Petőfi Népe, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-07 / 157. szám

1982. július 7. • PETŐFI NÉPE • 3 KECSKEMETI PAJTÁSOK ORFUN Táborozni nagyon jó! Néhány perce csak, hogy vége a viharnak: kicsavart egy fát, majdnem elvitte a Két Balkéz raj sátrát; de már Pécs felé járnak a fellegek. — Ki érzi magát a legjobban? — teszem föl a mindent eldöntő kérdést. — Égén! — rikoltja egyszerre vagy húsz vidám gyerek. Röviden így lehetne jellemezni a hangulatot Orfűn, a kecs­keméti úttörők idei váltótáborában, ahol az első turnusban a Molnár Erik Általános Iskola diákjai vakációznak. A csínytevő Két Balkéz raj Kónya Zolinak a cseppkőbar­lang, Baranyi Norbinak az abali- gebi csónakázás marad örökre emlékezetes. Novak Zoli a „víz­esésre” szavaz. A szombat esti . jelmezbálra természetesen a győztes emlék­szik vissza a legszívesebben. Szó, ami szó. Pintér Gyula igazán mindent megtett, hogy megsze­rezze az első helyet. — Volt egy kukám, egy seprűm, három marék csikkem és egy kö- teg kulcsom. A fejemen svájci­sapka, a fülem mellett egy szál cigaretta, a lábamon egyik osz­tálytársam. Gertner Valter negy­vennégyes tornacipője, és Váradi Csaba apjának a pizsamájában feszítettem. A látvány elementáris erejű lehetett: akit kérdeztem, mind Gyuszi maszkját emlegette. Pedig a többiek is ötödik sebességbe kapcsolták fantáziájukat: Csík Ancsi, aki szeptembertől lesz má­sodikos, otthonról hozott igazi, háncsszoknyát és néger lányt ala­kított — egy sztepptáncost meg­szégyenítő ügyességgel. Osztály­társa, Nagy Emese Pinokkiónak öltözött. — Egy kalap, sort. póló, meg zokni volt rajtam. — c/S rniuui leneieu mini, noyy Pinokkió vagy? — Hát a mozgásomról. Minden végtagom külön mozgott... Az úttörők és a kisdobosok le­leményessége nem ismert határt: aki semmivel sem készült, azért, hogy ne maradjon szégyenben, betegnek öltözött, elhasználva egy csomó gézt... A táborozásnak persze csak egyetlen eseménye a maszkából. A többi program is megnyerte a tetszést, még a műsoron kívüliek is . . . Ez utóbbit a nyolcadikosok eszelték ki. Rajuk — amely ka- maszos őszinteséggel a Két Bal­kéz nevet vette fel — alaposan megleckéztette a többieket: el­lopták a tábori zászlót, és úgy eldugták, hogy Farkas Lajosné táborparancsnok se találta meg, pedig még a saját sátrát is átnéz­te ... Két kanál só — négy aláírás Szabó Dániel az étéiről ábrán­dozik, Finom is, elég, is —..így le­hetne összegezni mondókáját. A Molnár Erik táborában újítottak az idén: a kicsik kevesebbet, a nagyok valamivel többet kapnak a tányérjukba. így alig van ma­radék és nincs korgó gyomor se. Dicsérik nagyon Laczkóék főzt- jét: a szülőknek ez a nyolcadik • Pingpongcsata. • Tábori csendélet. Tanulnak is • A táborparancs­nok. hető) intézkedés annál inkább furcsa, mert hiszen a szülő nem írat alá átvételi elismervényt a tanárral, pedig nem lehet össze­hasonlítani a gyerekre viselt gondot két kiskanál só értékével — mert hogy ennyit is,könyvel­ni kell... táborozásuk. Nekik ez inkább „végy 45 liter vizet” kezdetű re­cept-elkészítésekből álló munka: ötkor kelnek, tízkor-tizenegykor fekszenek le, és fújtatásnyi ide­jük csak délután van. Jutalmuk? — Ha minden elfogy — mond­ja nevetve Laczkó József né. Gondot csak az adminisztráció okoz. Varjú Lajos és Farkas La­jos majd’ minden perce ezzel te­lik. Eddig elég volt közületi blokkal igazolni a kiadásokat, mostantól — az országban egye­dül- a kecskeméti tanács gazda­sági emberei ..vezették ibe ezt a lélekölő és felesleges „újítást” — tételenként kell elszámolni az anyagokkal. Az első négy napon 62-félét használtak fel, amihez 62 x 4 = 248 papírt kellett — da­rabonként négy