Petőfi Népe, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

1982. szeptember 11. • PETŐFI NÉPE • ä Az összehasonlítás mindig számvetés is. A tudatunkban ak­kor is viszonyítunk, ha éppen nincs lehetőségünk a konkrét megfeleltetésre. Arra a kérdésre, hogy valóban korszerű-e a mi mai építészetünk, úgy is választ kap­hatunk, ha megkérdezünk olya­nokat, akik esetleg már másként, a miénktől eltérően csinálják. Például a Német Szövetségi Köz­társaságban, ahonnét Paul' Jes­berg, az építészmérnök-szövetség lapjának, a Baukultur-nak főszer­kesztője is érkezett, hogy svájci, svéd, dán, spanyol újságírók tár­saságában Magyarország építésze­tét tanulmányozza. A szakíróval Kecskeméten váltottunk szót. — Kinek íródik a Baukultur? — Ez szakmai lap, így elsősor­ban építészek, építőmérnökök torgatják haszonnal. De a nagy- közönség, minden érdeklődő szá­mára is hozzáférhető, megvásá­rolható. — Mi a szerkesztés alapelve? — Tájékoztatni a szakembere­ket — ideértve természetesen az építési vállalkozókat is — minden olyan törekvésről, folyamatról, amely az építészetben fontos. Hogy miként lehet ma jobban, szebben építkezni, egyszóval em­beribbé tenni a lakókörnyezetet. — Ez utóbbi érdekel minket is a legjobban itt Magyarországon. Az ön véleménye szerint melyek az alapkérdések? — A közlekedésszervezés meg­oldása, valamint az uniformizált lakótelepek egyhangúságának fel­oldása. A kettő természetesen összefügg egymással. A változa­tossághoz az szükséges, hogy kis lakóegységek jöjjenek létre a ha­talmas telepek helyett. Olyan in­tim lakóegyütteseket alakítsunk ki, amelyek valódi teret és ismét értelmet adnak az emberek egy­más közötti kapcsolatának. Mi most az ország újra felépítésén dolgozunk, s eközben kell jóvá­tenni az eddig elkövetett összes hibát. Azt azonban már tudjuk, hogy az NSZK-ban soha többé nem fogunk lakótelepet építeni! — Az elmondottakkal kapcso­latban két kérdésem is van. Az első: Nem túlságosan lassú és drága ez az átépítés? — De, valóban költségigényes. Olyannyira, hogy az állami la­kásépítés nálunk már megszűnt. Az országot, a tartományt, vagy a várost terhelő költségek olyan magasak lennének, amilyet a kö­zösség már nem tudna fedezni. Most a magánlakás-építést szor­galmazzuk, és arra törekszünk, hogy a lakások felszereltségének színvonalát lejjebb szállítsuk. Így a jövőbeni bérlő majd maga is invesztálhat. Igény és szándék az is, hogy legfeljebb háromszintes, belső udvarokkal tagolt, mozgal­mas homlokzatú, alaprajzú épület jöjjön létre. Természetesen ez a folyamat hosszú. Mert az utca, a sétány, a ház ie részletenként épül meg, és csak a végén vesszük észre, hogy a környezet teljesen átalakult, szebb lett. De a javí­tás azért is sokáig tart, mert az általam említett változtatás az építészeti struktúra egészének is­mételt átgondolását követeli. Be­leértve ebbe már a szakember- képzést is. Ehhez pedig nemcsak időre, hanem hathatós támoga­tásra is szükség van. — A másik kérdés, amire az imént utaltam: vajon a „lakótele­pi korszakot", mint közbeeső lép­csőfokot, át lehet-e ugórni? — Amikor azt mondtam, mi többet már nem építünk, az a jövőre vonatkozott. De azt senki sem vitatja, hogy a lakótelep egy bizonyos időszakban szükséges volt. — Mi a mostani magyarországi látogatás célja? — Röviden: megnézni, hogy a szakmában itt mi történik. Az életkörülmények közvetlenül — egy az egyben — nem hasonlít­hatók össze egyik országéval sem, de azt mindenütt megfigyelhet­jük, itt is, hogyan használják ki a lehetőségeket az életfeltételek javítására. — És mit vett észre? — 1974 óta rendszeresen