Petőfi Népe, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-14 / 217. szám
1983. szeptember 14. O PETŐFI NÉPÉ • 3 AGGÓDÓ KÖZVÉLEMÉNY — VIRÁGZÓ BŐGREC3ÁRDÁK GÉPKOCSIKTÓL A SPORTSZEREKIG Munka és italozás (2.) — Bögrecsárda?! — csodálkozik kérdésemen módfelett egy tősgyökeres máriavárosi asszony, hogy ennyire járatlan vagyok náluk. — Van itt annyi, amennyit csak óhajt. Ott, a Cserép utcában egy, az Akácfa utcában egy másik. Ott a „Rozoga” (ez nem a rendes neve). Ott a Miska. Hányat akar? „Rozoga” zárva Miska?... „Rozoga”?... Kettőt választok, de mind a kettőnél balszerencse kísér. „Nem, nem — szabadkozik egy bácsi egy 16 hordós kamrában —, egy-két litert nem adhatok. Csak, ha egy hektolitert visz, akkor tárgyalhatunk.” Mit csinálnék ennyi borral? Elállók végül az üzlettől. Nincs alku. Nincs harag. „Rozogát” keresem. A kapuja zárva. Ügy látszik, rosszkor jöttem. Vagy becsukta vagy még ki sem nyitotta a „boltját”. A Bálái utca 6. szám alatt azonban már jócskán töltögetnek. A háziasszony amolyan esőbeállót, ereszt készíttetett vendégeinek az udvaron, hogy meg ne ázzanak. Ez alatt asztal. Rajta, Citrom felirattal, egyliteres üvegben pálinka. Mellette bor. A iegször- nyűbb kotyvalékok egyike, amiről — szükség törvényt bont alapon — kénytelen voltam magam meggyőződni, hogy a tulajdonosnőt az itala iránti érdektelenségemmel meg ne zavarjam rendíthetetlen nyugalmában. — Kérek egy nagyfröccsöt, meg két decit tisztán, Eszti néni! — rendel újabb kört az italból egy piros felsőruhás, kék nadrágos, borostás arcú, 30 év körüli férfi magának és társának. I A tető nem véd meg az elázástól! Még hét óra sincs egészen, de a borostás már igencsak fátyolos szemmel nézdegél maga elé. Ré- vedezését két, újonnan érkezett — festő vagy kőműves — hangja szakítja meg: — Üdvözöljük a szocialista brigádot ! — Tévedés. Mi nem vagyunk az — hárítja el a megszólítást a borostás. Csengetnek. Kukások jönnek a szemétért. — Anti! — fordul Eszti néni a piros felsőrészes emberhez. — Menjen, segítsen már kivinni az edényt! A következő percben már az FU 17—12-es rendszámú szemetesautónál terem a készséges segítő. Itt, benn pedig fogy a bor, fogy a pálinka. Eszti néni sürög-forog. Láthatóan elemében van. Hol a férfiaknak tölt, hol a sertésólnál tesz-vesz, hogy reggeli teendőit ellássa. Az valószínűleg kevésbé feltűnő neki, hogy hiába készíttetett esőbeállót, vízhatlan műanyag fedelet vendégei feje fölé, azok előbb- utóbb úgyis eláznak itt! Emberhez méltatlanul A Munkácsy és a Lugossy István utca kereszteződése előtt, egy szódavíz-lerakat cégére alatt, sorban hódolnak a pálinkaivók szenvedélyüknek. Senki sem hinné, aki nem ismerős e helyen, hogy miközben az udvaron százával rakják a kocsikra a teli szódáslá- dákat, egy nyomorult lyukban, a felíróiroda mögött, egy asszony alig győzi kiszolgálni a pálinkát. A szilvának hat, a baracknak nyolc forint fél decilitere. Szilvát töltetek, csak azért, hogy pár percig körülnézzek. Míg a szúrós szagú italt a pohárban tartogatom, figyelem a látottakat. Augusztus 25-én, 8 óra 5 perctől 8 óra 12 percig megittak hat féldecit ebben az istenverte odúban! De, milyen körülmények között! Egy állványon, a bejáratnál, réz alkatrészek. Balra, a sarokban, koszos mosogatóedény. Mellette hűtőszekrény. Súrolni lehetne róla a szutykot. Ajtaján zöld matrica. Ezek és a rézalkatrészes állvány közé pedig bepréselve a pálinkásasztal, amellyel szemközt két falióra. Az „Öhegyi” és a „MOM, MÁV” feliratú mintha számonkérően azt ketyegné: „Szabad ezt? Meddig lehet ezt még büntetlenül így csinálni?!” Az italmérőnek gyanús, hogy pálinkáját kóstolatlanul hagyom. Megköszönöm tehát és visszaadom. Tudom, úgyis eladja, másnak. Hat forintom, meg majd a másik hat forint is, nem bánom, legyen az övé. Még így is én jártam jobban! Várható-e változás? Az udvaron át, a nyitott kapuhoz érve, felidézem magamban azt a — járdaszigeten ücsörgő — fiatalembert, aki feltartóztatta Budapesten a villamost. Hány és hány hasonmásával találkozunk mindennap! A szív, az ész, az erő vajon, meddig sorvasztható még tovább alkoholmámorban? A hazai italozás megdöbbentő tényeivel, a munka-, a közlekedési és az állampolgári fegyelem lazulásával, kérdés, arányosak és hatásosak-e mindig a hatósági intézkedések? Remélhető-e változás, javulás az italozás társadalmi megítélésében? Jogos és sürgető kérdések ezek. Válaszra (megoldásra) valók. Hiszen Eszti néni, „Rozoga”, a szó- davíz-lerakattal álcázott pálinka- és borkimérések, nemkülönben az alkoholfogyasztást szabályozó felemás rendelkezések, a termelésből ellopott órák sokaságával, mind-mind egy-egy keresztbe rakott láb — akadály — a mindennapok építőmunkájában. Miért éppen magunkat hátráltatnánk? Kohl Antal A Szovjetunió részvétele az őszi BNV-n A Szovjetunió hagyományosan az egyik legnagyobb külföldi kiállítója az őszi Budapesti Nemzetközi Vásárnak. A szovjet vállalatok az idén — a tavalyihoz hasonlóan — 1350 négyzetméternyi területen mutatkoznak be. A kiállításon számos olyan — nálunk is ismert — országos külkereskedelmi egyesülés vesz részt, amely a világpiacon a szovjet fogyasztásicikk-ipar termékeit reprezentálja. A bemutatásra kerülő mintegy 1500 termék közül több a szovjet export újdonságának számít. Az Avtoexport, a szovjet gépkocsik külföldi forgalmazója az idén a népszerű Lada gépkocsik 2107-es típusát, a Moszkvics 214 Lux, a Zaporozsec 968—M személygépkocsikat, valamint a Volga legújabb modelljét, illetve a GAZ 3102-es típusát mutatja be. A Szovjetunió és hazánk közötti munkamegosztást jól' példázza a gépkocsigyártás: a szovjet—magyar áruforgalom 12 százaléka az autóipar termékeinek cseréjéből áll, s az iparág termékkereskedelmének több mint hetven százaléka kooperációs és szakosodási szerződéseken alapszik. Mindezeken kívül a kiállítás számot ad a magyar üzemekkel és _ gyárakkal folytatott együttműködésről is. A szovjet külkereskedelmi vállalatok rendkívül hasznosnak tartják az őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron való részvételt. A magyar külkereskedelem egy- harmada ugyanis a Szovjetunióba irányul, s Magyarország külkereskedelmi forgalmában is jelentős helyet foglal el a Szovjetunió. A jelenlegi ötéves tervidőszak szállítási szerződései a korábbi áruforgalom másfélszeresére szólnak, mintegy' 34 milliárd rubel értékűek. Álom?... Aprócska öregasszony toporog Kecskeméten, o város szélén, a 13-as busz végállomásánál. >Görcsösen szorítja a fehér botot, sokdioptriás szemüvege mögül ‘riadtan lesi, kitől kérdezhetne : „Leikecském, jár erre busz?" I— bátorodik fel, mikor rámosolygok. — „Tudja, 1rosszul fátok, aztán tévedésből idekeveredtem.’’ Megnyugtatom, perceken belül jön a járat. A barátságos válasz felbátorítja, közelebb húzódik. • „Milyen gyár ez itt?" — kérdezi. — „Lánykoromban körben bürgelegelő volt erre. 1Gyakran jártunk be Köncsögről, a városi házba. Ott volt a jterménypiac mellett, már lebontották ázt a részt. A gyümölcspiac meg a templom előtt mit akkor, ahol most az <j •mi- csodás .szálloda van. Oda hordtuk be később az urammal lovas kocsin -a paradicsomot. Aztán. hogy katonának hívták, magam jártam vele.” Fehér hajszálak bújnak ki a fekete kendő alól, a száj felé tartó \ráncok árulkodnak, többször szorult össze a száj, mint ahányszor mosolygott. „Kapáltam, jószágot gondoztam, műveltem a paradicsomot, szedtem. A konzervgyárba is hordtam esténként, egy mázsáért egy mázsa tiszta búza árát kaptam. Volt, hogy éjfélre szabadultam a porból. Egyszer elszédültem, be a szőlősor közé. Akkor a Csorba patikusnál vettem kék patkós vasbort. Az használt." Beszéde hallattán felsejlik előttem az egykori szí. vós, sok terhet elbíró parasztasszony alakja. „Csak az öregség!” — tér vissza a pillanathoz a néniké. — ,,Műtötték <a szememmel, a májammal. Egyedül élek, mióta az uram meghalt. Jövőre nyolcvan leszek. Az orvos azt mondta, bemehetnék a szociális otthonba. Voltam is megnézni!” A fakó szem most először pillant rám hosszasan, mit szólok a közléshez. Biztatást olvas le arcomról, hát tovább mondja. „Tudja, még a folyosón is szőnyeg 'van” — hangja szinte lelkes, mintha az ígéret földjét emlegetné, r— „Lenne kihez szólnom, az étellel se kéne bajlódni. De még nincs hely. Várni kell!" — ér véget az álom. És várunk tovább a 13-as buszra. Fejszés Edit Dunaegyházi oázis Dunaegyházán a községi tanács pénzéből egyhamar nem telik a település csodálatosan szép környezetének fejlesztésére. Előbb- revaló az út-, a járda- és az év végén kezdődő orvosirendelő-épí- tés az itt lakó ezerhatszáz ember ellátására. Mondjanak le tehát a természet — közelebbről, a Duna holtága — alkotta vonzó táj előnyös kialakításáról? Erről szó sincs, köszönhetően a természetvédelemben közösen részt vevő helyi tanács, néhány megyei gazdálkodó szervezet és a Dunai Vasmű együttműködésének. Szabados Sámuelné, vb-titkár ottjártunkkor ezt mondta az eddigi változásokról: — A falunkat érintő Holt-Du- na szakaszon tavaly 23 hektárnyi területet vettünk át gondozásra a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóságtól. Ez ma parkerdő a pihenni, üdülni vágyók számára. Az erdő mentén, a vizben lehet horgászni és egy kijelölt fürdőhelyen strandolni. Hétvégeken hétszáz—nyolcszáz ember fordul meg itt, akiknek a Kiskunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság 140 ezer forintért esőbeállót, szálonnasütőhelyet, padokat, játékokat és homokozót készített. Jó, hogy gondoltak a kisebbekre is, hiszen Dunaegyháza lakosai közül négyszáz gyermekkorú. Ä" másik, szembetűnő változást a vízhez közel, a falu alatt meghúzódó kertekben szemléljük. Ahol valamikor parlagterület volt, most szőlő, gyümölcsös és zöldségvetemények veszik körül a kis, hétvégi házakat. Az itt levő 24Ó teleknek csaknem a felét beépítették; ami arra mutat, hogy a kiskerttulajdonosok ragaszkodnak ehhez a vidékhez. A dunaegyházi oázis léte, a helyi tanács és a falugyűlés kezdeményezésén túl, jórészt a Dunai Vasműnek köszönhető. Az ugyanis, hogy a községben és Budapesten lakó dolgozóinak jobb életfeltételeket teremtsen, négyszázezer forintért művelhetővé és beépíthetővé tette a parlagot Dunaegyháza határában. Cserében a Vasmű azt kérte a tanácstól: elsősorban dolgozóinak a telekigényét elégítse ki! Ez megtörtént. Ma már határszemléken győződhet meg a tanács arról, hogy a tartós használatba adott telkeket miképp művelik. A gondos gazdát megdicsérik. Aki viszont elhanyagolja, parlagon hagyja a kertjét, attól visszavonják' a telekhasználati jogot. Erre eddig 16 esetben volt szükség. * * * Egy árnyas parkerdő. Szabadstrand. Horgászparadicsom a vízen — jelzőkarók között. Szalonnasütő. Esőbeálló. Homokozó. Arrább kiskertek, házakkal. Ezek jelentik, együttvéve, a szőkébb hazához, a lakóhelyhez való természeti kötődést Dunaegyházán. K — I A HÓNAP VÉGÉN Tanácskozás az ifjúságpolitikáról „Az ifjúságpolitika tudományos megalapozását szolgáló kutatások” elnevezésű kutatási program titkársága — a KISZ Központi Bizottságával és a Központi Statisztikai Hivatal ifjúsági szakmai munkaközösségével — vitaülést rendez Budapesten, az ifjúság társadalmi helyzetével kapcsolatos kérdésekről. A hónap végén rendezendő tanácskozáson a kutatók, s az ifjúságpolitikával foglalkozó szakemberek értékelik a kiemelt kutatási program során született tudományos munkát, eredményeket, az alkalomra készített ifjúsági