Petőfi Népe, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-29 / 176. szám

» l’LIŐFl FABATKÁVAL IS MÉRHETETLEN HONISMERET Akcióban a vezetőség Vadonatúj tanárok vezetik a Kunbaj a- Bácsszőlősi Állami Gazdaság Braun Éva ne­vét viselő önkéntes KISZ-építőtáborát. Oly- apnyira új még számukra is a tanári titulus, hogy először ötödéves egyetemistaként mu­tatkoznak be. Csak a beszélgetésből derül ki, hogy immár nem diákok, ősztől mindegyikü­ket várja a katedra, a munka. A parancsnok: Járói József. Kissé még gyöngyözik a homlo­ka, nemrégiben ért véget a foci- csata a helybéli fiatalokkal, és a játékvezető tiszte sem könnyű, ha lendületes a küzdelem. A tá­bor „szívében”, a parancsnoki szobában majdnem teljes a lét­szám. Szurek György, Lóvéi Éva, Lovász Erzsébet és Rózsa Sándor a szokásos esti adminisztrációt végzi. Veszprémi Zsuzsát, Rabi Erzsébetet és Drankovics Józse­fet más munkaterületre szólítot­ta a kötelesség, s a tábor orvosa, dr. Meleg Béla is hiányzik a va­csora előtti rögtönzött vezérkari gyűlésből. —* A harmadik turnust vezet­jük. A gyerekek Vácról, Szeged­ről, Ócsárol és Szigetszentmiklós- ról érkeztek, szakközépiskolások, gimnazisták, szakmunkásképző­sök. A végzendő munkák: nap- raforgó-idegenelés és szelektálás, szőlőbujtatás, vadalás és fattya­zás, no meg gazolás — sorolja Járai tanár úr. Gondot jelent számunkra a sokféle munka, mert nehezíti a munkaversenyt, illet­ve a bérezés igazságosságát. — Viszont kedvező is ez a sok­rétűség, mert egy-egy feladat végrehajtása nem válik unal­massá — veti közbe Lövei Éva. A diákoknak is jobb, ha nem­csak a „gazt-húzd-ki” unalmas parancsát hallják. 'Lovász Erzsébet szerint minél nehezebb a munka, annál na­gyobb figyelemmel végzik a gye­rekek. A pedagógiai szempontokat is figyelembe vevő munkaelosztási rendszert Járai József is igen fontosnak tartja. Mint gyakorlott Járai József táborvezető. • lövei Éva. táborvezető az évek során szer­zett tapasztalatokat így összegzi: — A végzendő munkához a tá­borozok fizikai adottságait sem ártana jobban szem előtt tarta­ni. Itt a tarackot például nem kell kikapálni és nem akarnak velünk olyan munkát végeztetni, amit más sem vállalna. De ez a tapasztalat a ritkább. Valahogy az az érzésem az eddigi gyakor­latból, hogy a gyerekekre hárít­ják azokat a munkákat, amiket senki nem csinál szívesen. Nem tartom helyesnek ezt a szemlé­letet, és jó lenne, ha születne egy központi állásfoglalás arról, mi­lyen munkákra lehet szervezni PÁRIZS, A FÉNYEK VÁROSA (III.) Sűrített történelem Elérkezünk az Invalidusok dóm­jához. Eltűnt a pára — éles nap­fény süti az óriási kupolát — raj­ta az égbeszökő, hegyes kis tor­nyot. Természetesen itt ' is, mint mindenütt, csak jeggyel, a szá­munkra borsos árú „tikettel” tu­dunk bemenni, a Napóleon sírját őrző Invalidusok templomába. Meghökkentő és fenséges hatású ez a kör alakú nyitott kripta. A kört szegélyező fehér márvány párkány mellett megállunk, hosz- szan nézünk lefelé... A vörös porfír szarkofág nemes egyszerű­sége, nagysága, egész miliője, mél­tó egy lángelme hamvainak őrzé­sére. Óriási zöld gránithasáb eme­li magasba —, a sötétzöld már­ványpadlózat körét arany sugarak teszik csillagalakúvá, rajtuk belül babérlevelek koszorúja, világo­sabb zöld márványból. Lemegyünk a lépcsőkön a krip­tába, most felfelé kell néznünk a koporsóra. Körben 12 márvány­oszlop előtt álló, óriás szobor jel­képezi Napóleon hadjáratait az első győzelmektől, a diadalokon át a végleges vereségig. Mennyi dia­dalmámor, mennyi vér, ■ mennyi szenvedés csendesült bele ebbe a kriptába... Napóleon alakja arannyal díszített fehér márvány- szoborrá merevült —, ez áll a szarkofággal szemben. Mellette fiának, a „Sasfióknak” sírja és szobra, „Róma Királya’” felirattal. Reminiszcenciákat ébreszt bennem ez a pompás síremlék, mert való­jában nem király, hanem egy tra­gikus sorsú, korán sírba hullt ifjú ember nyughelye ez. A kriptát lezáró körfalon, már- ványdomborművek, arany felira­tok hirdetik Napóleon tetteit. Ha­di dicsőség a történelem ködébe veszett, de államférfiúi alkotásai nemcsak a francia népre marad­tak, hanem egész Európára hatot­tak. Olyan nagy és mély hatással van rám ez a kripta, hogy csak pillantásokat vetek a templom többi részére, az üvegajtón át lát­ható, elfakult győzelmi zászlókra. A franciák szemében igen nagy dolog — mondja Éva —, ha egy ifjú pár itt esküdhet egymásnak örök .hűséget. Különleges, állami engedély kell hozzá. Honnan ered az „Invalidusok” — hadirokkantak — dómja elne­vezés? A hatalmas épülettömb fogja közre a templomot — XIV. Lajos építtette —, a hadjáratok­ban megrokkant katonák kórhá­zának. A dóm is az ő rendeletére épült, 1707-ben avatta fel, nem sejtve, hogy egykor, a feudális ki­rályi hatalmat elsöprő forradalom tábornokából lett francia császár alussza itt majd örök álmát. Sű­rített világtörténelem ez a hely! A világ minden tájáról elzarándo­kolnak ide a Párizsba érkezők. Lassan leülepednek bennem a történelmen való bölcselkedés gondolatai. Vidámabb helyre, Pá­rizs diáknegyedébe, a Sorbonne környékére igyekszünk ... * A Saint Germaine bulváron szombaton is nagy a nyüzsgés, mindenütt fiatalok, diákok. Öltö­zékük nem sokban különbözik a budapesti, vagy más városok fia­taljainak öltözékétől, még elég sok a farmernadrág, dzseki a fiú­kon, a lányok szoknyát, bricsesz- nadrágot, rövid bundát hordanak, a kabátokon ügyesen általvetett szép kendők, egyszínűek, tarkák egyaránt. Ezen a bulváron is, mint min­denütt, gyönyörűen metszett, gon­dozott fák várják a rügyfakadást. Parkok mellett haladunk el, ame­lyekben már aranysárga pompá­jukban virítanak a forziciák, ott­p"—r­• Szurek György. (Kispéter Imre felvételei) építőtábort. Nem jó, ha a gyere­kek azt érák, hogy csak munka­erőre van szüksége a gazdaság­nak. Hogy ez ne így legyen, arról az ifjonti lelkesedéssel megáldott táborvezető-gárda gondoskodik. Lévén, hogy mindannyian „reá­lis” fiatalok — fizika* matemati­ka szakosok (Szurek György pe­dig csillagász), a szabadidős­programok szervezésében a mun­ka és vidámság mellé a tudomá­nyok megszerettetése is cél volt. Szemléltetésül rögtön korrepe­tálást kap az újságíró: fizikai törvényeket szemléltető bűvészi mutatványok megfejtésére nó­• Rózsa Sándor. Az öltözék még tavalyi... gatják. (Nem sok sikerrel.) A gyerekek már nagyobb lelkese­déssel vették a kanyart. De volt műsoron csillagászati nap is, amikor a magas mennybolt tit­kaiba nyertek bepillantást. Az­után diszkó és rock, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Az ebédlő­ben koncertezett a helyi Y-zület újhullámos együttes, a határőr­ség pedig ügyességi akadályver­senyt szervezett. Zsibvásár, sport- vetélkedők tették változatossá a pihenés óráit. — A táborzárás előtti utolsó nagy esemény a fabatkavásár. A „jócselekedetekért” nem piros pontokat osztunk, hanem stemp- lis tábori pénzt, azaz fabatkát. A legszorgosabb gyűjtögetőire számtalan értékes ajándék vár — magyarázza Járai József ezt az ELTÉ-s ötletet, mely igen be­vált jutalmazási módszer. Mindent egybevetve jó tábor a kunbajai. Szorgosak a diákok, lelkesek a vezetők, a házigazda pedig figyelmes. Teljes a nézet- azonosság a táborvezetőség tag­jai között, eddigi pályafutásuk alatt ilyen komfortos tábori kör­nyezetet sehol sem élvezhettek. A kialakított jó munkakapcso­lat fabatkával is mérhetetlen. A diáksereg által végzett munka értékét ugyan pontosan ki lehet majd mutatni. A felek elégedettsége ennél is több... N. M. • Napóleon szarkofágja. • Az Invalidusok palotája. hon a kertünkben még a rügyek sem duzzadtak. A virágágyakban halványlila árvácskák nyílnak. Elérjük a nagyhírű, hétévszázados egyetem, a Sorbonne mai épületét. Hány nagy szellem nevelkedett itt! A Sorbonne mellett nem lehet, hogy eszembe ne jusson Villon, — a középkori diák — a csavargó költő, és „Nagy Testamentumá­nak” örök emberi gondolatai. Mi­lyen áhítattal néztem azt a né­hány ismerősömet, akik elmond­hatták: „A Sorbonne-on végez­tem.” Már Szent Mihály útján járunk. Ady „Párizsban járt az ősz” című versével nekünk magyaroknak is halhatatlanná tette ezt az utat. Meghatottan lépdelek ott, ahol a magyar Parnasszus óriását ihlette ez az út..., s ahol nemcsak Pá­rizsban, de a költő leikébe is be­szökött az ősz. Most tavaszt kiált ez a bulvár, fiatalok csoportjaival, éles napsü­téssel, duzzadó, fakadni készülő rügyekkel. Betérünk egy jellegze­tes párizsi kávézóba, piros sátor- rolós, beüvegezett járdateraszra. Lassan iszogatom a kávét, nézem Szent Mihály útját, keresem a költő nyomát... Az Eiffel-torony lábazata mel­lett autózunk, csak itt érzékelhe­tő, milyen szédületes a nagysága ennek a vascsodának. A Szajnán hajók jönnek, mennek Le Havre- ba, a torkolati kikötőbe, ezt figye­lem, amint a folyó partjára érünk. Legfontosabb szállítmányuk az olaj. AHOGYAN A CSEPP VÁJJA a követ: nem erővel, hanem gya­kori eséssel... A tizedik országos honismereti akadémián elevení­tette fel valaki ezt a latin mon­dást, utalva arra, hogy bízik a honismereti mozgalomban: bízik abban, hogy az önismeret „csepp- jei” az igazi hazafiságot mélyí­tik el a társadalomban. Az igazi hazafiságot, amely egyszerre je­lenti a magyar ügy és a társa­dalmi haladás ügyének szolgála­tát, mégpedig annak tudatában, hogy sorsunk — a szocializmust építő Magyarország sorsa — ál­talunk alakítható, hogy tetteink nem pusztán előzményei, hanem előkészítői tulajdon jövőnknek. Sajnos nem mindig magától értetődő még ma sem, hogy a világot a világ népei tartoznak alakítani, hogy a történelem fel­gyorsult sodrában sincs nemzet, amely megengedhetné magának a sodortatás luxusát, nincs nem­zet, amely vélt tehetetlenségébe beletörődve a cselekvést mások­ra háríthatja át. Mi sem lehetünk ilyenek. Ahhoz azonban, hogy közös jövőnként jó hazafiakként cselekedjünk — a világot' annak részeiként és részleteiben alakít­va —, mai „sorskérdéseink”-re kell válaszolnunk, amihez nélkü­lözhetetlen honunk érdemi isme­rete. A HONISMERET. A manapság oly divatos nemzeti identitástu­dat fogalma kellő ismeretek nél­kül csak hangzatos lehet, a meg­óvásához, megtisztításához, a jö­vőépítés érdekében való áthan­golásához ehhez nem elégséges a tiszta szándék: a nemzettudat­nak tényekből kell táplálkoznia, a nem megszűrt, a nem misztifi­kált, a múltból a máig vezető va­lóság ismeretével. Ezt a célt szol­gálja a honismereti mozgalom is, amelynek szerves része — és legmagasabb szintű továbbképzé­si formája — a Hazafias Nép­front Országos Tanácsa és a Nép­művelési Intézet által, egy-egy megye népfrontbizottságával és művelődési központjával közösen évről évre megszervezett orszá­gos honismereti akadémia. Az el­sőnek tíz évvel ezelőtt, s a jubi­leumi tizediknek legutóbb, egy<- aránt Szabolcs-Szatmár megye, Nyíregyháza adott otthont. A tizedik országos honismereti akadémia nem különbözött az eddigiektől abban, hogy a nyír­egyházi Bessenyei György Tanár­képző Főiskola auditóriumának padjaiban is szakértő hallgatóság foglalt helyet: népfrontaktivis­ták, honismereti szakkört vezető főiskolai tanárok, történészek, néprajzosok, levéltárosok, mú­zeumi munkatársak, egyetemis­ták, akiknek egy részét személy szerint hívták meg a továbbkép­zésre, többségüket pedig a me­gyék delegálták. Az előadásokat ezúttal is vita — ha úgy tetszik: szakmai vita — követte, az el­hangzottak azonban ezúttal is valamennyiünkre tartoznak: az újabb ismereteket, a gondolkod­tató, s tevékenységre serkentő ta­pasztalatokat továbbítani ezúttal is a résztvevők megtisztelő fel­adata lesz. „ÖNTUDATOS A NÉP..., ha ismeri a múltat, vállalja a jelent és a jövőt". Ezt a legutóbbi nép­frontkongresszuson elhangzott gondolatot választotta jelmonda­tául a tizedik országos honisme­reti akadémia, amely ezúttal a magyar falusi társadalom helyze­tének vizsgálatára, ennek előz­ményeire és jelenére irányította a fő figyelmet. A hetvenes évek­től kezdve ugyanis a magyar falu rendkívül gyors ütemben válto­zott, gyorsult a társadalmi átré- tegződés, ami ma is tart. Már­pedig a mai magyar falu holnapi élete nyilvánvalóan attól is függ, hogy a falusi rétegek érdemi ön­ismerete milyen mértékben lesz része a mai tudatnak. Hogy mi­lyen módon járulhat hozzá a leg­hatásosabban ehhez az érdemi önismerethez a honismereti moz­galom, ez a kérdés volt a legin­kább vitatott ezen az akadémián, s az e kérdésre adott válaszá­ban különbözött a leginkább mindattól, amit folytatni volt hi­vatott. ÉS EZ A VÁLASZ a honisme- reti mozgalom egészére is vonat­kozik: ma már nem elég hely- történeti adatokat gyűjteni (no­ha ez is fontos), s végképp nem elegendő sikernek könyvelni el, hogy évről évre több honismere­ti dolgozat készül, hanem ma­gukat a kutatásokat kell szocio­lógiai, szociográfiai megközelí­tésmóddal felvértezni. Van en­nek hagyománya nálunk, volta­képpen e hagyomány felelevení­tését is szorgalmazták a Nyír­egyházán elhangzott előadások, például a népi írók mozgalmának jelentőségéről, az agrárszociográ­fiában hasznosítható tanulságai­ról, vagy a magyar szociográfia felszabadulás utáni újjáélesztésé­nek kísérleteiről, amelyeknek ta­pasztalatait kamatoztatni a hon­ismereti mozgalomra hárul. Kétségtelen, hogy a szocioló­giai megközelítés a honismereti kutatásokban nem csupán lelke­sedést, szorgalmat és szakértel­met követel. Könnyebb és hálá- sabb például egy-egy tájegység lakodalmi szokásait, vagy éppen boszorkány-hiedelmeit összé- gyűjteni, nehezebb és valamivel tán kockázatosabb azt vizsgálni, hogy kik hisznek ma is boszor­kányokban és miért. A szocioló­gia segítségével idejében, kell tudnunk tisztázni mindazt, ami hátráltat, s ami serkent, koráb­ban, 'mint hogy a kutatások ered­ményeit már csak a tudomány legyen képes hasznosítani. A kró­nikaírás, az üzemtörténet-írás hasznosságához nem férhet két­ség, ám célravezetőbb azt is ku­tatni, hogy a krónika szereplői miért élnek úgy, ahogyan élnek. MEGLEHET, hogy ez a mód­szer prózaibb és esetenként ke­vésbé felemelő eredményeket fog produkálni, de a honismeret­hez — honunk érdemi ismereté­hez — az effajta önvizsgálat is hozzátartozik. Ezen is gondolkod­tak, tanácskoztak a tizecTik or­szágos honismereti akadémián, amely hozzájárult ahhoz, hogy a kezdetektől a jelenig vezető tör­ténelmünket tovább faggatva „sorskérdéseinkre” jövőnket épí­tő tettekkel válaszoljunk. A. G. MINDENNAPI ÉLETÜNK Mielőtt a Saint Chapelle temp­lomot megnézzük, elbúcsúzunk Évától, szíves, kedves kalauzunk­tól. Még az utolsó párizsi délelőt- tünkön találkozni fogunk. A Notre Dame mellett, a St. Chapelle legfinomabb kőcsipke tornya tör az ég felé. Csodálatos szépségű gótikus külseje. A bejá­raton a földszinti templomba ju­tunk, itt nem égbe magasodok az oszlopok, de a csúcsívek arányos­sága, aranyvonalai kék, vörös- bordűrös mezői, arany liliomok­kal díszítve, olyan harmonikus szépségűek, hogy csak állok, és gyönyörködöm. Csigalépcsőn me­gyünk fel a templomba. Eláll a lélegzetem a magasságba törő, csúcsíves üvegablakok szépségé­től: húsz méter magasak ezek az egymás mellett sorakozó, színesen világító ablakok, összhatásukat próbálom magamba rögzíteni, és csak aztán az ábrázolt több, mint ezer kép közül egyet-egyet meg­figyelni. 1246-ban kezdték építeni a templomot, amikor Magyaror­szágról éppencsak kitakarodott a tatár. IV. Béla királyunknak egy feldúlt, elpusztított országot kel­lett újjáépítenie, új életfeltétele­ket teremtenie. Vészekben, bajok­ban hallgatnak a múzsák, nem születhetett olyan magasfokú mű­vészet és mesterségbeli tudás, amely ezt a művészettörténeti re­meket, a St. Chapelle-t létrehozta. Szalayné Bodócs Éva (folytatjuk) Szénaboglya és autó A Wartburg ott állt közvet­lenül a szénaboglya mellett, teljesen lehúzódva az út szé­lére. Furcsa volt így együtt a ket­tő. Először azt hittem, ro­mantikát kereső szerelmespár vert röpke félórára tanyát, hogy a terjengő friss szénail­lattal tegye érdekesebbé az idillt. — Vajon melyiknek a tövé­ben lehetnek? — mosolyod- tam el. Végignéztem az út mellett katonásan sorakozó boglyá­kon. Olyan egyformák voltak, s olyan egyforma messzire egymástól, mintha mérnök tervezte volna őket. Vagy mintha valamiféle természe­tes nyári útjelzőnek rakta vol­na oda valaki valamennyit. — Lám csak, a szerelmesek is feltűntek! , ■Együttérzően néztem a Wartburgra: ő a gazdáját várta, én a helyközi autóbusz- járatot. Ekkor egy ember bukkant fel a boglyák mellett. Lassan, tempósan jött. A vállán villa. Semmi kétség: ő ennek a nagyszerű boglyarendszernek az alkotója. ötvenéves lehetett. A fe­jén viseltes, rossz kalap, ma­ga elé pedig egy kék kötényt kötött: régén hordtak ilyent a parasztemberek. Furcsa látvány volt a hu­szadik század végén. Mintha itt maradt volna a régi idők­ből, amikor még kézi kaszá­val vágták a szénának való füvet. Mikor mellém ért, köszönt. — Szépek lettek a boglyák — jegyeztem meg. Megállt. Előbb levette a ka­lapját, megtörölte a homlokát, s csak utána szólalt meg. — Főleg jók! Egyszer sem ázott meg a széna. — Hogy tudta ilyen egy­formára csinálni őket? Leemeli a villát a válláról. — Nem nagy mesterség. Ügy kell rakni, hogy a szála lefelé legyen: úgy lefelé ve­zeti az esőt, ha ázik. S ettől, hogy így állnak a szálak, et­től lesz szép. iB ól in tok. A nyelvemen , van, hogy másnak is . megtetszhetett, mert kiválasztották az egyik boglyát pihenőhelynek, de ha ő nem veszi észre a Wartbur­got, nem akarok mégsem elő­hozakodni a dologgal. Köszön, s elindul. A Wartburghoz ér. No, majd most visszanéz rám, s leg­alább tesz egy megjegyzést, vagy mosolyogni fog. De ehelyett megáll. Benyúl a zsebébe, kulcsot vesz elő. Kinyitja az ajtót. Beteszi a villát a hátsó ülésre, beül, indít, és elindul. Én meg csak ámulok. De ahogy távolodik a bog­lyákkal szegélyezett úton, még szebbnek, még költőibbnek. látszanak a szénaboglyák. Tóth Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents