Petőfi Népe, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-20 / 274. szám

PN MAGAZIN Térben és időben kalandozunk összeállításunkban1. Ami közös az írásokban, s egyben vezérfonala Ma­gazinunknak: a viselkedés. Miként cselekszik egy krétai főpap, ha érzi a végveszélyt? Ám egy régé­szeti lelet közzététele is izgalmat kiváltó: hogyan reagál a közvélemény, ha történelmének egy részét úgymond befeketítik? Napjaink sorskérdései sem kevésbé vérremenőek: miért válhat kitaszítottá egy RÉGÉSZETI SZENZÁCIÓ jószándékú öregember? Vagy megtalálták a mód­szert az emberi konfliktusok megkerülésére? A magatartástan — az etológia — ifjú tudomány, alig fél évszázados múlttal. Amit vizsgál, az az év­milliók alatt alakult, változott: de még az ember is hordozza ösztöneiben őseinek magatartásformáit. Az esettanulmányokat egy kis „etológuskodáshoz" kedvcsinálónak szántuk. Nagy Mária Dráma egy minószi szentélyben Harminchét évszázaddal ezelőtt tör­tént, egy olyan időszakban, amikor Kré­tát hatalmas erejű földrengések ráz­lak meg. A végső katasztrófát elhárító szándékkal egy krétai pap kétségbe­esett, ritkán előforduló lépésre szánta el magát: szentélye istenének a legna­gyobb áldozatot hozta — egy ember életét. Ám az áldozatot nem fogadta kegye, sen az isten, az ifjú élétét hiába vet­ték el. Alig csöndesült eí halálhörgése, a szentélyt elemi erejű földirenaés ráz­ta meg, a tető leszakadt, a vastag 'kő­falak összedőltek, az éppen feláldozott ifjú teste mellett ölve meg a papot is. A pusztítást a templomot megvilágító olajmécsesekből kiömlő égő olaj tette teljessé. A lezajlott dráma 1979-tben vált is­mertté, amikor két régész, Janmisz Sza_ kellarákisz és ■ felesége feltárta a há­rom és fél évezrede rombadőlt szen­télyt. így számolnak be a szenzációs fel­fedezésükről a National Geographic című újságban: „Amikor nyilvánosságra hoztuk fel­fedezéseinket és a belőlük levont kö­vetkeztetéseket, a régészet világában és a nagyközönség körében is megle­hetős vihart kavartunk. Eddig ugyan­is nem volt komolyan vehető bizonyí­téka annak, hogy a történelem előtti minószi Krétán gyakorolták az errt bór­áidé zásj, noha a gyanúja többször Is felmerült. Hamarosan az is kiderült, hogy a gö­rögök nem szívesen veszik tudomásul, hogy saját kultúrájuk elődjének, a mi­nószi civilizációnak árnyoldalai is vol­tak. Gyerekkoruk óta azt tanulták, hogy a krétai nép kedvelte a békét és a szép­séget, s borzadva utasított el minden olyan kegyetlen szertartást, mint az errtberáldozás. Mi azonban, sok tudós- kollégánk által is megfellebbezhetet­lennek elismert bizonyítékokkal szol­gáltunk az ellenkezőjéről. A templom három teremből állt, ame­lyekből egymásba átmenni nem lehe­tett, mindegyik az épület egész széles­ségében húzódó folyosóról nyílt. Feltá­rásunkkal a szentély szíve felé halad­va áldozati edényekre bukkantunk. Ezek stíluáa, díszítése anra utalt, hogy a templomot az i. e. 1700 körüli föld­rengés döntötte romba, a/mely az ösz- szes kréta; palota pusztulását okozta, $ láthatóvá vált, hogy helyre sem ál­n t • v #' Bh ' if. . m . _ — ■ • A XX. század grafikusa így rekonst­ruálta a borzalmas pillanatot. Irtották. Bármennyire is érdekesek voltaik a csieréptöredékek, az igazi iz­galmat a folyosóin talált első csont­váz okoztta. Páratlan lelet volt. az első olyan minószi ember, aki nem sírból került elő! Eleinte úgy véltük, hogy a földrengésnek eshetett áldozatul, csak később tulajdonítottunk neki a szen­télyben lejátszódó drámáiban komo­lyabb szerepet. Az ásatási munka to­vább folyt. Már cäpk a nyugati termet kellett megtisztítanunk. A csapat a szokott lelkesedéssel Iá. tott munkáihoz, ahogy azonban a forró, poros nap a vége felé közeledett, lel­kesedésünk csalódássá változott, miivel ásóink semmit sem hoztak felszínre. És ekkor csoda történt! Az eredeti padló- szint közelében három újabb ember- csontvázra bukkantunk. Csalódásunk boldog örömbe csapott át. fáradtságunk eltűnt. A padlón heverő két csontváz nyil­vánvalóan a földrengésnek esett áldo­zatul, egyikük lábát eltörte a leomló törmelék. Más volt a helyzet a harma­dikkal. Először azt hittük, hogy Vala­mely állat csontvázát találtuk heverni az emelvényen, amelyet — megint csak a minószi művészi ábrázolásoknak há­la — állatálldoaatokra szánt emelvény­nek ismerünk. Közvetlenül mellette az alapjánál vályúval ellátott oszlop állt — az ilyen Vályúk Knósszosaban az ol­tárról lecsöpögő vér összegyűjtésére szolgáltaik. Óvatosain tisztogatni kezdtük a még mindig fiatal bikának vagy más állat csontjainak gondolt leletet. Az egyik munkás ásója váratlanul fémtárgyba ütközött. Lesepregetve róla a földet, bo­rotvaéles bronzk'ést tartottunk kezünk, ben. A ritka, mondhatni páratlan le­let hossza 40 centiméter, tömege tél kiló volt. A penge mindkét oldalát vé­sett állatfej díszítette. Nagy felfedezé­sünk egy felszentelt áldozati kés, az ol. tárnál ezzel ölték meg a véres áldozta­tok során az állatokat. De most — bár­mily hihetetlen is. egy feláldozott em­berre bukkantunk! Visszatekintve, megdöbbenésünk nem is volt annyira indokolt, hiszen írott emlékekben nemegyszer esik említés arról, hogy a görög szárazföldén gya­korolták az emberáldozást, sőt előfor­dult a antológiában, Kréta történelem előtti korszakából is van ilyen mítosz. Gondoljunk pl. a Minótaunosznak fel­áldozott athéni if jakra és szüzekre. Az antropológusok szerint az oltáron fekvő csontváz jó felépítésű, 163 centi­méter magas, mintegy 18 éves fiatal-- emberé. Jobb oldalán feküdt, összeku­corodva, mint az embriók. Hogyan ér­te utol a hálál? Feltehetőleg vérvesz­teségtől — mondták az antropológusok. Vesztét nem a lezuhanó tető, és nem is a rákövetkező tűz okozta. Ki lehetett az áldozat? Nyilván azok közül való. akiknek csontvázát meg- na'láltuk a templomiban, hiszen az ele­mi csapás olyan gyorsan töft rájuk, hogy nem maradt idejük menekülésre. Az oltártól távolabb fekvő tetem ál­dozat voltát elvetettük, mivel közepes magasságú, kb. 28 éves nő lehetett. Semmiféle más tény. mint puszta je­lenléte, nem kapcsolta személyét az emberá'ldozás végrehajtásához. Viszont az oltár közelében fekvő har­madik csontváz tulajdonosát már gya­núsíthattuk. A 30-as éveinek Végéhez • A régész házaspár. közeledő, 183 centiméter magas, erős testalkatú férfi a hátán feküdt, karját arca elé emelve, mintha a fejét akarná védeni. A halottkém jól ismeri ezt a védekező mozdulatot a beomlott pin­cékben vagy épületekbe.i szerencsétle­nül járt tetemek alapján, még nevet is adtak neki, .jboxoló testhelyzetnek” hívják. A magas férfi foglalkozásáról két tény is árulkodott, bal keze kisujján ezüst- és vasgyárát viselt. A vas pedig az égéi bronzkorban ritka, értékes fém. nek számított, csak módos, tekintélyes ember birtokolhatta. Nyilvánvaló te­hát, hogy a férfi a legmagasabb kö­rökhöz tartozó, tekintélyes személyiség lehetett. Hogyan sikerült az erős ifjút az cfl- tárna helyezniük, rejtély. Dr. Konsz- tantinosz Ramaáosz. az Athéni Akadé­mia tagja és még néhány szaktekin­tély úgy gondolta: az Ifjú önként vál­lalta a halált, lévén az áldozatot be­mutató pap engedelmes hittestvére... Patthelyzet? öreg vagyok, beteg vagyok, de még élek. Ezt sugallja a bácsi egész megjelenése, amint szinte bocsánatkérően gyűrö- get egy papírt, a hiteles ok­mányt. amely talán minden bajnak okozója. — Szegény feleségemnek soha sem lehetett gyermeke — kezdi a történetet. — Ezért úgy gondoltuk, hogy valakit magunkhoz fogadunk. A fiút úgy szerettük, mintha sajá­tunk lett volna. Feleségem 1974-ben itt hagyott. Maradt nekem a gyönyörű ház. a kert. minden, amit ketten szerez­tünk. Űgv éreztem, nem tu­dom én már egyedül élvezni mindezt. Ügyvédet hívtam, hogy vagyonomnak legalább a felét nevelt fiunknak ajándé­kozzam. Az ügyvéd balgaságnak mi­nősítette szándékomat. Aztán azt tanácsolta, ha már min­den áron jó akarok lenni, ad­jam el a fiamnak az ingat­lant. Én meg kössek a lakré­szemre holtig tartó haszonél­vezeti jogot. Olyan szépen, okosan beszélt, s a tanácsért sem 'kért sokat, csak ezer fo­rintot — hát meggyőzött... Nem is. volt a fiammal köz­tünk semmi baj. ö közben asz- szonyt hozott a házhoz, szem- revalót, takarosai. Csakhogy a sors közbeszólt, s helyettem a nevelt fiamat kívánta ma­gához szólítani. Nekem meg itt maradt az asszony. Én meg neki. az öreg, a haszonélvező. Addig-addig turkált a me­nyecske. amíg megtalálta azt a bizonyos szerződést. Vérsze­mét kapott, s éléin állt: — öreg. magának csak a szoba-konyhás lakrészre van joga! Azóta lánc. lakat van min­denen, az udvaron éppencsak átjárhatok, azt vihetem-hoz- hatom, ami a kezemben elfér. Fűién i kellene. De hogy hord­jam be szatyorban a sze­net?! ... Az öreg kétségbeesése meg­indító. Berzenkedik az em­berben az igazságérzet. Mi­ként taszíthatta ilyen kiszol­gáltatottságba e jószándékú apát a jog tudósa és a menye? Elvakíthat ennyire valakit a vagyonszerzés? Az erősebb, a fiatalabb lehet ennyire 'kímé­letlen? Egy s más a csókákról 4 V-.-■ ■■ Ü ■ ' ■ ■■ . . A Nobel-díjjal kitüntetett, most . nyolcvanéves Konrad Lorenz munkásságának jelentőségét sokan a Darwinéhoz mérik. Az etológia lényegében Lo­renz munkássága révén került a tudományos ér­deklődés (és viták) középpontjába. Kutatásai első­sorban az állatvilágra, azon belül is a .madarakra terjedtek ki, azonban következtetései általánosít­hatók, sőt egyes vonatkozásokban az emberre is érvényesek. A hazai olvasóközönség inkább az Em­ber és kutya című könyvét ismeri, bár a Gondolat Kiadó 1977-ben megjelentette a Válogatott tanul­mányok gyűjteményét. Ebben található a társas életű varjúfélék maga­tartásvizsgálatáról irt értekezés is, amelynek ös­szegezéséből néhány érdekességet közreadunk ol­vasóinknak. Lorenz 1937-ben házuk padlásán rendezett be csókáinak szállást, s három éven keresztül figyel­te életüket, viselkedésüket, ha új „szerzeményt” — például szarkákat, hollókat — költöztetett hozzájuk. Pontos feljegyzéseket vezetett a szövődő barát­ságokról, házasságokról, válásokról, harcaikról, s aa udvar többi lakójával (a kutyával és macskával) kialakult viszonyaikról. Megállapította, hogy az egyes fajok egyedei a fajon belül pontos rangsort alkotnak. A betolakodó idegent azonnal felismerik, s elkergetik. Azonnal észreveszik, ha eltűnik a társaság egyik tagja: ilyen­kor zavarodottak lesznek. Társuk elvesztésekor az aggodalom a csoportról az egész rajra kiterjed. Ha a példány beteg, vagy elpusztult, akkor nem lép fel ez a reakció. A fiatal csókák többnyire életük első őszén lép­nek jegy ességre. A jegyesek közül a rangsorban alacsonyabban álló párjának magasabb rangjára emelkedik, a jegyességek révén tehát erősen meg­változik a rangsor, s eat a kolónia összes tagja azon. nal tudomásul veszi. Hirtné az ember, ha a Kecskeméti Üjkollégium tornyában* fészkelő csókák hangjára fölfigyel, vagy a vasűtkerti varjútanyára vet néhány pillantást, hogy ezek a madarak mennyi mindent „tudnak”? Vagy azt, hogy még tanulnivatónk is volna tő­lük?! ___ Te nrríészetesen nem a rossz szokásaikat! Csak relaxáljunk? Féküdjünk hanyatt, hunyjuk be a szemünket, ne gondoljunk semmire. Er- nyesszük el izmainkat, nehezedik a láb, a* kar... Valahogy így kezdődik a relaxációs autotréning — az idegálla­pot feszültségének csökkentésére szol­gáló gyakorlat, amelyet a közelmúlt­ban a televízió nagy nyilvánosságának is bemutatott dr. Bagdy Emőke, a pszi- cholágiaitudomány kandidátusa, nagy hévvel magyarázta, hogy e gyakorlat végzői milyen előnyökhöz jutnak. Szert tesznek a belső nyugalomra, amellyel elháríthatják mindazokat a kellemet­len tüneteket, amit a rossz lakáshely­zet. a rab iátus férj, a froclizó főnök. s kimaradó buszjárat, a visszafeleselő gyerek, az elmaradt jutalom (stb.) vált ki a megviselt idegrendszerű halandók­ból. Az ember — a minden újra* figyelni kész — máris felkapja a fejét, csoda­szert szimatol a módszerben. Erre már mások is alapoznak, megjelentek az új­sághirdetések, kurzusokra invitálják a megváltásra várókat. A szolgáltatások piaci viszonyait ismerve — lásd aero­bic — bizonyára a pénztárca nyitoga- •tása is szükséges a 'benevezéshez. De az egészség, a ió közérzet — minden pénzt megér . .. Logikus a kandidátusnő magyaráza­ta: ebben az igencsak cifra huszadik században az ember annyira kiszolgál - tafottá vált. hogy védekeznie kell. A relaxációs autotnéninggel ráncbasze- dett idegrendszerrel átszárnyalhat min­den bú-baj fölött... E gondolatsornál nagyot toppanva leesett a tantusa. tulajdonképpen rr hirdet az izzó szemű prófétanő? Affé­le lelki struccpolitikát? Ha elhiszem ne­ki, hogy az emberek gonoszaik, rossz- indulatúak, megátalkodottságukban megváltoztathatatlanok, ha elfogadom az életkörülmények állandóságát, ak­kor feladom egyetlen érteimét az em­beri létnek. Azt a reményt, hogy itt a Földön is otthonra lelhetünk egyszer! Ha az összekuszálódott viszonyokat nem rendezni akarja az emberiség, ha­nem csak túlélni, az már a belenyug­vást jelenti: a Föld — siralomyölgy! S ígérgessük — akár a túlvilágot — megváltásnak a relaxálást?! HARMATI SÁNDOR: Munkásemlékek 11. Karácsonyi „ajándék” Segédként már az első munka­napon nagy igyekezettel kezdtem dolgozni. Bátran tehettem, szak­mai tekintet ben nem volt félni­valóm. Tanítósegédem, Szabó Jó­zsef a szakma fogásaiból annyit átadott, amennyit csak három esztendő alatt át lehetett adni. Bizonyítani akartam — és tud­tam is —, hogy minden, rám bí­zott munkát jó minőségben el­végzek. Az első heti segédi fizetésemet elégedetten és úgy vettem kézhez, mint a végzett munka elismeré­sét. Bíztam abban, hogy meste­rem folyamatos munkát, és ezzel tisztességes keresetet biztosít szá­momra. Beleéltem magam a gon­dolatba, hogy az állandó kereset révén végre megszabadulok a kínzó anyagi gondoktól, a nél­külözésektől és nagyon elhaszná­lódott ruházatomat is felújítom. Elhatároztam továbbá, hogy ke­resek egy külön kis szobát ma­gamnak, nem leszek többé ágy- rajáró. Felvételemet kértem a vasasok nagy családjába, vagyis a szakszervezetbe, és hetente jár­tam színházba. A jövő biztatónak ígérkezett. Rövidesen kiderült azonban, hogy megvalósíthatat­lan álmokat kergetek. A munkával töltött hetek gyor­san múltak. A Földi-fivérek meg­hívásának készültem eleget ten­ni. akik szüleik nevében ajánlot­ták, hogy velük együtt utazzam Ludasra és otthonukban töltsem el a karácsonyi és újévi ünnepe­ket. Boldognak éreztem magam, és türelmetlenül vártam az ün­nepeket. A régen nélkülözött csa­ládi kör melege utáni vágyam nap-nap után fokozódott. Össze­gyűjtögettem néhány pengőt is az utazási költség és a vendéglátóim számára vásárlandó ajándéktár­gyak árának fedezésére. A karácsonyi ünnepeket meg­előző hét szombatján azonban — nagy megdöbbenésemre — a fi­zetéssel együtt munkakönyve­met is a kezembe nyomták. In­doknak a rendeléshiányt hozták fel. Ezt a váratlan karácsonyi „ajándékot" rajtam kívül még tíz munkatársam — köztük a Földi-fiúk is — megkapták. A rámzúdult váratlan csapás súlyosságát még nem volt időm hideg fejjel átgondolni. A hoz­zám legközelebb álló volt inas­társak már messze, valahol a szülői háznál jártak. Nekem nem volt erre lehetőségem. Búmat- bánatomat nem volt kikkel meg­beszélnem. A bizonytalanság terhét, amely agyamra és sziliem­re ránehezedett, magányosságom­éban kibírhatatlanul nehéznek éreztem. Úgy tűnt, mintha a gon­dolkodóképességem is csődbe ke­rült volna. Zaklatott állapotban járkálni indultam a közeli Stefániára, a gazdagok villáitól szegélyezett széles sétányra. A fehéren csil­logó fagyott hó nyikorgott tal­paim alatt. Majd töprengés köz­ben leültem a hótakarótól letisz­tított egyik pirostámlás padra. Rövid idő telhetett el, és vá­ratlanul egy súlyos munkáskéz nehezedett a váltamra. Felnéz­tem. Egy ismerős házaspár állt előttem, mindketten mosolyogva néztek rám. Soós Jánosra és fe­leségére, egy kőrösladányból Bu­dapestre származott szállítómun­kás házaspárra ismertem rá az előttem állókban. — Mi baj van, Sándor? Miért eresztette búnak a fejét? — szó­lalt meg Soós. — Nem tudnánk segíteni? ... Még megfázik itt ül­tében ... Válaszomra várva, mindketten mellém ültek. Én lemondóan legyintettem. De aztán erőt vettem magamon és elmondtam, milyen reménytelen helyzetbe kerültem. Kis időre csend állt be. Majd Soós szólt. — Mit szólnál hozzá, asszony — fordult a feleségéhez —, ha Sán­dor hozzánk jönne lakni. Leg­alább fedél legyen a feje felett, ha most nem is tud fizetni. Ami pénze van, azt beosztja. Néhány hétig élelmezni tudja magit és közben munkája is akadhat. A fiatalasszony beleegyezően bólintott. — Jó lesz így? — kérdezte Soós. , A váratlan ajánlatot természe­tesen elfogadtam. A legsúlyosabb gondtól szabadultam meg. Jog­gal tarthattam attól, hogy a há­romgyerekes Barabás család nem nélkülözheti családi költségveté­séből az általam eddig fizetett ágybérleti összeget, és kénytelen lesz szállásomat felmondani. Karácsony este volt, amikor csekélyke holmimmal a hónom alatt beköltöztem Soósék laká­sába. A „lakást” egy Tábori Pál nevű, Garai téri piaci árustól a régi lóversenytéren bérelt telken maguk fabrikálták össze, desz­kákból és gerendákból (Ma a he­lyen a Népstadion áll.) Meghatottan néztem körül a kis féltetős házikó egyetlen he­lyiségében. Belül a malterral fe­dett falak fehérre voltak meszel­ve, rend es tisztaság honolt a legszükségesebb bútorokkal be­rendezett helyiségben. A kinti világosság egyetlen ablakon át jutott be. — Nem valami luxuskivitelű a mi hajlékunk — szabadkozott a házigazda —, de azért megte­szi. Tábori bácsinak csak jelké­pes óért fizetünk, amiért megen­gedte, hogy felhúzzuk a mi kis viskónkat. SzénXróger a mester­ségem és bizony nem mindig akad munkám. Bérházban nem tudnánk rendszeresen lakbért fi­zetni. Azt a pénzt, amit a háziúr zsebretenne, így magunkra tud­juk költeni. Majd a háziasszony fordult hozzám szíves szavakkal: — Sose búsuljon, Sándor! Hagyja gondját-baját szerény hajlékunkon kívül. Jöjjön, vacso­rázzon velünk! A Soós-házaspár ezen a szá­momra emlékezetes karácsony estén valóban elűzte sötét gon­dolataimat. (Következik:/ 12. KENYÉR ÉS SZÁLLÁSOK)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents