Petőfi Népe, 1984. augusztus (39. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1984. augusztus 19.

„Az a véleményem ..

öt013?

O'RS'ZvVG ÖVÜK -H S t

II SEIET!!

Buá*pí«.A*# '^&.ír.

fájhat*

LJ

0 Papp Mihály máig őrzi képviselői igazolványát. (Straszer András felvételei)

„ERDEI BEÍRTA NEVEMET NOTESZÁBA”

A címzetes számadó számadása

Már d vége• felé járt a lajosmizsei Petőfi Népe ankét, mar Szinte mindenki szólt, akire számítottak, már '■ eltelt a találkozóra tervezett két óra, már a legügybuzgóbbak is a zárszót várták, amikor inas, élénk mozgású ember állt föl az asztal végén. Többén felkapták a fejüket, fölvillanyozódva figyelték.

Fontos dolgokat mondott. Oda kellett figyelni. Fölszólalása lekötötte a jelenlévő értelmiségiek, diákok, szakmunkástanulók, alkalmazottak, mint említettem, korábban elpilledt figyelmét. Ügy szőtte a szavakat, hogy mindenki talált benne magának valót■

Odasúgtam szomszédomnak.

— Mintha Veres Péteri hallanám.

— Becsülte az író, egymás mellett ültek valamikor a parlamentben. Ha nem tudnád, Papp Mihályt Erdei is kedvelte, jól irányította a koalíciós időkben a parasztpárt kiskunfélegyházi szervezetét.

— Hol lakik. Megkeresem.

— Valahol Ménteleken, bárki eligazít.

__________________1

A presszóban öten is ugranak, hogy megmutassák az utat.

Valóban; mindenki. ismeri.

A betonról letérve gyönyörű vidéken kanyarog a homokos út.

Léckerítés, kiskert a ház előtt, vigyázz, a kutya harap felirat a kiskapun: helyben vagyunk.

— Sétáljon beljebb — így fogad vendéglátóm, miután fölidéztük lajosmizsei találkozásunkat.

Az alacsony szobában két hatalmas ágy, a végénél kis asztal székekkel.

Ide telepszünk.

Megnyugodva látom: a sarokban tévékészülék.

Nem hiába cipeltem a magnót.

Kértem beszéljen életéről.

□ .□ ’ □

öt éve mentem nyugdíjba mint juhász Jászszentlászlón. Volt szolgálati lakásom, kaptam 25 ezer forintot. Azt mondta Kanyó elnök elvtárs, hogy vegyek egy autót és járjam a világot. Hogyne, nevettem, majd mindig üzengessenek az embereknek, a Papp Mihály most ül a kocsijába, vigyázzanak. Meg a sajátomban szeretnék lakni, volt már tanyám, de eladtam. Nézgélődtünk erre, arra. Lassan kászálódtunk le Ménteleken a buszról, szívtámadás után voltam, amikor odaugrik egy kislány és segít. Feleségem elővett tíz forintot a szolgálatért.

A világért sem akarta elfogadni:

„A tanító bácsi azt mondta, hogy segíteni kell az öregeknek.” ösz- szenéztünk az asszonnyal. Nem akármiilyen hely ez, ahol ilyen gyerekeiket nevelnek. Széttekintve mintha azt a falut láttam volna, a/nit régen Veres Péter A paraszti jövendő című könyvének borítóján. Itt maradtunk. Jártam erre juhászbojtárként. Puszta- vacsra hajtottuk a birkákat. Ügy ismerem ezt a vidéket, mint a tenyeremet. |

Uradalmakban dolgoztunk apámmal a felszabadulás előtt, mint juhászok. Volt időnk szemlélődésre, gondolkodásra. Ez utóbbi vitt engem a veszélyes politikába. Meg egy kicsit a véletlen is.

A hódmezővásárhelyi vásárra vittünk bürgéket, amikor hadat üzent a kormány a Szovjetuniónak. Olyan láz volt ez, mint most ■ az atombombának a híre. No, mondom magamnak, hamarost küldik a Sasot, mármint a behívót. Nekem ugyan hiába, bizonygattam, mert megyek a vacsi erdőbe és vége lesz a háborúnak, mire megtalálnak. Villási Sándor számadó is morgolódott. Jobb lenne, ha azt üzenik az oroszoknak; jöjjenek és csináljanak rendet. Mellettünk három-négy jobb öltözetű fiatalember álldogált.

Azt mondja nékem az egyik: „No, jöjjön ide, fiatal barátom.”

Mondom: „én?”

„Igen, maga nagybajuszú”, mivelhogy nagy bajszom volt akkoriban.

Sándor bácsi odaszól.

„Menj már, a fene ette vóna meg.”

Már azt hittem Valami nyilas, vagy rendőrféle.

„Mondja, mit mondott maga Pusztavaosról ?”

Sándor bácsi biztatott, mondjam;

Meghallgatta.

— Jól beszélt. Igaza van magának. Lehet, hogy találkozunk még az életben.

Elkérte a kártyalapomat Erdei, és beírta nevemet noteszébe. Eltette, ő is leírta nevét egy papírra, s odaadta.

Bent voltak a szovjet csapatok már Félegyházán, amikor a tábori kórházukban — ahol szakács voltam — kerestek. Persze tartóztatta az őr az idegent. Szóltam a parancsnoknak, mire'beengedték. Mintha sohase láttam volna.

A tiszt már ismerte. Szegedről talán? Máig sem tudom. Mit szaporítsam a szót. Erdei volt.

Ha jól emlékszem, 44. december 2-án kaptam a kommandót: menjek Szegedre, mert megalakítják az új kormányt. Elláttak papírral a szovjet városparanosnokságon, elindultunk lovas kocsival. Kohut Béla párttitkár, Pécsi Sándor,

Farsang Péter bácsi, Kurucz Pista bácsi, egy lány, a Francsik Mária ment meg én, meg Vidéki Mihály, az első polgármester. A vasút után katonák állítottak meg bennünket és már fogták is ki a lovakat. Fölmutattuk az igazolványt, vissza minden, tisztelegtek, mehettünk. A szegedi főutcán, befelé az állomástól bal oldalon, egy nagy házhan fogadott Erdei bennünket. Kiderült, hogy a kormányt majd Debrecenben alakítják meg, de egy demokratikus szervezeteit hoznak létre, a függetlenségi hazafias frontot. Én nem vállaltam semmi szerepet, ajánlottam a Kurucz bácsit, ő már 19-ben is benne volt. Én erről csak arra emlékeztem, hogy utána apámat fölhúzták az ablakiéra és ütötték, én ijieg sival- kodtam.

Az oroszok biztattak bennünket, hogy szántsunk, vessünk, mert jövőre is enni kell. Egy- szercsak hívott a kommunista titkár, hogy lépjünk be a paraszt- pártba, valami kulák ott a hangadó, alkalomadtán át kell venni az irányítást. így is történt, mert Erdei Ferenc is így tanácsolta.

□ ,□ . □

Három elemivel nem akartam vállalni a képviselőséget. Nyugtattak, majd eljön egyszer a tudomány korszaka, most-megbízhatóság kell, meg szív, meg ha- zafiság. Pesten a kisvárosházán volt a parasztpárt gyűlése, végül is ott beszéltek rá.

Az országgyűlésben egyszer nagyon megmérgesedtem. Rákosi azt mondta: olyan a vármegye, amilyen a képviselő, olyan a begyűjtés, amilyen a képviselő. Szót kapott erre egy dunántúli képviselő és előadta1: zeneszóval viszik a parasztok a termést a be- • gyűjtőhelyre, még akkor is, ha nem minden családban marad elegendő. A szünetben mondom, megyek én haza, nem ezért választottak a volit cselédek, hogy ilyeneket hallgassak, én nem sö-- pörtetem le a padlást senkinél se. Rendes ember a családjától nem viszi el a kenyeret. Meghallotta valaki, jelentette valaki? Nem tudom. Hívattak Rákosihoz,

Mondja: „nem egészen jó ez a hang”. Mire én: „elkészültem arra, hogy vagy részegnek mond- tok, vagy bizonygatjátok1: elment az eszem”. Kértem nézze meg az egyik Lenin-kötetet — mondtam melyiket, ahol —• benne van, hogy társadalmi átalakulásoknál az ilyen adóztatás csak átmenetileg lehetséges, minél előbb meg kell szüntetni, mert a parasztság ezt hadisarcnak tekinti.

Közben meg választoltak termelőszövetkezeti elnöknek. Én voltam a félegyházi Vörös Csillag i első elnöke. Sok bajjal küszködtünk. Később Tiszaugon' választottak a közös élére. Amikor betegeskedni kezdtem, léköszöntem és juhászként értem meg a nyugdíjkort. Megbecsülnek. Kaptam is kitüntetést, de otthagytam a féllegyházi múzeumban, mert közösen érdemeltük ki. Ott őrzik gamósbotomat is, irataimat is. !

llg 1 -. □ |

Jól érzem-e magamat? Kitűnően, pedig már a hetvenharma- diikat taposom, és egészségem sem kifogástalan. Reggel ötkor kelek, az ‘ asszony ázonnal megkezdi a szidást. (Közbeszól a beszélgetésünket eddig csendben hallgató, öt gyereket fölnevelő feleség: „többet szidsz te engem”). A szájszögletben bujkáló

mosoly óva inti a vendéget a csipkelődés túlságosan komolyan vételétől. Csicsókával kísérletezem. Ha valami nekem azt mondta volna: „Miska bácsi így élsz majd öregkorodban, nem hittem volna el”. Háromezer-négyszáz forint a járandóság, a kiskertben minden megterem, baromfira sem ■költünk. .

Azzal nem vagyok kisegítve, hogy én meg vagyok elégedve. Járom a 'környéket-,^ keresem a régi embereket.'-Most'is rátaláltam egy régi barátom özvegyére. Együtt dolgoztunk a férfivel 45- ben. A beteg asszonyát mankóval bicegő 52 éves lánya ápolgat- ja. Kérdeztem tőlük: hogy élnek. Ríva sorolták. Azonnal mentem a pártbizottságra.

Mondom, ide hallgassatok. Ne hagyjátok, hogy hazugságban maradjak a tiszaugiak előtt. Meghívtak ugyanis falugyűlésre és dicsértem Lajosmizsét: kiteszi a szociális otthont a nemzetközi út mellé, lássák a külföldiek is, hogy a virágoskertben miként élnék az öregek. Mit szólnék, ha a tiszaugiak közül valaki rátalálna a két öregre?”

Azonnal intézkédtek, segített a tanács is.

□ □ □

Sokat gondolok Veres -Péterre is, meg Erdei Ferenore is. Időnként találkoztam velük. Ha ma együtt járnánk a falvakat, mindketten azt mondanák: győztem, győztünk. Megmondom, miért. Erdei Ferenc a mezőgazdaság szocialista átszervezését, a nagyüzemeket', a szövetkezetekét szorgalmazta. Igaza volt, a mezőgazdaság átszervezése nélkül nem volna szocialista társadalom. Veres Péter sem becsülte le a közöst, de ő a szép virágos kisgazdaságokat is akarta. Bebizonyosodott, egymás nélkül nem boldogulhatna a nagyüzem és a háztáji, a kiskert, a hobbikért. Segítik egymást, így van jól. Maradjon is így, ameddig lehet.

Ennyi fért el egy gazdag élet emlékeiből. Papp Mihály bácsi ■ az előretekintést mindig fontosabbnak tartotta a voltnál. Búcsúzzunk el tőle és ménteleki tanyájától a tévé Hatvanhat című műsorában jelzett, általa ott elmondott gondolattal: Vigyázzunk, hogy a, hamis látszat ne állítsa szembe az ipari munkást a paraszttal. Vannak olyan termékek, amit a pestiek háromszor annyiért vehetnek meg, mint amennyit a paraszt vagy a szövetkezet kap érte. A többit a köz- '. vetítők teszik el és így a termelők sem mindig jutnak hozzá az őket megillető ellenértékhez, a vásárlók pedig azt hiszik, hogy a parasztot fölveti á pénz. Ki kellene zárni a fölösleges közvetítőket, a kártékony nyerészkedőket”.

