Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
FŐISKOLÁSOK, TÁRSADALMI ÖSZTÖNDÍJJAL Szerződés a zsebben Az előrelátó főiskolás (vagy egyetemista) és a bölcsen tervező vállalat (tizem, szövetkezet, tanács) kölcsönös előnyöket tart szem előtt, amikor tanulmányi szerződést köt. Csak az első pillantásra jelentenek havi fix összegű pénzküldeményeket ezek a megállapodások: jelentőségük ennél sokszorta nagyobb. A vállalat előre gondoskodhat szakember-utánpótlásáról, mintegy saját magának képezheti ki azt a fiatalt, aki szívének — és az előtte álló feladatnak — a legmegfelelőbb. Mentesül az álláskeresés zűrzavarától a másik szerződő fél is: a rendszeresen érkező csekkekért cserébe biztos állás várja. Előfordul persze — oly ritkán, hogy talán említeni is alig érdemes — hogy a hallgató nem jut el az államvizsgáig. A szerződő felek között kötött megállapodás alapján ebben az esetben visszafizeti a stipendiumot, s a cég új jelentkező után néz. Ki, milyen előnyöket lát a tanulmányi szerződésben? Bács-Kiskun négy főiskoláján ennek jártunk utána. falumban, Hajóson. Az igaz, hogy a szerződésben az áll: ahová felkínálják az állást, oda kell menni. De úgy néz ki, hogy Hajóson iis lesz hely. Ezt nyáron tudom meg biztosan. Akkorra .tervezzük az esküvőnket is. A vőlegényem szintén társadalmi ösztöndíjas volt, Tiszaföldvánról került a Hosszúhegy! Állami Gazdaságba. — Mennyit „keres” főiskolásként? — Havonta 1100 forintot, ebből 460 a megyei juttatás. Kecskeméti körkép A megyeszékhely felsőoktatási intézményeinek hallgatói közül az Óvónőképző Intézet diákjai kötöttek a/ legkevesebben szerződést, összesen huszonkettőn állnak kapcsolatban a Bács-Kiskun, a Pest és a Tolna megyei tanácscsal. A Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola 444 tanulójából 115-nek a legkülönfélébb vállalat, üzem, termelőszövekezet folyósít havonta ösztöndíjat. A budapesti cégek 300 forintot, a vidékiek általában 700-at adnak postára a diákok címére. A .Kertészeti Egyetem Kertészeti Főiskolai Karán évfolyamonként a következőképpen alakul a társadalmi ösztöndíjasok száma: az elsősök közül hatan, a másodévesek sorából tizenkilencen, a végzősök csoportjaiból pedig har- minchatan kötötték le magukat ilyen módon. Tóth János harmadéves a zöldségtermesztés—dísznövény szakon: — Szegeden, az erdészeti szak- középiskolában végeztem, majd Bordányban dolgoztam. A főiskolára a MÁV Szegedi Igazgatóságának kertészetéből jelentkeztem, s akkor írtam alá a szerződést is. Diplomával- a kezemben; -ugyanoda megyek vissza. Kertészetveze- tő-helyetles leszek’ havi négyezer forintért. Most ennek az összegnek a fele jön össze, a társadalmi, tanulmányi ösztöndíjból, s a szociális támogatásból. Egy részét félreteszem, hiszen lakásom még nincs Szegeden. • A vállalatok s a diákok időben lépnek. Ezekben a hónapokban is sűrűn csengenek a telefonok a főiskolák, az egyetemek tanulmányi osztályain: még mindig hirdetnek állást a különféle intézmények, üzemek. A társadalmi ösztöndíjas hallgatók pedig gondtalanul élik a világukat most, amikor mások %?on törik a fejüket: hol is kellene munkát vállalniuk. Borzák Tibor Biztosabb jövő A pedagógusjelöltekkel a tanulmányi szerződéseket a megyei tanácsok kötik, s ők gondoskodnak -az elhelyezésről -is. A legtöbben inkább városban akarnak maradni... A bajai Tanítóképző Főiskolán jelenleg 32 diák kap megyei ösztöndíjat, közöttük Friedl Éva másodéves tanítójelölt: — Hol szeretném elkezdeni a pályámat? Természetesen szülőéi Tóth János Ha Hajóson lesz hely... % Gyulai Attila • Friedl Éva Baján, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola Vízgazdálkodási Intézetében 208 -társadalmi ösztöndíjast tartanak számon. A legtöbben szerződéssel a zsebükben iratkoznak be, most 77 gólya tanul „pénzért”. 