Petőfi Népe, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-26 / 174. szám
1984. Július 26. • PETŐFI NÉPE • 8 NAGYSZERŰ KEZDEMÉNYEZÉS HAZÁNK MEGISMERÉSÉRE! Megkeresték Magyarország,,égtáj-pontjait”! Bizonyára büszke lesz az az ifjú, akinek sikerül valamennyi jelpontot fölkeresnie. Joggal: elmondhatja, bejárta Magyarországot. Jó időben messze-messze talán a Ouna ezüstszalagját is megláthatja a Kékesről, és a Szeged melletti Tdszaszigetről azzal a tudattal távozhat, hogy időzött hazánk legmélyebb részén. Heltai Nándor • Kik tudtak néhány esztendeje Pusztavaosról? A környékbeliek, a földrajzban járatosak, az irodalomkedvelők. (A vacsi erdőben vadászgatott hajdan Katona József, a kis falu iskolájában tanított valamikor Buda Ferenc.) Most tíz- és százezrek készülődnek a vacsi találkozóra. Nincsenek hegyei, csodaforrást se tártak föl közelében, szórakoztató-kombinátokat se építettek. Az a fölismerés ültet autóba, vonatra sokaságot, hogy itt van hazánk közepe. Megismerése: hazafias illendőség is. De hol van Magyarország észak-, kelet-, dél- és nyugat- pontja? Azt még megtanultuk az iskolában, hogy a Kékes a legmagasabb csúcsunk, de melyik terület esik legközelebb a föld szívéhez? Rakonczai Zoltánnak, az Országos Környezet- és Természet- védelmi Hivatal elnökhelyettesének és ez ügyiben szövetséges munkatársainak köszönhető az említett nevezetes pontok megtalálása. Felkérésére Kerényi József Ybl-díjas építész, dr. Tóth Béla és Barcsay László négyezer ■kilométert autózott az elmúlt hetekben Göcsejtől Szabolcsig, a Kisalföldtől a Maros vidékéig. (Mindhárman sokat utazó emberek, de a maguk számára is most födözték föl igazán Magyarországot.) Megkeresték a turisztikai, honismereti érdekből legjellegzetesebb — fentebb fölsorolt — nevezetes pontokat. A tervek szerint felépítmény tudatja majd egy-két év múlva, hogy merre is jár, hová érkezett a turista. Tájékoztató táblákkal segítik megközelítésüket, védetté nyilvánítják e jellegzetes tájakat. • Kilátó a zempléni László-tanyánál: hazánk „északpontja”. • Fűzfafolyosó Beremend és Kásánd között: a leendő „délpont” és környéke. (Kerényi József felvételei) • Erdei tisztás Szakonyfalunál: a legnyugatibb terület. Takarékossági akció 1. Az igazgató hangja harsogott a nagycsarnokban. , — Kedves elvtársaim! Mindenki tudja, hogy a nyugati világban példátlan méretű infláció tombol. Óriási mértékben megemelkedett a nyersanyagok, az energiahordozók ára. S miután, elvtársak, mi nem egy, a világtól elzárt szigeten vagyunk, nekünk is mindent meg kell tennünk azért, hogy a mi gyárunkba a lehető legkisebb mértékben gyűrűzzenek be a . tőkés infláció kellemetlen és kiszámíthatatlan hatásai. Ennek kivédését leginkább a takarékossággal lehet megoldanunk. A „vezérkar'' már eddig is megtett- minden lehetőt, de a takarékosság nem lehet néhány ember szűk magánügye, mindenkinek azon kell fá- 1 radoznia, hogy spóroljon az anyaggal, az energiával. Ezért, elvtársak, azt javaslom, hogy először is hozzuk létre á nagy akcióbizottságot, aztán pedig kü- lön-külön üzemenként, munka- csoportonként is a megfelelő szintű bizottságokat. Az igazgató szavait nagy taps fogadta. Ezután megválasztották a fő akcióbizottságot. A kiscsarnokban az üzemvezető a takarékosság jelentőségéről beszélt. Elmondta, hogy a tőkés infláció világméretű probléma, s az infláció káros következményei nem csupán a gazdaság egészét, hanem a gyárat,' sőt, azon túlmenően az ő üzemüket is sújtják. Éppen ezért az eddiginél jóval takarékosabban kell bánni az anyagokkal; az energiával, mert csak így lehet kivédeni, hogy a begyűrűző hatások megzavarják az üzem egészséges menetét. Javasolta, hogy hozzák létre az üzemi szintű akcióbizottságot. A javaslatot- mindenki egyhangúan támogatta, s megválasztották a bizottságot. 3. A brigádvezető komor szánokkal ecsetelte a tőkés világban lejátszódó válságjelenségeket. Elmondotta, hogy a tőkések most gazdasági síkon indítottak^ offenzívat, s ezt csak úgy lehet kivédeni, hogy ha a brigád minden egyes tagja jobban takarékoskodik a keze ügyébe kerülő anyaggal, energiával: A középkorú Szabó morogva jegyezte meg, hogy ezt a lemezt már harmadjára hallják, meg aztán ők is nézik a televíziót, olvassák az újságot. A brigádvezető dohogva leintette. — Ez olyan kérdés, amiről nem lehet eleget beszélni. Aztán megválasztották a brigád akcióbizottságát, melynek tagja lett Szabó is. — Most már remélem, te is komolyabban fogod fel a kérdést — mondta neki a brigádvezető. — A kérdést eddig is komolyan fogtam fel — mondta Szabó. — Csak azt nem tudom, hogy miért kell háromszor meghallgatni valamit. A gyári akcióbizottság vezetője kortyolt egyet a pohárból, majd folytatta: — Miután a takarékosság lényegét már valószínűleg tisztán látják az elvtársak, hiszen ugye, itt most a különböző szintű akcióbizottságok vezetői vannak, javaslom, hogy hozzuk létre az úgynevezett koordinációs tanácsot. Ennek a tanácsnak, mint a nevében is megfogalmazódik, az alapvétő feladata a koordináció lenne. A tanács negyedévenként ülésezne, és 1 beszámoltatná az ugyancsak most megalakítandó anyag- és külön energiatanácsot, valamint ezek munkáját koordinálná. ‘Egyetértenek a javaslatokkal? Az egyik résztvevő felnyújtotta a kezét. — Tessék, parancsoljon az elvtárs! — Én nem értem, hogy minek ez a rengeteg bizottság, meg tanács. A végén az lesz majd, hogy mindenki a másikra hárítja a felelősséget, ha nem megy a munka. — De elvtársam — szólt közbe az akcióbizottság vezetője —, ön ,nem jól látja a kérdést. Takarékoskodni csák szervezetten lehet és irányítással. A bizottságok, tanácsok lényege éppen az, hogy minden területet átfogjunk, sehol se maradjon hézag. Már megbocsásson, maga a fától nem látja az erdőt. — Az lehet — dohogott a felszólaló —, de annyi energiával, mint amennyit ezekre az ülésekre, tanácskozásokra fordítottunk, jobb lett volna, ha az udvaron lévő hulladékot elszállítottuk volna a MÉH-nek. Mert hát a mi energiánkkal sem, ártana jobban takarékoskodni. Éppen azért, hogy használjunk is valamit, ne csak értekezzünk. A tanácskozás résztvevőinek Jelentős része csóválta a fejét, hogy micsoda értetlen emberek is vannak. Éppen most, amikor dühöng a tőkés infláció! Kaposi Levente Mit ér az ember, ha munkás? MEGFIGYELTEM, hogy ez a kérdés valamilyen formában fiatalok és idősek körében szinte mindig felmerül. Elsősorban a pályaválasztással kapcsolatban, és sokféle választ hallottam már erre a kérdésre. Még a romantikus hatvanas években, fiatal költő barátom, Rangon alul nem adom címmel, versben tett hitet a kétkezi dolgozók mellett. Csattanóként azzal zárta a költői sorokat, hogy lehetőleg feleségül is munkás- lányt vesz. Néhány hónapja az egyik nagyüzemünk igazgatójával beszélgettem. Így panaszkodott: amikor ő évtizedekkel ezelőtt megkapta a szakmunkás-bizonyítványt, legszívesebben mindenkinek felmutatta volna a villamoson, hogy ezzel rangot, megbecsülést szerezzen magának. Mert akkoriban — a dolgozók, a lakosság többségének a szemében — nagy dolognak számított az, ha valaki „mester úr” lett. Most viszont — folytatta — sok fiatal szakmunkás, különösen a lányok előtt, letagadja, hogy munkás, hogy „csak” munkás. SZABOLCSBAN, a tanyasi fiatalok karriernek tartják, ha valaki szakmunkássá lesz. Ezzel szemben írtam riportot olyan pedagógus házaspárról, amely a leghatározottabban megtiltotta a kislányának, hogy találkozzék azzal a szomszéd fiúval, aki érettségi után nem jelentkezett egyetemre, hanem ipari tanulónak ment. Az újságok hirdetései, a gyárak kapujára kiakasztott táblák ismertek. Ha csak ezeket néznénk, azt gondolhatnánk, hogy a mi társadalmunkban munkásnak lenni a lehető legtöbbet jelent. A valóság: milliós—milliárdos értékű munkák maradnak félbe, mert hiányzik a munkáskéz. Nyugdíj előtt álló szerszám- készítő mondta el felháborodva: ha bemegy egy irodába, úgy bánnak vele, mint valami idegennel. Némelyik műszaki vezető nagyobb tisztelettel beszél a kávét felszolgáló adminisztrátorral, mint az idős „szakikkal”. A FELSOROLTAKBÓL melyik vélemény az igaz? Melyiket fogadjuk el? Egyiket sem! Hiszen ezek túlzások. Tény azonban, hogy a közvéleményünkben nincs meg a szükséges rangja, elismerése a fizikai szakmunkának, s ha valaki szakmunkás-bizonyítványt szerez, általában nem tartják karriernek. Főképp az értelmiségi szülők szeretnének mindenáron irodai munkát biztosítani a gyermekeiknek, de gyakoriak az ilyen törekvések a munkások körében is, különösen a nagyobb városokban. (A félreértések elkerülése végett: nem azt mondom, hogy ne tanuljanak a munkások tehetséges gyerekei, sőt, a tehetséges, szorgalmas, törekvő munkás—paraszt gyerekek továbbtanulását sokkal jobban kellene támogatnunk az eddigieknél, anyagi, szellemi és erkölcsi vonatkozásban. Arról van azonban szó, hogy már-már a munkások nem becsülik eléggé önmagukat, a saját szakmájukat például. Különösen nyugtalanító a munkás-pálya „leértékelése” akkor, ha ezt a munkásosztály társadalmi, politikai szerepével, elhivatottságával vetjük egybe). GYAKRAN IDÉZZÜK Marxtól: a lét határozza meg a tudatot. Elsősorban itt is ezt kell számontartani. Mert a munkáspálya társadalmi megbecsülése közvetve és közvetlenül is az egész társadalomhoz kapcsolódik, különösen pedig az iparhoz. És itt mpg kell állapítani, hogy a vállalatok jelentős részében — a termelés mennyiségi növeléséhez és minőségi javításához viszonyítva — sokáig másodran- gúnak tekintették a munkakörülmények javítását, a nehéz munkafolyamatok gépesítését, a szakmunkások megfelelő, differenciált bérezését. De összefügg ez még sok apással is. Például azzal, hogy mennyire folyamatos^ a termelés, milyen az anyagellátás, milyenek az emberi kapcsolatók, milyen a vezetők és a beosztottak viszonya, hogy a .^ép- mellettiek” hogyan vehetnek részt a termelési, technikai folyamatok irányításában, fejlesztik-e a szocialista demokráciát, a különböző szintű döntésekben részt vehetnek-e azok, akik később a végrehajtásért felelősek, és így tovább. A PÄLYAVÁLASZTÁST nagymértékben befolyásolja, hogy milyen színvonalú az iparitanulóképzés: a szülők, a tanulók milyen konkrét tapasztalatokat szereznek a munkássá válás folyamatában? Mondjuk ki nyíltan: a nemzetközi élvonalhoz viszonyítva, hazánkban az ipari, építőipari tanulók jó része nem kielégítő köí rülmények között dolgozik, sajátítja el a szakmáját. Annak ellenére van ez így, hogy a társadalmi szükséglet szerint jelentősen növelnünk kellene azoknak a fiataloknak a számát, akik ipari szakmát választanak maguknak élethivatásul. Az anyagi ellátottság, felszereltség mellett a másik alapvető kérdés: milyen szakemberek, pedagógusok tanítják a jövő mun-, kásnemzedékét? Először is meg keil jegyezni, hogy akár a néhány évvel ezelőtti helyzethez viszonyítva is, nagyot léptünk előre. Ma már messze a múlté az az állapot, amikor ha valaki nem volt eléggé jó szakmunkásnak, kinevezték szakoktatónak. Kezd jellemzővé válni az olyan pedagógus, az olyan szakoktató, aki a nem kielégítő tárgyi körülmények ellenére is képes magas szinten oktatni, nevelni az. ipari tanulókat. Persze azért elégedettek ma sem lehetünk. Előfordul még, hogy a hiányzó segédmunkásokat pótolják az ipari tanulókkal, s hogy .jkifutót” csinálnak egyik-másik tanulóból. ORSZÁGOS szinten már kezd-: tünk a pályaválasztással tudományosan foglalkozni.- Csakhogy a kérdés nem a minisztériumban, az országos főhatóságoknál dől el, hanem az egyes iskolákban, gyakran távoli falvakban, vidéki városokban. A tanárok, a tanítók ne csak az iskolai, tanubnányi munkáért, a tanulók iskolai fejlődéséért érezzanek felelősséget, de tőlük telhetőén, a realitásokat számba- véve, a későbbi sorsukra, a pályaválasztási döntésükre is igyekezzenek ihatni. Ennek eredménye pedig csak az lehet, hogy a fiatalok — az értelmiségi szülők gyermekei is — bátrabban, határozottabban- vállalják a különböző munkás-pályákat, a fizikai szakmákat. . Csak így, ezen az úton járva juthatunk él oda, hogy — válaszolva a bevezetőben feltett kérdésre — nagyobb társadalmi rangja, becsülete lesz annak, hogy valaki munkás. F. J. Iskolaszövetkezetek és a nevelés A nyolcvanas években — az áfészek támogatásával — új lendülettel indult fejlődésnek az iskolaszövetkezeti mozgalom; amíg 1977-beii mindössze 58, addig 1983-ban 313 iskolaszövetkezet működött, s június 30-án számuk már 353 volt. Az iskolaszövetkezetek diáktagj ainak száma az elmúlt évtizedben tízszeresére nőtt, ma 36 ezer tanulót tömörít ez a szervezeti forma. Az- iskolaszövetkezetek azon túl, hogy közvetlenül segítik a tanulók tízóraival, iskolatejjel, gyümölccsel, tanszerekkel, könyvekkel és egyéb fogyasztási eszközökkel való ellátását, megismertetik a diákokat az értékteremtő munkával, az okos gazdálkodással. Az iskolaszövetkezetek jól kiegészítik az iskolai nevelést-oktatást azzal, hogy a tanulók a gyakorlatban is kipróbálhatják ismereteiket. Az iskolaszövetkezetek jutaléka az elmúlt évben minteáv kétszeresére nőtt. Az áfészeknél a forgalom 15 millió forintról 32 millióra, a jutalék 780 ezer forintról 1,2 milMóra emelkedett. Az iskolaszövetkezeti mozgalom fejlődése azt bizonyítja, hogy ezek az önkéntes társulási formák életképesek, bennük az iskolai oktatás-nevelés és a termelés ösz- szekapcsolásának eddig még ki nem használt számos szervezeti lehetősége van. Az iskolaszövetkezetek támogatása, továbbfejlesztése — az egységes szövetkezeti mozgalmon belül működési feltételeinek jogi szélesítése — a nevelési-oktatási intézmények közvetlen érdeke is. Ezért kívánatos, hogy az intézményvezetők, a nevelőtestületek, az irányító szervek támogassák a fogyasztási, a mezőgazdasági, az ipari szövetkezetek ilyen irányú kezdeményezéseit. Támaszkodjanak a tanulók munkára nevelésében, pályaválasztásuk segítésében az iskola- szövetkezetek által nyitott új lehetőségekre. • A legkeletibb terület: mező Garbolc mellett.
