Petőfi Népe, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-05 / 235. szám
Bács-Kiskun megye művészeti életében az elmúlt tíz esztendő során igen jelentős változások mentek végbe. Jóllehet, megyénkben is megőriztek olyan hagyományokat, amelyekre a művelődés- és művészetpolitika helyi gyakorlatában biztosan építhetünk, mégsem alakultak ki olyan iskolák, amelyek a múlt egy-egy kultuszát hosszabb távon, méltó módon ápolták volna. A művészeteknek szinte minden területén felmutathatunk jelentős személyiségeket (Petőfi Sándor, Katona József — Nagy István, Rudnay Gyula — Kodály Zoltán), a népművészetek forrása is gazdag. Mégis, Bács-Kiskun megye jelentős elmaradással fogott csak hozzá a 60-as évek végén, a 70-es évek elején, számottevő, talán nagyszabásúnak is nevezhető programmal a megye művészeti életének KATANICS SÁNDOR: Művészeti élet és nevelés Bács-Kiskunban A megyei pártbizottság titkárának előadása elhangzott 1983. szeptem bér 28-án a Magyar Nemzeti Galériában, a képzőművészeti világhét ma gyarországi rendezvényeit megnyitó elméleti tanácskozáson. fejlesztéséhez. Társadalmi támogatás A fejlesztés a jelentős társadalmi1 háttérrel megvalósuló ímecénatúra nyomán éppen a képző- és ipar művészetben következett he. Elkészült — és már bővítjük —a Kerámia Stúdió, fafaragó-stúdiót építettünk két művészünknek, most adják át a Cifra- palotában a Kecskeméti Képtárat, alkotóház nyílt Miskén, Tóth Menyhért lakóházában. A másik, a személyi oldal: néhány év alatt megsokszorozódott az Alap-tagok, nőtt a szövetségi tagok száma. Ez utóbbiak nem elsősorban azok, akik a megyében már művészként telepedtek le, hanem akik az amatőr mozgalomból, az alkotó művészeti munkával érintkező munkaterületről (például a Pannónia rajzfilmstúdióból) találtak utat, jutottak el magas szintig. A szükséges támogatással, segítséggel jelenleg 35 Alap- és szövetségi tag él Bács-Kiskun megyében — igen eltérő élet- és munkakörülmények között. Nemcsak ,a látványos számszerű növekedés,. hanem az e mögött megnőtt művészeti fedezet; nemcsak az alkotómunka feltételeinek javítására irányuló, általában jogos igény, hanem az — a végső cél és eredmény szempontjából meg-megfogalma- zódó — dilemma is fontossá teszi ügyüket a művészet- és művelődéspolitika számára, hogy műveik és az általuk megteremtett értékek milyen módon épülnek be a megye szellemi-kulturális életébe. Itt nemcsak bizonyos szervezeti keretekre (kiállítás, mgbízatás, vásárlás) gondolok, hanem arra is, amit művelődéspolitikusként időnként meg kell 'kérdezni: vajon a közösség számára is megteremtettük-e a lehetőséget, hogy az általa is támogatott művészet az ő fejlődését, gazdagodását is szolgálja? Közösen az alkotókkal A tömegkommunikációnak ebben számos feladat jut. Különösen a televízió és a film fontos eszköz, mert ezek a képzőművészeti műsorok nélkül is alkalmasaik.— sajátosságuknál fogva —, hogy tömegméretekben végezzenek vizuális nevelést. A leg- didaktikusább műsornál is többet érhet az, ha a televízió úgy rendezi ibe stúdióit, ahogyan korszerűen ízléses, ha a könyvek, az újságok, a folyóiratok külső megjelenésükben is megfelelnek az alapvető esztétikai követelményeknek. A tömegkommunikációs eszközök önmagukban nem juthatnak messzire. Eredmény csak sok más intézménnyel együttműködve, konkrétan meghatározva — kikre, mikor és hogyan akar hatni — képzelhető el. Kecskemétről — vagyis nem Budapestről — nézve a tömegkommunikációs eszközök — még mindig a televíziónál maradva — lényeges hatást a jelenlegi szisztéma szerint nem fejthetnék ki. Műsorai vagy rétegműsorok — beszéljünk most már a képző- és iparművészetekről —, vagy megmaradnak a híradás szintjén a vidéki tv-néző számára, és sem egyik, sem másik esetben egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy széles tömegeket motiváljanak, elősegítsék a találkozásra a nézőt, mint 'befogadót. A könyvikiadásnál — leszámítva a könyvet méterre vásárlók esetét —, a művészeti sajtónál is hasonló lehet a helyzet: e kiadványok azokhoz nem jutnak el, akikben nincs meg az adott érdeklődés és bizonyos műveltségi szint. A mozikban vetített ismeretterjesztő kiisifilimek, ha sokan meg is nézik, azt hiszem legtöbbször csukott fülekre és szemekre találnak. Hatásaikat az növeli ímeg jelentős módon, ha konkrét helyzethez kapcsolódhatnak, ha ilyenekhez kapcsolhatók. Például a szobrászról készült filmet 'bemutatják kecskeméti kiállításán, vagy a róla szóló könyvet a helyszínen árusítják. Továbbá, s erre még vissza kell térni, ha ismerethordozóként egy pedagógiailag megtervezett folyamatban, szituációban (iskolában vagy ismeretterjesztő élőadáson), az adott helyzet megkívánta módon felhasználhatók. Ugyanez természetesen az önálló tanulásra, ismeretszerzésre is érvényes. Ez a fajta felhasználási mód hozzáférhetőségük tekintetében okoz a könyvek, folyóiratok esetében kisebb, a filmek, tv-miűsorok esetében nagydbb problémát. Végeredményben — úgy látom — a tömegkommunikációs eszközök, általában akkor és ott nem állnak rendelkezésre megfelelő módon és mértékben, ahol és amikor pedig a legnagyobb hatékonysággal tudnának segíteni bizonyos nevelési folyamatokban. (Természetesen sajnos, ez nemcsak a vizuális nevelés területén van így.) A sajtó szerepe * 1 2 3 Bács-Kiskuntbam azzal számolhatunk, 'hogy a megyei kiadású lapok, a Forrás és a Petőfi Népe, alkalmanként bekapcsolódhat a nevelési folyamatba, amelynek három szintje van: 1. az iskolákban a tanórán folyó oktató-nevelő munka, 2. az iskolai és iskolán kívüli szakköri mozgalom, 3. a kultúraközvetítő intézményekben folyó kiállítási és isimeretterjesztési munka. Megyei lapjaink tevékenysége zömmel a kiállításokhoz, olykor egyes művészek bemutatásához kapcsolódik. A Petőfi Népe reagál napilapként gyakrabban a művészeti élet helyi eseményeire. A .Forrás kiemelkedő alkalmakkor jelentkezik képzőművészeti tárgyú írásokkal, mint most a szeptemberi száma, a Kecskeméti Képtár átadása kapcsán — előre — közöl alaposabb ismertetőket. Mindkét lapból hiányoljuk ugyanakkor a rendszeres kritikai munkát. Mi azt szeretnénk, hogy fontos és gyakran rangos megyei, kecskeméti kulturális események méltó színvonalú kritikát kapjanak a provincializmus állandóan leselkedő veszélye nélkül. A tömegkommunikációs eszközök — nemcsak Kecskeméten — úgy kezdhetnek hozzá komolyabb programihoz, hogy korrekt, elvi alapokon nyugvó kritikai .munkát alakítanak ki a marxista esztétika legjobb hagyományaira építve. Ez mindenki számára fontos, aki tenni akar azért, hogy a művészetek és a tömegek közti szakadék ne mélyüljön, mi> több: csökkenjen. A művészeti és kultúraközvetítő intézményektől is várjuk, hogy tartalmas és közművelődési célokat is szolgáló együttműködéssel lépjenek túl szűkein értelmezett érdekeiken és ne csak alkalmanként, hanem folyamatosan jelentkezzenek. A tömegkommunikációs eszközök lehetőségei a vizuális nevelés tekintetében is határtalanok. Amikor a vizuális nevelésen belül is a képzőművészetekről szólunk; világos, hogy elsőrendű fontosságú az eredeti művel való találkozás, s csak amikor ez nem lehetséges, kell olyan eszközökhöz folyamodni, amelyek a nevelés, az ismeretszerzés lehetőségeit, az eredményesség esélyeit megjavítják. Lehetőségek a megyében Bács-Kiskun megyében a vizuális nevelés helyzetét elemezve, intézményesített formáiból kiindulva az alábbi területeket vehetjük számításba: 1. iskola (rajzoktatás), 2. közművelődés (szakkörök, kiállítások, bemutatók, ismeretterjesztés), 3. művészeti intézmények, műhelyek tevékenysége. Témánk szempontjából az a legfontosabb kérdés, hogy a területek között vannak-e érintkezési pontok, pontosabban: tevékenységükben milyen mértékben válásiul meg az optimális, célirányos együtt-, működés. Az általános iskolákban a rajztanítás nem túl régen bevezetett nevelési terve korszerű, nyitott és sokoldalú nevelés lehetőségét teremti meg. Ugyanakkor azt is hozzá kel'l tenni, hogy a szakos ellátottság a megyében csak 62 százalékos, a tárgyi feltételek lényegében évek óta stagnálnak és kevés a szaktantermek száma. Az elmúlt tanévet értékelő szakfelügyelői jelentés szerint „általában tapasztalható, hogy az iskolákban a tanórán és az iskolán kívüli nevelési területeken átgondolt, összehangolt szaktárgyi tevékenység folyik. A szakkörök jól, eredményesen működnek, rendszeres a kiállításlátogatás... A szakos nevelők részt vesznek a tanulmányi kirándulások szaktárgyi programjának tervezésében és lebonyolításában. Gyakori: a jó kapcsolat kiépítése a művelődési intézményekkel, sőt üzemekkel is”. Ez így természetesen túl általános megfogakpa- zás: a valóság ennél lényegesen árnyaltabb. Elegendő csak arra gondolni, hogy az iskolák az imént dicsért nevelési terv .megvalósításához településenként is milyen eltérő módon kezdhetnek hozzá! S említsük meg azt is: a nevelők sem mindenütt elég felkészültek, hogy akár optimális feltételek esetén is, magas színvonalon teljesítsék feladatukat. (Köz. bevetőleg meg kell jegyeznem, hogy tanítást vállaló képzőművészeink rendkívül magas színvonalon dolgoznak, s cl legjobb szakmai értékelést kapják. Például Csáky Lajos Kecskeméten, Gyalai Béla tehetséges fiatal festőnk Tiszakécsikén.) Ki segíthet? Megyénkben is óriási mértékben megnőtt a kiállítások száma. E tárlatok az esetek nagy részében nélkülözik a kívánatos szakértelmet és tudatosságot, s különösen a községekben gyakran nem érik el céljukat. .Tartok attól, hogy a kiállítások rendkívül magas száma mögött nem művészetpár- tolás, még kevésbé valamiféle nevelési szándék húzódik meg hanem az* hogy a jalvárészt szakképzetlen népművelők, üzemi kultúrífelelősök szűkös anyagi, lehetőségeik .között a tárlatot olyan alkalomnak tekintik, amely a legolcsóbb és a leghosz- szabb ideig tartó programként ‘könyvelhető el. Ki segíthetne nekik ebben? Természetesen a szakemberek. A helyiben vagy a közeli iskolában dolgozó rajzpedagógus, a módszertani feladatokat ellátó intézmények szakemberei, múzeumi művészettörténészek, vagy éppen a művészek. Iskolán belül és kívül A közművelődés számára — ez az eddigiekből nyilvánvaló — adott tehát az egyik irány: kapcsolódni az iskolai neveléshez, a tanórán folyó munkához, lehetőségeket teremteni a nevelés iskolán ki* vüli folytatásához a közművelődés sajátos eszközeivel (szakköri mozgalom, amatőrtáborok, képzőművészeti foglalkozások, ismeretterjesztés), bekapcsolódni a pedagógusok, a rajz-pedagógusok szakmai továbbképzésébe, folyamatos lehetőséget adni számukra, hogy újabb és újabb eszközöket, módszereket ismerjenek meg, kísérletezzenek ki nevelőimunkájuk hatékonysága érdekében. Mindez ma már nem pusztán elvi követelmény. Ebben az évben például Baján megyei művészeti tábort rendezett a KISZ. A képzőművészeti szekció bámulatos eredményeket ért el az ott dolgozó néhány gyerek körében: nem műalkotásokat hoztak létre, hanem — és ez látszott munkáikon — egy sor dolgot megtanultak a térről. Néhányan nagy tehetséget árultak el, mások nem. De a kérdés most már az: mi lesz velük, miután kiléptek a tábor kapuján? Az ott látottak egyértelműen bizonyították: a vizuális kultúra színvonalának fejlesztése azok körében is látványos eredményt hozott, akik pedig soha nem lesznek művészek. Ezért kell sajnálnunk azokat — számuk hatalmas —, akik nem kapnak ilyen élményeket, de azokat is, akiknek az életében a két hét csak epizód marad, hiszen otthon nem folytathatják: jövőre más művész megy Bajára1, más gyerekekkel. Működik a megyében — Hajóson — egy olyan képzőművészeti táborunk, ahová rajzpe- dagógusok is eljárnak. Eljárnak és művészkednek, holott döntő többségük sohasem juthat .messzire, mint alkotó. Ezért ez is diszfun'kcionális: mennyivel hasznosabb lerme, ha az ilyen táborozás során nevelőmunkájukhoz kapnának újabb és jobb muníciót, hogy esetleg azt, amit Baján 15—20, gyereknek megtanított egy művészpedagógus, ők megsokszorozva továbbadhatnák iskolákban, szakkörökben. Gyakran szűkös körülmények között is jobb, átgondoltabb szervező munkával jelentősen előbbre lehetne lépni, hogy a legfogékonyabb gyermekkorban, majd ifjúkorban kialakuljanak tanulóinkban azok a képességek, jártasságok, melyek lehetővé teszik számukra, hogy például a művészetekhez felnőttiként, fejlett vizuális kultúrával közelíthessenek. Érték szerint Az iskoia és Közművelődés együttműködése, egymást kiegészítő és erősítő szerepük hangsúlyozása nem új. Azért ismételtem mégis, mert meggyőződésem, hogy a ma tapasztalható helyzetet csak az iskolából kiinduló, arra alapozó programmal lehet megváltoztatni. Mindebben jelentősek a hátrányaink, s ezért alakulhatott ki az, hogy miközben a művészetek jelentős fejlődésen mentek keresztül, a szubjektív alkotói szabadság órási teret nyert a XX. században, a mű és a befogadó kapcsolata megromlott: a közönség nem tudott lépést tartani az izmusok gyakori változásával, s a néző gyakran számára megfejthetetlen képrejtvénnyel került szembe. Ez megnehezíti (esetleg lehetetlenné teszi) az érték szerinti szelekciót, így a könnyen érthető, kevés szellemi erőfeszítést (és ismeretet) igénylő mfyvek kerülnek a közönség érdeklődésének előterébe. Ezt a helyzetet tükrözi a mi közművelődési intézményeink, a kiállításokat is rendező szervek munkája. További torzulásokat okoz a műfaji egysíkúság, a táblaképfestészet túlburjánzása. Biztató viszont, hogy van néhány olyan művelődési ház, intézmény, ahol megfelelő szakmai felkészültségű szakemberek rendszeres, átgondolt programmal, galéria jelleggel rendezik a képzőművészeti kiállításokat. Külön figyelmet érdemel a kiskunhalasi Szilády Galéria és a Pap Gábor művészettörténész irányította Csontváry Stúdió, a bajai Kirakat Galéria. Említést érdemeinek a keceli, a császártöltési és a kiskunfélegyházi közművelődési intézmények színvonalas kiállításai. A megyeszékhelyen kibontakozott kiállítási tevékenységben az utóbbi időben örvendetes módon nagyobb szerepet kapnak a funkcionális műfajok: a textil, a kerámia, az iparí formatervezés. A „De- sign”-sorozat az európai országok ipari formatervezésével ismerteti meg a közönséget, az Országos Szilikátipari Triennálé pedig a hazai iparművészek sorozatgyártásra alkalmas terveiből mutat be kiállítást. A megyeszékhely kivételes helyzetét erősíti a Naiv Műfbészek Múzeuma, a Játékmúzeum és Játszóház, a közelmúltban megnyitott Kerámia Stúdióbeli kiá Ili tóterem, Pálfy Gusztáv műteremgalériájának megnyitása, s a most megnyíló Kecskeméti Képtár, ahol a város és a megye lakossága kiemelkedő alkotók jelentős műveivel találkozhat. A műfaji gazdagság ma még ritkán egészül ki olyan tevékenységi formákkal, amelyek a befogadást segítik. Többnyire itt is arról van szó, hogy az intézmények a kiállítások megnyitásával letudott- nak tekintik nevelési feladataikat, holott az igazi közművelődési munkát aJckor kellene elkezdeni. Első lépésként akár úgy is, hogy állandóan biztosított legyen a tárlatvezetés, adjanak helyet iskolai óráknak, kapcsoljanak a bemutatóhoz megfelelő ismeretterjesztési alkalmakat. ♦ Művészeti műhelyek Végül néhány szót a művészeti műhelyekről. Természetesnek tartjuk, hogy ezekben az elsődleges maga az alkotás. Amit mi a kulturális nevelőmunka szempontjából mégis várunk tőlük: olyan programok megvalósításán fáradozzanak, amelyek alkalmasak az emberi környezet szebbé, gazdagabbá tételére. Tehát a hétköznapokban is jelenlevő művészetet várunk tőlük, s azt, hogy mint alkotó értelmiségiek, szellemileg is jelen legyenek környezetünkben, a kulturális életben, vállaljanak részt és szerepet annak fejlesztésében. Ki-ki képességei, lehetőségei szerint. Szeretnénk, ha személyesen is részt vállalnának a fiatalok nevelésében, ízlésük, kultúrájuk fejlesztésében. Ez természetesén az oktatási, közművelődési intézményekkel való legszorosabb együttműködésben képzelhető csak el. Nos, e tekintetben nem értünk mindig egyet a művészekkel, mert ők ezekben alkotói lehetőségeik megnyirbálását látják. Magam ezt épp akkora, rendkívül jelentős tartaléknak érzem, ahogyan az 'iskolai nevelés oldaláról az együttműködés más típusait már említettem. Bács-Kiskun olyan művészetpolitikai koncepciót alakított ki, amelyben nagy szerepe van annak, hogy populáris, nagy tömeghez szóló legyen, amely kötődik hagyományainkhoz, de meg is haladja azokon a pontokon, ahol minőségi engedmények nélkül alkalmas arra, hogy a közösséget szolgálja. A képző- és iparművészetek helyét és szerepét itt most a tágajpib összefüggésekből kiragadva értékelhettem. De nem kerülhetem ki, legalább a jelzés szintjén, hogy a megyében folyó más művészeti tevékenységre, esztétikai nevelésre ne utaljak: a Kodály Zoltán-féle zenei nevelésre vagy a folklór, a népművészeti hagyományok széles körű ápolására. Azért is meg kell ezt jegyeznem, meri hiszen senki sem akar csak vizuálisan, csak zeneileg képzett, csak a mozgásművészetben jártas embereket. A cél a sokoldalúan fejlett ember nevelése. A képzőművészeti világhét apropója nyújtotta témát ezért úgy értékelem, mint ami a teljesség részeként fontos, de egyben úgy is, mint olyan területét az esztétikai nevelésnek, amely eddig nem találta meg a maga Kodályát. • Mesedélelőtt a Szórakaténuszban: az egyes művészeti ágak kiegészítik egymást. • Dicséretes kezdeményezés az „utca emberének" bevonására: kirakatgaléria Baján. W A Magyar Naiv Művészek Múzeuma: jól együttműködik a közművelődési intézményekkel. • Tárlatvezetés az óvónőképző főiskola galériájában: jó volna, ha a kiállítás megnyitása után is gondolnának a nézőre. • A vizuális nevelést nem lehet elég korán kezdeni. Ilázfalfestés. Megtanulható, hogy mi a szép. I
