Petőfi Népe, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-06 / 131. szám

PN MAGAZIN Szépen beszélni • Hogyan is várhatnánk el a tanulóktól azt, hogy szépen ejtsék a szavakat, ha még a tanárok között is akadnak beszédhibásak? Révay Tivadarné, a Ba­jai Tanítóképző Főiskola adjunktusa két éve tanít­ja a helyes vartlkulálásra, beszédhangképzésre és hangsúlyozásra a leendő tanítókat — akikből jó lenne, ha az anyanyelv előadóművészei válnának. Az elsők példája Hány tanítómra emlékszem szívesen? Majd­nem mindre. Két évtized múltán is felsoro­lom: mikor ki volt az osztályfőnököm, me­lyik tárgyra ki tanított. Faragó Pista bácsi távoli országokat hozott közelben „Szicíliában naranccsal futballoznak a gyér ekek"-féle mondataival. Pécskai Rózsa az oroszt szeret­tette meg, mert ő maga is szerette. Schleísz- ner János, történelmi disszertációkat mon­dott az órákon. Hol állt ez és ez a hajóhad? Hogy hívták az- első közlegényt? Mikor dör­dült el az első lövés? Az ö szájából a törté­nelem egy soha véget nem érő romantikus' regény volt. Fruttus István, gimnáziumi osz­tályfőnököm magyart és ' emberséget tanított: légy büszke arra, hogy ember vagy — jegyez~ tűk meg óráin. A legjobban talán mégis legelső tanítómra emlékszem, Zsilka Pálnéra. Ha nagyon aka­rom, még az olvasókönyvből* is idézni tudok, ha többet nem, annyit: „Ottó ütött, talált ötöt." Megtanított írni, olvasni, . számolni. Megtanított arra, hogy aki írni, olvasni, szá­molni tud, az már mindenre képes, de lega­lábbis: képes lehet. Esztike néni már akkor nagyon öreg volt, amikor minket tanított, de még nyugdíjba is csak azután ment, hogy hét év múlva az öcsém is az ő osztályában tanulta meg a betűvetést. Nem változott azóta sem, pedig ennek több mint tizenöt esztendeje., Törékeny, madár- csontú, ősz hajú néni, aki'olyan szépen ir még ma is, ahogyan én már nem tudok... Azon töprengek, a mai gyerekek emlékez- nek-e majd tanítóikra? Nem hiszek a kétke­dőknek, hogy nem. A tanító ma is ugyan­olyan tekintély, mint volt valaha. Nagyobbik lányom, ha meg akar győzni valamiről, vég­ső érvként azt mondja: Ildi néni szerint is így van. Biztos vagyok benne, a II!c. többi harminc gyereke is orákulumként hivatkozik arra, amit Farkas Lajosné mond, tesz —• az ő példája a legnagyobb, a legvonzóbb. Az övé —1 az övék: az ember első tanítóié. B. J. Elektro-labor LEVELEK ZALÁNFALVÁRÓL Orromhoz hajlítom az akácfa ágait, egyiket a másik után, hogy a fehér virágokból kiszippantsam az illatot. De hiába erőlködöm, szuszogok, mint egy kovácsfújta­tó. Így, szinte marokra fogva, bir­tokolva nem hódítanak úgy, mint amikor esti séta, vagy éppen iz- zadságos kerti munka közben szellőpostával érkezik az ajándé­kuk. Sok más szándékával is így jár az ember: a nagyon akart öröm csak ritkán teljes. Kedves Ferkó! Azért lírázom neked az akácról, mert — édes­anyám kedvenc virága, a viola után — ennek az illatát szeretem legjobban. S a zalánfalvi „pál­mák” most virágzanak. Emlékszem, Béla bácsi, az egy­kori földrajztanárom is milyen szépen beszélt az akácfáról, amely a mi sovány homokunkon is meg­él, s megköti azt. Fája szívós, ke­mény, mint a magyar paraszt, szokta mondani. Pátosz csengett ilyenkor a hangjában. Mi, kisis­kolás gyerkőcök nem értettük a hasonlatait. Az az igazság, hogy nem szerettük őt, ezért nehezeb­ben fogadtuk be a magyarázatait. Az a tanár volt az esetünk, aki hagyta magát lebeszélni a felelte- tésről. Vele ezt meg sem kísérel­tük, talán azért, mert ő Igazgatta a zalánfalvi iskolát, s vezetői tisztségében ő testesítette meg az előírásos szigort. Hogy sokkal több tiszteletet, ragaszkodást ér­demelt volna, azt már csak fel- nőttfeijel tudtam meg. Későn. Túl a hatvanon azért dolgozott még mindig, hogy kicsivel több legyen maid a nvuadíia. Madár- csontú, alacsony, hófehér haiú em­ber volt Béla bácsi, öreguras ele­ganciával öltözködött. — Vigyázz, fiam, mert nyakad­ba akasztom ezt a reakciós erek­lyét! — fenyegetett, ha meghara­gítottuk. A görbebotjára célzott ilyenkor, s arra; hogy régen a bot­ról sem mondtak le a nevelésben, ( „segédtanítóként” alkalmazták. Az én időmben komolyabban senkit sem vert meg. Amikor dühös volt is valakire, reszketős hangja el­árulta, hogy szívesebben simítana végig a delikvens kócos fején, mint hogy ráüssön. Én különleges státuszt „élvez­tem” nála, ami arra kötelezett volna, hogy lojális1 legyek iránta. Háta mögött ne emlegessem csúf­nevén —, ami ma már nekem is van —, s ne tűrjem szó nélkül, há maguk közt csepülik a srácok va­lamiért. Kár, hogy nem tudtam bölcsebb lenni akkor a koromnál. A többieknél. Azért tette néha vállamra a kezét, azért kérdezett sűrűbben az otthoniakról, mert ti­zenkét éves korában édesanyám egy ideig kiscseléd volt náluk. Nem a szó rideg értelmében vett cseléd, hanem félig a gyerekek játszópajtása, aki ebben-abban se­gít a ház körül, és ezért ajándék- kötény, ilyesmi a fizetsége. Ami­kor egy évet idősödött, elment tő­lük dolgozni a kosárgyárba, de hozzá, s később hozzánk, gyere­keihez is mindig jóindulattal volt az öregúr. Urat mondtam? A feleségét te­kintetes asszonynak titulálták, őt pedig a tanító úr cím illette meg, de bizony a fizetéséből — ezt a jó anyám mesélte — nem sokkal kü­lönb életre futotta, mint a szom­széd parasztoknak. A havi fixből maradt is, meg nem is, amikor a boltosnak, a Hentesnek megfizet­ték a hónap közben összegyűlt tartozást. Húst inkább csak vasár­napokon evett az öttagú család. A népből való tanító volt Béla bácsi. Zalánfalván született, s több mint negyven esztendeig itt élt hivatásának. Nem szerzett va­gyont, még saját lakásra sem telt neki életében. Viszont nincs olyan família nálunk, amelyikből a nagyapát, a nagyanyát, vagy a szülők valamelyikét ne ő tanítot­ta volna meg betűvetésre, olvasás­ra, s arra, hol fekszik a térképen Magyarország, az áldott haza!. .1 No és persze Zalánfalva, amelyet a tanító úr oly nagyon szeretett. Huszonnégy éve búcsúzott el Béla bátyánk a katedrától, éppel) akkor, amikor a mi osztályunk ballagott. Sosem felejtem, milyen zavartan nézett jobbra, balra, amikor a gyerekek egymás után kiléptek a sorból, s egyikük sem őhozzá ment köszönetét monda­ni.,, Azóta sokszor szerettem volna a szemébe nézni, megfogni öregesre puhult kezét és megkövetni — Bocsáss meg nekünk a go­noszságunkért, drága Béla bácsi! Te nagyszerű ember, nagyszerű pedagógus vagy és voltál, most már tudjuk. Nem tettem meg. Mert ahogyan múltak az évek, ő egyre inkább — mint az emberfiával ez lenni szokott — csak a szép dolgokra emlékézett, pontosabban hibát­lannak álmodta vissza a múltat, pályafutásának történéseit. A falu tanítóját pár hete elte­mettük. Nyolcvanöt évet élt. Sze­gény feje, száműzöttként hunyta le szemét. Nem a község űzte el, nem! Az egyik, orvos fia vitte el magához hegyvidékre, nagyváros­ba. Tizenöt éve, vagy talán ré­gebben küldözgette már könyörgő, rimánkodó leveleit a jó emberei­nek. rokonainak, hogy fogadják be, hozzák Zalánfalvára. mert itt szeretné leélni hátralevő napjait, és ebben a földben szeretne meg­pihenni is! Kívánságának csak ez utóbbi része teljesülhetett. Kopor­sója mellett ott álltak régi tanít­ványai. s utódai a katedrán. Kedves Ferkó. Barátom! Néze­getem a nvíló akácviráeokat. s közhen azon tűnődöm, vajon a mi szánkon, ami tanítókén terem­nek-e nlvan lelkesítő szavak a szülőföldről, az igaz emberségről, mint amíiveneket Béla bácsitól hallottunk? Üdvözöl: A magnetofon segítségével • Tíz évvel ezelőtt éjszakánként még ma­ga olvasta kazettára a másnapi órák anyagát Szerdahelyi Andorné, a magnós oktatás ér­telmi szerzője. Az ötletre hamarosan felfi­gyeltek. és ma már az egész országban ezt a módszert alkalmazzák az osztatlan iskolák­ban. Ebben a tanévben 16 alsó tagozatos kis­diákkal foglalkozott a jakabszállási tanyai is­kolában, ahol egy évtizede tanít. Egyetlen vágya az, hogy maradjon elég tanítványa, és ne jussanak az elnéptelenedett iskolák sor­sára. Például Hercegszántón, a szerb-horvát iskolában • „Ha újra kezdhetném, akkor is csak óvónő lennék” — vallja Dobos Erzsébet. Egyszál magában, egyetlen helyiségben, „ősállapo­tok” között kezdte meg munkáját 1951-ben Kerekegyházán. Két év­tizedig a járás óvodai szakfelügye­lője is volt. Ma a vezetése alatt álló jól felszerelt óvodában több mint harminc felnőtt szerető gon­doskodása veszi körül a kicsinye­ket. „A nyelv ősi fája nemzedékről, nemzedék­re új hajtásokat nevel. Gyökereit a múlt mély termőföldjébe bocsátja, de gazdag ékű koronája tiszta magasságok felé növeke­dők .. — írta Halász Gábor néhány évti­zeddel ezelőtt és tanítására most is emlékez­ni kényszerül az, aki néhány órát eltölt a Pácskó Istvánná hetedikeseivel találkozva persze azt kellett elő­ször tisztáznom, hogy hányán te­kintik anyanyelvűknek a szerb- horvátot? Az írásban megfogal­mazott válaszok közül idemáso­lok néhány jellemzőt. Prodán Mária: „Hercegszántón lakom, és á környezetemben min­denki beszél sokácul. Szüleim el­mondása szerint még egyéves sem voltam, amikor az első szavakat kimondtam, s néhány hónap múl­tán már folyamatosan beszéltem. A magyar nyelvvel ötévesen is­merkedtem meg, amikor hosszabb időt töltöttem a kórházban.” Blázsev József: „Ha valamilyen ünnep van, akkor mi otthon min­dig énekelünk, és mindig soká­cul. Játszás közben is szívesebben használom ezt a nyelvet.” Vidák Ildikó: „Anyukámtól és a nagymamámtól tanultam szerb- horvátul. Az óvodában is ezen a nyelven játszottunk, énekeltünk.” Jánosiig Annamária: „A mi családunkban csak a nagypapa és nagymama beszéli ezt a nyel­vet. Náluk vendégeskedve tetszett meg, s akkor határoztam el, hogy én is megtanulom”. Czvirgoncz Péter: „A mi csa­hercegszántói, szerb-horvát tanítási nyelvű általános iskola diákjai között. Emlékezik, és eltűnődik: vajon az anya­nyelvet tanító pedagógus mennyiben hathat e ..vegetációra”? Milyen módon dúsíthatja a nyelv „gazdag ékű” koronáját, s kfertészkedő buzgalma nyomán vajon milyen irányba, milyen magasságok felé nyújtózkodhatnak az új hajtások? ládunkban senki sem tud szerb- horvátul. Én azonban szeretnék tökéletesen beszélni, mert úgy érzem, hogy nagy hasznát vehe­tem még az életben.” Ez utóbbi vélemény egyre szé­lesebb körre jellemző. Az iskola igazgatója, Gyurity Marin mond­ja: — Van olyan növendékünk, aki magyar anyanyelvű, de tolmács, vagy idegenvezető szeretne lenni. Vagy éppen autószerelő, de úgy gondolja, hogy még ebben a szak­mában is könnyebben boldogul Baja környékén az, aki tud szerb- horvátul. Mindenesetre Pacskó Istvánné egyforma lelkesedéssel foglalko­zik velük. A nyelvtanítás mellett hosszú évekig ő volt a néptánc- csoport szervezője, irányítója, aki ezzel egyidejűleg sokat foglalko­zott a mesét mondó, a verset ked­velő fiatalokkal is. Aligha lehet véletlen, hogy a kérdésre — me­lyik szerb-horvát nyelvű író, köl­tő alkotásait ismered? — Sokan válaszoltak hosszú listával. Put- terer Valéria és Prodán Mária dolgozatában egyenként is több mint 10 nevet számoltam meg. — Aki nyelvet tanít, az nem is lehet csupán óraadó tanár — kapcsolódik a beszélgetésbe Velin Marin, a kollégium igazgatója. — És Pacskó Istvánné, szinte mindenkinél jobban ért ahhoz, hogy a közösségformáló küldetés­nek eleget tegyen. Csak egy pél­dát mondok: volt olyan időszak, amikor a kollégiumunk magyarul és szerb-horvátul beszélő gyere­kei bizalmatlanul szemlélték egy­mást. Lévén többségben' az előb­biek, azt hitték, árulkodik az, aki szerb-horvátul mond valamit tanárának. Nos, akkor ő estéről estére bejárt, hozzánk,, és foglal­kozott azokkal, akiknek volt ked­vük megtanulni ezen a nyelven. Hogy hányán és Hogyan sajátítot­ták el? — örömmel mondom, hogy igen sokan, igen jól. De aVni ennél is sokkal nagyobb nye­reség: a gyerekek között helyre­állt a béke,, természetes lett a két nyelvűség. Azt hiszem, Vidák Ildikó sokak nevében írta a következőt: „Pacs­kó tanár néni nemcsak a szerb- horvát nyelv helyes használatára, szüléink dalaira, táncaira tanított meg bennünket, hanem arra is: hogyan kell emberül élni.” Káposztás János ® Perényi Rezső szaktanár vezetésével elektronikai mérőlaborató- - riumot alakítottak ki a kiskunhalasi 618. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézetben 1975-ben. Később ezt a Tudományos Informatikai Inté­zet újításnak fogadta el. A tanulók ebben a laboratóriumban olyan különleges méréseket is végezhetnek, amelyekre korábban nem volt lehetőség és ennek segítségével a jövendő villanyszerelők teljesebb szakmai tudás birtokába jutnak. Légpárnás sín • Gyapjas László mindössze négy éve tanít matematikát és fizikát a tiszakécskei gimnáziumban, de már komoly sikereket vallhat magáénak. Egyik tanítványa ta­valy hatodik helye­zést ért el fizikából az országos középis­kolai tanulmányi ver­senyen. Méltán ne­vezhetjük újítónak, hiszen az ő alkotása az a légpárnás sín, amellyel mintegy öt­ven fizikai jelenséget lehet bemutatni, va­lamint az ezredmá- sodpercet is mérő di­gitális óra. Legújabb tervei között iskolai planetárium létesítése szerepel. Négy évtized • Bakos János, a dunaegyházi Általá­nos Iskola igazgatója több mint negyven évet töltött pedagógus pályán. A tanév vé­gén búcsúzik az isko­lától és tanítványai­tól, akik közül a leg­többen elmondhatják azt, hogy szüleikkel is Bakos tanító úr is­mertette meg a szlo­vák nyelv szépségeit. Oktató-nevelő mun­kája mellett évtizedek óta ápolja a nemzeti­ségi hagyományokat összeállította: Ballai József 0 Újra óvónő lennék...”

Next

/
Thumbnails
Contents