Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
1984. augusztus 19. ■ PETŐFI NÉPE • 5 A világ kenyere Nehéz elképzelni akkora kenyeret, amelyből bolygónk minden lakója kaphatna egy szeletet. Négy és fél milliárdan élünk a földön, a kenyér- fogyasztás adatai csillagászati számokkal mérhetők csupán. Ám még meg sem lódulhat a képzelet, máris éhezők jelennek meg szemünk előtt: elgyötört, csontig lesoványodott gyermekek, nők, férfiak. A négy és fél milliárd emberből jelenleg 450—500 millióan éheznek, további egymilli- árd azoknak a száma, akik nem jutnak elegendő élelmiszerhez. Felkiáltójel: a Szahel Tények bizonyítják, hogy a nyolcvanas évek küszöbét átlépve, az éhesek még éheseb- bek, a jóllakottak még jólla- kottabbak lettek. Az éhezés borzalmai elsősorban a fejlődő országokat sújtják. Bolygónk lakosságának kétharmada él ezekben az államokban, s 22 százalékuk nem jut hozzá a szükséges - kalóriamennyiséghez, 33 százalékuk nem kap elég fehérjét,' 50 százalékuk rosszul táplált. Legkritikusabb a helyzet Afrikában, ahol ma több ember szenved a betevő falat hiányától, mint negyed- százada. A FAO, az ENSZ Mezőgazdasági és 'Élelmezési Szervezete szerint a leginkább veszélyeztetett 29, ország közül 26 ezen a kontinensen található. Itt is óriási felkiáltójel a Szahel-övezet: a. Szaharától délre fekvő országokban a lakosság 70 százaléka éhezik. A legnépesebb kontinensen, Ázsiában töhben nélkülözik ugyan a naponta minimálisan szükségesnek ítélt élelmiszert, hozzáértők mégis itt tartják reménykeltőbbnek a helyzetet. Ennek oka, hogy a földrészen ígéretes kezdeményezések történtek az éhínség enyhítésére. Indiában például, ahol a lakosság 66 százaléka nem tud naponta jóllakni, a kormány támogatásával a gabonatermelés az elmúlt tíz esztendőben megnégyszereződött. Még biztatóbb eredményekkel büszkélkedhet Kína. összességében Ázsiában a mezőgazdasági termelés 1974 óta évente 3,4 százalékkal növekedett, míg Afrikában, amely egykor önellátó volt, a hatvanas évek óta csökken az egy főre jutó élelmiszer-termelés. Latin-Ame- rikában is súlyos gondokat okoz a mindennapi betevő hiánya. Mexikóban például a lakosság 42 százaléka szenved ettől, Brazíliában pedig valóságos kis-Szahelek alakultak ki. Az áldatlan helyzet okai Riasztó tehát a kép, riasztóak az adatok. Mindebből látható, hogy az éhezők problémája ma már nem intézhető el egy kézlegyintéssel, vagy humánusnak vélt-szánt segélyakciókkal. Gyakórtá felmerül a kérdés: ki, mi idézte elő ezt az áldatlan helyzetet? A legtöbbször azt emlegetik fő okként, hogy a fejlődő országokban a népesség szaporodása gyorsabb, mint a mezőgazT dasági termelés növekedése. Való igaz, napról napra többen állnak sorba, nemegyszer verekednek az emberek az élelemért. Ám ez aligha lehet elfogadható magyarázat arra, hogy miért olyan elmaradott a mezőgazdasági termelés, miért- nincsenek szakemberek, korszerű gépek, az adott éghajlatot tűrő növényfajták, jó minőségű vetőmagok? ■ Valójában a fő ok mindegyik fejlődő állam esetében a gyarmati múltban rejlik. Az anyaországok annak idején a saját kényük-kedvük szerint fejlesztették, nem fejlesztették gyarmataik gazdaságát, hosszú időre kiszolgáltatottá tették ezeket az országokat. Ezt tetézték nem egy