Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-29 / 101. szám
KÖNYVESPOLC SZOBOR A SZIGETEN MÁTYUS ALIZ ÉS TAUSZ KATALIN Maga-ura parasztok és uradalmi cselédek Idézetek a Magyar értelmező kéziszótárból: úr — kizsákmányoló osztályhoz tartozó ember, a hatalom birtokosa. Paraszt: földet művelő, mezőgazdasági munkát végző személy. Uradalmi cseléd: valamely családot (élethossziglan) szolgáló személy. Béres: jármos ökrökkel bánó és dolgozó bérmunkás, mező- gazdasági cseléd. Uradalom: központi igazgatás alatt álló nagybirtok. Cseléd: valakihez hosszabb időre elszegődött mezőgazdasági bérmunkás. Tudjuk, sejltjük, hogy mit jelentettek ezek a fogalmak, de sokan vannak, akik még nem hallották, vagy más jelentésben használják ezeket a szavakat. Ha halljuk őket, akkor legtöbbször a történelmet emlegetjük: mögöttünk van. iskolai stúdium. Volt — elmúlt! Pedig a múlt nemcsak mögöttünk, hanem bennünk is létezik. Tovább él, érzékelhető. Zsigereinkben hordjuk, gondolkodásunkra, viselkedésünkre ma is hatással van. Ezt sugallja Mátyus Aliz és Tausz Katalin: Maga-ura parasztok és uradalmi cselédek című szociográfiája, amelyet a Magvető Kiadó a Gyorsuló idő sorozatban jelentetett meg. A fiatalabb nemzedékhez tartozó szerzők nem statisztikai, tudományos módszerekkel tárják fel azt, hogy az alapvető gazdasági-társadalmi változások, az örökül kapott és csak nehezen alakítható élethelyzetek, hagyományok hogy befolyásolják a vizsgált falvak lakóinak életmódját, hanem tapasztalati úton, riportalanyaik étgtén keresztül gyújtanak át olvasóiknak élvezetes tár- sadalomrajzct. j Két falut vizsgáltak meg a messziről jött ember friss szemével, ezzel természetesen vállalták a tévedés kockázatát is. Az egyik Pusztafalu, a csehszlovák határ mentén, Űjhely közelében. A másik települést a Tisza mellett, országos főút szeli ketté. Az első hegyi falu, a második alföldi. Pusztafaluban a nemrég még maga-ura parasztok élnek, a Tisza- mentiben volt uradalmiak. Történelmük közös volt; hazánk históriája: felszabadulás, földosztás, ítéeszszervezés, begyűjtés, ellenforradalom, a mezőgazdaság szocialista átszervezése utáni bot- ladozások, konszolidált életviszonyok. És a sorsfordulóktól függetlenül: az állandó munka. Mátyus Aliz a maga-ura parasztokról ír. Virtusos, indulatos, makacs parasztfaluról. Ebben a faluban szolgálni szégyen, mégis elmentek rövidebb-hosszabb ideig, hogy mielőbb sajátjukon legyenek.- Itt figyelni, szeretni kell a földet, mert tudják, hogy meghálálja. A téesz az egyiknek „halálos ítélet” volt, másoknak1 már közösséget jelent. Élnek itt tehetséges, de meg nem valósult sorsú emberek és szárnyaló, közösségért kiállók. „Tenni sokat, tenni még többet, tenni embertelenül sokat. A pusztafalusi ember képes rá. Pusztafalut csak kényszeríteni ne kényszerítsék.” A termelőszövetkezetben elnököt maguk választottak maguknak, s nem engedték, hogy az elnök vagy a főkönyvelő hiteleket vegyen fel. De telt az idő,» az idősek kiálltak, kihulltak a sorból. A téesz most már csak munkahely — ahová megérkezett az első pusztafalusi agrármérnök. Tausz Katalin így ír a faluval történt első találkozásáról: „a mellékutcákban jellegzetes látvány fogadott: a kerítéseken belül rendezett udvarok, kívülük sántenger”. De rögtön hozzá is teszi: az emberek szívesek. Ügy látja, hogy az itt élőkben beleivódott a hallgatás, a tűrés, az alárendelés, a belenyugvás képessége. Hiányzik szótárukból a szembeszegülés, a lázadás, a kérdezés és kétkedés. Nehezen értették meg a megszokott világ végleges eltűnését, számukra az önállóság sokszor veszélyekkel járt. „Ma urak vagyunk, nem dolgozunk” — mondják az öregek, a nyugdíjra utalva. Itt is változott sok minden, mozdul a gondolkodás, az élet, csak nehezebb béklyókkal. Jellemzőek a szociográfia alcímei is: Parancs és engedelmesség. Mozogni, mint az órakerék. Dolgozni szakadásig. Szokni is, bírni is ... Tausz Katalin a racionálisabb, Mátyus Aliz a líraibb. Mindketten olykor rácsodálkoznak az emberekre, de portréik elevenek, közöttünk élőnek érezzük, akiket bemutatnak. Faluképüket hitelessé teszi az ott élők iránti szeretet és a valóság bemutatásának indulata. Dicséret illeti a kiadót, hogy ezzel a könyvvel hozzájárult Magyarország felfedezéséhez. Ez a vékony kötet biztató folytatása az elődök munkájának. Komáromi Attila tg Dr. Schmehl Péter Hartán pihen, Pesten kutat. Hartán, a német nemzetiségi község múltjának őrzőit, a néphagyományok ápolóit, megmentőit keresem. A szövetkezet történetével Bercsényi Miklós, a bútorfestészettel dr. Boross Marietta, a népszokásokkal László Henrik, Müller Ferenc és Nánai Antal, a hartai hímzésekkel Rétfalvi Teofil, a helyismerettel dr. Schmehl Péter foglalkozik. Nánai Antal nyugdíjas tanácselnök, ma is állandóan tesz-vesz. Amikor bekopogtatok hozzá, épp egy hintóülést von be bőrrel. — Tudja, hajdanán szíjgyártó voltam! — mondja, s már nem is nézek rá tanácstalanul. ,,Padláskutató expedíció” Ahogy mondani szokták: élete kész regény. Lázba jön, amikor arra kérem, elevenítse fel a „múzeumalapítók" küzdelmeit: — Hm, micsoda tett volit! Azzal kezdődött, hogy 1964-ben a Rátfalviné eljött hozzám. Mondta, hogy az iskolában már egy kisebb helytörténeti anyagot gyűjtöttek össze, s nem tudják hova tenni. Talán a tanácsháza folyosójára kellene kifüggeszteni, hadd lássák az arrajárók. Megnéztem, s elhatároztuk, hogy közszemlére tárjuk, de nem a tanácsházán. Dunavecsén, az akkori járási székhelyen és Kecskeméten is előadtuk tervünket: vennénk egy öneg házat, s ott rendeznénk be helytörténeti kiállítást. Az ötlet tetszett. Gyorsan kellett intézkedni, mert szorított az idő, pénzt csak úgy kaphattunk, ha még idejében jelezzük igényünket. Később a parasztház megvásárlásával gyűltek meg a bajok. A tulajdonosok elköltöztek Kalocsára, és óim cdíák el a házat addig, amíg bele nem egyezett a gyerekük. A „padláskutató akció” is eredményes lett, olyan sok mindent össze- hordtak a fiatalok és idősebbek, hogy bőven volt miből válogatni a rendezéskor. Az egész község érdeme, hogy ma bárki előtt nyitva áll a helytörténeti gyűjtemény ajtaja. Vaskos füzetek kerülnek az asztalra, ezekbe rótta, s rója a sorokat Nánai Antal, Harta krónikása, a múltbeli események egyik feldolgozója. Néhány cím a sok közül: Egy epizód 1944 októberéből, Hartai takarékos emberek, Házépítés kalákában, Régi hiedelmek. Az értékes visszaemlékezések még nem láttak nyomdafestéket... V A szépen berendezett helytörténeti gyűjteményt Rétfalvi Teofil mutatja Festett bútorok között Rétfalvi Teofil nyugdíjas pedagógussal a helytörténeti gyűjteménynél találkozom. Látom rajta, hogy gyakorlott tárlatvezető, mert nem is kell kérnem, hogy mutassa be a „háza", s magyarázatával egészítse ki a látottakat. — 1939-ben kerültem Hartára. Németet tanítok a mai napig az iskolában, igaz, most már csak nyugdíjasként. Az egykori német tankönyvben a népviseletekről volt szó, fejdísz és kötött harisnya képét közölték — felismerhe- tetlen rajzokon. Amikor elárultam a gyerekeknek, hogy mit is ábrázolnak az illusztrációk, felkiáltottak: — Nekünk is van otthon ilyen! Elhozták az iskolába, de nem kellett visszavinniük.' Mindez 1953-ban történt, még időben hozzákezdtünk a gyűjtéshez. Szakkörös gyerekek segítettek a munkában, a szülők is helyeselték az elgondolásunkat. Örömmel adták oda a féltve őrzött néprajzi eszközöket és más népművészeti vagy helytörténeti vonatkozású dolgokat. Akkor egy „köszönöm” volt a fizetség, ma ennyivel nem hiszem, hogy megelégednének. Az országban nem sok német nemzetiségi tájházat tartanak számon, ás nem dicsekvésként mondom, de a haltainak jó híre van. A szépen berendezett kiállítást együtt nézzzük meg. Úgy tűnik, szűkös a hely, kevés az öt helyiség. Az egyikben a kender , feldolgozásának állomásait szemlélhetjük, a másikban festett bútorok között népviseletbe öltöztetett bábuk idézik elénk, milyen is volt régen egy hartai parasztszcba, konyha. A ■hosszú tornác fehér falán a földművelés és az állattenyésztés tárgyai, eszközei sorakoznak. A bejárati ajtó melletti kicsinyke ablakban Boross Marietta és K. Csilléry Klára könyvei kelletik magukat, de hiába, mert ezek már mintapéldányok. Régen-régen elfogyott a többi, s a gazdag fantáziavilágról tanúskodó hartai festett bútorokat bemutató könyveket azóta sem adták ki újból. Kár. Pesten kutat, Hartán pihen A szerencsének köszönhetem, hogy dr. Schmehl Pétert hartai lakásán ta- láiom. Budapesten él, Hartára pihenni, kikapcsolódni jön. Nyugdíjasként itt tölti a legtöbb idejét, aktív éveiben a Legfelsőbb Ügyészségen dolgozott. Pa-, tinás bútorokkal rendezte be kicsiny szobáját, a szekrény, az ágy a dédszüEá Nánai Antal nyugdíjasként is állandóan tesz-vesz. «f> Néprajzi tárgyak sokasága az udvaron. löké volt egykoron, rajta . a dátum: 1855. Régóta foglalkozik Harta történetével, mostanában jelent meg egy könyv a nagyközség újratelepítésének 260. évfordulójára. A kötet bevezetőjét a nyugdíjas kutató irta. — Hosszú' évek óta kutaitok a fővárosban. A Ráday utcai levéltárban rengeteg dokumentumot találtam, ami Hartára vonatkozik. Csak az nehezíti a munkát, hogy nincs időrendi sorrendben az anyag. A Széchényi Könyvtárban, a Pest megyei és az Országos Levéltárban is gyakran megfordulok. Elsősorban az érdekel, hogy honnan származnak a németajkúnk ősei. A település történetét is írom. Sok'érdekes okmányt fedeztem fel, a legelső adomány- levél 1289-ből származik. Kiadnivaló lenne bőven, hiszen a legutóbbi, Adalékok Harta történetéhez című könyvben eredményeimnek csak egy töredékét tudtam közreadni. Igen, van még - miről írni Hartán. Nemcsak a múltról érdemes számvetést készíteni, hanem a jelenről is. S a ma krónikásai találnak elfoglaltságot a szépen fejlődő nagyközségben. Borzák Tibor Ißx?,2ßVßi ii9m ,ai nérebi __>loafíIuhn m eg* ~ >Ifi20 'Ifim 2 ,(9>í>lÜÍ9S9Vn*lÖ>l ;Í9fu9fÍb ;I()>Í8Í Sfi hkm >ÍQrm9rfrfnhíVf___ddotu-dxiíH arta múltjának mai őrzői # Mintha szembeállna a széllel. Petőfi Sándor, a cingár — Kultúr botrány! Ha van merszed, ezt írd megs ilyen ronda szobrot még sehol sem állítottak fel Petőfiről — nyugdíjas bajai ismerősöm hangja elcsuklik a felháborodástól — Képzeld: volt tanárnő, aki az avatás előtti napon elvitte a gyerekeit a „műhöz", s megmondta nekik r most röhögjétek ki magatokat, de holnap csendben legyetek. A városban mindenki fel van háborodva, gyere, győződj meg róla. • Konok hit az arcában; kajla a füle. Ritkán vita nélküli — Nehéz túllépni azokon a beidegződéseken, megmerevült elképzeléseken, amelyek az ilyen jelentős személyiségekkel kapcsolatban kialakultak — a Bajai Hírlapban Fritz János képzőművész, a Petőfi- szobor alkotója nyilatkozta ezt D. Szabó Jenőnek. Első olvasásra: sem nem ellenszenves, sem nem rokonszenves vélemény. Cseppet sem biztos, hogy helytelenek a beidegződések. Petőfi — sok más mellett — azért a megszemélyesített Forradalom, az élő Szabadság, a tiszta Jó a magyarok számára, mert még a legkisebb falusi mellszobrok is az ezeknek megfelelő ideálképet mutatják róla. És — bár elsőre gyanúsan megalkuvónak tűnhet fel — még mindig jobb egy beváLt hagyományos, mint egy pusztán formai új. A szobrok sorsa ritkán vita nélküli. Föl- háborodás fogadta a ceglédi Dózsát, évek ,;múllgiti. fogadta-, el a közvélemény.» a kecS* kernéti Tanácsköztársasági emlékművet, s Báján fnég most is emlékeznek a kdtfház- kerti Anyaság-szoborral kapcsolatos bősz csatákra. Már-már kivételesen ritka, hogy köztéri alkotást olyan hamar szeressen meg a köz, mint a kecskeméti Száchenyi-szo- bornal történt (nyilvánvalóan azért, mert az alkotók között is kivételes az olyan tehetség, mint Kiss István). Milyen volt — Petőfi Sándor? Más, mint amilyennek ma látjuk: erősnek, forradalmárnak, hősnek. Végtére is: gyönge egészsége miatt szuperálták ki a hadseregből. Eszünkben van-e, hogy nem középkorú felnőttként, de alig huszonöt- évesként volt a polgári forradalom vezéralakja: vékony, izgága, mindig-lobogó ifjonc? — Ez a legkedvesebb, legfontosabb munkám — vallja Fritz János, aki egyébként nem sokkal idősebb a költőnél. A Bajai Hírlap munkatársa nekiszegezte a kérdést: „tisztában van azzal, hogy ezek után számon tartja önt a város?”, mire — szerényen — így felelt: „Ha így van, jólesik.” Nagybetűs ÜGY Baján valóban számon tartják Fritz Jánost. Alig hiszem, hogy örülne ennek: dicsérő szót keveset hallottam róla. A városnak ugyanis nagybetűs UGYE volt és lett, a szobor (mint annyi minden Bajám). A KISZ városi küldöttértekezletén határoztak arról, hogy az 1949-ben Petőfire keresztelt szigeten szobrot állíttatnak a költőnek, s hogy az ezzel kapcsolatos kiadásokba is beszállnak. Kétszeresen társadalmi ügy tehát a 210 centiméteres bronzszobor, azon egyszerű oknál fogva, hogy sokan a saját munkájukkal fizettek érte. ösz- szesen 360 ezer forintba került. Az anyag 58 ezer, a formázás 45 ezer, az öntés 31 ezer, a szerelés 20 ezer, a cizellálás 104 ezer, a patinázás 2 ezer forint, a művész honoráriuma 100 ezer forintra rúg. A mű kivitelezését a Képző- és Iparművészeti Lektorátus kerek 200 ezer forinttal támogatta, így tehát a bajaiak által kifizetett összeg ennyivel kevesebb. Egy átlagos köztéri szobor különben egymillió forint körül van, amiből kitűnik: á bajai nagyon olcsó. „Úgysem állítanak másikat” Körkérdés: tetszik a szigeti Petőfi? — Személy szerint nekem nem, de ez ízlés kérdése, és az én Petőfi-képemef ez nem rontja el. (Szabó Gargelyné.) — Első ránézésre talán kicsit szokatlan. A fiam mondta is a 'leleplezéskor: hű de ronda, mint a nyárfák. (Páncsity Sándorné.L — Azt mondják, hogy* sovány, de olyan' képst'még sehol nem láttam Petőfiről, amin kövér ilett volna. Addig tart csak a vita, mig meg nem szokják. (Agiócs Endre.) — Láttam már jobbat; nem ismerem föl benne Petőfit. (Poszlancsek Zsuzsanna.) — Túl magas és vékony a lába. (Szabó Béla.) — Megfelel. Kérem, nekem megfelel. Úgysem állítanak másikot, vagy igen? El tudja intézni? (Ozorai Mátyás.) — Nem élethű. A pesti József Attiia- szobor például majd megszólal. Ez a Petőfi nem kimondottan forradalmár, ilyen külsővel hogyan is lehetne az??? (Mamu- zsich Éva.) — „Ilyennek képzelem el” Körkérdés: tetszik a szigeti-Petőfi? — Én ilyennek képzelem el: vékony, gyönge fizikumú embernek; érzem .belőle az érzékenységet, a finomságot, a betegségre való hajlamot. Az akaratot, hogy csinálja a Dolgát, erején felül is. Hát én ezekkel érvelek. (Lozsi Márta.)1 — Kell érvelnie? / — Kell, mert mindenki azt mondja: nyamvadt, semmilyen, nem a szabadságot testesíti meg. — Petőfi nagy személyiség, ez a szobor nem tükrözi a jellemét. (Uhlig Frank.) — Miért, milyen az ideális Petőfi? — Ennél mindenesetre nagyobb. És — nem tudom pontosan elmondani... Nem ilyen. —Nékem tetszik. Nem tudom megmagyarázni, de szép. (Csátity Mátyásáé.) — Uram, akkor én most elmegyek megnézni: kíváncsivá tett. (Hambalkó Béla.) Ami nem, s ami igen Pártvezetőségi titkár, városi úttörőelnök, hatodik osztályos diák, újságárus, nyugdíjas, gimnazista, KISZ-apparátusi munkatárs, bevásárló háziasszony: senki sem mondta azt, hogy hagyjam békén, mindegyiknek volt véleménye, s a megkérdezettek között csupán egyvalaki akadt, aki — eddig — nem nézte meg Fritz János Petőfijét. Ez nagyon jó. Kevésbé jó viszont, hogy — beosztásától függetlenül — egyetlen ember sem tudott válaszolni arra, hogy mennyibe kerülhetett, (mert, akármilyen mellékes szempont is, legelsősorban ez érdekel mindenkit). Szerették volna megnézni I makettjét? A kérdésre ugyanannyi „igien” volt a válasz — s ez) közvetve, a demokrácia iránti igényt jelzik. Természetes, hogy a köz pénzén, a közterületre csináltatott mű érdekli a közt. A nagy múltú Kirakat Galéria egy fillér pluszköltség nélkül bemutathatta volna Fritz János terveit. A hivatalos zsűrizés jegyzőkönyvében egyébként szó szerint ez olvasható: „a Képző- és Iparművészeti Lektorátus megfelelőnek ítéli és elfogadja (a Fritz János által benyújtott tervet — B. J.), azzal, hogy a mű ne haladja meg a 210 centiméteres figuraméretet”. Néhány sorral lentebb: (A szobor) „a költő fiatalságát, energikusságát hangsúlyozza” — a keltezés 1983. II. 23. A Bajai városi Tanács 'közművelődési ügyekben illetékes munkatársa, Katanich Ferenc nagyot legyint, amikor közvéleménykutatásom eredményéről tájékoztatom. — Ez a Petőfi nem az ötvenes évek „geroj”-iköltője. Nem a hős, nem a forradalmár. Nem bontja ki az ingét, hogy „ide lőjetek!”. Nem találkozik azzal a mítosszal, ami az emberekben kialakult. Mert ez a Petőfi: az ember-fia-forradalmár. Ahogy jövünk a hídról, a magasból rálátva még kisebbnek tűnik. De ha közelről körbejárjuk: más! Aki közelről megnézte, annak már tetszik is! A széllel szemben A szobor? Valószínűtlenül sovány férfi. Félig kigombolt zsinóros atillában, testre simu- lóan szűk nadrágban, csizmában, kis terpeszben áll a talapzaton. Baljával kardot szorít az oldalához. Jobbja: hosszú, vékony, íróbütykös ujjak. Mintha szembeállna a széllel. Várná a támadást. Mozdulat van az alakban. És határozottság, konok hit az arcában. Kajla a füle. Borzolt a haja. A szobrász, mintha otthagyta volna az egészet mintázás után: csupa rücsök, dudor, keménység az alak. Nem „szép”. De: Petőfi. Ballai József