járok Magyarországra, s most nagyon meglepődtem a változásokon. Ta­pasztalataim szerint a minőség sokkal jobb, mint volt, a lakó­környezet ma magasabb igénye­ket elégíti ki, és a szakemberek igyekeznek megtalálni az optimu­mot. — Köszönjük a beszélgetést. Viczi Tamás VENDÉGÜNK VOLT A Baukultur főszerkesztője, Paul Jesberg „ÉLJEN A HAZAI IPAR” Vasgyár a homokon A miniszteriális és a városi urak kocsijai meg-megzök- kentek a Halasi utat csúfító pocsolyákban 1907. október 29-én. Megkönnyebbülve kászálódtak le a föllobogózott Kecs­keméti Gazdasági Gépgyár és Vasöntöde kapujában. Bank­emberek, helyi előkelőségek fogadták a második kecskeméti gyáravatásra hivatalosokat. Nagy vállalkozás volt az oszt­rák tőkéből épített konzervgyár üzembe helyezése is, de a barackbefőzés látványánál izgalmasabb a vasöntésé. teljesítményű automata öntöde. Nyereséges mérlegek Megéljenezték a vasolvasztót, a gépteremben is akadt néznivaló. Az öntöde kíváncsi, ámuló gyere­kekké varázsolta mindnyájukat. Tűz és vas küzdött a kemencé­ben! Bőrkötényes emberek igaz­gatták a lángfolyamot egy előre elkészített hatalmas táblára. Cseppfolyósra lágyított fémből rajzolódott ki a lelkesítő jelmon­dat: Éljen a hazai ipar. A banketten már nagy gyárvá­rosnak álmodták sokan Kecske­métet, gratuláltak az Amerikából hozott pénzüket az új vállalkozás­ba fektető Révész testvéreknek, a friss alapítású helyi Közgazdasági Bank vezérférfiainak. Hatvannyolc ember dolgozott a Farkas és Karácsonyi építőmeste­rek ügyességét dicsérő négy épü­letben. A kezdeti százezer koro­nás alaptőkét csakhamar kétsze­resére növelték. A volt gyufagyár mellett újabb telket vásároltak hosszú lejáratú részletre. Az első mérleg 33 817 korona nyereséget mutatott. Haszonnal zárták a má­sodik gazdasági évet is. 1911-ben is kaptak osztalékot a részvénye­sek. A kimutatások szerint jól jö­vedelmezett a mezőgazdasági kis­gépek, szőlőprések, darálók, ko­vácstűzhelyek gyártása, bérmun­kák vállalása. A bank manipulációja A gyár százhúsz alkalmazottja, a város közvéleménye alig akarta elhinni a fölháborodott munkás­lap hírét: „Eladják a vasgyárat!” A Magyar Alföld 1912. augusztus 4-i számából értesültek sokan ar­ról: már itt jártak az Országos Központi Hitelszövetkezet képvi­selői, hogy a részvényeseket be­csapva megmentsék a bankot. A munkáslap tárta fel a teljes igazságot. A mai kifejezéssel szól­va zöldmezős beruházás megfelelő infrastruktúra, jó szakemberek, kellő gyakorlat hiányában nem állta a versenyt. Keserűen panasz­kodott Bencetlentner Jenő kohó­mérnök, üzemvezető: „Mi csak egy kissé drágán és keveset ter­meltünk, de ennek oka volt egy­részt a bank, amely ígérete elle­nére az öntöde fejlesztésére'sem­mit sem áldozott, és oka volt Kecs­keméti Adolf elnök, aki ennél töb­bet termelni nem engedett, holott tudnivaló, hogy minden körülmé­nyek között egyedül a tömeges termelés biztosítja az olcsó gyár­tást. De persze, a bank folyton csőddel küszködött és attól kellett tartani, hogy a tömeges gyártás­sal járó nagyobb munkabéreket nem lesz képes kifizetni. Azt sze­rette volna, hogy csak harminc munkással dolgozzon ..Kilenc százalék kamatot szedtek befekte­tett tőkéjük után, pedig a korsze­rűtlen gépekkel felszerelt üzem ésszerű támogatással állta volna a versenyt. Még ócska gépeivel is többet gyárthatott volna — mint ezt a Magyar Alföld kifejtette —, ha tisztességes munkabérekkel, szakképzettebb munkásokat fog­lalkoztatva kihasználják a teljes kapacitást. A manipulált bukás elriasztotta a helyi tőkét, megakadályozta a helyi ipar égetően szükséges fej­lesztését. Az 1916-ban leégett üze­met egy családi részvénytársaság vette át az első világháború után. A gyár lényegében máig válto­zatlan profilja 1927-ben alakult ki. A németországi Bodengöhrböl egy mérnököt és egy öntőmestert hívtak Kecskemétre, innen né­hány szakembert küldtek ottani • Elkészült a régen várt. nagy (Straszer András felvétele) tapasztalatcserére egészségügyi cikkek és fürdőkádak gyártásának elsajátítására. Az első kádak A világgazdasági válság után megnövekedett termékeik iránt az érdeklődés. Főként exportra dol­goztak. 1924-ben már — mint a Kecskeméti Közlöny augusztus 31 -i cikkéből is értesülhetünk er­ről — naponta 115 — egyenként 65—70 kilós, kisméretű — kádat készítettek. ötvenezer mázsa nyersvasat, tízezer mázsa olvasz­tókokszot és ugyanennyi minta­homokot használtak fel évente. A kezdeti nehéz éveket felidéző öreg munkás, Dudogh Pál akkor nem szólhatott a szakszervezeti mozga­lomról, a bérharcokról. A felszabadulás után fejlődött nagyüzemmé a kádgyár. 1946-ban gyújtották be újra a zománcozó- ' kemencéket. Az államosítás tette lehetővé hatalmas fejlesztési ter­vek kidolgozását. Az új öntödé­vel, a három vasolvasztó kúpoló- val megkétszereződött az 1907 óta többször bővített üzem területe. Az 1959-ben gyáregységnek minő­sített, a Zománcipari Művek szer­vezetében működő gyár csak fél­automata gépsorok beállításától remélhette, hogy meg tud felelni a növekvő igényeknek. Óriási építkezések kezdődtek hazánkban, és tengerentúli országokból is vá­sároltak kecskeméti kádakat. 1963 —64-ben nagyszabású felújításra került sor. Az első gépi úton elő­állított kád 1966 decemberében készült. A következő év elején házi ünnepségen adták át az álla­mosítás óta gyártott egymilliomo- dik fürdőkádat. Munkásmozgalmi bázis A koalíciós időkben a helyi munkásmozgalom szilárd bázisa volt a gépgyár. A kibontakozó munkaversenyek során gyakran és indokkal írtak a lapok az él­munkások, brigádok kiemelkedő munkateljesítményeiről. Közben a gyár létszáma több mint tizenkét­szerese lett az 1907-esnek. A 75 esztendős iparvállalat tör­ténetének utolsó évtizedét nagy tervek és nagy gondok időszaka­ként tartja majd nyilván a gyár­történet. Itt csak annyit írhatunk, hogy immár úgy hozzátartozik Kecskeméthez első gépgyára, ön­tödéje, mint a várost övező gyü­mölcsligetek látványa. Múltja és helyzete egyaránt arra ösztönzi az illetékeseket, hogy minden lehet­séges módon újabb felvirágzás­hoz segítsék az idén újra önálló Kecskeméti Zemánc- és Kádgyá­rat. Heltai Nándor Miért? Egy napon a dédi megszö­kött Tulajdonképpen várható volt, hogy ez lesz a vége a do­lognak, mert már fél éve egé­szen furcsán viselkedett. Az­zal kezdődött, hogy lehozta a lomtárnak használt mosókony­hából a megboldogult dédpapa írógépét. Majdnem a fél nyug­díja ráment, hogy rendbeho­zassa. Aztán elkezdett talpalni megrendelésekért. Erőfeszítései természetesen sikerrel jártak. Hamarosan nem látszott ki a munkából. Gépelt reggel, amíg a család aludt, gépelt délután, mert akkor hál’ istennek né­hány órára egyedül maradt, és gépelt éjszaka, a nagyfilm és az utolsó híradó után, amikor már senki nem törődött vele, hogy mit csinál. Fillérekért dolgozott. Csak azért volt némi haszna, mert a papírt és az indigói az uno­kájától kapta mindig, a gép­szalagot pedig a lánya „szállí­totta". „Nem a pénzért teszem — mondogatta —, a jócselekedet a fontos". Csak egyetlen szépséghibája volt a dolognak. A dédi ki nem állhatta a gépzajt. A fül­dugók, amelyeket készített ma­gának — nem váltak be. Elő­keresett hát egy régi barhent bugyogót, ami nehezen szárad, és alkalmas borogatásnak. De még így is gyakran lehetett látni éjszakánként, amint a mosogatóba hajtja a fejét, és hideg vizet enged a tarkójára; hátha attól elmúlik a kínzó főfájás. Hamarosan a kezei is fel­mondták a szolgálatot. Az egész család csuklószorítót ke­resett az öregasszonynak, de hiába. Egyszer aztán arra men­tek haza, hogy a dédi felszab­ta a lánya fűzőjét apró da­rabkákra, s a kisgyerek utolsó gumipelenkájából szorítóköté­seket csinált. Persze, ezzel még nem oldott meg minden problémát, hi­szen ujjhegyei az erős gépe­léstől kirojtosodtak, mint egy varrólánynak. De a dédi ötle­tes asszony; erre is talált meg­oldást. Vásárolt magának egy tucat gyűszűt. Ettől kezdve, ha dolgozott, még a harmadik szomszédban sem tudtak alud­ni a kopogástól. És ezután jöttek az igazi bajok. A dédi eljárt kasszíroz­ni a megrendelőihez. A család aggódott, mert a dédi már ré­gen elfelejtett közlekedni — bár az unokája szerint soha nem is tanult meg igazán. Egy ilyen kasszírozó kör­úton talált rá aztán az igazi szerelemre. A dédi nyolcvan­két éves volt, a bácsi alig múlt nyolcvanöt. Sétálni jártak, meg fagylal- tozni, és meghányták vetették a világ sorát. A bácsi igazi lo­vag volt. A dédi Erzsébet-nap- ra még egy nagy kosár vörös szegfűt is kapott. Teljesen el­gyengült a meglepetéstől. A ny­ugira, hogy még azt is meg­ígérte a családnak, hogy nem marad ki többet este nyolc után, inkább meghívja a lo­vagját magához egy csésze ká­véra. Aztán jött a vég. A bácsi elköltözött vidékre a gyerme­keihez. A dédi egyedül ma­radt. Kezdődött megint elöl­ről a dühödt gépelés. A család veszekedett érte. Még a gép­papírt is elszedték tőle, csak annyit hagytak nála, amennyi szerintük egy napra elég. Még a levelezését is ellenőrizni kezdték, nehogy „rossz hírt” kapjon, már azt sem enged­ték, hogy egyedül menjen a csarnokba. Hogy alkudni kezd­jen a kofákkal? Azt végképp megtiltották. A dédi egyre furcsább dol­gokat művelt. Ha a lánya fő­zött, megcukrozta a levest, s ha kérdőre vonták, „hja, a sze­nilitás" — felelte, és furcsán mosolygott. Máskor elzárta az egész család ebédjét, majd el­vonult templomba. Már idegor­vost akartak hívni hozzá, s hogy megakadályozzák a tár­gyak állandó eltűnését, foko­zottabban ellenőrizték őt. Egy napon aztán a dédi le­szaladt élesztőért. Délelőtt ti­zenegykor. A rendőrséget este hatkor értesítette a család. Nyolcra már végigtelefonálták a város összes közkórházát. Közben természetesen felke­resték a dédi összes barátját és üzletfelét. Pedig nem kellett volna messzire menniük. A dédi es­te hattól a sarkon levő ele­gáns presszóban volt. Egy gyo­morkeserű, egy hubertus és a házmester társaságában üldö­gélt. Amikor a család egyik tagja rátalált, éppen totótip- peket cseréltek. — Miért csinálod ezt velem? — zokogta a lánya, amikor hazaért. Azóta már rájött, kár ag­gódnia. A dédi továbbra is megszökik időnként. Egy nap­ra, olykor egy hétre is..Es nem szól senkinek. Ilyenkor nem veszi be szívgyógyszerét, pör­költet eszik sok kenyérrel, és idegen férfiakkal ismerkedik. — A rendőrségen már is­mernek minket — meséli a lánya —, s ha ők nem tudnak semmit a dédiről, a mentőket már nem is szoktuk hívni. A körzeti orvos is — ha szólunk neki — csak annyit kérdez: dé­di? S már teszi is a táskába a szükséges injekciókat, ame­lyeket majd a nagymamának fog beadni. A család — a nagymamák, a nagypapák (a dédi gyerekei), az unokák, a menyek, a vők és az apró gyerekek az egészből nem értenek semmit. És ha előkerül szegény, napokig bombázzák a kérdéseikkel. Folyton azt kérdezik tőle: de hát miért? Nagy Ida Lübecki zenekar vendégszereplése Az Erdei Ferenc Megyei Műve­lődési Központ és a Kodály-isko- la közös rendezésében a múlt hé-' ten adott hangversenyt a lübecki (NSZK) Johanneum Iskola kama­razenekara és fúvósegyüttese a Kodály-iskola hangversenytermé­ben. Az együttesben muzsikáló fiatalok, középiskolások és az in­tézmény, ahol tanulmányaikat végzik nem elsősorban zenei pá­lyára, hanem különböző tudomá­nyok elsajátítására készíti fel őket. Már a koncert első perceiben kiderült, hogy a zenével való kap­csolatuk nagyon szoros, és a sok évszázados hagyományokra épülő stílusismeretük hibátlan. Hang­szerkezelésükben viszont hiányos­ságok voltak tapasztalhatók — el­sősorban a vonósoknál —, de az ebből adódó bizonytalanságok vé­gül is nem befolyásolták a művek hangulatát és az egységes elkép­zelés megvalósulását. Az esten VÁLASZ CIKKÜNKRE Távhívás hétvégeken Értesítem, hogy a Petőfi Népe 1982. szeptember 1-i számában a Felsőszentiván postahivatal nyit­vatartási idejére vonatkozó meg­állapítást megvizsgáltam. A cikk­hez kiegészítésként közlöm, hogy a postahivatalok nyitvatartási ide­jét az ötnapos munkahét beveze­tését követően a Postavezérigaz­gatóság központilag szabályozta. A kisebb hivatalok szombati zár- vatartásával egyidejűleg pénteken egy órával hosszabb lett az ügy­felek rendelkezésére álló nyitva­tartási idő. A posta ezzel párhu­zamosan kiterjesztette szolgálta­tásait: a községekben a segélykérő nyilvános állomásokról — a díj utólagos megfizetése mellett — tá­volsági beszélgetést folytathatnak és táviratot adhatnak fel az igény­bevevők. Dr. Lénárd László igazgatóhelyettes közreműködő rézfúvósok nagyon magas szintű produkciót nyújtot­tak. Az együttes művészeti veze­tője és karmestere Heinz Arit ki­tűnő betanító munkát végzett, a megszólaltatott művek nagyobb részénél karmester nélkül, belső irányítással játszott a zenekar. A hangverseny első művében, Albinoni Trombitaversenyében a szólista Matthias Höfs trombita­hangjának szépségével, fényével és könnyedségével ragadtatta el hallgatóit. A következő mű Bach E-dúr hegedűversenye volt Chris­toph Klatt szólójátékával, mely­nek dinamikusabb szélső tételei­nek előadása igen meggyőzően hatott, míg a lírikusabb középső tétel halványabbra sikerült. A koncert első felét Bartók: Román népi táncok című művének zene­kari változata zárta. A partitúrá­ban leírtakat nagyon pontosan megszólaltatták, s a közönség nagy örömmel fogadta Bartók művének előadását. A szünet után a magyar hang­versenypódiumokon ritkán hall­ható művek hangzottak el. Első­ként Dukas Peri című tánckölte­ményének rézfúvósokra írt fan­fárja szólalt meg, melyet ilyen fiatalokból álló együttesektől rit­kán hallható szép tónussal adtak elő. Kiváló felkészültségről tett tanúbizonyságot Rüdiger Pa- wassar, az együttes marimbajá- tékosa, aki Gordon Stovt két me­xikói táncát és Paul Smadbeck Etűdjét játszotta. Befejezésül Leonard Bernstein néger zenei elemeket tartalmazó darabja, a Három táncepizód hangzott el. A nagyzenekarrá egyesült társulat vidám, felszaba-. dúlt muzsikával örvendeztette meg a hallgatóságot, s az előadók­hoz hasonló korú közönség hosz- szan tartó tapssal köszönte meg az előadást. S. Gy. (Szabolcsi napok a hírős oá cos hun A Népművészeti Vállalat kecskeméti boltjában (Petőfi Sándor u. 10.) tíz napon át gyönyörködhetnek az érdeklődők Szabolcs-Szatmár megye népművészeti cikkeiben, és a szebbnél szebb hímzéseket, szőtteseket megvásárolhatják. ÖNT IS SZERETETTEL VARJUK! Sí % ;o: NÉPMŰVÉSZETI ÉS háziipari vállalat 1878

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents