Petőfi Népe, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-09 / 263. szám

1982. november 9. m PETŐFI NÉPE • 3 A SZÍNVONALASABB EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSHOZ Több ápolónő és asszisztens kell! Gyógyintézetekből, rendelőkből csaknem 3 és félezer egészségügyi szakdolgozó, többek között ápolónő, asszisztens hiányzik. Hivatalosabban fogalmazva: a legutolsó rendelke­zésre álló adatok szerint országosan az egészségügyi szak­dolgozói állások 3,1 százaléka betöltetlen. Nagy azonban a területi szóródás. Míg Budapesten 6,4, Békés és Pest me­gyében 3,2, Győr-Sopron és Zala megyében 0,9 százalékos a hiány. Egy másfajta statisztika arról tudósít, hogy az egészségügyi szakdolgozók 86 százaléka szakképzett, s az át­lag magába foglalja a 81,6 százalékos Csongrád, a 89,8 szá­zalékos Veszprém megyét, és a 82 százalékos Budapestet. Hogy végül is, milyen a mai helyzet? Megítélése nézőpont kérdése. Egy bizonyos: az utóbbi években mindkét vonat­kozásban folyamatos javulás tapasztalható, s ez összefügg a szakemberképzéssel. Az egészségügyi szakközép- és szakis­kolák évről évre több fiatalt vesznek fel, s így többet is bo­csátanak ki. Hivatásukra felkészülten ■Hazánk 49 egészségügyi szak- középiskolájában például az idén júniusban 2 ezer 953 fiatal vég­zett, három év múlva pedig már csaknem 4 ezer 100-an kapnak érettségi bizonyítványt, amely egyben általános ápolói, és álta­lános asszisztensi szakképzettsé­get is ad. Hasonló tendencia ér­zékelhető a hároméves képzési idejű egészségügyi szakiskolák­ban. A 23 intézményt az idén tcbb mint 1 ezer 500-an hagyták el hivatásukra felkészülten; két év múlva ez a szám pontosan 450-nel lesz magasabb. S bizta­tóak a későbbi évek is. Most szeptemberben például minden korábbinál több első éves lépte át az iskolák küszöbét. Az Egészségügyi Minisztérium következetesen figyelemmel kí­séri a gyógyító-megelőző intéz­mények szakember-ellátottságát, s az igényekhez igyekszik igazí­tani a képzést. Az iskolákba fel­vehető diákok számának nincs felső határa, ezt a szakmai igé­nyek és a tárgyi feltételek — tantermek mennyisége, iskolák befogadóképessége — szabják meg. Ez utóbbiakban pedig a megyei tanácsok tudnak változtat­ni. javítani. Nos, tapasztalható, hogy az utóbbi években a fővá­rosban és a megyék legtöbbjé­ben felismerték: — és a tettekig is eljutottak — színvonalas egész­ségügyi ellátás nem létezik kel­lő számú ápolónő, asszisztens nélkül. S ha több szakdolgozót igényeLnek a kórházak, a rende­lők. lehetőleg többet kell képez­ni! Példák bizonyítják, hogy ha a megyei egészségügyi és műve­lődésügyi szervek megtalálják az egymáshoz vezető utat, megértik egymás gondját, fellelik azok eny­hítésének a módját is. Érdeklődő fiatalok Nő ugyanis a fiatalok érdeklő­dése az egészségügyi pályák iránt, ez is az utóbbi évek egyik kedvező jelensége. Az okok so­rában kétségtelenül helye van annak, hogy az egészségügy mind­inkább a társadalom figyelmé­nek a középpontjába került: hogy eredményesebb, a pályaválasztási oropaganda; hogy néhány éve rendezték a szakdolgozók fizeté­sét .. . De semmiképpen sem utolsó az okok között, hogy a ..helyére került” a szakképzés. 1975 e terén fordulópontot je­lentett. Korábban a szakdolgozókat speciális, konkrét szakmákra ké­szítették fel; a szakközépiskolák­ból. vagy a mai középfokú szak­iskolák elődjének számító tanfo­lyamokról például ápolónők, gyermekápolónők, szülésznők, laboratóriumi-, röntgen-, vagy más asszisztensek kerültek ki. Egy pályán indultak tehát el, s ha családi, vagy más okból ar­ról le kellett térniük, csaknem a nullpontról kezdhették újra az életüket. Hátrányos volt ez a képzési mód azok számára is, akik következő lépésként egye­temre, vagy főiskolára szerettek volna menni. A korai specializá­lódás háttérbe szorította az álta­lános képzést. A középfokú egészségügyi szakoktatás 1975-ös korszerűsíté­se — ma így ítélik meg az Egész­ségügyé Minisztériumban — si­keres volt, nem szükséges vál­toztatni a közeli jövőben sem a mai képzési rendszeren. Általá­nosan művelt és az orvostudo­mány alapjait kellőképpen isme­rő fiatal szakemberek — általá­nos ápolók és általános asszisz­tensek — hagyják el ma az egész­ségügyi szakközépiskolát, és a speciális szakismereteket 10 hó­napos munka melletti tanfolya­mon sajátíthatják el. Az sem el­hanyagolható szempont, hogy összesen 23 szakterület közül vá­laszthatnak. Hasonló lehetősége­ket kínál diákjainak a szakisko­la; közülük a törekvőbbek az érettségit a dolgozók középisko­láiban tehetik le. Sokan vállal­koznak erre ... A szakdolgozók megbecsülése Kérdés azonban, hogy hányán érnek célba? Kétségtelen, hogv nem mindannyian. Sokan menet közben jönnek rá arra, hogy pá­lyát tévesztettek, csak az utol­só csengetés után vesznek új irányt. összességében azon­ban a szakközépiskolát és a szakiskolát évente elvégzettek 85—95 százaléka ténylegesen is elfoglalja maga választotta he­lyét a gyógyintézetekben, a ren­delőkben, s ez bizonyítja, hogy az iskolákban jó a hivatásra ne­velés. Értékéből valamelyest bi­zonyára rontana, ha lenne adat arra, hogy hányán fordítanak hátat egy-két év után az egész­ségügynek. Nem kevesen lehet­nek. Az egészségügyi szakokta­tás minisztériumi vezetői azon­ban úgy ítélik meg: — anélkül, hogy az iskola felelősségét csök­kenteni akarnák — javítani kell a munkahelyek megtartó erejét, a munkahelyi légkört, jobban meg kell becsülni a szakdolgozó­kat. Hogy a jövőben lesz-e elég ápolónő? Ez nem csak a szakkép­zésen múlik. D. G. Nem elég az együttérzés NEM TUDOM, hogy a Ma­gyar Vöröskereszt nemrégiben tartott kongresszusa kiben mi­lyen gondolatokat ébresztett. Valószínűleg sokan jólesően nyugtázták, lám: az emberek többsége jó, segítőkész. S e jel­zők nem csupán a mozgalom né­pes táborára vonotkoznak. Ha­nem mindazokra, akik a vörös­keresztesek felhívására valami­lyen humánus cél megvalósításá­hoz társadalmi munkájukkal, vagy forintjaikkal járultak hozzá. Kétségtelen, hogy a tanács­kozás a mozgalom egy adott idő­szakának értékelésén túl, társa­dalmunk humánus gondolkodá­sának, cselekvőkészségének mér­lege is volt. Örömmel hallgattuk az eredményekről beszámoló küldötteket. A kézzel fogható bi­zonyítékokat, amelyek cáfol­ták a közöny, az elidegenedés riasztó terjedéséről egyre gyak­rabban megfogalmazott aggodal­makat. A TÉNYEKKEL nem lehet vi­tatkozni, éppen azért, mert té­nyek. De vajon csak az épület­ben, berendezésben, pontosabban pénzben meghatározható dolgok tartoznak ezek közé? Nyilvánva­lóan nem. Ragadjuk ki a társa­dalmi segítségre szorulóknak csak egy viszonylag szűkebb kö­rét : a mozgássérülteket. Látvá­nyos akciók hosszú sorával ér­velhetünk — íme, törődünk ve­lük, odafigyelünk rájuk. Bi­zonyságaink konkrétumok: anya­giakban kifejezett — vagy ab­ban kifejezhető — értékek. Rendkívül nagy hiba lenne azt állítani, hogy ezek nem ta­núskodnak társadalmunk felelős­ségteljes gondolkozásáról. De igen! Be kell látnunk azt is, hegy szükség van az adakozók forintjaira, hiszen központi ala­pokból nem lehet egyszerre min­dent megvalósítani. Megyei pél­dánál maradva, az egyéni, kö­zösségi befizetések nélkül is va­lószínűleg ser került volna a mozgássérült gyermekek üdülte­tésére. De biztos, hogy nem hat­vanon, hanem jóval kevesebben táborozhattak volna. Esetleg nem is az idén, csak jövőre. Voltak — és vannak'is — per­sze néhánvan, akik a humánus megmozdulásokat is rosszindula­túan magyarázzák. A jó szándé­kú összefogásban alamizsnaosz­togató kegyet, gesztust látnak. Anélkül, hogy a kákán is cso­mót keresők táborához csatla­koznánk, tárgyilagosan szólni kell arról, gyakran nyugtatjuk meg lelkiismeretünket pénztár­cánk kinyitásával. Pedig hány­szor egészen másra lenne szük­ség. „Csak” figyelemre, tapintat­ra. szemléletváltozásra. Ha az e téren elért eredményeket — pon­tosabban eredménytelenségeket — is számba vesszük, bizony nincs okunk elégedettségre. ALIG-ALIG TUDJUK leküz­deni a fogyatékosokkal, mozgás- korlátozottakkal szembeni elő­ítéleteinkét. Hányszor vagyunk tanúi annak, hogy műveltnek, intelligensnek vélt (?!) emberek megütköznek például a mozgás- sérültek életigenlésén. Vagyis azon, hogy valóban élni akar­nak. Dolgozni, szeretni, szóra­kozni, üdülni, kirándulni, s nem elégszenek meg azzal, hogy fedél van a fejük felett, ruha a tes­tükön, étel az asztalukon. Tu­dom, sokan okkal tiltakoznak az újságíró kifakadása ellen, mond­ván, ők sosem vitatták az egész­ségileg károsodottak szebb, tar­talmasabb élethez való jogát. Kikívánkozik a kérdés, elég-e az együttérzés, az adakozás? Lehet-e egyáltalán téves szem­lélettel helyesen cselekedni? Tu- dunk-e szakítani azzal a belénk rögződött hittel, hogy a mozgás- sérültek egyben magatehetetle­nek is? Mert látszólag ezt senki nem hiszi, a valóságban pedig ez a gyökere megannyi problé­mának. Egy hónapja lehet, hogy megjelent a hír: az egyik gyár speciális konyhabútort készít mozgáskorlátozottak számára. Biztosan szükség van erre. De nagyobb szükség lenne rehabili­tációs munkahelyre. Vagy azok­ra a munkakörökre, amelyeket jelenleg egészségesek töltenek be, pedig mozgássérült is el tud­ná látni. Vagy például mikor hallunk már arról, hogy a lép­csőkhöz mindenütt kapaszkodó- korlátot építenek (uram bocsá’ a kisgyermekes anyák által is olv sokszor kért kocsifeljárót!). Mikor vezet lejtő a magas jár­dákhoz? Az egészségesnek is sok bosszúságot okozó láncokkal miért kényszerítik felesleges ke- rülőútra a buszmegállótól a bolt­ba tartót? A MINDENNAPOK nagyobb, s apró-cseprő dolgaiból kitűnik, hogy elfeledkezünk arról: a mozgássérültek is közlekednek, bevásárolnak, legalább is szeret­nének. Nem véletlenül került előtérbe a Vöröskereszt-kong­resszus határozataiban a helyes tudatformálás erősítése. Hogy ez milyen fontos, azt megerősíti a Mozgáskorlátozottak Egyesületei­nek Országos Szövetségétől nem­régiben hozzánk érkezett levél. Kommentár nélkül idézünk be­lőle. „Az emberektől nem szá­nalmat és könyöradományt vá­runk. hanem megértést és tá­mogatást. Kis figyelemmel vál­toztatni tudunk körülményein­ken. ennek hiányában viszont bezártságunk egyre szorítóbbá válik.” Kovács Klára NAPKÖZBEN Bújócskát játszunk egész Kecskeméten, de legfőkép­pen a város- központban. Könnyebb a tevének egv tű fokán átbújni, mint busszal, nagy- és kiskocsival, gyalog (a kerékpárosok most maradjanak ki a sorból) átvergődni a roham­léptekben fejlődő városon. A fel­gyorsult élet „felgyorsult'’ közle­kedése — bocsánat a kifejezésért — közel áll a beragadáshoz. Nagytestű, panorámás autóbusz érkezik az Aranyhomok Szálló felől a Szabadság térre. Az abla­kon át külföldiek ismerkednek a főtérrel. Szegény sofőr nem is sejti, hogy a tér autós nézelődés­re nem tér, mivel a szélén veze­tő és a konflisvilágból ránk ma­radt keskeny parcellán a sajtó­házi kocsik ekkora teremtmény­nyel már nem férnek meg. A pa­norámás ráadásul irgalmatlanul rossz időt fogott ki. Elöl dugó. Hátul dugó. Kiabálás. Sikítás. Veszekedés. „Menjen már or­ré bb!” De hová? Roppant mulatságos, amint a mögötte álló kiskocsik ajtajai föl­pattannak, és vezetői rögvest a panorámás teremtményhez siet­nek és hadonászni kezdenek. A közlekedés betévedt elefántja méltósággal állja a szidalmakat, mint a vastag bőrű igazi a bö- gölvcsípést. Nem tehet egyebet. Kénvteler állni. Maga is dugó­ban van. Egy dugóban a többi­vel. Felsóhajtok, amint az óriás to­vábbhalad. — Éljen! Jó városnézést! — kiáltok utána. — Viszontlátásra! Csak ne itt. Panaszt hallok. Ütban vannak a gyalogosok Percnyi késedelem nélkül zebralátogatásra indulok. A hír igaz. Egyre-másra (még mindig) haladnak át az átkelő­helyeken a dugóktól retteged vá­rosközpontban. Létükkel Tmoz­gásukkal) nyil­ván számot ve­tettek az illeté­kesek, amikor a piros-sárga- zöld jelzőlámpákat, a jó be­látásra bízva, állandó sárga- villogóra állították. „Kössetek al­kut, ti rohanó emberek! Költsé­ges szabályozással nem terhellek benneteket!” Ezt olvasom lei a sandán villogó jelzők szeméből. „Boldoguljatok úgy, ahogy tud­tok !” Megfigyeltem a zebrák immár szabályozatlan élettanát. A hófe­hérre festett jószágok olyan ke­zesek és biztonságosak tudnak lenni, ha jármű és gyalogos nincs a közelben! Üjabb értesítést kapok. Egy sárga, csuklós autóbusz nem bír megfordulni a Kaszap utcában. A színhelyen, a Kaszap és a Csáky utca fordulójában, az út­kereszteződés lámpája alatt csak­ugyan ott találom a hernyó mód­jára megtekeredett, pontosabban kissé balra tartó BZ 46—12-est. Csődület. Lárma. — Hívták már a mentőket?! — Valaki lélekszakadva ro­han. Azt hitte, baleset történt, pedig egyszerűen csak egy busz nem képes megfordulni. A sofőr, szegény, nehéz hely­zetben. Egy fához kötött lóval viaskodik, miközben ezt hajto­gatja: „Nekem erre van a jára­tom.” A ló; rendeltetésszerűen, kocsiba fogva, és hogy el ne sza­baduljon. az útonálló állatot gaz­dája kötéllel vastagon — több csomóval — egv sokat látott akácfához pányvázta. Nos, ezt a pányvát kellett sofőrünknek ki­oldania, hogy az igavonót hát­rébb curikkoltatva. szabad utat nyisson sokszorosan nagyobb ló- erejű autóbuszának. Igv közlekedünk (és bújócská- zunk) manapság. Benzin táplálta és zebra őriz­te (?) játékos kedvünk, vajon, milven meglepetéseket tartogat még? Kohl Antal Űtonállás Kitüntetések november 7-e alkalmából A Szakszervezeti Munkáért ki­tüntetés arany fokozatát kapta Ekker Lajos, a Szakszervezetek Megyei Tanácsa munkavédelmi felügyelője. Az MHSZ Kiváló Munkáért érem arany fokozatát kapta dr. Mariska György nyugdíjas (Kis- kunmajsa), Rábai István MHSZ- főelőadó (Kecskemét), Varga Já­nos MHSZ-gépjárműszerelő (Kecskemét). Az MHSZ Kiváló Munkáért érem ezüst fokozatát vette át Jakus István, a Kalo­csa városi pártbizottság munka­társa, Tímár Sándor határőr al­ezredes, Lei János, a Kalocsa városi pártbizottság munkatár­sa, Szabó László, a Kiskunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság autószerelője, Hartyányi Sándor MHSZ-gépjárművezető-oktató (Bácsalmás), Dalcó Pál, MHSZ- éjjeliőr (Kecskemét). Az MHSZ Kiváló Munkáért érem bronz fo­kozatát kapta Hosszú László ta­nító (Harta), Rázsó János, a du- navecsei Nagyközségi Tanács költségvetési üzemének csősze­relője, örsi Bálint, a solti Ve­gyesipari Szövetkezet elnöke, Németh István, a szalkszentmár- toni postahivatal vezetője, Dö­mötör Ambrus, a Bács-Kiskun megyei KPM vizsgabizottság el­nöke, Paprika Imre, Bálint Al­bert és Börcsök Mihály a Ganz- MÁVAG kiskunhalasi gyáregy­ségének esztergályosai, Vezdán János határőr főtörzsőrmester, Ba­ri István MHSZ-főelőadó (Kecs­kemét), Ország Pál MHSZ-kar- bantartó (Kecskemét). Markella Lászlóné MHSZ-előadó (Kiskun­halas). Kiváló Vasutas kitüntetést vett át Önódi József, a kiskun- halasi üzemfőnökség vezető okta­tója. Kalocsai Antal, a MÉH kecs­keméti körzeti telepének rako­dógépkezelője Kiváló Munkáért kitüntetést kapott. DÖNTÖTT A LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG Az élettárs jogai ,Egy fiatal tisztviselő és egy elvált asszony tizen­öt évvel ezelőtt ismerkedett meg egymással. Ké­sőbb a férfi részletfizetésre öröklakást vásárolt, majd az asszony is, mint élettárs, odaköltözött és a törlesztéseket közösen fizették. Négy évig éltek együtt, azután a tisztviselő megmondta: mást sze­ret és azt feleségül is vette. Az elhagyott asszony a házaspár ellen pert indított. Ebben annak ki­mondását kérte, hogy az öröklakás fele része „élet­társi közös szerzés” címén őt illeti meg, egyben azt is kívánta, hogy a lakás kizárólagos használatára őt jogosítsák fel és a házaspár onnan költözzék el. Az elsőfokú bíróság döntése szerint az elvált asz- szonyt a lakás négytized, a másodfokú bíróság sze­rint fele része illeti meg és a házaspárt a lakás ki­ürítésére kötelezték. Törvényességi óvásra az ügy a Legfelsőbb Bíróság elé került, és így mód nyílt arra, hogy az élettársi jogokkal kapcsolatos állás­pontot tisztázza. — Előfordulhat, hogy házas- vagy élettársak nein laknak együtt, mégis gazdasági közösségben élnek — hangzik a határozat. — A közös lakás az élet­társi kapcsolatnak nem előfeltétele^ Ilyenkor azon­ban különös gonddal kell vizsgálni, vajon csak ér­zelmi kapcsolat vagy ezen túlmenően, gazdasági kö­zösség is volt-e közöttük. Ez utóbbit nem jelenti, ha alkalmanként ajándékot adtak egymásnak vagy valamelyik kettejük részére főzött, mosott. — Ebben az ügyben a per adatai azt mutatják, hogy amíg nem költöztek össze, mindegyik meg­tartotta gazdasági és életviteli önállóságát. így pél­dául egymás szüleivel, hozzátartozóival kapcsola­tuk nem volt. Ezért újabb bizonyítási eljárással tisztázni kell, hogy az élettársi viszony mikor kez­dődött. Csak ezután lehet eldönteni, hogy az örök­lakás közös vagyonuk-e? Amennyiben az derülne ki, hogy még az asszony beköltözése előtt élettársi kapcsolat volt közöttük és a lakást ez idő alatt sze­rezték, úgy a tulajdonjog hozzájárulásuk arányában illeti meg eket. Ennek eldöntésére mindkettőjük jö­vedelmi viszonyait tisztázni kell. Ha azonban az állapítható meg, hogy az élettársi kapcsolat az asz- szony beköltözése után kezdődött, tulajdoni igény nem illeti mag, csak a ráfordított összeget követel­heti vissza és a tisztviselőt nem lehet a lakás elha­gyására kötelezni. De még abban az esetben is, ha az asszony tulajdoni igénye, fennáll és a házaspár­nak el kell költöznie, elhelyezésükről neki kell gon­doskodnia. Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság núndkét alsófokú ítéletet hatályon kívül helyezte és aö||lső- fokú bíróságot új eljárás lefolytatására kötelezte. Fűthetetlen lakások Az egyik községben egy mezőgazdasági termelő­szövetkezeti részleg négylakásos társasházat épített. Amikor a tulajdonosok beköltöztek, ITiderült: két lakás nem fűthető, mert a kémények rosszak! Á hi­bák kijavításától azonban a tsz mereven elzárkó­zott. ezért a két lakástulajdonos kártérítési pert in­dított ellene. Ebben arra hivatkoztak, hogy a kémé­nyek ki sem javíthatók, emiatt elektromos fűtést kívánnák fölszereltetni, de ennek költsége a tsz-t terheli. Az alsófokon eljárt bíróságok által kihallgatott szakértők szerint a kivitelezési tervet az építtetők bocsátották rendelkezésre, ez azonban hibás volt. Amennyiben a lakásokban befűtenének. a keletkező nagy füst miatt az ott^tartózkodás életveszélyes len­ne. A javítás csak akkor végezhető el, ha előbb a lakók kiköltöznek. A járásbíróság, majd a megyei bíróság ellentétes ítéletei ellen emelt törvényességi óvásra a Legfelsőbb Bíróság mindkét döntést hatá­lyon kívül helyezte és az ügyben új eljárást rendelt el: — Hibás teljesítés miatt a tsz szavatossági fele­lősséggel tartozik — mondta ki a határozat. — Ha a kijavítást megfelelő határidőre nem vállalja, a lakástulajdonosoknak joguk van a terhére mással elvégeztetni. — Tény, hogy a terv nem volt megfelelő, de en­nek hibáját a tsz műszaki szakemberekkel rendel­kező részlegének fel kellett volna ismernie — hang­zik tovább a határozat. — Köteles lett volna erre az építtetők figyelmét fölhívni és kijavítást kérni. Ezt azonban elmulasztotta, ezért kármegosztást nem igényelhet. A Legfelsőbb Bíróság már több döntés­ben kimondta: a létesítmény hibátlanságáért a ki­vitelező az építtetőkkel szemben önállóan felel. Ez alól a tervező esetleges mulasztása nem mentesít. Kármegosztásra csak akkof van lehetőség, ha az építtető olyan felróható magatartást tanúsít, amely- ivei a kár bekövetkezéséhez maga is közrehatott. Végül a Legfefsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy más. korszerű fűtési mód létesítése esetén a laká­sok forgalmi értéke növekedik, és a kártérítés ösz- szegének megállapításánál ezt figyelembe kell ven­ni. H. E. • Elmélet... • ... és gya­korlat.

Next

/
Thumbnails
Contents