Petőfi Népe, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-05 / 182. szám

■ 1982. augusztus 5. # PETŐFI NÉPE • 3 A JÁNOSHALMI NEMZETKÖZI ÉPÍTŐTÁBORBAN A munkában is megtalálták a közös nyelvet Milyen lehet az élet egy olyan nemzetközi építő­táborban, amely nagyközségben, ráadásul a határ­tól jól benyúló bekötőút végén, választja ki a te­lephelyét? Errefelé csak a kóbor újságíró jár. Egyszercsak megáll egy piros Fiat: szerencsém van, nem kell tovább gyalogolnom. Szűcs László bűvész Szegedről érkezett Jánoshalmára, ő lesz az est fénypontja. Miután a táborban egy lélek sem található, így együtt gurulunk be a nagyközségbe, a helyőrségi művelődési otthonba. Itt aztán nagy a nyüzsgés, diszkózik az ötvenfős sereg. Félbesza­kad a zene, előkerül a cilinderből a galamb, pe­regnek a kártyák. A trükköket egyaránt értik és csodálják a táborozok. A jánoshalmi téesz-közi vállalkozás és a sze­gedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola már évek óta „összedolgozik”. A vállalat megteremtette a feltételeket, s munkát adott. A főiskola pedig kül­földi baráti intézményei hallgatóinak nyújt lehe­tőséget, hogy némi pénz ellenében dolgozhassa­nak, s a napi munka után kellőképpen ki is kap­csolódjanak. HAJÓSIAK ÜRÜGYÉN • A szőlőben kezdték... * ...a barac kosban folytatták a munkát. Amikor Bécsi Kati, negyedéves szegedi főiskolás elmeséli, hogy milyen sokféle programot szer­veztek a táborlakóknak, csodál­kozom: mikor pihennek? — Minden este foglalt!' Volt már Delfin-koncert, filmvetítés, diszkó. Hétvégeken kirándulunk, a Szelidi-tónál bográcsban főz­tünk. Szegeden a Háry Jánost lát­tuk, elmentünk a SZIN-re is. Most a bűvész bemutatkozása vah soron. Tervezünk még focigiecs- cseket, pincelátogatást... — Volt-e már táborvezető? — Még nem. Konzultáltam az eddigiekkel még Szegeden. Előre megterveztük a programokat, se­gítséget kaptunk a főiskolától, és a jánoshalmiaktól is. A téesz- közi vállalkozás autóbuszával uta­zunk, a helyőrségi művelődési otthonban rendezzük esti össze­jöveteleinket. — Vannak-e nehézségek? — kérdezem Szabados Kristóftól, aki a németek tolmácsa. Évek óta megszervezik ezt a tábort, s furcsa, hogy még min­dig nincs munkaruha. Vagy: meglephetnék a diákságot címkés sapkákkal, trikókkal. A kereseti lehetőség elgondolkodtat: volt olyan nap, amikor kevesebb jött essze, mint amikor az esős nap áilópénzét kaptuk. Az anyagiakról beszélget éppen Bécsi Katalin táborvezető és Horváth György igazgató, vala­mint Csényi László párttitkár. Türelmesen végighallgatom, majd a munkaadóké a szó: — Csúcsidőben vagyunk, a gyü­mölcs leszedését diákok nélkül nehezen oldanánk meg: munka­erőgondjainkon enyhítenek a tá­borozok. Először a szőlőben ga­zoltak, most a barackot szedik. — Elégedettek-e a munkájuk­kal? — Igen. Teljesítményre dolgoz­nak, tehát mindenkinek érdeke, hogy jó munkát végezzen, ez azonban a gyümölcs minőségén is múlik.' Mi szállásoljuk el őket, ebédet, vacsorát adunk, és a szál­lítást is megoldjuk. Ha utána számolok: a három hét alatt ezer- ezerkétszáz forintot kereshetnek a külföldi hallgatók. Kati figyel, szeretné minden­kinek a legmagasabb összeget. Állandóan nála van a munka­napló, írja a teljesítményeket, ki­számolja a napi béreket. Ez az el­ső tábora, bizonyítani akar. A munka befejeztével egyhetes or­szágjáró túrára készülnek: Pécs­re, és a Balatonhoz.''Oda valóban kell a jó magyar forint, s ezért a munkáért tényleg nem túl sok az előbb említett végösszeg. A szovjet csoportot Csecsur Gábor, az ungvári egyetem fran­cia—angol szakos tanára vezeti. Húszán jöttek, egy héttel később. Hogy behozzák hátrányukat, még akkor is dolgoztak, amikor esett az eső. — De ki is sütött azonnal a nap! — nevet Gábor. Fizikusok, biológusok, vegyészek, nyelvsza­kosok és orvosegyetemisták van­nak itt. Készülünk a nemzeti es­tünkre, saslikot sütünk, népi tánc is lesz, vetélkedővel egybekötve. — Ügy tudom, Ukrajnában is táboroznak szegediek ... — A határon találkoztak a sze­gediek a szovjet csoporttal. Jó baráti kapcsolatot alakítottunk ki az ungváriakkal, szeretnénk to­vábbra is együttműködni. Oda­kint paradicsomot, paprikát szed­nek a szegedi főiskolások — tájé­koztat Berezvai Márta, aki az orosz tolmács szerepkörét vállal­ta el. • Hárman a táborvezetőségből: Török Ferenc, Bécsi Kati és Szabados Kristóf. Egy- jókedvű társaságra figye­lek fel, ők Szlovákiában a nyitrai tanárképző főiskqián 'tanulnak. Arról diskurálnak, hogy milyen legyen a nemzeti bemutatkozó estjük. Bakos Líviával váltunk néhány szót, aki Dunaszerdahely- ről jött Jánoshalmára: — Németek, oroszok, szlovákok, magyarok együtt vagyunk a ba­rackosban, és közösen szórako- ' zunk is. Nyelvi nehézségekről nem be­szélhetnek a jánoshalmi nemzet­közi építőtáborban. A németek angolul, oroszul is társalognak, a nyitraiák magyarul és oroszul. A szovjetek pedig németül is. Elmondhatják, hogy a munká­ban is megtalálták a közös nyel­vet. Borzák Tibor ELNÉPTELENEDÉS VAGY ÁTRENDEZŐDÉS? L Szállások világa Keserűtelek, Gombolyag, Pécsiszállás, Felsőerek. öregtény és tár­saik: amolyan mini falvak, szétszórt, aprócska települések Kalocsa, Szakmár és a Szelidi-tó háromszögében, egymás közelében, egymás­tól olykor mégis annyira távol. Itt ragadt jelei egy régi világnak, bizonyítékai az ellentmondásoknak. Egy valamikor életképes, sajá­tos településforma átrendeződő világa. Élmény az ittlét annak, aki erre a különös vidékre elvetődik, „ahol a madár se jár” — monda­nám, ha a fogyó családok alig kihűlt helyein nem éppen a madarak adnák bőségesen az életjeleket. Többszöri — nappali, esti — láto­gatásom bőséges és sokféle élményeit igyekszem mások elé tárni e cikksorozatban. Közelítések „Miért csak a tízemeletesek környékét járjátok? Miért men­tek olyan előszeretettel legin­kább oida riportútra, ahová tü­körsima utak vezetnek? Mintha talán nem lenne éppen elég olyan hely Bács-Kiskunban, amit isten háta mögöttinek lehet nevez­ni! Menjetek el a szakmári szál­lásokra, nézzétek ott körül ala­posan,,» meglátjátok hányféle élet van. minálunk!” így do- hogott-biztatott az egyik ismerő­söm Kecskeméten. Kalocsán ez a téma szóbake- rült a tanácsházán- Dr. Geri István elnök elmondta, hogy őket nagyon is közelről érinti a téma, (hiszen jelenleg a Kalocsá­«I ra betelepülő lakosság nyolcvan százaléka a szállásokról érkezik. Ezek sajnos, elnéptelenednek egyre jobban. Fogyóban a meg- tar-tóerő, iskola nincs keivés a kulturális lehetőség. Jövedelem­hez jutni lehet, ám kulturáltan élni már nehezebben- Különösen a fiataloknak nem jó ez. Mit le­hetne tenni? Jobban össze kel­lene fogni a városnak és az ér­dekelt községeknek; egy-egy szállás hervadását talán meg le­hetne akadályozni. Jó, gyerünk a szállásokra, <je először az anyaközségbe, Szak- márra. Farkas András tanács­elnök kifakad, mielőtt együtt indulunk szemrevételezni az aprócska településeket: — Kell-e, jó-d ezzel a témával foglalkozni ? Kénytelenek va­• Árva a szép kát, csak a madarak aczik. • Sokat elárul a régi életről ez a romos, üresen álló gombolyagi ház. JPásiíor Solti® feávóSeJcI) gyünk vele. •., Elvesznek ezek a szállások, nézze meg a helyszí­nen a bizonyítékokat. A felgyor­sult élet, a sokféle mozgás érez­teti a hatását itt is. Hogy mi lesz végül is? Annak az ember­nek az élete, aki itt él, egyre terhesebb- Tudja mit? Mostaná­ban- divat arról' beszélni, hogy mi lesz a kistelepülések sorsa. Miiért nem húsz évvel ezelőtt tettük ezt? A járási pártbizottság osztály- vezetője, Renke Ferenc mondja: — Gazdag múltú, érdekes te­lepülésforma a szállás. Valami­kor, nem is olyan régen még vi­rágzott ott az élet, gazdag Volt a népi hagyomány. Ez ugyan ma. is virágzik, de az emberek élete egyre nehezebb. Nincs erős téesz, kevés az értelmiségi, szinte alig létezik, egyre kevesebb a fiatal, sokan elköltöznek faluba, város­ba- Vannak viszont jelei a meg­maradásnak is. Egy kis történelem Lenyűgözően érdekes, izgal­mas könyv Bá.rth János monog­ráfiája a szállásokról. Ügy ol­vassa az ember, mint egy re­gényt, lapjain megelevenedik e különös világban élő emberek egykori élete. Története a tizen­nyolcadik század elejéig nyúlik vissza, amikor a kalocsai job- bágyparasztok kezdtek kiszivá­rogni, hogy zárt csoportokban pusztai szállásokat, alakítsanak ki- A gyakori árvíz miatt főleg a magasabban fekvő helyeket vá­lasztották ki, s elkezditek gazdál­kodni. Leginkább állattenyész­téssel foglalkoztak. (Ez a mai napig jellemző rájuk.) Az elkövetkező évtizedekben újabb és újabb kistelepülések jötték létre, s egyre inkább meg­szűnt a kettősség: kalocsai lak­helyüket feladva teljesen kint éltek a szállásokon, a családok. Egy jellemző számadat: 1769-ben már négyszáznegyvenhárom vá­rosi lakos (birtokolt földet a kör­nyéken- Szakmar, öregcsertő és Homokmégy községek akkor még ugyancsak szállások voltak, egé­szen 1891-ig. A ma mór erősen pusztuló Alsóereken a múlt szá­zad közepén hetven iskoláskorú -gyermek koptatta a padokat. Ak­koriban a szállásokon tizenöt úgynevezett „tanítói állomás” működött. A kalocsai tanácsnak ez az intézkedése országosan is úttörőnek számított­Érdekes módon félkör alakiban, Szakm ártól északra helyezkednek el a kistelepülések. Valamikor jóival több volt; ma összesen ki­lenc található közülük. Azaz va­lójában csak hat, mivel Keserű­telek és Résztelek „összenőtt, eggyé formálódott az időben, Ludasszálláson és Pécsiszállá­son szinte teljesen kihalt az élet. „Siralmas kimenni oda” — sóhajtott fel induláskor a ta­nácselnök- (Folytatjuk.) Varga Mihály Kell a teljesítmény Pontosabban szólva egy mű- I vész- vagy alko­tótábornak neve- ga zett ideiglenes in­tézmény léte kész­tett töprengésre. Még pontosabban a róla megjelent _ _ . _____ c ikk indít to- ■: vábbgondolásra, mivel nem jártam személyesen a hajósi művésztáborban- De többször is elol­vastam a vele foglalkozó beszámolót szabadságom Idején. Vagy inkább riportot? Lényegében mindegy. Az írás la­punkban jelent meg nemrég­Miközben az újságíró nézelődik, szeme előtt formálódnak azok az „alkotások”, amelyek nem szolgálják „majd sem­milyen formában művészeti életiünk hímevét, gazdagodá­sát”. S a szerző kénytelen nyomban hozzátenni nyomatékül: enyhén szólva. U-tána megkérdezi: „De ez a fontos itt?” Válaszában a szervező, a helyi művelődési ház igazgató­ja azt hangoztatja, hogy a művészi érték helyett elsősor­ban „ennek az egésznek a — hogy úgymondjam — közmű­velődési oldala” számít. Naponta ugyanis „sokan kerülnek j kapcsolatba a művészekkel és a művészettel” Igen- ám, de milyen művészettel? Azzal amelyik szemünk előtt formálódva kívül esik az esztétikum határain, amelyik­re csak fenntartásokkal és érezhető viszolygással tud utal­ni a cikk írója is? Akkor viszont mi ebből az egészbői a közművelődési haszon? Nem inkább kórról kellene beszélni? i Egyáltalán, kik hozzák világra ezeket a műveket a harminc táborlakó közül? Nagy Kristóf fafaragó vagy Bodri Ferenc grafikus? Nem hiszem- Saját jó színvonalukon alább Hajó­son vagy másutt sem adhatják. 'Nyilván mások lehetnek a tettesek. Valakik, akik szintén otthagynak maguk után egy „művet” emlékül- Vagy köszönetül? Esetleg avégett, hogy „gazdagítsák” a település művészeti életét? Nem ártana megnevezni azokat is, akik úgy vélik, hogy rangosabbá te­hetik egy mai település életét olyasmivel, ami mégsem szol­gálja semmilyen formában a művészet -gazdagodását. Hát ennyire igénytelenek lennének a hajósiak? -Ezt sem hiszem. Honnan származhatnak az ilyesfajta ellentmondások? Alighanem a koncepció és a jelleg hiányából. A kidolgozott karakter hiányából. Nem tudom ugyanis elfogadni — még minimális célként sem — akár egy művésztábor hitvallását, hc-gy ne törekedjék többre, mint „három teljes hét szoros kötelékben” való eltöltésére- Kevés, ha csak az dgyefceze1- érdemes figyelemre és dicséretre, s közben szemet huny un k a kényelmes magatartás —, a házfalas, pinceoldalas, nap­raforgós új közhelyek — és a létrehozandó érték hiánya fö­lött. Ha valamikor, manapság különösen kevés alkotói prog­ramnak az, hogy érezzük jól magunkat és találkozzunk a helybeli lakosakkal. Ezért a magamfajta nem-művészek há­rom hétre legalább három-négyezer forintot fizetnek egy üdü­lőben, turistaházban vagy másutt- Közben f irkálgathatok ked­vemre, játékosan és olyan- -irományokat, közhelyeket is el­követhetek, amelyek nem szolgálják művészi életünk gaz­dagodását. A gondnok viszont bizonyára nagy szemeket me­resztene, ha ezekből nyújtanék át egy kötegre valót a tá­vozáskor. Márpedig ha a művész nem esztétikai értéket te­remtő lény, akkor üdülő polgár vagy turista — egyék, alud­jék vagy lakjék éppen tábori körülmények -közt is. Ezért kevés a mérleg másik serpenyőjében- az, amit az akvarellis- ta mond hálálkodva: „Remek minden, nagyszerű. Köszönet érte. Nagyon hatnak a közvetlen tájélmények.” Mit mond­jak? Rám is. De ettől miég nem vagyok képzőművész- És — talán kiderül — nem lennék semennyiért olyan szervező sem, aki mellékesnek tartja az értéket, a teljesítményt. Hi­szen a világon mindehütt ez a döntő. Ez és elsősorban ez számít. Csak Hajóson nem? Bizony, jócskán sértő lehet maga a kérdés is. Általános­ságban- így hát azonnal elnézést kérek érte — a valódi ér­téket létrehozó és erre tudatosan készülő alkotóktól, vala- mimt azoktól, akik a gazdaságban, termelőmunkában, szel­lemiekben és szolgáltatásokban mindennap leteszik a ma­gukét közös asztalunkra- Több helyütt nem is akármilyen színvonalon végzik feladatukat. S a társadalom egyre töb­bet, jobbat, vár tőlük, tőlünk. Egyszerűen azért, mert nincs más választási lehetőség, s mert így nyílik nagyobb tér a képességeket mozgósító tettek előtt. iNem kérek viszont elnézést azoktól, akik például a mű- vésztáborokat csak holmi „játékos, hangulatos együttlét” alkalmaiként szervezik meg ahelyett, hogy minél előbb és célratörőbben kialakítanák értékközpontú hagyományait a sikeres alapozás után-, valóban hozzájárulnának szervezett előadásokkal, foglalkozásokkal, a szakmai ön- és továbbkép­zésekhez. A többé-kevésbé reményteljes — netán remény­telen- — amatőrök helyett is inkább bajai tanító- vagy kecs­keméti óvónőjelölteket hívnák .meg felkészültségüket gya- rapítandó, hogy közvetlen megfigyelések és gyakorlati ta­pasztalatok szolgálhassák majd a kicsinyek művészi neve­lését- Azokél, akik remélhetőleg igényesebbek lesznek fel­nőtt korukban, bizonyos alkotótáborok működtetésekor is. Lehet persze, hogy az újságcikk mutat hamis, felületes és töredékes képet- Ebben az esetben kár volt megjelentetni. Egyszerűen azért, mert nem ad értéket 'Ha viszont tényle­ges gondokra enged következtetni, akkor talán mégsem lá­tott hiába napvilágot- Igaz: így is, úgy is elkerülhetetlen a megújulási. Mindenki rossz autóbuszra szállt — Bocsásson meg, én még önt eddig nem láttam ezen az autó. buszon. Attól tartok, hogy élté-' vesztette a vonalat. Ne szakítson félbe leérem! Hiszen maga az el­lenkező irányba megy... De igen, mit magyaráz nekem itt, hi­szen én ezt jobban tudom! Már negyven éve járok ezen a vona­lon. Magát én még itt nem lát­tam. Pedig nekem igazán jó az emlékezőtehetségem.! Maga egy­szerűen rossz autóbuszra szállt. Ez nem a harminckettes, hanem az ötvenötös. Miért vitatkozik? Maga pedig legyen olyan kedves és ne avatkozzon bele — magá­hoz senki nem szólt. Egyébként magát is először látom itt. Kü­lönben az apja lehetnék! Négy. ven éve utazom ezen az autóbu­szon és maga akar engem kiok­tatni ... Ne kiabáljon, hé! Nem vagyok süket! Ez az ötvenötös. Ismétlem: az ötvenötös! De mi van magukkal, mit képzelnek? Mindenki túl akar kiabálni? Tu. dom, hogy ez nem a harmincket­tes, ez az ötvenötös vonal! Csak ne szakítson félbe, asszonyom! Most itt leszáll, átmegy a másik oldalra, mert rossz autóbuszra szállt. Kérem, adjanak neki utat! Tévedett... istenem. Fiatalság — bolondság. Nekem viszont az egész városi közlekedés a kisuj. jamban van. Maguk mind rossz autóbuszra szálltak! Ne kiabálja­nak! Ki tudja jobban, maguk, vagy én? Rendben van, megkér­dezzük a vezetőt. Vezető elvtárs, ez milyen vonal? Mit jelentsen ez? Maga úgy táncol, ahogy ők fütyülnek? Ezek szerint indulás. kor rosszul igazították el! Egyál­talán hogy mert részegen a volán mellé ülni?! Hová visz minket?! Mi ez? Nem tudja, hol jár az öt. venötös?! Azonnal forduljon jobb. ra!!!... És most mégegyszer jobbra!!!.. , Így, Ugye, most már maguk is látják, hogy mindany- nyian rossz autóbuszra szálltak? Irta: Otto Novozsikov Ford.: Lipcsey Júlia • Bécsi Katalin: Még otthon a programokat. megszerveztük • Bakos Lívia: pihenőidő nincs!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents