Petőfi Népe, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-07 / 81. szám
a © psnrüFn népe o im. április i. MIKRO BUSSZAL A KISKUNMAJSA KÖRNYÉKI TANYÁKON Akikre hetente egyszer nyitnak ajtót t Anna néni, a tavaszi napsütés' ben. • Macska János, akit a villám is megcsapott. • Rádóczi Mária és a tavaly még takaros tanya. A zöld mikrobuszba alig férünk be. Az üléseken halomban' kétkilós kenyerek. Ládában liszt, cukor, szóda és olyan apróságok, amelyekre a tanyán szükség van. — Lacikám, először Marispusztára megyünk — mondja Garas Kálmán a „pilótánknak”, Patyi Lászlónak. 9 * ♦ Kiskunmajsán, a Jonathán Tsz udvaráról kanyarodunk ki. A gazdaság nő- és szociális bizottságának megbízásából indulnak elemózsiával megrakottan minden héten. A tanyán élő idős. egyedülálló tsz-nyugdíjasok egy részének viszik azt, amiért már előrehaladt korük, betegségük és a távolság miatt aligha tudnának a boltokig eljárni. — Mennénk mi minden nyugdíjasunkhoz, de sem autónk, sem emberünk nincs erre — említi útitársunk az első ülésről hátrahajolva. — Igyekszünk őket régi, romos tanyáikról jobba, közelebbibe költöztetni. Sokan inkább élnek egyedül kinn, mint esetleg a községi szociális otthonban. Persze, ott is kevés a hely... * * * Első állomásunk Marispuszta. A tanya, ahol Macska Jánosék laknak, félig nád-, félig cserép- tetős. Az autó zajára Mariska néni siet elénk a konyhából. Kezében szatyor. Mintha a boltba indulna. Szerencsére azonban csak néhány lépést kell megtenni a mikrobuszig, nem pedig másfél órát gyalogolni a közeli üzletig. Férje a ház mögül jön. Ritkán jár látogató erre, de bizonyára nemcsak ezért tessékelnek szívélyesen beljebb a házba. Míg a pénztárcából előkerül a kenyér, gyümölcs, konzerv ára, addig beszélgetésre is jut idő. 9 Egy esztendeje temette a férjet Etelka néni, azóta egyedül él. Idén töltötte be nyolcvanadik életévét. — Család nincs, magunk vagyunk — mondja már panasz nélkül a papa. — Kezdetben még lehetett volna, az asszony Szegedébe is elment orvoshoz. De aztán mégse lett. Másik tanyán laktunk mi, Bodoglár mellett örülünk, hogy átjöhettünk ide. Az utolsó két évben már vizünk sem volt, az olajosok körülfurkálták a tanyát, a földet. A kút meg kiszáradt. Előtte meg a villám vágott a házba, engem is ért az istencsapás. Fél oldalam megfeketedett ... — Még a mentő sem akarta elvinni! — kapja fel fejét a pénzszámolásból Mariska néni. — Képzelheti. Azóta szívbeteg, meg a tüdeje is rossz. Mit is mondott, Kálmán? — Száznegyvenöt forint húsz fillér — kotorja elő az aprót. Búcsúzunk, egész az autóig kísérnek. — Jöjjenek ám máskor is. mi mindig itthon vagyunk ... * . * * Irány ötfa. Majsától Jászszent- lászló felé kanyarodunk. Valamikor az itteni vasútállomáson öt nagy eperfa állott. Azóta a név a környékre ragadt. Etelka nénihez megyünk, özv. Balogh Jenönéhez. Túl van már a nyolcvanon és egy esztendeje búcsúzott el örökre férjétől. A tanya körül léckerítés, itt-ott düledeziik. Belül a rőzse, ág, gally, hulladék egy helyre huzigálva. A ház vakítóan fehérre meszelt. A ku,tya láncát mérgesen, ugatva rángatja. Az e heti rendelés: 2 kenyér, 1 liter tej, 2 kalács, 1 laposelem, 1 tejföl és 2 üveg szóda. Ketten cipeljük. Etelka néni a kutyát csi- títgatja. — Korábban jöttek — fogad, s bizalmatlanul méregeti „felduzzadt” bevásárlócsoportunkat. — Állatot tetszik-e tartami? — kérdezem, látván jó egészségnek örvend. — Nem. Mióta