aláírással ellát­va! — kitölteni. Ez a (bizalmat­lanságnak is csak finoman becéz­— Mivel teltek az első napok? — kérdezem Farkas Lajosnét. — Előbb a közvetlen környéket jártuk be, aztán megnéztük a közeli Abaliget nevezetességeit. Délelőttönként tábori „órákat” tartunk a Mecsekről, hadd tudják* a gyerekek, hogy mit nézzenek meg alaposan. Megállás nélkül zajlik a sakk- és pingpong-baj­nokság. Megyünk Pécsre, az ot­tani állami gazdaság hívott meg bennünket lovasbemutatóra, és szedhetünk gyümölcsöt is. — Sok szülő azzal a nem tit­kolt reménnyel engedi el a gye­rekét, hogy a táborban majd megtanul egyedül felöltözni. Tényleg? — Valóban önállóbbak, mint otthon. Megtanulnak beágyazni, kimossák a zoknijukat, rendet tartanak a bőröndökben és be­szappanozzák a nyakukat is... — Honvágy? — Volt egy kislány, aki eleinte sírt a szülei után, de mikor meg­jöttek látogatni, már azt mondta: inkább itt marad. Tóth Tamásné táborparancs- nok-helyettes mutatja a naplót: minden eseményt híven rögzíte­nek ímég az újságíró látogatását is). Íme a napirend: fél hétkor ébresztő, utána torna, rendcsiná­lás, mosdás, körletszemle, regge­li. 9-től délig kirándulás, majd ebéd, csendespihenő, sportverse­nyek, fél hétkor zászlólevonás, utána vacsora, fél tízkor takaro­dó. A tábori őrségben mindenki helytáll, még a kisdobosok is: volt. akit fél tizenkettőkor alig lehetett aludni zavarni. Mert táborozni: hegyek között, jó levegőn, három lépésre ajtó­tól. igazi sátorban — NAGYON JÖ! Ballai József Aprófalvak gondjai Aprófalvak, kisközségek, kis­települések. Csupa kicsinyítő jelző, amit a lélekszám tesz in­dokolttá, de semmi más. Még­is, mintha a hétköznapok so­rán az úgynevezett kistelepü­lések háttérbe szorulnának fontos, az életkörülményeket meghatározó kérdésekben. Nemrégiben láthattuk, hall­hattuk a tévében, olvashattuk az újságban a belkereskedel­mi miniszter országgyűlési be­számolóját, s az azt követő vi­tát. Ennek lényege —. ha az ember országos léptékben gon­dolkodik —, hogy áruellátá­sunk színvonala megfelel-e gaz­dasági fejlettségünk színvona­lának: se jobb, se rosszabb an­nál. Kiállja a nemzetközi ösz- szehasonlítás próbáját is. Az országos összkép nem rossz. Csakhogy az ember kép­telen állandóan országos mé­retekben gondolkodni, bármi­lyen széles látókörű, megértő állampolgár. S az áruellátás színvonaláról is akképp alakul a véleménye, hogy van-e la­kóhelyén élelmiszerüzlet, szakbolt, s ha van, milyen vá­lasztékot kínál; tisztán tart- ják-e a boltot; s vajon a la­kosok óhajának megfelel-e a nyitvatartási idő? Nagyvárosaink nem panasz­kodhatnak, már ami a lehető­ségeket illeti. Ha az ötnapos munkahétre való áttérés oko­zott is zavart a kereskedelem­ben, azért vásárolni végül is lehet. S tapasztalható, hogy - épülnek az új üzletházak, áru­házak, s az áruértékesítést megpróbálják már szolgálta­tással is összekapcsolni. Mind­ez a kistelepülésekről nem mondható el. Az országgyűlésen több fel­szólaló hosszú perceket szen­telt a kistelepülések ellátásá­nak. Az egyik képviselő el­mondta. hogy választókörze­tében 13 olyan falu van, ahol még ezren sem laknak. E fal­vakban korszerűtlen az üzlet- hálózat, rendszertelen az áru- szállítás, kiszámíthatatlan a nyitvatartási idő, s maguk a kisbolti eladók is igénytelen­né váltak: átvesznek mindent, amit elibük raknak a szállí­tók. Akik emiatt rosszul jár­nak: már egy községnyi, kis- városnyi lakosság. Magyarországon több mint másfél ezer olyan település van, ahol csak néhány százan élnek, minden második köz­ségünk voltaképpen kistelepü­lés. De akik itt élnek, az alap­vető élelmiszer- és iparcikkek tekintetében ugyanolyan igé­nyűek, mint a városlakók. Ke­nyér, tej, zseblámpaelem épp­úgy kell, mint friss hús, vagy T-dugó. Az idő itt is pénz, a vásárlásra fordított energia itt is idegeket emészt. Érthe­tő, hogy minden településen nem épülhet üzletház, bevá­sárlóközpont, hiszen nem érné meg, ám az alapvető cikkek kínálata a legkisebb faluban is életbevágóan fontos. Sokan úgy vélik: valamiféle megkülönböztetés tapasztal­ható a kistelepülésekkel szem­ben. Jó példa erre néhány iparvállalat „kereskedelmi” politikája. Van község, ahol kisüzemet tart fenn egy anya- vállalat, amely aztán szakbol­tot nyit a gyár mellett. Vagy kedvezményes vásárlást tesz lehetővé a helyi dolgozóknak. De csak a gyári alkalmazot­taknak, a falubelieknek már nem. A viszonylagos elmaradott­ság Oka e téren is gazdasági természetű. Pontosabban: ér­dekeltségi kérdés. Üzletet, kis­boltot csak akkor nyit valaki, ha megéri. Általában viszont, — s ez már országos jelenség — a kisboltok rendkívül ala­csony haszonkulccsal dolgoz­nak, alig van nyereségük. Kü­lönösen az élelmiszer-árusí­tásból származik kevés haszna az eladóknak. Ami reménykeltő lehet: a belkereskedelmi miniszter vá­laszában egyértelműen leszö­gezte; olyan ösztönzési rend­szert dolgoznak ki, hogy^ér- demes legyen kisboltokat üze­meltetni a legapróbb falvak­ban is. Ha a boltvezető, s al­kalmazottjai üzletet látnak a boltban, minden bizonnyal ja­vulni fog a kistelepülések el­látása. M. G. IDEGENFORGALMI MÉRLEG Az Országos Idegenforgalmi Hivatal tájékoztatása szerint ked­vezően alakult az idegenforgalom az előszezonban. A hazánkban járt külföldiek az év elejétől má­jus 30-ig mintegy 7 százalékkal költöttek többet, mint az elmúlt év azonos időszakában. A tőkés országokból öt hónap alatt csak­nem 800 000-en érkeztek, 27 szá­zalékkal többen, mint egy évvel ezelőtt. Ezek a vendégek 1,8 mil­lió éjszakát töltöttek el az or­szágban, valamivel többet, mint tavaly januártól május végéig. Jelentősen, mintegy egyötödével nőtt a kereskedelmi szálláshelye­ken eltöltött idő, lényegesen többen vették igénybe szállodá­inkat, mint tavaly. A rubel el­számolású országokból az idei előszezonban kevesebben érkez­tek mint a múlt év azonos hó­napjaiban, egy-egy vendég azon­ban hosszabb időt töltött az or­szágban. KITÜNTETETT IFJÚKOMMUNISTÁK BAJÁN Adnak a látszatra is ,,Mert jaj. csak azok vagyunk, amiknek látszunk! ...” sóhajt fel egyik versében Illyés Gyula, és hangjában érezni lehet a fájdalmas beletörődés rezgését is. Persze, az: kinek-kinek magának kell tudnia, hogy az ese­tében mennyire lehet jogosultsága az ilyesfajta érzésnek. — Nekem mint néhány órára „betévedt” idegennek, minden­esetre úgy tűnt, hogy a Kismotor- és Gépgyár bajai üzemé­ben dolgozó ifjúkommunisták nyugodtan, minden kisebbren­dűségi érzés nélkül vállalhatják a „látszatot” is: a KISZ- iroda falát díszítő oklevelek garmadát, s a folyosót ékesítő három zászlót is. amelyek fennen hirdetik: az itt dolgozó fiatalok egyik közösségének háromszor sikerült elnyernie a KISZ KB Kiváló Alapszervezet című kitüntetését. De legfőképpen vállalhatják azt a zászlót?' amelyet — ny]onba burkolva, tehát még a portól is védve — a KISZ-irodában őriz­nek: a KISZ KB vörös vándor­zászlaját. Néhány héttel ezelőtt vették át, ünnepélyes körülmé­nyek között. Segítség — olykor ellenszélben Hogy milyen érdemek jutalmá­ul. arra hamar fény derült, mert belépve Erdei Miklós _ KISZ-tit- kárhoz, fültanúja lehettem né­hány telefonbeszélgetésnek, mi­előtt beleízeledhettünk volna az alaposabb beszélgetésbe. Először a helyi rokkantklub vezetője kereste: érdeklődött, hogy a legközelebbi buszkirándu­lásuk alkalmával vajon vihetik-e már magukkal azt a szerkezetet, amelynek elkészítését a gyár KISZ-esei vállalták, s amely a járni nem tudók kocsijait pilla­natok alatt beemeli a buszba. A reménykedő hangot egy fel­háborodottan kiabáló követte: az egyik fiatal csoportvezető telefo­nált valahonnan a város közepé­ből: nem tudják teljesíteni a tár­sadalmi munkában vállalt fel­adatukat, nem-"festhetik le a sa­játkészítésű buszváróikban a pa­dokat, mert a várók — padostól, mindenestől — eltűntek a he­lyükről. Erdei Miklós paprikavörösen fordult felém: — Ez már a máso­dik eset. Elhordanák őket hét­végi háznak? Vagy egyszerűen csak felfordította őket a szél és a városgazdálkodási vállalat em­berei húzták el valamiféle belső helyre? — Akárhogy is van, en­nek feltétlenül utána kell nézni. Mert tűrhetetlen, hogy értelmet­lenné váljon az az áldozatos erő­feszítés, amellyel a fiatalok eze­ket a várókat készítették annak­idején . .. Labda, motorcsónak és egyebek A fentiekhez hasonló esetek persze nem törték, és nem is tör­hetik meg az ifjúkommunisták lendületét, ami az élet sök egyéb területe mellett elsősorban a még fiatalabbak iránti figyelmesség­ben és törődésben nyilvánul meg. Ennek a példáit oldalakon ke­resztül, talán égészen a sportro­vatig lehetne sorolni, úgyhogy a következő néhány mondat való­ban csak ízelítő: — A patronálást az óvodákkal kezdjük — tájékoztatott Erdei Miklós. — Hol az egyikbe, hol a másikba látogatunk el: itt lefest­jük a kerítést és a játékokat, amott friss földdel töltjük fel a homokozót. Az úttörőket megta­nítjuk lőni, pingpongozni, fotóz­ni — természetesen mi adjuk hozzá a puskákat, a labdákat, a fotópapírt és az egyéb kelléke­ket. A patronált iskolánk vízi­mentő rajának szeretnénk egyen­ruhákat vásárolni, és ha minden jól megy, hamarosan kapnak tő­lünk egy motorcsónakot is. Évente megrendezzük a „nyitott nap” elnevezésű akciónkat, ami­nek keretében a végzős diákok­nak bemutatjuk a gyárat, a kü­lönböző szakmákat. A felsorolást itt megszakítva, szólnom kell arról, ami nekem minden között a legjobban tet­szett: a tavaszi szünet napjaiban nem csupán nézelődni engedték be a fiatalokat — tisztességes bérrel megfizetett munka válla­lására is lehetőséget teremtettek. Tucatnyi gyerek portalanította és csomagolta a fogaskerekeket, ás­ta és gereblyézte a parkokat. Félszeg újoncokból univerzális szakmunkások Munkára nevelés ez a javából. És erre — sajnos — egyre ége­tőbb szükség is van. Ebben a gyárban, amelyiknek 1120 dolgo­zója 520 millió forintnyi értéket termelt évente, zömmel nyugati exportra kerülő járműalkatré­szek. pneumatikus kisgépek for­májában. Ezt már Balogh Tibor igazga­tótól tudom, alti találkozásunk alkalmával a következőket mond­ta: — Úgy tűnik, hogy egyre na­gyobb gond lesz nálunk is ■ az utánpótlás. Igaz, régente is az volt a gyakorlat, hogy az ipari tanulóink égyharmada elszivár­góit tőlünk, miután a bizonyít­ványt kézhez kapta. De nagy baj ebből nem volt: a száz helyett félvettünk százharmincat, és így éppen annyian maradtak nálunk, amennyire szükségünk volt. Csakhogy ma elképzelhetetlen lenne ennyi ipari tanulót beállí­tanunk egy-egy esztendőben, örülünk, ha hatvan-hetven akad. És azok is milyenek ... Mint akik az általános iskolából kerültek egyenesen az egyetemre — úgy mozognak nálunk az első hóna­pokban, még végzett szakmunkás létükre is. És ezen nem is lehet •csodálkozni: a gyakorlati foglal­kozásaikon jobbára kalapácsokat és szeneskannákat készítettek — csupa egysíkú, rutinos művelet­tel. Modern gépet itt látnak elő­ször. És aki megszokta, hogy a csúcsesztergán forgó egyetlen munkadarabra koncentráljon, an­nak bizony igen nehéz megszok­ni a mi többorsós automatáinkat, amelyeken hat munkadarab is forog egyszerre. S hogy az ilyen berendezésekből egyszerre háro- mat is lehet kezelni? — nem, ez sokáig képtelenség a számukra. A helyzet tagadhatatlanul sú­lyos, de természetesen egyáltalán nem reménytelen. Mert ha a fia­tal szakmunkások képzettsége né­mely tekintetben hézagos is, a legtöbbjében van elég érdeklő­dés és igyekezet ahhoz, hogy pó­tolja ezeket. És nem utolsósorban a gyári KISZ-bizottság segítségé­vel, amelynek aktivistái egymás után szervezik a különböző tan­folyamokat. így aztán nem meglepő, hogy a modern gépek között kezdetben félszegen mozgó fiatal szakmun­kásokból néhány év alatt tucat­jával válnak több szakma birto­kosaivá. A hat szakmát ismerő Mezőfi József például nem szá­mít már egyedi jelenségnek a Kismotor- és Gépgyár bajai üze­mében. Káposztás János MINDENNAPI ÉLETÜNK Lányok cigarettával ■Ketten-hárman álltunk a megállóban, és vártuk, hogy végre jöjjön az autóbusz. Ti­zenegy óra felé járhatott az idő, a nap égetően sütött. A mellékutcában csend volt, csak a meleg szorult meg kegyetle­nül a házak között, és hiába nézegettünk az utca vége felé: a busz nem akart jönni. Aztán az utca ellenkező vé­gén hirtelen zajongás, vihogás támadt. Négy lány közeledett felénk, de akkora zajjal, mint­ha tízen lettek volna. Nem találtam a dologban kivetnivalót. Diáklányok le­hettek, vakáció volt, nem kel­lett se iskolába menni, se ta­nulni: övék volt az élet. Ti­zenöt-tizenhat esztendejük teljes vidámságával töltötték be az utcát. Közeledtek, és egyre hango­sabbak lettek. Mosolyogtam a jókedvükön, s egy kicsit jó volt hallani, látni ezt a fel- szabadultságot, még akkor is, ha volt a dologban valami fel­tűnési vágy. Amikor mellénk értek, meg­álltak. Első pillanatra úgy tűnt, hogy ők is az autóbuszt akar­ják megvárni, de aztán az egyikük, aki egy hihetetlensé­gig szűk nadrágot viselt, meg­szólalt. — Zsu, van egy cigid? A legkisebb lány, egy szep­lős kis barna, benyúlt a tás­kájába. — Van. — Megdobnál eggyel? — Oké — mondta ia szeplős, és elővette a cigarettás dobozt meg a gyufát. Mind a négyen rágyújtot­tak. Nem élvezettel, nem szen­vedéllyel, ahogy az igazi do­hányosok szoktak, nem is az­zal a megszokott mozdulattal, ahogy azok teszik, .akik szinte már nem is tudják, hogy rá­gyújtanak, hanem ügyetlenül, esetlenül, de mégis kihívó dia­dallal. Mintha csak valameny- nyien azt szerették volna bi­zonyítani, hogy felnőttek. A szűknadrágos felfújta a levegőbe a füstöt, és hüvelyk­ujjával kétszer egymás után megpöckölte a két ujja között tartott cigarettát, bár azon még semmi hamu sem volt. A szeplős Zsu szívott egyet, aztán beszélni kezdett. — Képzeljétek, tegnap egy isteni szerelést láttam egy srá­con ... Mondta, mesélte, hogy mit viselt a fiú, és közben enged­te a szájából a füstöt. Vala­melyik filmben láthatta ezt a megoldást, és most bemutatta. Tüdőre még egyikük sem szívta le a „slukkot", ott még nem tartottak, csak eregették a levegőbe a kékesszürke pa­macsokat, aprócska füstfelhő­ket. Mind a négyen meg voltak győződve róla, hogy ők most igazi felnőttek. Egyiküknek, aki a legügyetlenebbül tartot­ta a kezében a cigarettát, há­rom-négy szívás után határo­zottan sápadtabb lett az ar­ca. De ez sem számított. Aztán indultak cigarettástól tovább. Ám az előbbi hangoskodás valahogy megszűnt. Azt hi­szem, nem értek rá nevetni, zajongani, mert oda kellett fi­gyelniük a cigarettázásra. Nem tudom, a szájuk íze mi­lyen lehetett. Az enyém min­denesetre kese/ű volt. Mintha nekem kellett volna lenyelnem minden füstöt, amit ők a le­vegőbe fújtak. Tóth Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents