Petőfi Népe, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-31 / 76. szám

1983. március 31. • PETŐFI NÉPE • 3 Cukorkilátások A közös gazdaság párttitkára KÉT HÓNAP, NEGYVEN ADÁSVÉTEL Ingatlanközvetítés az OTP-ben — Alig több mint másfél ezer lelket számláló település Rém, s mindenkinek, a tsz- tagnak, a pedagógusnak, a gépészmérnöknek, de az óvó­nőnek is fontos, hogy a tsz- ben jó legyen a gazdálkodás, a jövedelem — ezzel a mon­dattal kezdte á beszélgetést Halász Lajos, a Dózsa Tsz, egyben a községi pártalap- szervezet titkára. -* Nem ok nélkül mondom, mert az itt lakó családok közül van, aki közvetlenül, de a község ap- raja-nagyja közvetve is ér­dekelt ebben. Miért? Mert itt dolgozik, vagy a mi nyug­díjasunk, esetleg mi segítjük az intézményt. A párttitkár szavai nyomán nagyon rövid idő alatt a kívül­álló is teljes képet kap a terme­lőszövetkezet, a község életéről: a szakosított állattenyésztő te­lepekről, a juhászairól, a bárány­hizlalóról, a baromfitelepről, a takarmánykeverőről, a géptelep­ről éppen úgy, mint az iskoláról a kulturális tevékenységről, a foglalkoztatottságról. Roppant tájékozott, ami nem is csoda. — Rémen születtem, szüleim is itt éltek. A felszabadulás előtt ugyanúgy, mint a többiek, él­tem a parasztgyermekek életét. Juhászbojtár voltam a nagy­apámnál, s a földosztás után szán­totta,m-vetettem, állatokkal fog­lalkoztam. A katonai szolgálat leteltével öt holdat béreltem, mert kellett a házra a pénz. Eszembe sem jutott, hogy egyszer párttitkárként a község egyik ve­zetője leszek ... Hatvanban há­rom tsz alakult a faluban, de igen rosszul gazdálkodtak, nem kapálták meg a kukoricát, dol­gozni sem mentek a tagok. Nem csoda, ha sokáig gondolkodtam, nem a közös miatt, mert azt érez­tem, nem lehet rossz. Én nem tűrtem, de most sem szívlelem a fegyelmezetlenséget, a hanyagsá­got. Beléptem a Kossuth Ts'z-be, s megpróbáltam úgy húzni, mint egyéni koromban. Négy évig gya­logmunkás voltam, igaz rövid időn belül megválasztottak - az ellenőrző bizottság elnökévé. A három közös gazdaság egye­sülése előtt, még 1960-ban a nép­frontbizottság elnöke lett. Két év telt el csupán az egyesülés után, amikor Halász Lajost a ju­hászat ágazatvezetőjét megke­reste az akkori községi párttit­kár: „Lajos, miért nem kéred a felvételed a pártba?” Nem vacil- lált, érezte, ott a helye. Egy év múlva pártvezetőségi tag, 1970- •től párttitkár. A tizenhárom év nem múlt el nyomtalanul. — Ez idő alatt harminc párt­tagot vettünk fel, s az akkori öt­venkét év feletti életkor ma már negyvennégy évre csökkent, s a két nővel szemben ma hu­szonnégyen dolgoznak az alap­szervezetben. Évente két-három párttagot veszünk fel, s a legjobb utánpótlást a KISZ-szervezet és a szocia'listabrigád-mozgalom ad­ja ... Nálunk régi gyakorlat, hogy a párttagok fele, ez negy­venöt kommunistát jelent, konk­rét megbízatást teljesít. A töb­biek főleg nyugdíjasok, alkalmi megbízatást kapnak ... Nem ma" radhattam le én sem, mert a kö­zös gazdaságban egyre több lett*, ma már ötven az egyetemet, fő­iskolát végzettek száma. Elvé­geztem a mezőgazdasági techni­kumot, az öthónapos pártiskolát, majd az esti egyetem szakosító tagozatát. Sok volt, de ma sem kevesebb a tennivaló. A tsz vezetői fel­ismerték: a régi, hagyományos szőlőkultúra sok beruházást kí­ván, s lassan térül vissza. A kockázatosabbat, az állattenyész­tést választatták, s ez sikerült. Ma már 647 millió a termelési érték, az ezer hektárnyi szántón takarmányt termesztenek, a 200 hektárnyi • erdő-legelő pedig jól eltartja az ötezer anyajuhot és szaporulatát. Jogos volt a tsz- vezetők, a pártszervezet elhatá­rozása : törekedni arra, hogy min­denki itt találjon megélhetési le­hetőséget. Teljes a foglalkozta­tottság, sőt még vendégmunká­sokat Is alkalmaznak. — El sem tudom képzelni más­képpen az életemet — folytatta Halász Lajos, az ötvenkét éves, szikár, örökmozgó ember. — Itt együtt jelentkezik a tsz és a falu valamennyi gondja. Ha baj van az óvoda fűtésével, az a mi bajunk is, de könnyebben is tudunk segíteni. A tizenhárom szocialista brigád, a párttagok, vagy a vezetők nyomban keresik a megoldást, hiszen a mi gyer­mekeink járnak az óvodába, a mi asszonyaink esnek ki a mun­kából ... Talán könnyebb is ná­lunk a politikai tevékenység, a szélesebb körű gyors információ­áramlás, az ideológiai munkai mint máshol. Itt mindenki min­denben érdekelt, de tájékozott is ... Halász Lajos, a közös gazda­ság párttitkára, népszerű ember a tsz-ben, a faluban. Erről meg is győződtünk, mert amikor ke­restük, név szerint érdeklődtünk utána, életkortól függően így kérdeztek vissza: „A Lajos bácsit, a párttitkárt?” vagy „A párttit­kárt?” esetleg „A Halász Laj­csit?”. Jól ismerik Halason és a járásban is, mert nyolc év óta folyamatosan a pártbizottság és a végrehajtó bizottság tagja. Búcsúzás után még sokáig visz- szacsengtek bennem szavai, amellyel megfogalmazta a jövő tennivalóit: — Olyan elvtársi, baráti lég­kört kell teremteni, hogy az em­berek, kommunisták és párton- kívüliek merjenek jót, rosszat, egyáltalán véleményt mondani, érezzék magukénak a közös gaz­daságot, a falut... Gémes Gábor Az elmúl évinél várhatóan ki­sebb lesz az idén a cukorrépa termőterülete, összefüggésben az­zal, hogy a világpiacon alacsony a cukor ára, ennélfogva a hazai ellátáson túl a készlet gazdasá­gos elhelyezésére külföldön ke­vés lehetőség kínálkozik. 1982- ben 125 ezer hektáron termesztet­tek répát az országban, -az idei népgazdasági előirányzat 110 ezer hektár. Ennél azonban 4000— 5000 hektárral többre szerződtek a mezőgazdasági nagyüzemek, számolva azzal, hogy a későbbiek folyamán a termőterület egy részén károk adódhatnak. Min­dent egybevetve, a most vetés alatt lévő területről zavartalan hazai ellátásra számíthatunk. A termelők az idén külföldi eredetű vetőmagot sürgettek, en­nek megfelelően a korábbinál nagyobb készleteket tartalékol­tak számukra. A cukoripari szol­gáltató vállalat is nagyobb meny- nyiségű szaporítóanyagot szer­zett be, emellett az állami gaz­daságok kereskedelmi szervezete is átadott a termelőknek mintegy 20 ezer tonnányi külföldi vető­magot; a készlet egy részét ku­korica vetőmag ellenében, cse­rével kapták külföldről. A ve­tésterület mintegy 60 százalékán termesztenek majd külföldi faj­tákat, amelyek hektáronként 2000—3000 forinttal növelhetik a bevételt, miután, hozamuk na­gyobb a jelenleg termesztésben levő hazaiakénál. A cukorrépa a magasabb ho­zamoknál számít „pénzes nö­vénynek”. Az egy hektárra jutó költségek öt év alatt 5000 forint­tal nőttek, s ez rontott a jöve­delmezőségen. Az egy hektárra jutó átlagos nyereség a növény- termesztésnek ebben a körében mégis hozzávetőleg 10 ezer fo­rintot tesz ki, ami más növé­nyekkel összehasonlítva kedvező érték. Az igazán jól dolgozó gaz­daságok azonban 14—15 ezer fo­rintot is elérnek, ami kifejezet­ten jó haszonnak számít. Azok a gazdaságok csökkentették a termőterületet, amelyek valami­lyen oknál fogva kisebb nyere­séggel dolgoztak, ily módon az idén belső önszabályozás való­sult meg a termelői körben. Az idén 560 üzemben termesztenek répát — az elmúlt évihez képest nem változott az ipari üzemek­kel szerződésben levők száma — legtöbb gazdaság a rosszabb ho­zamot adó földrészek kikapcso­lásával, a vetésszerkezet módo­sításával alkalmazkodott a pia­ci igényekhez. A cukoripari üzemekben ki- sebb-nagyobb felújításokra ke­rült sor. Űjabb nagy beruházás­ra nincs szükség, tekintettel ar­ra, hogy a Kábái Cukorgyárral kiegészült ipari hálózat zavarta­lanul fel .tudja dolgozni az alap­anyagot. (MTI) A lakásgazdálkodással kapcsola­tos új jogszabályok megnöveke­dett feladatokat rónak a takarék- pénztári fiókokra. Ez év január 1-től a korábbinál jóval kedve­zőbb hitelfeltételek mellett láthat­nak munkához a magánlakásépí­tők, ám mindez differenciált, az építkező vagyoni helyzetét jobban számításba vevő, alapos hitelbírá­latot követel. De az OTP tevé­kenysége —, ha szaporodott is a munka — nem korlátozódik csak az új építések támogatására, ha­nem kiterjed a lakásgazdálkodás keretében ingatlanok vételére és eladására is. Amint a Magyar Közlöny idei második számában megjelent ren­deletmódosításban megfogalmaz­ták: a takarékpénztár ingatlan- közvetítői tevékenységet is végez. Ennek során személyi tulajdon­ban álló ingatlanokat vásárol ér­tékesítés, tartós használatba adás és csere céljából, megbízásból in­gatlanok adásvételét lebonyolítja, s bizományi szerződés alapján adásvételi szerződéseket köt. Mindez már a kezdet kezdetén nagy érdeklődést váltott ki, bizo­nyítja ezt az is, hogy a rendelet életbe lépése óta, két hónap alatt 40 ilyen lakóingatlanvásárlási ügyet bonyolítottak le Bács-Kis- kun megyében. Az OTP nemcsak lakótelepi la­kást vesz meg — bár ez esetben lényegesen egyszerűbb az érték- becslés, és egyértelműbb a mű­szaki követelmények elbírálása. A takarékpénztár visszavásárol csa­ládi házakat is. Igaz, tavaly pél­dául egész évben mindössze négy épületet, ez is jelzi, hogy szigo­rúak a feltételek. Márcsak azért is, mert egyrészt nem minden felkí­nált ingatlan forgalomképes, már­pedig, ha a takarékpénztár meg­vesz egyet, akkor azt tovább is akarja adni. Másrészt, ha az OTP közvetítőként belép az ügyletbe, akkor az új vevőnek már ő garan­tálja, hogy a házban minden meg­felel az építésügyi előírásoknak, szabványoknak. Ez utóbbi szem­pont — mármint az, hogy a vevő csak a pénzintézettel áll üzleti kapcsolatban —, valamint a ked­vezőbb hitelfeltételek, másik ol­dalról pedig az OTP érdekeltsége mind azt ígéri, hogy az érdeklődés várhatóan tovább növekszik. V. T. Vízrebocsátás Óbudán • Minden hajógyár életében ünnepnek számít egy-egy újonnan el­készült gyártmány vízrebocsátása. A Magyar Hajó- és Darugyár népszigeti gyárában márciusban tizenhat tonnás folyami úszódaru hajóteste siklott a sólyatérről a vízre. Az úszódaru szovjet megren­delésre készült. A képen: a vizreérés pillanata. • Vagyim Guszev, a katonatiszt. mi lakos volt, a két sofőrrel, Fá­bián Antallal és a budapesti Bu- vári Jóskával, s a többi magyar legénnyel. A hivatalos ceremónia után a magyar tiszteket és az őket kísé­rő katonákat Liszka város ké­nyelmes villáiban szállásolták el. Engem emellé a csoport mel­lé rendeltek, és az időm nagyré- szét a magyar katonák körében töltöttem. Beszédtémánk volt bőven. Meséltünk egymásnak a háború előtti életünkről, a fog­lalkozásunkról, visszaemlékez­tünk a békés napokra. Mennyi közös érzés, gond, vágy élt ben­nünk! Űj ismerőseimtől megtud­tam, hogy a magyar nép körében mennyire gyűlöletes ez a hábo­rú, s ha tehették volna, a kato­naruhába bújtatott egyszerű em­berek rég eldobták volna már a fegyvert. Kiss Andrással és Fábián An­tallal különösen erősen összeba­rátkoztam. Kiss Sashalomról ér­kezett leveleket mutatott ne­kem. Családja gyűlölettel írt a fasiszták kegyetlenségéről, s ar­ról, hogy a nép