az uram meghalt. Előtte volt bürge, meg disznó is. Én már nem bírok velük. Épp az imént mentem ki a kertbe, de hamar vissza is jöttem, megfájdult a derekam, alig bírok haladni. Nem nekem való már a veszkődés. A családjáról, rokonságáról kérdezem. — Hatan voltunk testvérek, már csak hárman maradtunk. Ritkán jönnek, mert messze laknak. Most húsvétkor biztos meglátogatnak, ilyenkor bevisznek ’ a templomba, Majsára. Nehezen vagyok már egyedül. Érdekes, amíg az uram megvolt, őt tudtam gondozni. Most már magamat is alig bírom... — Kálmán, legközelebb hozzon valamilyen puha drótot, egy kilót. Meg kell javítani a kerítést, ja. meg egy kis kalapácsot, tejfölt, kalácsot, kenyeret... * * * Bodoglárnál balra kanyarodunk. — Meg kell néznünk két idős embert, Rádóczi Istvánt és Gémes Mihályt. Azt mondják, régen látták már őket a faluban — magyarázza Garas Kálmán. — Nekik nem vásárolok, mert nem kérik. Düledező tanyánál állunk meg. — Rádóczi Istvánt és testvérét, Máriát, néhány éve költöztettük ide — említi, miközben a kocsiból kiszállunk. — Akkor takarosán nézett ki a környék. Építőbrigádunk majd egy hétig javította a házat, az ólakat. Ami a következő néhány percben elhangzik, nem kívánkozik az újság hasábjaira. Régi sérelmek, személyeskedő jelzők sorolása következett harsogó fortisz- szimóban. Jövetelünk célját nem érjük el, mert a régóta nem látott Pista bácsival mi sem beszélhetünk. Testvére nem engedi. — Nem kapott volta teljes képet, ha ide nem jöttünk volna — összegzi a látottakat, hallottakat kísérőnk. — Ilyen emberek is vannak... A környéken még egy tanyára látogatunk. Gémes Mihályhoz. Ide is hiába. Nincs otthon. Vele egy fogaton találkozunk a faluban. A napsütésben sütkérezve ül a bakon. Egészségesnek tűnik a maga 91 évével. * * * Bodogláron túl fenyvesbe kanyarodik a földút, Majd 20 percet zötykölődünk, amikor egy tisztáson álló házhoz érkezünk. Anna néni, özv. Czirok Sándorné 1958 óta magában lakik itt. Rend és tisztaság fogad. Az idős, hajlott hátú néni kezében seprű. Nagy port kavarva dolgozik a nyitott verandán. — Tényleg az újságtól jöttek, ilyen messze? — csapja össze kezét mosolyogva. — Hogy rólam írjanak? Nahát! Először rendezik az „anyagiakat”, azután beszélgetünk. — ősz óta tegnapelőtt voltam először a faluban. Nekem három óráig tart, míg beérek, ugyanannyi vissza is. Szerencse, hogy jön hetente Kálmán, ő vitt a férjem sírjára mindenszentekkor virágot és sok mást is elintéz, amit én már aligha bírnék. Kérdezem, mire futja pénzéből. — Ezerötszázhatvannyolc forintot kapok havonta. Ebből főleg élelemre telik. Ruhát is veszek néha. Most is vettem egy pulóvert 365 forintért, mert a télen, amikor a kályha mellé álltam melegedni, a másik megpör- kölődött. kiégétt. Hiába, ezek a műanyagok. — Egyedül vagyok, de fát is vágok, mindent megcsinálok. Most is csak azt várom, hogy a nap magasabban járjon, mert meszelni kell a konyhát. Idán nem hengerezek, jó lesz fehéren is ... Már az autóiban mondja Garas Kálmán: — Hát így élnek errefelé. Anna nénire például tavaly többször is úgy nyitottam az ajtót, hogy az ágyban feküdt. Ilyenkor szólok az orvosnak.* aki hamar kijöá. Múltkor vérmérgezést kapott egy rozsdás szögtől. Mire ideértem, már a fél arca felpuffadt... * * * Amikorra visszaérünk a szövetkezet központjába, a kilométer- óra 54 kilométerrel ugrott előre. Ennyit autóztunk a határban, hogy néhány kískunmajsai tanyán élő, idős, egyedülálló ember asztalán friss kenyér ás élelem legyen. Czauner Péter 9 Megjött a tanyára a friss £lelem. (Straszer András felvételei) ÓVJUK JOBBAN ÉRTÉKEINKET! Karbantartás a megye üzemeiben Sokszor adtunk már jóleső érzéssel hírt arról, hogy a megye üzemeibe milyen értékes, korszerű gépek érkeztek. Termelésbe állításukról fotók is készültek, arról azonban jóval' kevesebb ,szó esett eddig, megfelelően óvják-e, javítják-e ezeket a berendezéseket, hogy minél »jobban és tovább szolgálják a termelést. A kecskeméti városi pártbizottság kezdeményezésére a Gépipari Tudományos Egyesület helyi szervezetének kar- hanitartási szakbizottsága, a főmérnökök tanácsával karöltve a megyeszékhelyen és környékén ezt vizsgálta 16 »üzemben. Igen mélyreható felmérést végeztek a gépek állagának megállapítására és a karbantartást kísérő gondok megfelelő elemzésére. Kevés a pénz a javításra I A vizsgálat elindításáról csak annyit, hogy imég jó árában történt, mert Bács-Kiskun megyében is sóik milliárd forintot érnek az iparban használt berendezések. Az említett 16 üzemben például csupán a tőkés importból származó gépek ára eléri a 640 millió forintot. Kiderült azoniban, hogy az éves karbantartási tervek készítésénél sehol sem irányadó szempont a tervszerű megelőzés. Ugyanakkor igen magas fokú a gépek terhelése^ s ezeket az esetek jó részében akikor adják át javításra, amikor már csaknem üzemképtelenek. Különösen a gyárakban és a gyáregységekben okoz gondot a karbantartás, mert az e célra szánt' költségek tervezése, illetve azok jóváhagyása az anyavállalatoktól függ. Rontja a helyzetet, hogy még ma is a már minden területen elavult bázisszemléleten alapul a kötségkeretek megállapítása, nem pedig a szükséges javítási igényeken. Ily módon a gyárak, gyáregységek a ivalóban szükséges karbantartásnak csak 60—70 százalékát, helyenként pedig csak a felét tudják elvégezni. A gondokat súlyosbítja, hogy sok az elavult gép — emiatt az előre nem látható meghibásodás is sűrűbben fordul elő — tartalékgépek nincsenek, s a munkaerőmozgás miatt a karbantartók is gyakran változnak. ) Az alkatrészek is hiányoznak A tőkés importból vásárolt gépekhez a népgazdaság jelenlegi pénzügyi helyzete miatt nehezebbé vált a pótalkatrészek beszerzése. A vállalatok jó néhány alkatrészt maguk is elkészíthetnének vagy gyárthatnának, de erre nem készülték fel kellő módon. Ilyesmire már csak akkor törekedtek, amikor nagyon szigorúvá vált az importkorlátozás. Nem sokkal könnyebb a szocialista országokból vásárolt gépek alkatrészellátása sem. Ezeknél főleg a beszerzés ideje húzódik el. Ám akár tőkés, akár szocialista gépek alkatrészhiányáról van szó, a berendezések termelésből való kiesése súlyos anyagi károkat okoz a népgazdaságnak. Szervezetlen a hazai gyártású gépek pótalkatrész-ellátása is. Sőt néhány régebbi típus esetében egyszerűen megoldhatatlan. Érdemes lenne elgondolkodni azon: mi az olcsóbb? Házilag barkácsolni aűkaitrészeket. vagy szakműhelyben gyártani? Ezen országos szinten úgy lehetne segíteni, hogy arra alkalmas vállalatokat bíznának meg a gyártással. Á. számjegyvezérlésű gépek üzemben tartása külön téma, ezek már egy újabb korszak termelőeszközei. Számuk lassan gyarapodik a megye gyáraiban. Kihasználtsági fokuk még eléggé alacsony, viszont ebben is szerepet játszik ma már a pótalkatrész-hiány. Ugyanakkor kezelésük is minőségileg magasabb munkaifegyélmet követel. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a vállalatok nem mindegyike készül fel az NC—CNC- gépek fogadására, sőt üzemeltetésére sem, pedig igen magas értékük is megkövetelné ezt. Az anyagi elismerés hiánya Nemcsak az a gond még Bács-,Kiskunban, hogy a műszaki fejlesztéssel kapcsolatos beruházások zöme Budapest-centirikus, s az itteni gyáraik, gyáregységek vállalati központjaiknál nemigen szólhatnak bele a költségkeretek elosztásába. A karbantartási feladatok végrehajtásánál is ritkán találkozni az anyavállalat és a gyár—gyáregység között jó együttműködéssel. Mindez pedig kihat arra is. hogy a karbantartás szakember-ellátása megoldatlan kérdés. A megyében például nem is folyik kimondottan gép- javítószakmunkás-képzós. A meglevők továbbképzése sem megoldott, ami pedig anyagi és erkölcsi megbecsülésüket illeti, az sem kielégítő. A legaiggasztóbb a gépszerelők és a gépjavító lakatosok hiánya, ugyanakkor a karbantartó szakmában egyre több villanyszerelőre, elektroműszerészre is szükség lesz a jövőben. Jelenleg csak átképző tanfotoamakon folyik a pótlásuk. Az őket kiképző vállalatok viszont arról panaszkodnak, hogy anyagi okok miatt nem tudják megtartani őket. Jövedelmük ugyanis a különböző vállalatoknál meglehetősen változó képet mutat. Néhány vállalatnál elég jól keresnek, de az esetek többségében ezt is jelentős túlórázással érik ei. A gépek karbantartása igen fontos érdeke társadalmunknak, hiszen sok milliárd forintot jelentő értékekről van szó. Az ezzel, kapcsolatos gondok megoldása ma már nem tűr halasztást. Előrelépést jelent, hogy Kecskeméten és környékén a GTE Karbantartási Szakbizottsága programjába vette a szakmunkásak továbbképzését. 'Ezáltal az ügy talán kimozdul a holtpontról — s erre lenne szükség másutt is a megyében —, ■de még sok ezzel kapcsolatos problémát kellene orvosolni. Nagy Ottó MUNKÁSBÓL LETT IGAZGATÓ Termékeik a külpiacon is kelendőek Dunavecse legnagyobb ipari létesítménye a Fémipari Vállalat, 1982-ben ünnepelte alapításának huszadik évfordulóját. A dinamikusan fejlődő, folytonosan megújuló üzem életével, fejlődésével összeforrt Kara Mihály neve, aki az alapítás óta a cég felelős irányítója. E munkájának elismeréseként kapta meg a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Az önálló falusi ipar megszervezésében úttörő munkát vállaló szakembert irodájában kerestem fel, hogy pályájáról és az attól elválaszthatatlan dunaveesei vállalat múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgessünk. — A közeli Apostagon született. Hogyan válhatott egy falusi fiatalból gyári szakmunkás, majd üzemalapító, igazgató? — Valóban parasztcsaládból származom. A középiskolát Kun- szentmiiklóson végeztem el 1949- ben. Az érettségi után válaszút elé kerültem: hová, merre tovább? Abbán az időben, egy fiatalnak a falu nem kínált megfelelő jövőt. A gyors ütemben fejlődő nagyipar viszont vákuumként szívta el a kistelepülések ifjúságát. Én is jelentkeztem a Magyar Vagon- és Gépgyárba, ahol köszörűs szakmát tanultam. Itt ismertem meg a munkásság szigorú erkölcsét. Az ott dolgozó öreg szakik nevelték belém a szakma szeretetét. Ha az embert befogadták, megszerették, megismerhette a. szakmai titkokat. Ha nem: ott állhatott évekig mellettük, nem tanult meg semmit. Már szakmunkásként kerültem a gyors ütemben fejlődő Csepel Autógyárhoz. Itt mód nyílt a továbbképzésre, a’ magasabb minősítés megszerzésére. Apám 1953-ban meghalt ás elkelt volna az ifjú erő a családnál. Ebben az időben lendült fel az Apostaghoz közel eső Sztálin,város építésé, átkértem hát magamat a Dunai Vasműhöz.(Lakatosként dolgoztam, de a munka mellett elvégezhettem a gépipari technikumot is. 1960-ig voltam fizikai állományban. Ettől kezdve a Dunai Vasmű termelési osztályán dolgoztam. A dunaveesei Vegyesipari Javító-, és Szolgáltató Vállalat 1962-ben alakult. Az alapító járási tanács illetékesei megkeresték: legyek a létesítmény műszaki vezetője. Igazgató 1964-ben lettem. — A cég neve ma ■ Fémipari Vállalat. Miért volt szükség a névcserére és valójában mit jelent e változtatás? — A korábbi név jelzi: kezdetben nagyobbrészt lakossági szolgáltatással foglalkoztunk. Az alapítóknak kettős céljuk volt. Egyik, hogy a nagyüzemi mező- gazdaságból felszabaduló munkaerőknek legyen lehetőségük az elhelyezkedésre, szűnjön meg,i vagy legalábbis mérséklődjön a faluból való elvándorlás. Másrészt a lakossági szolgáltatások színvonalát szerették volna emelni. .Működött férfi—női szabóság, asztalos, dekoráció és kovács,műhely, kerékpár-, niotor-' és autójavító szerviz igen alacsony szakmai színvonalon. 1964-ben úgy döntöttünk, hogy változtatunk. Lakatos—vasszerkezeti kooperációs munkákat vállaltunk, néhány nagyobb gyártól leadott gépen. 1978-ban elértüli, hogy minden egységünk együtt — új telephelyünkön — dolgozhasson. A termelés java részét ekkor'az asztalos, a kisblókk-gyártó és a I lakatosüzemeink végezték. — Szép szakasza volt ez a vállalat életének, vajon minden ilyen simán men/t, ahogyan elmondta? — Voltak gondok is. Észrevettük, hogy egyre csökken a munkáslétszám. Különösen a nehéz fizikai munkát igénylő blokküzemben vált aggasztóvá a helyzet. Az asztalosok sem dolgozhattak két műszakban. Addigi kooperációs partnereink visszavonták a termelési megbízásokat. Űj stratégiát kellett kidolgozni. Ekkor vállaltuk el a kazánok gyártását. Kisebb arányban, régebbi termékeink közül is ‘ gyártottuk a keresett, jól jövedelmező ciki keket. A gondokra még azzal is válaszoltunk, hogy szerszámgép- gyártásba kezdtünk. 1979-től már ez az ágazat adta a termelésünk többségét. A kecskeméti GAMF- fal és a dunaújvárosi Műszaki Főiskolával kialakított gyümölcsöző kapcsoltunknak köszönhetően termékeinket folyamatosan korszerűsíteni tudjuk, úgy, hogy azok a nemzetközi piacon is megállják a helyüket. 1 Szerszámgépeink — az oszlopos fúrógépek és a keretes fűrészek — túlnyomó többségét exportra gyártjuk. A termékszerkezet átalakításában végzett eddigi tevékenységünk olyan útra vezetett bennünket, amelyről letérni nem érdemes. Korszerű gépeket vásárolunk és sokat adunk a szakmunkások és a magasabb beosztású műszaki dolgozók oktatására és továbbképzésére is. — Tanulságos életút. Felvehetnék egy, a szocialista ipar történetét reprezentáló példatárba is. Miben látja a titkát annak, hogy egy négyezer-négyszáz lélekszámú nagyközségben, a 300 dolgozót foglalkoztató gyár, a jelenlegi helyzetben is jó eredményeket tudhat magáénak? — Ügy hiszem, nincs különösebb titok. Az eredmények az itt dolgozó kollektíva összefogásának, lelkiismeretességének köszönhetők. Dolgozóink megszerették az új termékeket, büszkék arra, hogy munkájuk nyomán gépeink és kazánjaink hazánkban, sőt határainkon kívül is népszerűek. Farkas P. József i