helyen a függetlenség elnyerése után a hibás gazdaságpolitikai lépések, az amúgy is elmaradott mezőgazdaság elhanyagolása, a -presztízsberuházások, az uralkodó elirt önzése, azután a természeti csapások, mint az aszály, a sivatag terjeszkedése, és persze, a gyorsan növekvő népesség. A fejlett tőkés országok szívesen érvelnek azzal, hogy segítik a rászorulókat. Csakhogy nem ritka, hogy a segélyt politikai, gazdasági feltételekhez kötik. Így történhet meg az, hogy az összes segély harmada eleve katonai célokat szolgál. Almok , és realitások A szakértők már többször bebizonyították, hogy planétánk képes eltartani lakóit. Az élelmiszer-termelés ma is tíz százalékkal több a világon, mint amennyire szükség volna. Az Egyesült Államok például egymaga annyi élelmiszert termel, hogy saját 230 millió lakóján kívül még 100—150 millió embert el tudna látni. Ha bolygónk egészét nézzük, legjobban táplált a lakosság Észak-Amerikában, Ausztráliában és részben Európában. Az itt élők az optimálisnál 12 százalékkal több kalóriát, s 22 százalékkal több7 fehérjét fogyasztanak el. Kézenfekvőnek látszik tehát a megoldás: ha van elég élelmiszer, úgy kell elosztani, hogy mindenkinek jusson belőle. Ehhez a nemzetközi kereskedelemben fel kellene számolni a politikai, gazdasági megkülönböztetés minden formáját, az igazságtalan elosztási viszonyokat, ami elképzelhetetlen az új, igazságos világgazdasági rend megteremtése nélkül. Ez utóbbitól azonban, valljuk, be, még igen távol vagyunk. Reálisabb megoldásnak látszik egy átfogó gazdaságfejlesztési stratégia kidolgozása, majd megvalósítása a fejlődő országokban. Ehhez viszont pénz, nagyon sok pénz kell — és közös tenniakarás. A Varsói Szerződés ^tagállamainak vezetői1 prágai - nyilatkozatuk- ‘ ban indítványozták: „A katonai kiadások csökkentése eredményeként • felszabaduló összegeket a gazdasági és szociális fejlesztés céljaira lehetne felhasználni, többek között a fejlődő államok ez irányú támogatására is”. Napjainkban a világ országai 450 milliárd dollárt költenek fegyverekre. Az éhezési folyamat visszafordítására 500—1000 millió dollár kellene... S végül még egy adat: az ezredfordulóra bolygónkon hatmilliárd ember él 'majd, másfél milliárddal több, mint jelenleg... K. M. Űj feladatokra készül a kombájnos brigád A szabadszállási Lenin Tsz szántóin a búza, árpa, a káposztarepce, a fénymag együttesen 1335 hektáron termett. Darabos Józsefnek és társainak ennyi volt a nyári aratnivalója is. A nyolc szakmunkás ismét folytatja a gépjavítást. Az aratáskor eléggé megviselt betakarító eszközöket készítik elő a következő idényre.. —: Jóval nehezebb körülmények között kombájnoltunk most, mint más esztendőkben — mondja Darabos József, akit társai a brigád-, vezetői teendőkkel ruháztak fel. — Valójában ez olyan elsőkom- bájnosi megbízás, akárcsak az elsőkaszásoké volt az aratóbrigádban. Kölcsönösen segítettük egymást, mégis minden igyeke-. zetünk ellenére lassabban haladtunk. — Miért? — Másképp fejlődött az idén a kalászos, az őszi árpa, a búza. A kalász^ a mag teljesen megégett, és a gabonát vágni kellett. A növény szárának alsó fele zöld maradt. Pedig akkora szárazság járt errefelé, amilyenre a szabadszállási határban ritkán akad példa. Tavaly júliusban több mint 73 milliméter eső volt, az idén mindössze 4. Mégis csak dél felé kezdhettünk a gabona kombájnolásához, este hat után pedig abba kellett hagynunk, mert leszállt a harmat. — Nem szárították a terményt? — N'em. Az árpának, a búzának 40 százalékát vetőmagszaporításra termesztettük. A forrólevegős szárítás befolyásolja az értékét. Teljesen száraz terményt arathattunk, azt is csökkentett menetsebességgel. A magasabb nedvességtartalmú, zöld szár így is gondot okozott, de ezen már túl vagyunk. — A szomszédságban arattak-e? — Az előző években gyakran dolgoztunk Kunszentmiklóson, Solton, Tasson és másutt. Testvérszövetkezeti kapcsolatban vagyunk hosszú ideje a csehszlovákiai Marcelháza (Marcelovo) Egységes Földművesszövetkezetével. Mostanában inkább a kölcsönös üdültetés előnyeit gyümöl- csöztetjük, de összejárnak a családok innen is, onnan is, mintha rokonságban lennének. — Mind a nyolcán kombájnom sok? — Szerelők vagyuk, az elektromos és a vasas szakmák művelői, de kombájnvezetői képesítésünk is van. Nálunk az a szokás, hogy magunk javítjuk gépeinket. Ha kifogástalan a kar- banfartás, a javítás, akkor egész betakarítási időszakban zavartalanul dolgozhatunk. Ellenkező esetben a mi kárunk is a műszaki hiba, hiszen, csökken a teljesítményünk, a keresetünk. Az idén sem volt műszaki kiesésünk saját hibánkból. — Milyen géppel dolgoztak? — Hat E—516-os, egy E-512-es kombájnunk van. Jól kitapasztaltuk valamennyit. Lehet velük szép munkát végezni, nagy teljesítményt elérni. Egyik társam, Dömötör László, aki tizenhét esztendeje kombájnéi, naponta 70 tonna búzát takarított be most is. Zakariás József szintén régi szakember. Szerelő, úgy ismeri kombájnját, mint a tenyerét. Mázuk Józsefnek lakatos -a mestersége. Az idén július elején az őszi árpával kezdte, és dolgozott az utolsó gabonatábla betakarításáig. Németh Lajos, Farkas Mihály szintén régi szerelő és kombájnvezető. összekovácsolódott az egész brigád. Tóth Imre brigádtársunk nemrég szerelt le a katonaságtól, de már ötéves gyakorlata van a szerelő szakmában és a kombájnolásban. A legfiatalabb szakmunkás a brigádban Danics Sándor. Az idén aratott először, és társait váltotta a kombájnon. Derekas munkát végzett ő is, akárcsak a szerelők közösségének valamennyi tagja. Elégedett velük a szövetkezeti tagság. A Kiskunság jelentős gabona- termesztő gazdaságában az őszi termények betakarítására készülnek Darabos József és társai. Amikor legutóbb találkoztunk velük, a javítóműhely előtti téren a napraforgó-adaptert szerelték fel a gabonakombájnokra. Egyebek között félezer hektár napraforgója van a szabadszállási Lenin Tsz-nek, és az olajos mag összegyűjtése sem lesz könnyebb feladat, mint a nyári terményé. Kiss Antal • Darabos József és szerelőtársai az őszi terménybetakarításra készítik elő a gépeket. (Pásztor Zoltán felvétele) Vizsga naponta Egykori feljegyzések szerint a múlt század elején Kiskunhalason ha egy pék letelepült, tizenöt hold földet kapott a várostól. Ez mutatja, hogy mennyire megbecsült volt akkoriban is a kenyérsütés. Igaz, abban az időben még teljesen kézi munka volt és bizony nem volt könnyű mesterség, mint ahogy ma sem az. • Csehó Istvánné kemencébe ■ rakja a kenyeret. m Fodor Sándor: Legfontosabb a jó minőség. — 'Napjainkban a nehezét gépek végzik — mondja Fodor Sándor, aki 32 esztendeje igazgatója a Kiskunhalas, és Vidéke Sütőipari Vállalatnak. Nemrég kezdtek hozzá az üzem történetének feldolgozásához, könnyű dolguk van a szerzőknek, hiszen az igazgató a vállalat megalakulása óta itt van, és jó az emlékezőtehetsége. Fodor Sándor azonban szerényen megjegyzi: — Ami eddig történt, az nem elsősorban az én érdemem, a munkásakkal együtt csináltuk és éltük át az üzem történetét. Sorolni kezdi: — 1951. január 1-én alakult a városi, vállalat. Én, mint sütőipari szakmunkás kezdtem itt dolgozni. A következő évben ért az a megtiszteltetés, hogy 27 éves fejjel, a vállalat vezetője lettem. Egy év múlva államosították a községi pékségeket. Megnőtt a felelősségünk, hiszen 28 kisüzemet kaptunk. A következő változás 1959-ben történt, amikor a nyolc megyei sütőipari vállalatból négy lett, s újabb települések ellátását kellett válr lalnunk. Tízszer több pékáru A fejlődés azóta is folyamatos. Jelenleg a napi termelés 25—30 tonna, éppen tízszerese a kezdetinek, s 62-féle terméket állítanak elő, korszerű, de nem a legkorszerűbb technológiával. Sokat változott a világ. Azelőtt falun megszólták azt a menyecskét, aki nem tudott jó kenyeret sütni. Ma már a tanyavilágban is reklamálnak, ha a boltban reggel nem -kapnak friss péksüteményt. Ahhoz viszont, hogy a fogyasztó idejében friss áruhoz jusson, a sütőiparban dolgozóknak éjszaka kell a forró kemence mellett helytállniuk.^ Ez is egyik oka, hogy nehéz a szakember-utánpótlás. — Bár mi még nem panaszkodhatunk: harmin- * két szakmunkástanulónk van, a Nagykőrösi Toldi Miklós Szakközép- és Szakmunkásképző Intézetben. Többségük ösztöndíjas — tájékoztat a vállalat vezetője. Országos első Azt már a megyei tanács illetékes osztályán hallottam, hcígy a legtöbb ipari tanulójuk a halasiaknak van. Talán azért, mert a kereseti lehetőségek nem maradnak el a többi városi üzemtől, s mert a minőségi munkát honorálják. A sütőipari gazdasági mutatók tekintetében 1982-ben első volt az országban a vállalat, tavaly pedig még jobb eredményt értek el. Fodor Sándorral ellátogatunk a kiskunhalasi üzembe, amelyet nemrég újítottak fel. A legfontosabb: a minőség Az igazgatót — miközben végigjárjuk az üzemet — megrohanják az emlékek. — Hol vagyunk már a dagasztóteknőtől. Mikor megalakult a vállalat, lényegében a régi szerszámokkal folyt a munka, változást jelentett, hogy 1953-ban már volt egy dagasztógépünk. Azóta minden évben gyarapodtunk. Most már a tészta kidolgozását is géppel végezzük, csak a darabolás történik kézzel. A formázást szintén gépesítettük. Kézi munka még a vetés, vagyis a kemencébe történő elhelyezés. Tény, hogy az itt dolgozó hat ember nyolc óra alatt fejenként egy tonna kenyeret süt az osztrák kemencében. A jó minőséget tartják a legfontosabbnak, hiszen a megye mintegy negyed részét ők látják el kenyérrel, péksüteménnyel, cukrászati árukkal. Nem közömbös számukra, hogy mi a véleménye a lakosságnak termékeikről, melyekből minden nap kerül szinte minden fogyasztó asztalára. — Naponta vizsgázunk több ezer ember előtt, jómagam is már 32 esztendeje — állapítja meg szinte összegezésként a vállalat vezetője. Kereskedő Sándor