'Baja környékén egyébként — dr. Fehérvá- ry László, az igazgatói hivatal vezetője tájékoztatásából tudom — lehetetlen is állást találni. Ezért sokan távolabbi vizekre eveznek. A kecskeméti Gyulai Attila és a fél-egyházi Szondi Tamás a nyár elején végez vízellátás— csatornázás szakon, mindketten az Észak-Bács-Kiskun megyei Vízmű Vállalat ösztöndíjasai. — Másodév elején határoztam úgy, hogy szerződést kötök a kecskeméti vállalattal, akkor kerestem fel őket személyesen — kezdi a beszélgetést Attila. — A havi 760 forint támogatás is ösztönzött, de főképp az, hogy most nem kell idegeskedve munkahely után rohangálnom. Még nem nagyon ismerem a jövendő kollégáimat, mert a szakmai gyakorlatomat nem náluk töltöttem, hanem úgy adódott, hogy elmehettem az NDK-ha. — Milyen feladatokkal várják augusztusban? — Üzemeltetésnél vagy építésnél dolgozom majd. Tamás a felvételi előtt két évet szorgoskodott a Vízmű Vállalat kiskunfélegyházi szennyvíztisztító telepén. Már aláírta a szerződést, amikor beült az első szemináriumra. — Nem mindenki tartja jónak ezt a kötöttséget — -mondja. — Sokan megvárják inkább, -hogy a hirdetőtáblára kifüggesztett állásajánlatok közül válogathassanak. Én ösztöndíjasként biztosabbnak . látom a jövőmet. Fon- lCtt8sífá){N^§fé5¥í, hlogy i-vállalatnál maradjak, ^'Kecskeméten helyezr kédjeín el, inert a feléségénT is'ott tanít majd. — A Repce mentén sehol nem láttam ilyen fekete házakat. — Másutt talán nem kellett lemeszelni. — Feketefalva — mondta a fiú. — Itt székel a nyilas parancsnokság — magyarázta az apja, és csontos kézét felemelve intett: —- De erről nem szabad ám beszélni senkinek. — Akkor ezt tudják a faluban is. — Tudják, de akkor sem szabad beszélni róla. — Veled mennék, apám — mondta hirtelen a fia. — Nem lehet. — Máskor is elvittél magaddal. — Az régen volt. Akkor más világ volt — mondta öreg Sipos. — Ne menj te se, vasárnap van. — Vasárnap — mondta, vagy inkább kiáltotta az apja. — Egy- remegy a köznap, vagy a vasárnap. De most a falu érdeke is, hogy menjek. Jönnek a gazdák is. Sasbehívót kaptak a lovak. Még a Bagi Mihály gebe lovának is megjött a behívója. — Pont most? — Pont most, amikor vetni kéne, amikor szükség lenne a lovakra. — Menj inkább ' a templomba — mondta a fiának az anyja. — Itthon a. Sáli Pityu is a szemináriumból. Hazaeresztették őt is. A gazdák Kárász Vendel háza előtt gyülekeztek. Velük volt Bagi Mihály is, kezében szorongatta a behívót... — Micsoda világ, micsoda világ — mondogatta. — Pont most viszik el a lovainkat, amikor itt a sok munka. — Majd meglátjuk — mondta egy cicás kabátos, hajlott hátú ember, és öklével elsimította bajuszát. Mentek a kastélyba. öreg Sipos, a község kisbírója úgy ment elöl, mintha ö lett volna a vezér. Kozák István, Zengő Pál, meg az öreg Kárász csöndesek voltak, csöndesebbek, minf a többiek, pedig nekik volt a legtöbb földjük, nekik fáj leginkább, ha bevonultatják a lovaikat. Az utca tele volt katonával, karszalagos nyilasokkal. A fekete házak előtt jöttek-mentek, tele volt velük a kastélyudvar is. Német katonai gépkocsik mentek át a falun. Nem glltak meg. Újfaluba mentek. Homonai és Mávai a hallban fogadta a küldöttséget. — Nézzék — mondta a nyilas tiszt — maguk is tudják, hogy