íme a politikus alkatú Papp Mihály nyugdíjasán sem nyugdíjas, véleményt formál mindenről. Olyan felelősséggel szól a ménteleki népfrontbizottság megbeszé- - lésein, mint néhány évtizede képviselői, végrehajtó bizottsági üléseken.

Volt sokféle titulusa, de talán számadóként sohasem tisztelték. Ha tőlem függne, az igazmondó juhászt azonnal kinevezném a kétkeziek címzetes számadójának.

Holtai Nándor

VIT, 1949: „EGY A JELSZŐNK: A BÉKE!”

Volt egyszer egy találkozó...

„Mi, demokratikus ifjak, kik a föld minden részéről érkeztünk Budapestre, a Világifjúsági Találkozóra, együttesen fejezzük ki lángoló akaratunkat, hogy boldogan éljünk olyan világban, amely nem ismeri többé a nyomort, a félelmet és a háborút...” (A VIT küldötteinek fogadalmából.)

Harmincöt esztendeje, 1949. augusztusában 84 ország tízezer fiatalja adott találkozót egymásnak Magyarországon. Budapest volt két ’héten át a II. VIT házigazdája. A Világifjúsági Találkozót szerencsés történelmi pillanatban rendezték. Négy évvel a világháború után az ország nemzetközi helyzete megszilárdult, itthon pedig még tartott a fényes szellők éveinek lendülete, gyors ütemben haladt az újjáépítés, a háborús sebek begyógyítása. A VIT napjaiban, 1949. augusztus 18-án fogadta el az országgyűlés a Magyar Népköztársaság alaptörvényét, és augusztus 20-án először köszöntötték országszerte együtt az új kenyeret és az új al_ kotmányt.

A VIT küldötteit üdvözlő vezércikk szerzője, joggal írhatta le: „A fővárosunkba érkező tízezer ifjúnak — az egész világnak — egy új ország arcát mutathatjuk meg. Azt az arcot, amelynek vonásait most alakítjuk ki, azt az arcot, amelyre büszkék vagyunk: a szocializmus felé haladó magyar nép arcát.”

Jöttek is a küldöttek! a földkerekség közeli és távoli tájairól. Voltak köztük olyanok, akiknek nehéz akadályokat kellett legyőz, niük, hogy eljuthassanak Magyarországra. Az ausztrál küldöttek a többhetes hajóúton dolgozták le az útiköltséget, a vietnamiaknak a hazájuk ellen akkor háborút viselő Franciaország fiataljai segítettek a hajójegyek megváltásában.

Nemcsak külföldről, hanem az

ország minden részéből érkeztek résztvevők a budapesti találkozóra. Az ifjúsági szerkezetekben taggyűléseken Választották meg a küldötteket. Kecskemétről például kétszáznegyvenhároman utaztak, Kiskunfélejgyházáról negyven küldött, köztük tizenöt iparos-tanuló, s a kisebb településekről is érkezett egy-egy fiatal.

Milyen volt az if jysági találkozó légköre, hangulata? Egy szemtanú, Borsos György a kecskeméti Szék. és Kárpitosipari Vállalat nyugdíjas igazgatója így emlékezett vissza a 35 évvel ezelőtti eseményekre:

— Ami a legmeglepőbb volt. s amit életemben először tapasztaltam ezekben a napokban — mintha minden ember isrperte volna egymást, mindenki örült a másiknak. Az egész város díszbe öltözött, kinyitottak minden ablakot, kaput. Az utcákon megállították egymást ismeretlen emberek, és összecsókolóztak. Annyi nemzetet, annyi féle embert nem látott régen Budapest. Igazán ekkor lehetett érezni a háború után a felszabadultságot. Volt már ennivaló, ha szűkösen is, de tudtunk vendégeket fogadni, felszabadultan élni, lélegezni. A várost magával ragadta ez a hangulat, az egész VIT ilyen volt.

Nem játszott szerepet, kinek milyen az öltözéke, mi a foglalkozása, és nem számítottak a puritán körülmények. Mi, küldöttek keveset aludtunk, sokat gyalogoltunk, énekeltünk. táncoltunk. A megnyitóra 2—3 órán keresztül vonultunk énekelve végig

a városon. Nem «nagyon érdekelt senkit, merre mentünk, a végén beözönlöttünk a zsúfolt stadionba. (A megnyitót az újpesti stadionban tartották. A szerk.) A villamosok is vigyázva jártak. Akik bennálltak, kinyújtották a kezüket az ablakon, akik pedig gyalog mentek, nyúltak feléjük, hogy meg tudják fogni egymás kezét.

Esténként nemzeti találkozókon vettünk részt. Mindenki azt igyekezett megtudni a másiktól, hogyan él,/ mit csinál otthon. Legjobban az ázsiai nemzetek kulturális bemutatóira emlékszem, és egy találkozóra egy dunai hajón. A háború elleni tiltakozás volt a program; A japán küldöttség is beszámolt Hirosima áldozatairól. Itt hallottuk először mi, magyar fiatalok, milyen szenvedéseket okozott a háború távoli népeknek. Állást foglaltunk a béke mellett, ez volt a közös ügy, ami összefűzött mindenkit. Nem tudtunk egymás nyelvén, de az egész találkozó, majd az egész város rákapott egy táncra — ezt idős, fiatal, szenegáli néger és jap'án együtt járta.

Egy másik kecskeméti résztvevő, Kristóf Rózsa így írt annak idejéh a Délpest-megyei Népújság korabeli számában: „Minden utcasarkon és téren a „Hegyek- völgyek között” című. úgynevezett „zakatoló” játékot játszották a magyar és vendégfiatalok egyaránt. Természetesen mi se maradtunk ki, rekedtre zakatoltuk magunkat.”

A VIT küldöttei a találkozó két hete alatt ellátogattak a vidéki városokba is. Kiskunfélegyházán indonéz fiatalok jártak, Kecskeméten a szovjet küldöttség tagjai. Augusztus 14-én országszerte VIT-napokat tartottak felvonulással, sportrendezvényekkel, ünnepi gyűlésekkel, esti tábortűzzel. A korabeli tudósításból tudjuk, hogy Kecskeméten „szakadó esőben harsogott a zenés ébresztő”.

Pesten is hűvös volt ezekben a napokban, de a szeszélyes időjárás nem tudta elrontani a résztvevők hangulatát. A DÍVSZ elnöke, a francia Guy de Boysson így foglalta össze a magyarországi találkozó üzenetét az augusztus 28-i záróünnepségen: „A VIT kirobbanó megnyilatkozása lett az ifjúság forró kívánságának: békében élni és szebbé tenni az életet.”

Lovas Dániel

■ Népi táncosok a Hősök terén. (Archív felvétel)

TÍZ GÁBOR EGY HELYEN

Több nagy fazékban kell főznie — csak levesből is — idős Gábor Jánosaiénak, ha azt akarja, hogy elég legyen az egész családnak. Igaz. hogy valameny- nyien, nagymama, nagypapa, a négy fiú az asszonyokkal, a lányuk a'férjével és a 11« unoka csak jeles ünnepeken gyűlik ösz- sze teljes létszámban. De ha valaki mindőjükkel beszélni szedetne, nem kell sokat keresgélnie, hiszen a felnőttek közül tízen — szinte valamennyien — a kecskeméti Törekvés Termelőszövetkezetben dolgoznak.

A NAGYMAMA

A Mama, Magdi néni a gazdaság üzemi konyhájának szakácsnője. Otthonukban találom, éppen néhány napos szabadságát tölti:

— Most lesz egy kis időm. hogy rendbe tegyem a portát, a 400 négyszögöles kert is ad munkát, és az állatok körül szintén van mit tenni. Pihenni is jó lenne kicsit, hiszen aki ennyire közel áll a nyugdíjhoz, az már jobban megérzi, ha naponta 200—250 emberre főz.

Míg kicsik vóltak a gyerekek, otthon dolgoztam, az idénymunkákban vettünk részt a csemetéimmel. Emlékszem a borsóbe- takarításokra, amikor minden egyes tőhöz le kellett hajolni, hiszen kézzel: szedtünk. Nagy a család, a pénz meg alig csurrant- cseppent. Volt egy tehenünk és én naponta vittem egy kanna tejet biciklivel a piacra. Néha tojást, aprójószágot is. Amikor ide .kerültem a tsz-be fellélegeztünk egv kicsit.

A szövetkezettől kaptuk ennek az épületnek a kulcsát és 1966 karácsonyán költöztünk. Meg is állapodtunk itt.

A gyerekek a maguk lábára álltak, de ha nem szaladnának be naponta hozzánk, nagyon rossz néven vennénk.

Már félig-meddig túl vagyunk a búcsúzáson, amikor az előszoba falán megakad a szemem egy sor oklevélen. Van közte Kiváló termelőszövetkezeti dolgozó kitüntetés. a legidősebb Gábor Jánosnak adott miniszteri dicséret ... Magdi néni visszalép a szobába. Van más is, ámít szívesen mutat: a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa által neki adományozott Kiváló Termelőszövetkezeti Munkáért kitüntetés.

A NAGYPAPA

A Papát, a legidősebb Gabor Jánost a darálóban találtam. Ö 1955 óta dolgozik a Törekvés Tsz-ben, először takarmányosként, majd gyalogmunkásként, kilenc éve pedig a darálóban. Feleségével majdnem egy időben, tehát jövőre megy nyugdíjba.

— Ha hívnak majd, szívesen jövök vissza besegíteni. Eddig mindig olyan helyen voltam, ahol meg kellett fogni a munka végét. De először szeretnék egy kicsit pihenni, aztán ha az egészség engedi... A jószágnak nem lehet ’ azt mondani, hogy most kevesebbet kapsz enni, mert a darálóban nincs ember a gépek mellett. -Egyébként is örörh. hogy egy helyen vagyunk a gyerekekkel, bár soha nem avatkoztunk a munkájukba. Jó érzés, hogy itt vannak.

A FIÚ

— Kérem, álljon meg egy kicsit! — szólítom le az éppen szalmabálát szállító Gábor Jánost a gépről, aki immár húsz éve tagja a termelőszövetkezetnek.

— Előtte viszont három évig családtagként dolgoztam ugyanitt, amolyan mindenesként. Traktoros vagyok, ez idő alatt a hetedik gépei „nyüstölöm”. Ez itt — mutat a megpakolt Zetorra —Ycöl- csöngép. Az enyémmel, a T—150- sel, rövidesen kezdjük a siló taposását. Hatvannégyben nekifogtunk építkezni, ma már jól érezzük magunkat a kétszobás, fürdőszobás házunkban. A testvéreim is ott munkálkodtak, azután amikor az ő házukra került a sor, mi is segítettünk nekik. Szerencsére nagyon ritkán vitatkozunk össze, az is csak éppen addig tart. Nagyon együtt van a család.

Az unokák közül úgy látszik; az én kisebbik fiam töri meg a jeget, és megy elsőként máshova dolgozni. Hentes szeretne lenni. De I nagyobbik gyerek itt van a gazdaságban.

AZ UNOKA

A legfiatalabb Gábor János a gépműhelyben dolgozik, a 18 éves fiatalember mezőgazdasági gépszerelő.

— Szeretnék letelepedni, hiszen a család minden tagja itt él. Tegnap barackot szedtünk a mamáéknál. Mindennap beszaladok hozzájuk ezt, azt segíteni. A munkatársaim többször mondták: apádról,' nagyapádról példátf vehetsz! Sokszor el is nevetik, hogy ne csak a munkájukban, hanem a „súlygyarapodásban” is kövessem őket! Az előbbivel azt hiszem nincs baj, hiszen már akármilyen munkát nyugodtan rám bíznak, egyedül is végzek karbantartást. alkatrészcseréket, javításokat. Jó itt, de azért apu gépére csak kívánkozom. Sikerült megoldani, hogy a silózáskor én leszek a váltója a T— 150-esen.

Ritka, hogy egy család felnőtt tagjai- egy munkahelyen dolgoznak. Ebből mennyi előnyük és hátrányuk • származik? Csaknem mindegy, a lényeg: gondban, örömben, munkában együtt .vannak.

Gál Eszter