Petőfi Népe, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-20 / 274. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET TÁRLATNAPLÓ Tanyák és tájak Az Erdei Ferenc Művelődési Központ kamaratermében látható Luzsicza Lajos Mun'kácsy-dijas festőművész kiállítása. A művész életének első húsz esztendejét a háború előtti Csehszlovák Köztársaság állampolgára, ként élte. Ifjúságának évei Érsekújvárhoz: szülővárosához kötődtek. Így válhatott pályájának egyik fontos korszakában meghatározóvá a mai szlovák táj és ember. Hortobágyi hid. Középiskolái befejeztével a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Aba Novák Vilmos és Kmetty János tanítványa. Később művészi munkássága mellett folyamatos és aktív közéleti tevékenységet folytat. Részt vesz a felszabadult ország kulturális életének szervezésében, az amatőr képzőművészeti mozgalom beindításában. Szakköröket hoz létre, s irányít maga is. S miközben aktívan fest,, a művelődési minisztérium meghívja főelőadóijának, mlajd a Műcsarnok Igazgatója lesz. Hosszú időn át a vidéki képzőművészeti mozgalom érdekeinek hatékony képviselője. A tárlat, mely a legutóbbi 10 év munkáinak válogatása, arányaiban szerencsésen tükrözi festészetének tematikai változatosságát. Művészetének té. mája és tartalma ritkán az önmagáért való természet, gyakrabban a természet és az ember viszonya. Megjelenik a táj, mint síkság és hegyvidék, a paraszti élet környezeteként vagy pusztán festői szép. ségében. Láthatók itt nevezetességek (A hortobágyi híd) — és névtelen tanyák (Tanya ősszel, Nógrádi tanya), jellegzetes tájaink: a Balaton és környéke v*agy az Alföld, mert számára nem egyetlen vidék kedves, hanem az egész ország. Kiállított képein közvetve, de annál hatékonyab. ban van jelen az alkotó ember, hiszen ami leggyakrabban látható: az &z ember formálta természet. A leglényegesebbet mondja el az emberről, amikor a művész által (a műalkotásban) létrehozott sajátos rendben, az ábrázolt Világrendjéről (vagy diszharmóniájáról) beszél. Néha egyforma nyomatékkai szól a tájról (amely nem is elvadült, nem is szertelen: dűlőutak, tanyák közé ültetett Mk), s a benne meghúzódó tanyáról, máskor a tanya olyan ® Liptóban. (t Kővágóőrsi ház. emberi lakhellyé lesz. mely ura a tájnak (a mész- től fehéren csillogó falak a kép centrumában Zala című képén). A tanya „lélekvándorlása” közben változatos megjelenési formákat ölt: személyiséget hordoz, vagy csak a konstrukció része (s e két szélsőség között megtalálható szinte minden átmenet.) Ábrázolása lehet majdnem naturális (amely képein rendszerint meghittebb hangulatú) a tárgyilaig realistán ábrázolt tájban, de naturalisztikus elemeket behelyez absztrakt képi környezetbe is, létrehozva ezzel néhol igen súlyos disszonanciát. Több tartalmat képes elmondani 'Ugyanazokkal a tárgyi elemekkel: mást mond a plextol sajátos technikája révén cizellált, izgalmas apró felületekkel, s maist a nagy színfoltokban szerkesztett kontsrukciókkal. Egyik képén 3 dimenzióban valódi atmoszférát — a másikon két dimenzióban a színekkel szerkeze, tét — teremt (ez utóbbi a jellemzőbb és gyakoribb). A Balatont és vidékét ábrázoló képein egyértelműen a dekoratív ábrázolásmód törvényszerűségei érvényesülnek. Képeit síkba terített nagy formák jellemzik, mélyekről színben gondolkodik. Élvezetes színfoltjainak karaktere egy-egy táj kapcsán megkomponált ritmikája. Végsőkig képes kihasználni választott (rendszerint súlyos, komor lilái, zöldjei) színei érzelmi erejét. Luzsicza Lajos kiállított képei modem eszközökkel, igényesen létrehozott alkotások, melyeknek legnagyobb érdemük: rajtuk humanizált arculattal képes megjelenni a táj. Károlyi Júlia KÖNYVESPOLC ________________________ Ör ökre tizenkilenc évesek A II. világháború óta eltelt csaknem négy évtized. Ez idő alatt művészek ezrei próbálkoztak azzal, hogy hűén, elrettentő realitással fejezzék ki a 'kataklizmát. A szovjet írók is ezt teszik, érthető módon. Abban az országban, amelyben nincs olyan család, amelynek ne lenne háborúban elhunyt hozzátartozója, a háborús irodalom önálló stílusirányzatként dominál mind a mái napig. Grigori) Baklanov, az Örökre tizenkilenc évesek című regény szerzője az „új háborús prózaírók” csoportjához tartozik, a „középső” nemzedékhez. Biikov, Bogomolov. Geraszimov és Bondarev szántén ide sorolhatók. Velük együtt Baklanov is a háború idején töltötte ,be a huszadik életévét. Vologya Tretyjakov, fiatal hadnagy a regény hőse. akinek sorsában az író annak a húszmillió embernek a sorsát tükrözi, akifcnék emlékét a kegyelettel gondozott tömegsírok és összeszoruló szivek őrzik. A regény cselekményét egy ftilmforga- tó csoport indítja. A csoport tagjai Ukrajnáiban egy újra kiásott ilövészárökban megtalálják Tretyakov csontvázát. Az 1944-es ellentámadásban elesett örökre tizenkilenc évesen maradt fiatalember életét eleveníti meg Baklanov. A valót és a fikciót ötvözi olyan hiteles képpé, melyből kitűnik, hogy az író maga is részt vett a háború borzalmas pokoljárásában. Akár átköltött, az alkotói fantázia által tragédiába torkolló önéletrajznak is felfogható a regény hősének története. Vologya, a tizenkilenc évesek nagykorúságát még igazán meg nem ízlelő fiatalember a középiskolai tanulmányok megszakításával katonai 'kiképzés elé néz, hogy azután, az életből még mit sem tapasztatva, a frontra menjen. Itt kezdődik számára a kibontakozás, felnőtté érés élményekben és (főként harci) eseményekben gazdag időszaka. A háború kínjait szenvedő szovjet nép sorsát asszociálja a népköltészetben domináló hármas ismétlődés; háromszor sebesül meg a főhős, s .gyógykezelés után visszatér a frontra. Már ez a szerkesztésmód is arra utal, hogy az egyéni sors csak ürügyként szolgái az »’ró számára. Valójában a KATONA JUDIT: Fénykép Nem látok mást csak két kezet, hajamból kihullt meleget, köszemű, kis gyíkgyereket s fölötte sárga réznapot. Még most is süt reám. ragyog. Átég időn és éjszakán, fűtesten, gyökéren, csigán, virágok szétroncsolt agyán, a késő őszi kert egén, karok, tenyerek melegén. Sárgult a kép. A nap ragyog. Ez itt anya s ez én vagyok. háború messzemutató társadalmi, politikai, pszichológiai-világnézeti mélységdiimen- zióit tárja fel. Tretyakov életet egy egységben ábrázolja az író alakulatának, a nehéztüzérségnek életével. így. Vologyán és katonatársain keresztül, az egyes emberek szemléletére lebontva tárja fel az író a történelem tényét, a „nagy igazságot”. Nyomon követhető, hogy az apró sorsok szövevényéből hogyan bontakozott ki a >i, elszánt helytállás. Olyan emberek kovacsolódmaik eggyé a tragikus megpróbáltatás súlya alatt, akik egyébként, jellemüknél fogva egymástól sok esetben homlokegyenest különböző egyéniségek. A regényt olvasva a szerző a'lapoß ember, és helyzetisimeretéről győződhetünk meg. A véres kataklizma körképét úgy teszi teljessé az író. hogy a hadnagy sebesülése kapcsán a sebesült katona útjának nyomon követése soráh elemző, meggyőző erővel ábrázolja a hátország háborús hétköznapjait is. A fronttól távol eső, és a harc győzelméért küzdő emberek nehéz életébe, szűkös életviszonyaiba is bepillantást enged a mű. Az író háborúban szerzett sorsélménye realizálódik ily módon. A hős háborús életének hármas tagolódása az egyén sorsán keresztül tárja fel a szovjet nép honvédő háborújának egyes szakaszait. Meggyőző, lírai ecsetvonásök- kal festi meg az író a visszavonulás minden borzalmát, az ellenség előrenyomulásának megállítását, a tanúsított hős, emberfeletti elszántságot, erőfeszítést, s végül az ellilentámadás magával sodró lendületét. A regényt gördülékeny stílus jellemzi. Az író, lírai hangvétellel, a „ lövészé rok- igazsátgokan” kívül az általános, emberi igazságokról is ír, a békés életből hirtelen, a háborúba kerülő emlber viselkedésének módozatairól. A műfordító, Antal Miklós, törekedett arra. hogy hűen tolmácsolja a szerző gondolatait, s a mű iránt tanúsított alkotó alázattal tette át a nemrég Állami Díjjal kitüntetett író érdekes, érdemes művét. (Kossuth és Kárpáti Könyvkiadó. 1982.). Magocsa László » PROVAZNIK GÉZA: most az ősz fenn a légben száll a szél ide-oda szökken semmi gondja vígan él elfújja a könnyem szárnyára vesz hogyha már nem bírja a lábam s megvigasztal nyár után most az ősz a társam Vári Attila: Megjött a bárka? M ár harmadik napja esett, olyan elkeseredett erővel záporozott az ég, mintha új özönvizet akart volna küldeni azokra, akik most ott dideregtek földszagú konyháikban, lesve, hátha eláll, s akkor megmenthetik még azt a keveset, ami a hosz- szú szárazság után termett, s ami a szikkasztó szélű április és a forró május után úgy nézett ki, mintha gyermekek számára vetették volna — csenerész, rövidszárú kukorica, szilványi burgonya. De nem lehetett kimenni a házból, még a fecskék is csak időnként villantották meg fehér hasukat, pedig itt volt az idejük, más években ilyenkor már csapatostól keringtek a falu fölött, s lent a rétségen, a somlyókői patak mellett, csoportokba gyülekeztek a gólyák, de most az eső miatt nyoma sem volt a sürgö- lődésnek, csak a szőlőhegy útjain iparkodtak az árkok felé a sosem volt patakok. A föld olyan volt, mint a csiriz, s a kaszálókon hagyott szénaboglyákon látni lehetett, menynyire áztak föl, mert sötétebb volt egy jó méternyi rész, mint az, amely csak felülről kapta a vizet. A kislány tlsárgult lapu könyvet olvasott, hangosan, szótagolva a szavakat. — Ak-kor a hős-lelkű táb-or- nok meg-fúvata fúvatta a tr- trom-trom-bitákat — nyekeregte, majd egybeolvasta a mondatot. — Akkor a hőslelkű tábornok meg- fúvatta a trombitákat. — Légy csendben. Csak egy percig hallgass — szólt rá az anyja. — Valaki jön — mondta a kislány, s arcát az ablakhoz szorította, hogy jobban láthassa a közeledőt. — Ki jöhet ilyenkor? — kérdezte az asszony, és letette a varrást. — Ki jön, kislányom? — Egy ember. Városi. Nyakkendője van és kalapja. Az asszony is fölállt, nézte a közeledő férfit, aki olyan ruhát viselt, amilyent eddig még soha nem láttak ebben a faluban. Nagy kockás zakót és szürke nadrágot; széles nyakkendője majdnem takarta ingét, s haja, mely homlokára tapadt az esőtől, feketén csillogott, nem látszott kopaszodó fejebúbja, melyet eltakart a kalap, csak egyetlen belvárosán lecsüngő tincs ült két szemöldöke között, de az asszonynak ennyi is elég volt, hogy felismerje a közeledőt. Végignézett magán, aztán a kislány foltozott ruháját nézte, s az ajtóhoz lépett, rátolta a reteszt, s még ugyanazzal a mozdulattal vissza is húzta. — Legyen, aminek lennie kell — mondta, s a kislány csodálkozva nézett rá. — Mi hogyan legyen, anya? — Semmi — mondta az asz- szony, s megsimogatta a kislány hollófekete haját. A férfi befordult az udvarra, az ablakokat kémlelte, s mert nem látott senkit, a tornác felső gerendáját kezdte tapogatni, mint aki keres valamit, aztán hangos csoszogással törölte cipőjét a fehérre súrolt deszkákon, s lenyomta a kilincset. Az ajtóban megállt, nem mintha szoktatnia kellett volna szemét a féhomály- hoz, de moslék- és füstszag mellbe vágta, s erőltetnie kellett magát, hogy belépjen. — Szervusztok — mondta, mintha csak az előbb lépett volna ki a házból. — Hogy vagytok, Julis? Az asszony magához szorította kislányát, mintha valami bajtól akarta volna óvni, s riadtan nézte a férfit. — Mit akarsz? Miért jöttél? — Na, ez aztán az igazi fo- gadjist&n. Vagy mostanság így köszönnek itthon? — Minek jöttél? — kérdezte az asszony, s elengedte a kislányt. — Katikám, menj be a szobába — mondta, de a férfi megfogta a kislány kezét, aki nem is ellenkezett, jobban szeretett volna kint maradni ezzel a városi emberrel, mint bent dideregni a fű- tetlen szobában. — Na, nézzelek meg. Még nem is láttalak — mondta, s fölemelte a kislányt, aki nem tiltakozott, pedig máskor mindig ■ visongani kezdett, ha a felnőttek játékból magasra emelték. — Anyámék írták volt, hogy meglett. — Meg — mondta az asszony ellenségesen. — Minek jöttél? — Azért, hogy lássalak, meg azért is, mert most már jöhetek. Áj em emerikens. Kocsival jöttem, de a Bükkös-dűlőnél beragadtam a sárba. — Autóval? — kérdezte a kis-, lány, s kíváncsian nézte az idegen kockás kabátját, lila nyakkendőjét, s aprókat szippantva Ízlelgette azt az illatot, amely a férfit átjárta, mint húsvétkor a szobát a fiúk kölnijének szaga. — Engedd el, Pista. Akarok valamit mondani, nem neki való — fogta könyörgöre az asszony, s a kislány után nyúlt, de a férfi nem engedte, megfogta az asz- szony csuklóját, s közelebb húzta magához. Nézte a fölcsillanó szemeket, hajdani hancúrozásain emléke lobbant föl abban a pillantásban. A szénaverői elhagyott akol, ahol először csókolóztak, a várhegyi boglyák, ahol odaadta magát a férfinek. — Most olyat mondj, amit ö is hallhat. A többire lesz még elég időnk — mondta, s a kislányt simogatva kérdezte. — Hát apukád hol van? Dolgozik? — Az én apukám elment — mondta felcsillanó szemekkel a kislány —, és meg fogja ölni a hétfejű sárkányt, és akkor hazajön, és olyan biciglit vesz, mint amilyen Rózának van, és azt is tudom, hogy elvisz a cirkuszba, és vészén fagylajtot, ha akarom — mondta a kislány, s fityiszt mutatott. — A bácsinak ezt vészén — és kacagni kezdett. — Gyere ide, Katicám — hívta az anyja, de a kislány tag adólap rázta a fejét. — A bácsinak jó szaga van. — Tedd le — mondta az aszszony, de a férfi csak nevelteti teliszájjal, úgy, hogy látni lehetett arany fogait. — Legyőztem a sárkányt, hoztam biciglit, holnap cirkuszba megyünk, anyámféle cirkuszba — fordult a kislánytól az asz- szony felé. — Tudod, mi lesz, ha azok megtudják, hogy ide jöttem először? — Ide? — kérdezte hitetlen- kedve az asszony, s fölvisított benne a gyermekkor gúny verse: „jöttment telepes, a valagad cserepes, a bugyigód mocskos cse- pű, a hajad is csupa tetű”. A férfi testvérei voltak a leghangosabbak, s ha visszagondolt a menekülés utáni évekre, még most is hallotta, ahogy utána és testvérei után kiabálják a sváb gazdák gyermekei: „Bocskoros, hátkor, os, vackor lé az orrodon, minden legény mászhat rád, lábad közé túrószsák.” — Ide? — kérdezte újra, s el akarta felejteni a megaláztatást, melyet a férfi szüleitől kapott, akkor, amikor elment, hogy jelentsék be a gyermeket. — Ha idejöttél, oda nem mehetsz, oda én... — azt akarta mondani, hogy oda ő nem engedi, de nem tudta kimondani a szót. Kétség- beesetten nézte a férfit, vajon mit 'akarhat. Mit akar velük. A távoli hegyi falura gondolt, ahonnan egy szál ingben menekültek, a kínlódásra, hogy beilleszkedjenek, s arra, hogy most a férfi ki akarja ragadni abból az életből, melyet jól-rosszul, de végül mégiscsak megszokott, s gondolatai summázásaként mondta. — Nekem már itt is vannak halottaim. A férfi értette, tudta mire gondol az asszony, s a hangulatot oldani akarva, a kislány varko- csát szája elé emelte. — Na, Katica, mit szólnál hozzá, ha addig maradnék itt, amíg ekkorára nőne a bajuszom, és közben mindennap autóznánk és fagylaltoznánk, és te megtanulnád mondani, hogy édesapa. — Ne! — sírt fel az asszony. — Könyörgöm, ne hitegesd — mondta, s az ablakhoz lépett, nézte, milyen sűrűn esik az eső, s titokban azt szerette volna, hogy soha se álljon el, hogy ott maradjon a Bükkös-dűlőnél sárba dögölve a kocsi, ők ketten, kézenfogva a kislányt, hatalmas esernyő alatt menjenek a községházára, helyreigazítani egy vonalat, melyet az „apja neve" rovatba húzott a tanácstitkár. Az asszony sírt, mert érezte a bizonyosságot, hogy választania kell: e visszatérő egyszer máshova tér majcT'vissza, és mit tehet ő, szegény telepes, akit a falu csak épp hogy megszokott, pedig csak hazát, s nem nyelvet cserélt. A kislány újra és újra bajuszt formált a varkocsából, s nevetett. Nevetett, mert mindent meg fog kapni, s akkor, hogy ő is adjon valamit, a férfi szemébe nézve mondta: — Tudok olvasni. Olvassak neked valamit? — Olvass — felelte a férfi, s körülnézett a szobában. — Mi van oda írva? — Ka-toli-likus fa-fali-fali- naptár az egy-kil-kilenc hat három eszte-esztendőre — tagolta. — Tudod, én nagy vagyok, már betöltöttem a hetet.