témájú elemző tanulmányokat. A tanácskozáson elsősorban az ifjúság helyzetét meghatározó főbb társadalmi folyamatok alakulását elemzik, s ennek kapcsán szó lesz a fiatalok anyagi-egzisztenciális helyzetéről. Előadásokban foglalkoznak az ifjúság lakáshelyzetével, kereseti lehetőségeivel, a családi életkörülményekkel, értékelik, hogy e korosztály milyen szolgáltatásokat, s mekkora mértékben vesz igénybe, s hogy alakult az elmúlt években a turizmus. Beszámolnak azokról a vizsgálatokról is, amelyek a fiatal értelmiségiek és a segédmunkás fiatalok helyzetét mérték fel. Foglalkoznak az önálló élet- és pályakezdések főbb jellemzőivel, konfliktusaival. TISZTA-E A FORRÁS? Az újságolvasó ember figyelmét bizonyára nem kerülték el azok a joggal bíráló megnyilatkozások, amelyeket a Kecskeméten megjelenő, országos terjesztésű Forrás augusztusi száma, azon belül is Salamon Konrád: Szárszó, 1943 című írása váltott ki. Fölvetődhet a kérdés: ha már a központi lapokon „átfutott” a visszhang, szükséges-e azt újra éleszteni, mi oka van a megyei pártbizottság lapjának a kritika folytatására? Hangsúlyozni szeretnénk, hogy célunk nem a vitacikkek számának gyarapítása, nem is a már korábban elhangzott észrevételek ismétlése, csupán véleményünket szeretnénk kifejteni a lassan megjelenésének 16. évfolyamába lépő folyóiratról, a szerkesztés körülményeiről. Mindez a szóban forgó bírálatoknál általánosabb érvényű megállapításokra kötelez bennünket. Az említett dolgozat ugyanis olyan hamis történelmi szemléletet és kétes politikai magatartást, beállítottságot sugall, aminek a vállalása immár korántsem egyedi jelenség a Forrásnál. Hasonlóan problematikus írásokkal más lapszámokban is találkozhattunk. Csupán emlékeztetőül utalunk arra, hogy 1979- től napjainkig négy alkalommal érték komoly politikai kifogások a Forrás szerkesztését. Említhetnénk olyan cikkeket is, amelyek — bár nem váltottak ki országos elmarasztalást — alkalmasak voltak egy-egy réteg, csoport, kisebb-nagyobb kollektíva egyoldalú megítélésére. Az elmondottak után aligha tűnik erőszakoltnak a kérdés: vajon a Forrás szerkesztői kellő gondossággal és politikai elkötelezettséggel sáfárkodnak-e azzal az anyagi és szellemi tőkével, amelynek ápolását rájuk bízták? Mintha egyre kevésbé fejezné ki a tartalom a szépirodalom, szociográfia, művészet szép programként vállalt, elkötelezett művelését. Vagy ha mégis, az szerzőjét és témáját illetően gyakorta nem Bács- Kiskun megyei fogantatású. Pedig tudomásunk szerint a Forrásnak olyan műhellyé kellett volna fejlődnie, amely vonzáskörébe gyűjti az e tájon élő és alkató értelmiségieket, a szellem embereit. Hogyan is pótolhatnák az egészséges szellemi izgalmakat kétes értékű, olykor pedig értéktelen közlések? Kevéssé érezni az igazi műhelymunkát, amikor — hamis nemzeti mítoszt föltámasztva — a sumér eredetről olvasunk, amikor a segítés és józan megoldás együttes keresése helyett egy egész várost sért meg a szerző; amikor szociográfiaként lát napvilágot többrészes szexuáltörténeti írás. Sorolhatnánk azonban a nihilt, kiúttalanságot, világvége-hangulatot árasztó verseket, üresjá- ratú, öncélúan obszcén kifejezésekkel fűszerezett elbeszéléseket is. De nem célunk, s főleg nem feladatunk a Forrás munkájának minősítése. Ügy érezzük viszont, hogy kötelességünk véleményt mondani, éppen azért, hogy — föltárva és látva a fogyatékosságokat — a legjobbnak ígérkező megoldás keresésére buzdítsunk. Hiszen a Forrás nem lehet csupán azoknak az Ügye, akik közvetlenül kapcsolódnak a folyóirathoz, annak szerkesztéséhez, összeállításához. A tapasztalatok sajnos, azt mutatják, hogy bár sokan bábáskodnak körülötte, valahogy mégis hiányzik az a fajta kollektív bölcsesség, felelős elkötelezettség és szerkesztői gondosság, amelyet különösen akkor lehet észrevenni — ha nincs jelen. A címben föltett kérdésre — tiszta-e a Forrás? — a válasz: sajnos, nem eléggé tiszta. Beleszivárognak káros, fertőző anyagok is. S rendszerint akkor, ha a Forrás elkanyarodik eredeti funkcióitól, s ingoványos terepre fut. Mindez együttesen arra figyelmeztet, hogy alapos és sürgős tennivalók halmozódtak föl a szerkesztőségben, amelyek megoldása nem merülhet ki puszta töprengésben. Tudomásunk szerint a töprengéssel együtt immár konkrét intézkedések vannak folyamatban — például a szerkesztőbizottság megalakítása. A cél egyértelmű: hozzáértő, felelősséggel gondolkodó, érdemi és alkotó munkára képes, elkötelezett emberek együttesére, összefogására van szükség. Mindez éppen a folyóirat tizenöt éve alatt szerzett érdemeinek megőrzése és a valódi értékek további erősítése érdekében immár nélkülözhetetlen. „HIVATÁSOM AZ EMBEREKKEL VALÓ TÖRŐDÉS” Harminckét év a pártapparátusban Fiatalon, 18 éves korában, már asszonyként került kapcsolátba a munkásmozgalommal Dóra De- zsőné. A mélykúti parasztcsalád —, amelyben született —, sorsából adódóan a felszabadulás után szívvel-lélekkel vállalta az olykor nehézségekkel teli pártmunkát. Édesapja 1944-ben alapszervezeti párttitkár, édesanyja az első választáskor országgyűlési képviselő, az idősebb férfitestvér ebben az időben függetlenített pártmunkás. A fiatal lány az iskolák elvégzése után otthon a gazdaságban dolgozott, de 16 éves korában férjhez ment, s ezután a juttatott földön gazdálkodtak. Volt ideje az ifjúsági szervezetben, a MADISZ-ban végzett tevékeny, ségre is. Életének fordulópontja 1948- ban következett be. Belépett a Magyar Kommunista Pártba, s már az év végén titkárrá választották. Három év múlva — maga is meglepődött! — a megyei első titkár arra kérte: jöjjön Kecskemétre, dolgozzon a pártapparátusban. Nem ígérkezett könnyűnek az új feladat, mégis vállalta. — A kecskeméti járási pártbizottságon nyilvántartó lettem — mondta el a ma is fiatalos, szőke asszony. — Két év múlva áthelyeztek a megyei pártbizottságra, azóta itt dolgozom a nyilvántartóban. Megszereztem a technikusi minősítést, s elvégeztem a marxista—leninista esti egyetemet. A több mint három évtized rendkívül sok tapasztalatot halmozott fel benne. Ma is olyan lelkes ember, mint 18 éves korában volt, főleg, ha mások segítéséről van szó. — Nagyon szeretem a munkámat. mert kézzelfogható, s rendkívül nagy precizitás szükséges hozzá. Kartonok, kimutatások, számok, kódok mögött mindig az embert látom. A legnagyobb energiát a pártépítés igényli, hiszen az összes adminisztrációt nekem kell elvégeznem, s továbbítanom a Központi Bizottsághoz. A párt összetételének értékelése, annak jelzése is az én gondom. Emellett én foglalkozom a munkásmozgalmi és a pártveteránok üg.ves-bajós dolgaival. Ez nagy figyelmet igényel, mert az emberek érzékenyek, s higgye el, egy jó szó, némi figyelmesség, utánajárás, s megoldódnak a problémák. Nekünk, pártmunkásoknak pedig kötelességünk odafigyelni. .. Munkatársai nagyon becsülik az egyébként csendes szavú asz- szonyt, talán azért is, mert szerénysége ellenére képes harcolni azokért, akik arra érdemesek. Felettesei véleménye nagyon egybehangzó: „szorgalmas, lelkiismeretes, precíz”. A sok feladat mellett — alig van nap, amikor ne nyújtaná meg munkaidejét — arra is szakít időt, hogy a szakszervezetben dolgozzon. Munkáját, társadalmi tevékenységét kétszer a Munka Érdemrend ezüst fokozatával és SZOT-oklevéllel ismerték el. Fontos állomás minden ember életében a nyugdíjkorhatár elérése. Dóra Dezsőné mégsem készül nyugállományba; felkérték, dolgozzon tovább. — Vállaltam — mondta —, s ha egészségem engedi, egy pár évig nem hagyom abba, hiszen ez a munka, az emberekkel való törődés a hivatásom . .. Gémes Gábor
