalta magára. E horgas sarló, melynek pengéje töretlen nyakkal kapcsolódott a nyélhez, olyan több funkciójú vágóeszközként működött, amivel füvet vágtak, gabonát arattak, tüskét, bokrot irtottak, sőt ha kellett, fegyverként is használták. Ez a forma hosszú évezredeken át, lényegében a neolitikumtól kibontakozó földművelés kezdetétől a vaskor ele-. jéig megszakítatlanul élt.

A vaskor elején, mégpedig a kelták kezén, a sariló a kibontakozó gabonatermelésnek az aratóeszközre gyakorolt hatása következtében tovább fejlődött, és belőle egyrészt a korunkig is fennmaradt jellegzetes aratóeszköz, a fogazott ívsarló, másrészt pedig a fűvágásra használt rövid kasza alakult. Ezzel a fejlődéssel egy időben a rövid kaszák pengéje egyenesebbé, és nyele hosszabbá vált, s hogy e hosz- szabb nyelű szerszámmal lendületesebben, jobban tudjanak vágni, alkalmazták a görbe nyelet. A nyélnek |z a görbesége vált egyik jellemzőjévé nemcsak a századunkig Kelet-Európábán rendszeresen használt rövid kaszáknak, így például az orosz gorbúsának;; vagy a Kaukázus, !Kis§Zstá! és á Balkán kaszaszerű vágóeszközének, a kavramá- näk, hanem Közép.- és Nyugat- Európa hasoniló szerszámainak is. Ezekből nagyon kevés maradt fenn korunkig, úgyszólván csak Ausztria hegyei között, Graubün- den tájékán.

A történeti adatok viszont annál bőségesebben igazolják e szerszám hajdani nyugat- és közép-európai létezését. Franciaországban például a 11. századtól a 15. századig a különböző templomok kép- és szoborábrázolásain találkozhatunk gyakran vele. Ausztriában a 9. századi Salzburgi Kalendárium képe a legismertebb, amelyen a tavaszt jelképező férfi vállán görbe nyelű kaszát láthatunk. De az egyik isztriai templom 16. századi freskóján is megtalálhatjuk, ahol a halál ugyancsak görbe nyelű kaszával a vállán jelenik meg a világi hátságokba merült emberek előtt.

Nálunk is hasonlóképpen meg- oVolt^báf'a ffiyugat-európaihoz ha- sfcnlu 1bő kejiés ábrázolása nem került elő. Megmaradt viszont közvetett emléke a 16. századból a következő kifejezésben: kétfelé vág, mint a sallai kasza, hiszen a kaszával két irányban vágni csakis akkor lehetett, ha azt a rövid, görbe nyél segítette. Ezt egyébként az orosz gorbusák példája is jól mutatja. Időközben ugyan a kaszák nyele hosz- szabbá vált, és hosszú nyelű kaszák kialakulása során görbesé- gük is nagyrészt eltűnt, de egyes szórványosan fennmaradt emlékük is elegendő arra, hogy a kutatók előtt tanúságot tegyenek e furcsaságnak látszó tulajdonság igazi, történeti jelentőségéről.

Először a lepény

Héja meg bélé nem minden kenyérnek van. Amikor az egyes népek — más-más időpontban — a gabonatermeléssel ismerkednek, a magot főleg kásának főzik. Őrölt magból is készül kása, de ebből aztán hamarosan megszületik a kenyér is. Nem az, amit ma annak tudunk, s amit a magyar kenyér szó a köznyelvben már évszázadok óta egyedül jelent. A régi kenyérnek bélé nincsen, tésztája nem kelesztett. Lisztjét vízzel gyúrják, keverik, a tésztát vékony kerek lepény alakban azonnal megsütik. Ha már ujjnyi vastagra hagyták, hamarosan el is kell fogyasztani, mert az ilyen tészta kihűlve, száradva úgy megkeményedik, hogy később mgr csak lébe áztatva ehető. Ahol a kenyérnek ez a fajtája maradt meg mindennapi használatban a 20. századig — s ezt viszont épp oly rendszeresen es/ik. mint mi a mienket —, az asszonyok naponta két- szer-háromszor sütnek kenyeret, mindig csak egy- egy étkezésre valót.

Ilyen volt a régi magyarok kenyere is, ilyen lepény, s nagyon valószínű, hogy/kenyérnek mondták az ezredfordulón. Viszont aligna ették minden étkezésnél, inkább ritkább csemegének gondolhatjuk. A lepénykenyér tésztáját nem kelesztik, ez a magyarázata annak, hogy hozzá az árpaliszt, de még a zab is épp úgy alkalmas, mint a búza vagy a fozs. Árpából hálunk valaha országszerte népszerű is volt, erre vall az a sok nagyobbacska árpapogácsa, amit kelesztett kenyér rendszeres készítése mellett még a 19. században is mindenfelé sütögettek, " egy-egy tésztaevő nap ebédjére második fogásnak.

A 14. századbanL először feljegyzett pogácsa szó déli szomszédságunkból érkezett, nem is egészen felesleges jövevényszóként.' Ekkorra ugyanis megkezdődött már a kenyér újabb fajtájának, a kelesztett tésztájának készítése is nálunk, a köznépi háztartásokban, amint arról egykorú szolgáltatási kötelezettségek tanúskodnak. Á későbbiekben a kenyér szó ennek az új, máig használatos kelesztett, magas, domború, ^héjas-beles süteménynek a neve lett, a régi lapos kenyérlepény meg pogácsának maradt.

A kenyér készítésének ismerete, gyakorlata önmagában nem vall a kenyérfogyasztás mértékéről,

rendszerességéről. A maihoz hasonló kenyér kezdetben bizonyára csak kisebb mennyiségben, ritkábban fogyasztott étel lehetett. A 16—17. században viszont már valóban mindennapi étel az ország j jelentős részén.

Bármennyire megszoktuk is mi | a magunk ke- , nyerőt, ne gondoljuk, hogy kenyér nélküli táplálkozási rendszer nincsen, vagy legalábbis az újkorban ne lenne.

A Kárpátokon túli moldvai magyarok, romának szülőföldjén nem ritka az olyan vidék, ahol kenyeret az 1930-as években is évente csak egyszer- kétszer ettek, mikor vásárból, városból, hoztak egy keveset ritka csemegének. Annak az alapvető élelmiszernek a szerepét, aminek mi a kenyeret ismerjük, náluk egy kukoricából főtt sűrű lisztpép tölti be a 17. század végétől. Dombos, kelesztett kenyeret az Északi-Kárpátokban is csak boltban, kocsmában vett pénzért olykor-olykor a vidéki lakos, akinek a földjén csak árpa meg zab termett. Ebből, ha próbálják is keleszteni, lapos marad a kenyér, és sokkal ízletesebb nála e gabonafélékből a régi kelcsztetlen lepény megoldás.. Ez utóbbit errefelé tűzpadka hamvadó parazsában, meg nyéles, -kerek lepénysütó rácsra helyezve is sütögették még századunk elején.

K. E.

Ismerkedés a búzaszemmel

Ha az ember a határt járja, messziről nem is tűnik olyan magasnak a sok búza. Csak amikor közel érünk, látjuk, hogy a kisebb gyerekek bizony nem látszanak ki belőle. A termés sokszor másfél méter magas, vékony száron hajladozik. A száron elszáradt, hegyes, lándzsa alakú levelek vannak, amelyek a búza szárához simulnak. Ázt gondolnánk, hogy ezeknek a leveleknek igazán semmiféle szerepük nincs a búza életében. Pedig nem így van. A levelek összegyűjtik a napfényt, amely a gyökerekből odaszállított vizet cukorrá alakítja. Ez pedig a száron keresztül feljut a szemhez.

Sokan kérdezhetnék: miért nem dől 'el az a hosszú szárú búza? Mi tartja olyan egyenesen azt a vékonyka szárat, amikor a szél fúj? A válaszhoz ássunk ki egyet a földből. Látjuk, hogy a búza szárából sok-sok apró, cérnánál is vékonyabb gyökér nőtt a földben. Ha a leghosszabb gyökér végét is meg szeretnénk keresni, akkora gödröt kellene ásni, amibe egy felnőtt ember kényelmesen beleférne. De nemcsak lefelé, a föld mélyébe, hanem oldala ra is sok ezer ilyen kis gyökér nő, s ezek úgy megtámasztják a vékony szárat, mint amikor egy magas tornyot acéldrótokkal kifeszítenek. Ha pedig sikerülne egy szál búzát az összes gyökerekkel együtt kiásni a földből, azt látnánk, hogy a sok gyökér úgy csüng a száron, mint a sapkán a bojt. •

Az egész növény legérdekesebb és legértékesebb része a sokat

emlegetett kalász. Ebben talál-: juk a szemeket, amelyek úgy helyezkednek el egymás fölött, mint az emeletes ház ablakai. Egy-egy emeleten két-három ablakot találunk, s az egész kalász nyolctíz emeletes. Az emeletek között hosszú szálkák nyúlnak ki, amelyek figyelmeztetnek minket, hogy itt a búzaszem. Törjünk le egy kalászt. Azt látjuk, hogy minden búzaszem két kis köpenybe burkolózik, amely megvédi őt a széltől és az esőtől. A burkolólevelek neve: toklász és pelyva. Morzsoljunk össze tenyerünk között egy kalászt. Azt tesszük, amit a cséplőgép: kivesszük a toklász és pelyva féltett kincsét, a búzaszemet.

Sétáljunk oda, ahol a cséplőgép dolgozik. A gép mellett gyors kezű emberek sürögnek-forog- nak. Egy részük a cséplőgép „etetésével”, vagyis töltésével foglalkozik, mások a gép végén kiömlő szalma elhordásán, kazalba rakásán dolgoznak, néhányan a ki- ömlő nyílásból dúsan zuhogó búzaszemeket kötözik zsákokba, s viszik a mérleghez. A munkások időnként odatartják tenyerüket a nyíláshoz, s szemügyre veszik, hogyan „fizetett” a búza.

Vegyünk kézbe mi is egy ma- rékra valót, és nézzük meg figyelmesen. Első pillanatra nem találunk" semmi különöset a piciny búzaszemeken. Tojás alakúak, fényesek, piros-barna színűek. Ám a szakember előtt már ez a néhány megjegyzés is sokat jelent. Az, hogy fényes, mutatja: a szem egészséges, jól fejlődött,

is bő. termést ígér. A piros-barna szín kemény, acélos fajtát bizonyít, amelyből ízletes, foszlós, puha kenyér lesz.

A sok közül most csupán egy szemet vegyünk elő. Észrevesz- szük, hogy a búzaszem nem is olyan sima, amint az első pillanatban láttuk. Hosszában egy mély barázda osztja ketté, "s ami még érdekesebb, egyik végén piciny, lapos pajzsot visel. Olyan, mintha egy arckép lenne belevésve a pajzsba. A régebbi időkben, amikor még nem ismerték á nagyítót, azt hitték, hogy valóban arckép vari á búzán, és sejtelmes mondákat írtak érről. Ma már tudjuk, hogy nem így vari, hiszen a kézinagyító alatt ezen a részen parányi dombokat láthatunk, a jövendő élet, a csíra nyomait. Ha vízbe tesszük a búza-' szemet, a kis dombok megrepednek, s kidugja fejét a hegyes gű, új hajtás.

Ám a kis búza’szem nemcsak külsejében, hanem belülről is sok érdekes titkot rejteget. Mi is megoldhatjuk a rejtélyt, ha egy éles késsel kettévágjuk a magot. Mit látunk? Azt,11 hogy a búza égész belsejét valami fehér színű anyag tölti -ki; s ezt csupán egy barna héj védi a külvilágtól. Ahhoz azonban, hogy' jobban bekukkanthassunk a búza belsejébe, már nem elég a két szemünk. Olyan eszköz szükséges, amely többet lát az emberi szemnél. S ezekbe a műszerekbe 'belenézve, felfedezzük a búza féltve őrzött kincseit^

N. J.

Becsüljük

meg!

Három papírzsák, két kuka tele eldobott kenyérszeletekkel. Félig megrágva, vajjal megkenve, sőt még szalámit is láttam közte.

Mi is történt hát? Ma nem lenne becsülete a kenyérnek? Annak, amely a mindennapi táplálékunk, és igen nehéz munkával, sok fáradsággal, sokszor idegtépő gonddal megtervezve, fillérig kiszámolva, és még ki tudná, hogy mi egyéb tépelődés és tevékenység után kerül asztalunkra, j.

Gyerekkoromban — pár évtizede annak már —, ha véletlenül a háromhetes, szikkadt, rozslisztből dagasztott barna kenyér falatkáját leejtettem a földre, édesapám — aki a nagy kenyérvágóval nyikordultan vágta a karéjt —' szeme szigorú villanásával némán csak annyit vetett oda: vedd fel. Nem kellett volna szelnének villanása, nem kellett volna a néma felszólítás, anélkül is tudtam, mit kell tennem. Akkor az emberek, a gyerekek vérében benne élt a kenyér becsülete. Megtörölgettem és feltettem az asztalra terített, foltos szakajtóruhára, amelyen ott árválkodott fatálon a szalonna, a kenyér akkori hű és örök társa.

Régen és még régebben a gabonatarlókat az aratók verejtéke öntözte a szikrázó nap tüzében. Pirkadattól a Hold felkeltéig húzták a kaszát. Kaszapengék suhintására dőlt rendre az aranyló búza, a kévéket nyelte a konokul búgó cséplőgép. Ömlött a cséplőből a szem, a szalma és mind oda került, ahová kellett. Az asztagon, a töreklyukban izzadó cséplőbanda megtette a magáét. Petrencerudakon hordták fel a szalmát a kazalra, felzsákolták a 80—100 kilogrammos zsákokat, kinek a padlására, kinek a szuszikjába. Vállról öntötték le a pirosló életet, és nőtt a garmada. Micsoda súlyt hordtak ki- eresedett, szikkadt karjaikkal, s meggörnyedt vállukon.

A család apraja-nagyja, a hatodik vggy a hetedik gyerek is — abban s az időben ez sem volt ritkaság —, nap nap után kíváncsian leste, miként karéjozza apjuk a (tenyeret.

Napjainkban az aratásnak más módja van. A közös föld ontja az „életét”. Többet ad, sókkal többet, mint régen. Több van a •lisztből és jut mindenkinek pirosló; 'jóízű kenyér is bőséggel. De a munka ma sem, könnyebb. A- szikrázó nap tüzében aratnak a kombájnósok. Olajos verejtékük éppen olyan nehéz,' idegőrlő mun*

' kának a kísérője ma is, mint évtizedekkel ezélőtt ,a tikkadt kaszásoké és piroskendős marokszedőké1.

Adjuk meg tehát ma is a tiszteletet, a megbecsülést az-aratók- nak, akik a feladatukat ez éviben is becsülettel elvégezték. De adjuk meg a tiszteletet, a megbecsülést a munkájuk eredményének, a kenyérnek is, amelyet még az aratáson tál, sok ezer dolgozó kéz örömmel, -s talán még szeretettel is rak asztaliunkra.

Unyi Lajos mezőgazdász

• Cséplés elektromos motorral 1910 körül.

Lassacskán a liszt is bekerült a kamrába. A cséplés után meg- őröltették. Megvolt az évi kenyérnek való. A beosztás a családfő dolga, aki megkereste, s e tekintetben engedményeket nem tűrő törvényt Szabott.

• ömlik a kombájnnal betakarított termény a gabonatároló fogadó garatjába.

összeállította'; Varga Mihály

iB Aratás régen.