mind több re­ménységgel tekint Kelet felé, ahonnét meg kell érkezzék a föl- mentés a háború borzalmai alól. Békés beszélgetésekkel, s az afölötti gondban teltek a napok, hogy orosz vagy magyar ebédet készítsünk-e a delegációnak. En­gem ollykor tolmácsolni vezé­nyeltek a tárgyalásokra, ame­lyek a mi parancsnokságunk és az első magyar hadsereg törzsé­nek tisztjei között folyt. Ezeken a békéről beszéltek, az élet nor­mális kerékvágásba tereléséről Magyarországon, a fasizmus fe­lett aratott győzelem után. Ezek az előzetes megbeszélések sikerrel jártak. 1944. november 7-én, a Nagy Októberi Szocialis­ta Forradalom 27. évfordulóján frontrepülőgép vitte Moszkvába a magyar hadsereg küldötteit. A főváros repülőtere zord időjá­rással fogadott bennünket. An­nál kellemesebb volt érezni a* mosolyok melegét és a mi leg­felsőbb parancsnokságunk kép­viselőinek vendégszeretetét, akik Moszkvában a magyarokat üd­vözölték. S ezen a napon — ami­nek talán szimbolikus értelme is volt — megkezdődtek a dön­tő tárgyalások az országaink kö­zötti békéről. Eredményűik is­mert: 1944. decemberében Deb­recenben Dálnoki Miklós Bélá­val az élén megalakult az ideig­lenes kormány, amely hozzákez­dett az új Magyarország alapjai­nak lerakásához. Kétnapi debreceni vendéges­kedés után elbúcsúztam új ba­rátaimtól, akikkel két hónapot töltöttem együtt, és elindultam megkeresni a csapatomat. Ekkor az már a Dunán túl harcolt. Még egyszer találkozni vala­mennyi barátommal — igen, ba­rátommal! — nem sikerült, de akikkel újra láttuk egymást, azok jeles dolgozói a szocialista Magyarországnak, s engem ba­rátként fogadtak. Arról beszél­tek, hogy a békéért mindent meg kell tenni. Sajnos, közülük néhányan már nincsenek az élők sorában... A „szalag” a fejemben tovább pörgött... Negyvenöt egyik tavaszi nap­ján Európa útjain nyugat felé igyékeztek a szétzúzott fasiszta sereg oszlopai. A visszavonulók között magyar honvédek kis csoportjai. Az egyikük motoro­sok álltai kísért teherautóin vo­nult. Az autó vezetőfülkéjében Demeter Gábor főhadnagy, mel­lette Zsarnai István futártiszt ült. Feltűnt egy kis falu, rende­zett, tiszta, mint az osztrák te­lepülések többsége. „Végre va- lahára pihenünk a hosszú me­net után — határoztak az agyon­fáradt katonák.” De mi ez? Az egyik házacskából muzsika hangja hallatszott ki, ismeret­len, melodikus. Ebben a pilla­natban kijött a házból a tornác­ra egy katona, harmonikával... Oroszok! A faluban oroszok vannak!... A motorosok oldalra kanya­rodtak, a teherautóról leugráltak a katonák. „Mindenki maradjon a he­lyén!” — adta ki az utasítást a parancsnok, maga pedig a fu­tárral elindult a községi elöljá­róság épülete felé. „Ott kell len­ni a törzsnek” — gondolta. És nem tévedett. Néhány perc múl­va egy szovjet tiszt előtt állt: „Alezredes elvtárs, Demeter Gá­bor, a Harmadik Ukrán Front felderítője jelentkezem. Kérem, vezessenek engem és az embe­reimet Galkin ezredeshez.” Azok közé tartoztam, akik Gá­bort és Istvánt útbaindították erre a portyára, amely kitartást és hősiességet követelt tőlük, készséget a hazájuk jövendő boldogulása nevében hozott dön­tések elfogadására. Milyen nagy segítséget nyúj­tottak nekünk ebben az esetben és más körülmények között is Magyarország lakói, amikor ve­szélyes küldetésekre készítettük föl a harcos hazafiakat! Nehéz mosit visszaemlékezni azoknak a vendégszerető házigazdáknak a nevére Kecskemét, Pápa külön­böző részeiből, ahol az eljöven­dő hősöknek minden szükséges föltétel biztosítva volt a nyu­godt tanuláshoz a csöppet sem békés hatci fáradtság előtt. Le­hetséges, hogy emlékeznek ránk? Akkor feleljetek! Vajon a Balatőn-parti nyara­lóban valaki közülük állt meg fekete bőrkabátban az ágyam előtt? Ismét emlékezések, egyetlen pillanatba sűrítve... ötvenhat komor ősze. Pápa városa ... Kellemes városka, festői. Emlék Petőfiről. Telefo­nálnak a pártbizottságról. Konk­rétan Szász András agitpropos. Előadást kell tartani a szovjet­unióbeli életről, a szovjet ifjú­ság feladatairól. Gépkocsiba ülök. Megyek. Szövetkezet. Hús­kombinát.' Textilgyár. Elekther- max. Gyönyörű előadóterem, amilyen a kultúrházakban szo­kott lenni, érdekes beszélgeté­sek a találkozók hivatalos része, után. Azután pedig az öntevé­keny művészeti csoportok hang­versenyei, a szovjet és a magyar fiatalok futballmeccsei. Este az asztalnál, amelyet virágok dí­szítenek és aranyló Kinizsi, fesz­telen beszélgetések erről-arról, a közös problémák megvitatása és megoldása, amihez egyáltalán nem kellett senkinek — kivéve ellenségeinket — az a borús öt­venhatos ős z... A barátoktól elváltunk, címe­inket kicserélve, aztán folytat­tuk a találkozókat, majd később leveleztünk. S nem zavart min­ket, hogy az egyikünkön fekete bőrkabát, a másikunkon pedig szürke köpeny volt. így történt ez Kecskeméten is, ahol össze- tíarátkoztam a gimnáziumi di­ákotthon lakóival, s a konzerv­gyár munkásaival Így Debre­cenben és Pápán. Erős barátság­gal kötődtem a pártmunkások­hoz, amelyet a mai napig ér­zünk ... * * * De a bőrkabátos férfi halkan azt mondja nekem Tihanyban: „Kérem fölkelni”. A múltra emlékezve, de a je­lent is érzékelve azt gondolom: nos, fölkelek és akkor mi van? Megdörzsölöm a szemem és oda- pisílantok: Kilt látok! De hiszen ez Szász András, a pártbizottság munkatársa Pápán! — Ez elképesztő — szól hoz­zám. — Ideutazol a megyénkbe, és én, a megyei tanács egyik ve­zetője nem tudok erről! Most pedig kérlek, helyezd magad a parancsnokságom alá és legyél a vendégünk. — Részemről örömmel. De a Magyar Rádió vendége vagyok és a házigazda-kísérőm a szom­széd szobában pihen. — Ezt elintézni már az én dolgom. ltot én vagyok a gazda — feleli Bandi. Néhány perc múlva már Szász András Volgájával a Pápa felé vivő mesésen festői úton robo­gunk. A kocsi ablakai előtt Cso­pak új parcellái, nem ismerek rá Veszprémre, a múltra csupán a régi vár, a -város központja, no meg a viadukt emlékeztet — minden más új, korszerű és épp­oly szép, mint a szürke történel­mi régiségek. íme itt van Pápa, amely először szintén idegen számomba. De aztán ráismerek. (Behajtunk egy üzembe — talál­kozás, amelyről az általam be­szélt két nyélv egyikén sem le­lek megfelelő szavakat... Egy másik üzembe autózunk. Megismerem az igazgatót, s a többi vezetőt is. Megőszült, rit- kás szálú frizurák — elfutott 'húsz esztendő —, de a fiatalos 'hév a régi. Bemutatnak az if­jaknak az Elekthenmaxban, a textilgyárban, a 'húskombinát­ban ... A három nap észrevétlen elrö­pült. így esett meg, hogy a Ba­latont közelről nem is láttam. S az autó már Székesfehérvár fe­lé száguld velünk a nyájas veszprémi tájról. Kísérőm, Kati az ajándékokat nézegeti, melye­ket öreg cimboráimtól kaptam emlékbe. — Tudtam, hogy mi magya­rok vendégszerető nép vagyunk. Magam is örömmel fogadom a kedves messziről jöttékét — mondja. — No, de mégis! Hogy így ontsák rád a figyelmességü­ket! Itt valami másról lehet szó. Ez már több vendégszeretet­nél ... Kicsit eltűnődve egyetértettem vele. Igen, ez nem pusztán ven­dégszeretet. Ez a szilárd, mély barátság kifejezése ... amely ki­állta az idők próbáját. Vagyim Guszev újságíró (Ford.: A. Tóth Sándor) 3 A kecskeméti Fémmunkás gyárban — jobbról a második.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents