Petőfi Népe, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-17 / 90. szám
PN MAGAZIN Esik, szép csöndesen. Máskor: megnyílik az ég, szakad, mintha dézsából öntenék. Megint máskor: csöpög- csöpörög. szemerkél, szitál. Télen havazik, hol szállongó, szelíd, buta pelyhekben, hol szél kavarta, vihar verte kis szilánkokban. De tavaszra a hótakaró is megros- kad, hogy vízzé váltában titkon a földbe szivárogjon, vagy nyíltan a föld színén csörgedezzen, bukdácsoljon. zúgjon-zuhogjon, hömpölyögjön. A víz, a víz. A mindig mozgó, sose nyugvó, az életet és halált hozó. Tavak vize, folyóké, patakoké, ereké, forrásoké. Mocsarak, posványok, pocsolyák vize. Talajvíz, kútvíz, hegyek gyomrában vándorló víz, mélybeli rétegekben rejtőző víz, gázos víz, sós víz, hévíz. Halászok, horgászok, hajósok, vitorlázók, evezősök, fiirdözők vizei. Nádverökéi, gyékényvágókéi. Öntözőgazdaságok vize. Faluké, majoroké Bánya- és ipartelepeké, erőműveké, kis- és nagyvárosoké. Szennyvíz, mocsoklé. Múltunk és jövőnk vizei, s mi magunk: vízből élők, vizen járók, vízhez vágyók, vizfakasztók, vízhasználók, vízszűkétől szenvedők, árvizekkel küszködök. (Varga Domokos Vizek könyve című müvének előszavából.) „Bátya felé látszott egy kis száraz” A szabadságharc tisztjének, Kossuth Lajos tábori papjának, a sok nyelven beszélő híres műfordítónak a Széchenyi Könyvtárban őrzött feljegyzései, kéziratai között bukkantam az 1876-os dunai árvizet is leíró naplójára. Az ezen a vidéken otthonos, művelt Ács Viktor elöljáróban megörökítette. hogy cseppet sem ijedtek meg, amikor megkapták a hírt: Solt mellett kiöntött a Duna. Tudták, hogy időbe telik, amíg a földeken lefolyik Foktőig. A veszély azonban nagyobb volt, mint gondolták. „Február 7-én, szerencsétlen pénteki napon reggel már a solti alacsonyabb legelőinket elborította, ugyanakkor az addig üres patak elkezdett hihetetlen sebességgel dagadni. Aznap azonban még elég nyugodt szívvel feküdtünk le, sőt nekem szándékom volt másnap Kalocsára begyalogolni. De szombatra kelve, szem előtt állt a teménytelen víz. Az országút felett már átcsapott. Csikorgó hideg szél fújt. A már gyorsan vízbe boruló szénáskertből akinek lova volt, hason felül érő vízben hordta takarmányát, körülbelül éjféltájig, midőn mór ez is lehetetlenné vált. Nekem is árpa- s búzaszalmám veszett oda. Ezen reggel tornyunk négy ablakából kinézve már csupán Bátya felé látszott egy kis száraz. Ebéd felé dobolták a borzasztó hírt (amely aztán nagyon valónak bizonyodott be), hogy Duna-töltésünk Ordas alatt elszakadt. A rémhírre foktői lakosaink, akik addig híven őrködtek és dolgoztak a töltésen, ezt otthagyván hazajöttek vagyonukat menteni. Az árvíz veszélyességét az is növelte, hogy jéggel vegyes és kiállhatatlan hideg volt. A Fokon túli rész jutott legelőbb természetesen a víz nyomása alá. Keserves volt nekik az innenső partra jószágaikat hajtania A lovam nem akart nekimenni a jéggel kevert víznek. Már ezen a délután hallottam egy elöljárótól, hogy a víz elérte azon magasságot, amellyel a pesti híres árvízkor bírt”. ,>'3^ü4h'' W I ÁRVÍZ. A folyó vagy vízfolyás középvízi medrének partéiét meghaladó, illetve középvizi medréből kilépő víz. Forrósaink szerint a legnagyobb dunnái árvizek a XVIII. században (Budán és Pesten) 1740-ben és 1776-ban, a XIX. században pedig 1838-ban (pesti árvíz), 1876-ban, 1883-ban (győri árvíz), majd 1895-ben és 1899-ben voltak. A Tiszán nagyobb árvizek 1816-ban, 1830-ban, 1855-ben, majd 1876-ban és 1879-ben (szegedi árvíz) és a következő években (1888-ig), utóbb 1919-ben, majd 1970-ben voltak. Lefelé folyik a Tisza, nem folyik az főbbé vissza. Rajtam van a babám csókja; ki sajnálja, vegye vissza. (Népdal) • ÖNTÖZÉS. A talaj nedvességtartalmának kiegészítésére irányuló eljárás ott, ahol a növény a te- nyészidő aUtt az optimális terméseredményhez szükséges nedvességet természetes úton nem kapja meg. Az öntözés hazánkban nagyobb ütemben 1945 után terjedt el. Széles a Duna, magos a partja. Nincs olyan legény, ki átugorja... (Népdal) Megölné az élővizet, ha... A Duna partján találkoztak először? Bevallom, ezt elfelejtettem megkérdezni. De találkozhat-e máshol a nyári szünetben egy Bajára látogató 18 éves német fiú és egy 14 esztendős magyar kislány? Igaz, ez már régen történt. De talán éppen azért, mert az ismerkedéshez — amiből később házasság lett — egy picit köze volt a folyónak is. A gátőr Szürkészölden örvénylik a Tisza vize. Árad a folyó. A közelebbi parti füzek megnézhetik homályos tükrében a már zsenge levelekkel ékeskedő tavaszi alakjukat. A Békéscsaba felé tartó buszokat, autókat kikerülve télies öltözetű férfi jön az ugi hídról az innenső part felé. Zuhog az eső. Messziről megismerem Kádár Mihály gátőrt. Gumicsizmában lépked. Arcát már megpirították a napsugarak. Foglalkozása révén kinn él a természetben, s januártól decemberig magán érzi simogatását és karmolásait, a csontig hatoló hideg szeleket is. — Amikor ide kijövök, elindulok a 12 kilométeres gáton a szokásos ellenőrző útra, elfelejtem minden bajomat — vallja, a szép napokra gondolva elsősorban, amikor madarak füttyögnek a fákon. S olyan pihentető, zson- gitó végigfürkészni a folyó fénylő hátát. Kádár Mihály 25 esztendeje dolgozik a Tisza—Kunsági Vízgazdálkodási Társulatnál, évtizede, hogy gátőr. Ami fontos feladat. — Állandóan ügyelni kell a gát és a műtárgyak jó állagára, hogy ha jön az árvíz, meg tudjuk védeni a mezőgazdasági területeket — mondja. — Amikor a víz szintje eléri itt, a tiszaugi hídnál az 500 centimétert, amit a híd lábán levő mércéről olvasok le, akkor meg kell szervezni az éjjel-nappali szolgálatot. Elsőfokú védelem lép életbe. Ez azt jelenti, hogy a vezetésem alatt dolgozó 20—22 ember felefele állandóan itt tartózkodik. Most is ez a helyzet. — Ma reggel milyen magas volt a Tisza? — ötszáznegyvenhárom centiméter. Ma vagy holnap körülbelül tetőzik is. Árvíztől nem kell tartani. A gátőr Tiszaalpáron lakik, ahol a társulat telepe található. Motorkerékpárral közlekedik, s ilyenkor naponta többször is megteszi az utat oda-vissza. A reggeli és az esti 18 órai vízállásról telefonon ad jelentést a szegedi vízügyi igazgatóságnak. Árvízveszélytől mentes időszakban csak kétnaponta járja végig a Bokrostól Tiszaugig vonuló gátat. A félelmetes természeti erőt, a folyó felduzzadó vizét 25—28 méter alapszélességű, 3—3,5 méter magas és három méter koronaszélességű gáttal igyekeznek féken tartani. Úgy tűnik, ezúttal szárazon „megússza” a földvéd- fal. — Milyen érzés, amikor nagy árvíz idején fel kell robbantani a gátat? — Nagyon rossz, nagyon. De meg kell érteni az embernek: olcsóbb lesz a helyreállítás, ha egy helyen átvágjuk, mintha a víz tör utat magának több ponton is és úgy hatol be a hasznos területekre. Az eső zuhog, a gátőr indul megszokott útjára. • • Öreg szivattyúk gazdája A fájdalmas beletörődés hangján kezdődik beszélgetésem Kisszabó Jánossal, a karapancsai szivattyútelep vezetőjével. Ez az érzület kölcsönös, mert újdonsült ismerősömmel egyetemben én is végtelenül sajnálom, hogy Hercegszántón egy olyan ünnepség alkalmával találkoztunk, amelyen. mindkettőnket erős láncon tartottak a különféle kötöttségek, így aztán nem vehettem szemügyre vizparti birodalmát, s annak legfőbb ékességeit, az éppen nyolcvan esztendős szivaty- tyúkat. Kettőnk közül persze alighanem én vagyok a szerencsésebb, mert én vigasztalódhatom köny- nyebben: a negyven év körüli, energikus mozgású férfi ugyanis olyan lelkes hévvel, s ezzel egyidejűleg a szerelmes gyengédség olyan aprólékosságával emlegeti a gondjaikra bízott, s bizony már jófdeje muzeális értéknek számító gépmatuzsálemeket, hogy szinte látom ezeket lelki szemeimmel. Valamennyi makulátlanul tiszta, s felületükön olajos fények játszanak. Kizárt dolog, hogy tévedek eb- • ben, hiszen a telepvezető magától értetődő hangon mondja: A karbantartást nem lehet elhanyagolni, mindennap letörlik a gépeket, olajozzák az alkatrészeit, különös tekintettel a csúszócsapágyak rendszerére, ami a berendezések lelke. Kisszabó János mindent tud a rábízott gépekről, meg azok küldetéséről. Az ország legjobban igénybevett szivattyúházában teljesít szolgálatot. A Ferenc-csatorna és a Duna által közrefogott 27 ezer hektárnyi sziget összes belvizeit ez a két szivattyú vezeti el. A szivattyútelep nélkül vizenyős, zsombékos vadon lenne az a sziget, amelyik most gazdagon terített asztal. Mann Axel vegyészmérnök, az ÉBKM Vízmű Vállalat laboratóriumának vezetője mindig különösen vonzódott a vízhez. Azt a fajta munkakört viszont, ami ehhez kapcsolódik, két esztendeje, itt Magyarországon, pontosabban Kecskeméten találta meg. Igaz, mozgalmas kitérőkkel, hiszen éppen tíz évig élt a család az NDK- ban — kislányuk és két fiúk * is ott született —, mire (egyebek mellett a feleség leküzdhetetlen honvágya miatt) „haza”-teleped- tek. — A Német Demokratikus Köztársaságba látogató magyarok kissé mindig irigylik az ottani tisztaságot, környezetvédelmet. Mint a' vállalathoz tartozó laboratóriumok tevékenységének jó ismerője, hogyan ítéli meg: a víz tisztaságára mi kevésbé vigyázunk vagy a módszereink fejletlenebbek? — kérdezem. — A környezet —, közte a vízvédelem az egész világon most érkezett el az ugrásszerű változáshoz. Az NDK-ban én nem foglalkoztam a vízzel, tehát összehasonlítási alapom nincs. Ismerem viszont a nemzetközi, a KGST, illetve a magyar szabványokat —, ha úgy tetszik — követelményeket, s mondhatom, minimális az eltérés. Ami pedig a gyakorlatot illeti, Magyarországon igen komoly bírsággal igyekeznek rászorítani az üzemeket például a szennyvíztisztító berendezések megvásárlására. Emellett itt, a szennyvíznek, a fürdők vizének és az ivóvíznek a minőségét sok szerv, intézmény ellenőrzi, illetve működik ebben együtt a vízművállalattal. — Hogy a fürdő- és ivóvíz minőségére miért kell folyamatosan odafigyelni, ez nyilvánvaló, hiszen közvetlenül egészségünket veszélyeztetné az esetleges fertőzés. De miért kell a szennyvizet is vizsgálni? — Mert a Csukás-éren keresztül a Tiszába, majd a Dunába kerül. Ha tisztítás, szűrés nélkül továbbengednénk, megölné az élővizet. A laboratóriumban tehát minták alapján elemezzük, milyen a szennyvíztelepről távozó víz, de keressük azt is, honnan ered a szennyeződés, vagyis az üzemekhez is folyamatosan kimegyünk. A tisztítóhoz érkező szennyvíz egyébként — mint ezt nagyobb időszak vizsgálati eredményei igazolják — naponta délután két órától ugrásszerűen romlik. És körülbelül este nyolctól kezd csökkeni az engedélyezett mértékre az olaj, az ammónium, a mosószer- és lebegőanyag-tartalom. — És hogyan tisztítják a vizet? — Mindegyik telepen másként, illetve általában mechanikusan, kémiailag (oxidálással), az egyiken pedig baktériumokkal, vagyis biológiai módszerrel. Ezt a munkát természetesen nem a laboratóriumok végzik, csak segítik, majd az eredményt ellenőrzik. K. K. Összeállította: Heltai Nándor A. T. S. A világ leghosszabb folyói Mississippi—Missouri 6970 kilométer (USA) Nílus 6670 kilométer (Uganda, Szudán, Egyiptom) Amazonas 6480 kilométer (Peru, Brazília) Ob—Irtis 5570 kilométer (Szovjetunió) Jangce 5200 kilométer (Kína) Murray—Darling 5000 kilométer (Ausztrália) Sárga-folyó (Hoangho) 4845 kilométer (Kína) Mekong 4500 kilométer (Kína, Burma, Laosz, Thaiföld, Kambodzsa és Vietnami Köztársaság) r La Plata 4380 kilométer (Brazília, Paraguay, Argentína) Amur—Kerulen 4354 kilométer (Szovjetunió, Kína) (A Vízgazdálkodási Lexikon (1970) adatai alapján.) K. J.