a haza mit követel. Mostanság azt kívánja a nemzet, hogy aki csak bánni tud a fegyverrel, az ott legyen a harcmezőn. Magukat nem hívták be, de a lovaikra szükség van. — Itthon nagyobb szükség lenne rájuk — hallatszott egy hang bizonytalanul. — A haza sorsa mindennél fontosabb. — Vetni kéne. — Vetnek az ökrökkel, meg a tehenekkel. — Az én lovam járni is alig tud — mondta Bagi Mihály. — Majd megtanítjuk — mondta Mávai, és úgy nézett a sovány emberre, hogy az jobbnak látta csöndben maradni. — És mikor látjuk a lovainkat? — Jobbat nem tud? — üvöltött a karszalagos Homonai. — Azt ne mondjam meg, hogy hány nap kell még o' győzelemhez? Én a maguk helyébe rös- tellném most magamat. Még a bíró úr is, meg a kisbíró is. Akiknek legjobban tudni kellene a kötelességüket. De hiszen majd adok én maguknak! Holnap tíz órára ott lesznek mind egy szálig a lovaikkal. Különben ... Élesen csattant a hangja, a fé- lénkebb gazdák lassan szivárogni kezdtek kifelé. A falu népe kifelé jött a templomból. A gazdák a kastélyból. A nap fölszállt a fekete házak fölé. A füzek haját meglengette az enyhe szél, a földnek jó illattal üzentek. — Ha elviszik a lovainkat, soha nem látjuk őket — mondta valaki. — Pedig elviszik. Amit ezek kimondanak, az szentség. Mi pedig megdögölhetünk. — örüljünk, hogy minket nem visznek el. — Maga csak ne örüljön. Még sorra kerülhet! — Annak jó, akinek nincs lova. Az ökrök nem kapnak sas- behívót. —j Az ökrökkel nem lehet megnyerni a háborút. Csak a lovaikkal. — - Szegény lovak! Kondor Béla emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában • Kondor Béla: Nagy László-il- lusztráció MEZEI ANDRÁS: Mintha hívásra Mintha az erdőn minden ág éjszaka szárnyat bontana, gyökerestől szakadna ki erős talajából a fa, mintha hívásra törne föl önmagából a jegenye, úgy hallani a zúgását, ahogy a lélek száll vele: mintha hazám, mintha hazád szállna veleQ szállna velem. Felismert édes szabadság lélegzete: lélegzetem. Kárászék háza előtt nagy csődü- ||| let támadt. A templomból jövők i is mind megálltak. Odaértek a gazdák. A göbös két akácfa tövében sovány katona hevert a füvön. Egy nyilas százados és né- ff hány karszalagos ügyködött kö- B rülötte. A kisbíró fia is ott állt B a tömegben a Saliék gyerekével, ■ akiből pap lesz. A százados rákiáltott a kato- SÍ nára: — Fölállni! A katona ernyedten esett visz- B sza. — Állj föl, te ganéj! — rivallt ■ ró a nyilas. A katona nem tudott fölállni. Ijj Szemét riadtan forgatta körbe a H bámészkodókra. Félelem és gyű- ■ JÓIét lobogott benne. Mintha m megmozdult volna az ajka, 11 mondani akart volna valamit. — Állj föl — üvöltött a száza- m dós. A tömeg fölmorajlott. Egy ősz-, ] szony hangosan zokogott. — Állj föli Nem tudott fölállni. A százados odalépett hozzá. \ Pisztolyát a katona tarkójához Igj nyomta. Csak egy dörrenés hal- ||| látszott. A sovány test megvo- ■ naglott. A nyilasok kötelet kötöttek a fára, a kötélre szépen fölsegítet- ■ ték a katonát. Táblát akasztottak B a nyakába: „Mindenki így jár, ll aki nem teljesíti a kötelességét!” 1 A fekete házak fölött sütött a S nap, s a falu népe borzongpa lg nézte a látványt. A Bezerédj- ■ kastély felől két nyilas tiszt kö- || zeledett. A bámészkodók szétosz- ■ lottak. A gazdák hazamentek, M hogy megetessék lovaikat. Irodalom és irodalmi közélet Az uitóbbi hónapok művészetének látszólagos csendjét jó néhány zajos irodaiomköz- életi, illetve irodalmi köntösű ideológiai-politikai vita verte fel. Meglehetősen sok szó esett vidéken és fővároson egynémely folyóirat arculatának eltorzulásáról -(például Mozgó Világ),’ az írószövetségi belső életről, az új adórendelet hatásától vagy a nemzeti—nemzetiségi 'kérdéssel kapcsolatos írástudói felelősség értelmezéséről. Aligha minősíthetők ezek a fontos kérdéseket feszegető eszmecserék álvitáknak. Némelyik közülük azonban mégiscsak könnyen megtévesztheti (s talán meg is tévesztette) az irodalom iránt fogékony olvasókat, érdeklődőket. Sőt: mintha dezorientálta volna magát az irodalmi életet is, mintha több ponton reális veszéllyé tette volna a felelős- ségáthárító pótcselekvés fantomjait. Ha nem is mondja ki ilyen keményen, de tudom, hasonlóképpen érzékeli és minősíti e helyzetet az alkotók és kritikusok nagyobbik része is. Azok mindenképpen, akik a valódi, közérzetrontó ellent- mohdások és gondok ellenére, az irodalompolitikái gyakorlat számos elemével való jogos elégedetlenség mellett is elutasítják az olykor tapasztalható sérelmi demagógiát: elsősorban alkotni és hatni akarnak, méghozzá esztétikai erejű műveikkel. Mert ebben látják az irodalom sokat emlegetett — és soha el nem évülő — progresszív társadalmi és nemzeti küldetése teljesítésének elsődleges és reális lehetőségét. S mert: az író mint értelmiségi állampolgár sajátos és felelős társadalom- politikai, közéleti illetékességét nem tudják — s nem is akarják — elválasztani a művészi értékek hitelétől, valódi társadalmi „működésétől”. faggatják. Miközben — igen helyesen — elhárítják a „suszter, maradj a kaptafánál!”, az elefántcsonttoronyba való visszavonulás, illetve az oda- tanácsolás érveit. Minden látszat ellenére nem belterjes szakmai ügy,, hogy például válságban van-e líránk vagy sem, hogy mi az érvénye s értelme a közösségi szenvedélynek, a szocialista eszmeiségnek és az egyetemes humánumnak a mai anyanyelvi költészetben. Hogy mennyire elevenen társadalmi, közérzeti, sőt tömeglélektani jelenség a líra „belső” állapota, azt a hatvanas évtized nagy országos verskultusza is bizonyítja. Hasonlóképp nem csupán irodalomtörténeti szakkérdés, hogy a mai próza történeti tárgyú vagy szociografikus- dokumentatív jellegű vonulatai mennyiben mélyítik el a szocialista társadalom reális valóságismeretét, illetve hogy — ezzel ellenkezőleg — menynyiben erősítenek egyfajta új- vagy „eHensematizmussal” torz, nosztalgikus múlt- és je- lenszemléfetet. Miként a prózanyelv határainak tágítása sem csaik elvont esztétikai kérdés. ■ Ezek az újabb eszmecserék és viták, de mindenekelőtt legújabb irodalmunk termése néhány következtetés levonását is megengedik a cikkíró számára. Mindenekelőtt úgy vélem: szépirodalmi termésünk, a líra, a próza, a dráma világa napjainkban jóval több igazi — köztük nem kevés szocialista ihletettségű, eleven realizmusra valló — művet kínál, mint ami első pillanatra szemünkbe ötlik, mint amit a tömegkommunikáció, a kritika általában látszani enged. Valódi értékrendet 1 Mű és közönség örvendetes, hogy az irodalmi nyilvánosság vitafórumain végre újra eszmecserék témája kezd lenni az, ami mindig is magától értetődő közös ügyünk kellene hogy legyen. Társadalmunk és irodalmunk egymásbafonódó kérdéseinek két 'legfontosabbikára gondolok: a mai irodalom értékrendje, valóságismerete, művészi-eszmei arculata az egyik alapkérdés; az irodalom és a közönség viszonya a másik vitatéma. Ami az utóbbit illeti: számos érdekes, izgalmas művelődésszociológiai tanulmány és vitairat mellett a Hazafias Népfront Olvasó Népért mozgalmának 1983 végén megrendezett országos konferenciájára hivatkozhatom, illetve arra a szenvedélyre, amely a könyvtárosok és írók, pedagógusok és tömegszervezeti tisztviselők, népművelők és könyv- terjesztők százait mozgósítja a hivatali munkát messze meghaladó, áldozatvállaló cselekvésre. Amelynek tétje: hazánk műveltségi színvonalának emelése, a különböző társadalmi rétegek kulturális-olvasási esélykülönbségeinek csökkentése, az irodalom „teljes embert” formáló szerepének szélesebb körű érvényesítése. A mai magyar irodalom folyóiratairól, értékeiről, eszmei— művészi .tendenciáiról szóló írások közül pedig mindenek- , előtt a Kortárs, a Kritika, a debreceni Alföld, az Élet és Irodaiam, a Népszabadság, a Társadalmi Szemle és az Új Tükör növekvő számú tanulmányát, vitacikkét, interjúját, publicisztikáját említeném. Társadalmi érvényességgel Persze van ezekben az írásokban, megnyilatkozásokban olykor téves, egyoldalú vélekedés, sőt a vállalt témából kibeszélő „odamondogatás” is. Egészében azonban mégis azért örülhet nekik szakember és érdeklődő olvasó, mert ezek a viták végre az irodalom alapvető szerepéből fakadnak, s arra kérdeznek rá: a művekben — jól, rosszul — formát öltő emberi, társadalmi mondanivaló érvényességét mm . ip mmmm Van jócskán nemcsak érték- § váltás, 'értékátalakulás, de,-ért;, tékrendzavar is irodalmunk- 1 ban. Helyenként erős a szín-1 vonalhullámzás; tapasztálba- J tunk olykor aszinkront, lépés- | hátrányt is a jó társadalmi fo- | lyamatokhoz, illetve az iroda- lom iránti igényekhez képest. Máskor dezorientáltság, ön is- f métlő 'középszerűség, vagy ép- ” pen modemkedő és individua- ! lista eszmények „morális” | hangulatkeltése terheli művé- ! széfünkét. S ez annál zava- j róbb, mivel nem csökkenő (el- I lenkezőleg: helyenként még | szélesedő) bázisa van a nem- f olvasásnak, vagy ami csak | alig jobb, az ál-irodalomnak, g a giccsnek, a rossz konzum- \ kultúrának. Mindemellett jog- 1 gal vitathatók a közeli vagy | távoli történelem, a mai élet- 1 mód és a társadalmi periféria, | a „belső én” félresikerült, egy- 1 oldalú, eszmeileg és művészi- | leg tehát egyaránt sérült fel- | dolgozásai az úgynevezett igé- | nyes irodalomban is. Ugyanakkor — e negatív je- 1 lenségek mellett — merjünk a I nyilvánosság előtt is jobban | örülni ugyanezen élmények és ! témák érett, modernségükben 5 is realista megfogalmazásai- j nak, az emberiség, a béke, a ! szocialista eszmények, a nem- I zet sorsa iránti humanista fe- ] lelősségvállalás művészileg hí- j teles .példáinak. Mivel — úgy érzem — irodalmunk jobb, mint amit iro- \ dalmi közéletünk felszíne mu- j tat, ez utóbbinak olyan — kö- j zös felelősségvállalásban testet öltő — továbbfejlesztésén kel- j lene munkálkodnunk, hogy vezetőként (s ne fél-, illetve félrevezetőként, szigetelőként) „működjön” az alkotások és a közönség között. Ha a mai magyar irodalom, jobb értékdifferenciálás révén is, meggyőzőbben tudja fölmutatni az új társadalom építésének immár négy évtizedes történelmi .korszakára valló saját és sokszínű értékeit; s ha az irodalmi közélet eszmei, politikai és szervezeti' vonatkozásban is javítani tudja az alkotás és a közérdekűvé válás, a progresszív életminták, a kritikus valóságismeret és a szocialista értékeszmények sugárzásának feltételeit —, nos akkor valóban erősödhetne e „kitüntetett” művészeti águnk több évszázados megharcolt nemzeti tekintélye, illetve a társadalomban, a kultúrában betöltött, s betöltendő, „semmi mással nem pótolható” szerepe. Agárdi Péter • önarckép.
