Petőfi Népe, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-06 / 131. szám

Nemcsak a katedrán...

Nevelők a katedrán, a tantermek szellemáradatában, a figyelő tekintetektől feltüzelt padsorok között: a jövőalakítás jelképei és mesterei egyben. Tanítók, tanárok az öreg és újabb iskolák falai között, a tornatermekben és az udvarokon, a szertárakban és a kísérleti laboratóriumokban, a tanműhelyekben és a könyvtárszobákban: a jövőbeni felnőtt nemzedékek, az utánunk jövők testi-lelki- szellemí-érkölcsi formálói. Nevelők fehér vagy szürke köpenyben, szövegkönyvvel, vonalzóval vagy logarléccel a kézben, osztálynaplóval és osztályozó tollal a kézben: nem a „nemzet napszámosai”, megbecsült tagjai társadalmunk- nak.

S mitől függ, mi-mindenen múlik a pedagógusok megbecsülése? Mi kell ahhoz, hogy joggal tarthasson számot a társadalmi megbecsülésre és elismerésre a diákok oktatója, nevelője? Természetesen elsősorban attól függ ez, hogy választott hivatását mennyire tudja hasznosan és eredményesen művelni. Hogy mint a pedagógus-társadalom tagja, ki mennyire szerez magának naponta végzett kemény munkájával megbecsülést. És tegyük hozzá: katedrán és katedrán kívül. Mert ilyen is van. A pedagógus ugyanis nem csupán naponkénti oktató-nevelő munkájával érdemelhet ki magának elismerést, tekintélyt, hanem más egyébbel is.

A nevelők alkotói tevékenysége: ez a téma régóta foglalkoztatja a művelődési élet mindenkori irányítóit éppen úgy, mint azokat, akik valamilyen oknál fogva foglalkoznak az értelmiség helyzetével, szerepével. Az a kérdés, hogy a tanító vagy a tanár, az igazgató és más oktatási-nevelési szakember milyen mértékben vesz részt egy adott település, körzet, megye sőt tágabban az ország szellemi életében, nem lehet közömbös. Szerencsére van sok szép és beszédes példa ezzel kapcsolatban.

Ismerek pedagógusokat, akik tanulmányokat írnak, kísérleteznek. s kísérleteik eredményeit, tapasztalatait publikálják; a nagyközönség — elsősorban a szakmai közönség — elé tárják, abban a reményben, hogy ezzel a fejlődést siettetik-segítik. Mások amatőr művészeti csoportokat vezetnek, hozzájárulva ezzel az ízlés fejlesztéséhez, hagyományaink jobb megismeréséhez. Es megint mások verset, és regényt írnak, vagy éppenséggel rajzolnak, festenek, báboznak, szobrot faragnak, táncolnak és énekelnek, meg muzsikálnak — és sokan .nem is akárhogyan.

Bevallom, ha pedagógusénekkart hallok a közönség előtt szépen énekelni, ha máskor nevelők együttese muzsikál a nyilvánosság előtt, olyankor bennem az elismerés érzése felerősödik. Arra gondolok, hogy lám, aki egész hétén át mások gyermekeit tanítja, neveli, aki sok-sok idegességgel, olykor igazán mostoha körülmények között fáradozik a jövő felnőttjeinek gazdagításán, az arra is talál időt magának, hogy gyönyörűséges kedvtelésének hódoljon. Méghozzá úgy, hogy másdknak is örömet szerezzen. Sokszor nem is keveseknek.

Ugyanezt érzem . és gondolom olyankor is, amikor mondjuk a pedagógus képzőművészek csoportos tárlatát nézem, Ilyenkor elsősorban nem azt vizsgálom, hogy mennyire kvalitásos egy mű, hogy az esztétikum milyen mértékben van jelen — bár ez is nélkülözhetetlenül fontos természetesen _—. hanem a jóleső megelégedettség kerít a hatalmába: hogy lám, a mi nevelőink nem elégszenek meg a katedrán, a táblánál kifejtett tevékenységükkel, hanem valami más is — valami több? — szükséges nekik. Hogy ezáltal is gazdagabb legyen az életük.

És az övékével együtt másoké is . . 1 ^ V. M.

• Dóri Pál: A könyv ünnepén.

KÉT VALLOMÁS

„ ... semmiféle emberi tevékenység nem töltött el soha olyan nyugodt, biztos derűvel, mint egy tanóra kezdete. A félelem nélkül, bizalommal rám függesztett szemek, a fejemben lévő, megosztást kívánó mondanivaló biztossá tettek a csendes öröm felől, amely az óra végéig csak fokozódni fog."

(NÉMETH LÁSZLÓ)

„. Budapest elég sok iskolájában tanítottam, s a tapasztalatom az vólt, hogy nemigen van tanári szoba, amelyben egy-egy rendkívüli tanári személyiség ne. rejtőzne. Ez pedig nagy arányszám a többi foglalkozási ágakban tett tapasztalataimhoz viszonyítva.”

(FÜST MILÁN) •

SZABÓ PÁL A TANÍTÓKRÓL

Becsülte a nevelést, a pedagógusokat

'lsükéi. Sí*

feels' á

fi ■ v/vQ.-? u

De jól ismerte Szabó Pál Szép János, tanító urat, „aki hat osztályt tanított az egyetlen tanteremben a felszabadulás előtt is ... művelt ember, ha bútora nem is igen van a lakásban, de annál több a könyv minden lehető, sőt lehetetlen helyen. S ami igen érdekes, csak az új irodalmat szereti, gyűjti, becsüli, persze, csak addig, amíg futja elég gyönge fizetéséből".> Á csipkevári — talán lakiteleki, heüvéciai ? — tanító „igen fontos személyiség a pusztán... Jó ember volt, sok embernek adott tanácsot, próbált is eljárni az ügyükben vagy a gazdaságnál, vagy a hatóságnál ..„hasznos embernek bizonyul”, amikor faluvá terebélyesedett a tanyaközpont, amikor ■szőlővel, gyümölcsössel a homok kivirágzott, amilkor a késedelmes- kedő hakni-brigád helyett szóval kell tartani a mulatságon fel- bolydult népet.

Kiről is mintázta, formálta a Szépülő szegénység világát fényesítő tanítót, Szép Jánost, aki sorsosaival tart, népét vigyázza a' történelem kanyargós útjain, aki élete példájával és okos intelmeivel formálja az új világ új embereit? A titkoktól riadozó ember egy irodalmár, történészbúvár- ló személyében talán kimutatja egyszer, hogy honnan vette a falusi, a tanyai tanító figurájának motívumait ez a természeti jelenség, ez a Szabó Pál. A filológiai, aprólékos bizonyításig is hittel állítható: személyes tapasztalataiból. Szívesen fogadta író— olvasó-talilkpiókra a meghívásokat, különösén, ha faluba, iskolába invitálták. Így válaszolt a kecskeméti tanács kulturális ügyintézőjének bőséges programot javasló felkérő levelére 1905 tavaszán: kicsit sok nekem, „73- ik esztendő és én az Alsósoron születtem! S ráadásul merő vihar volt az életem mindmáig. Jó lélekkel tudom választani azt, hogy

1. Pénteken este találkozom a mai és holnapi olvasókkal bárhol, Szarkáson például jó lenne, vagy lentebb, a Tisza felé, ahol tavaly is voltam, szintén tanyavilág." (Ahá!. Lakitelek.) ...

Az irodalmi esteket szervező népművelővel I madarat lehetett

volna fogatni boldogságában, mert akkoriban az volt a módi a nagy megye székhelyén, hogy a tanyáknak is kijárnak a legjobb dolgok. A „benti” irodalmi talál-' kozák után majd mindenkit kivittek a dűlők közt megbúvó pusztai iskolákba. („Ilyen irodalmi estekből sohasem lehet elég”, örvendezett Váci Mihály és Sánta Ferenc.) Így került Szabó Pál is 1964 májusának utolsó hetében a kadarkát termő szőlőligetek közt fehérlő iskolába. Százötvenen, kétszázan kerekezték vagy bandukoltak hosszú kilométereket, hogy meghallgassák az írót, megnézzék az első ottani filmvetítés keretében a Talpalatnyi föld-et< A házigazda iskolaigazgató, Prik- kel Lajosné (később Laczi Józsefnél így idézte föl néhány év múlva a nevezetes látogatást. „Olyan közvetlen, kedves természetességgel beszélgetett a jelenlévőkkel, hogy kinyílt előtte a szívük. Elmesélték, hogy mit dolgoztam, mit tettem értük, szinte elszégyelltem magam, amikor utána Pali bácsi elmesélte nekem később és mint elmondta: elhatározta, hogy írni fog minderről, munkámról, a tanyai tanítóról.”

Szabó Pált annyira föllelkesítették a szarkási élmények, hogy hazaérve azonnal köszönő levelet küldött tanácsbéli ismerősének és tanyai vendéglátójának. Az előbbinek jelezte később szóban bővebben kifejtett szándékát: meg kell írni végre a magyar tanító regényét, s ki lehetne jobb ösz7 tönző a városból tanyára került közösségteremtő pedagógus-asz- szonynál. Prikkelnének címzett sorait is az őszinte elismerés fényesíti: „Igen sajnálom, hogy a nagy kavarodásban nem tudtunk egy kicsit többet beszélgetni, olyan yieghatóan gazdag, pompás és szép a Maguk élete ottan, hogy engem egyszerűen nagyon, de nagyon meghódított. Szeretnék hamarosan többet tudni Magáról és nővéréről, igen kérem, hamarosan írja meg pár mondatban az életüket. < S a munkát ugyancsak pár mondatban, atnit végeznek. IHa, nem lesz terhűkre; egyszer-kétszer beszaladunk a fe-, leségemmel, ha arra járunk. De addig is szeretnék valami méltót és jólesőt írni Magáról, s a környezetről." Június 20-án azt közölte, hogy „ha előbb nem, iskolanyitáskor lemegyek majd Magához a feleségemmel, egy kicsit jobban megnézni azt a püágot, és segíteni azzal, hogy írok róla”.

Sajnos, Prikkélné megbetegedett, a. balatonfüredi szivkórház- ban gyógyították. Ott kereste föl Pali bácsi, ott kérte az igazgató: inkább a homokot megszelídítő kétkeziekről írjon. Nem sikerült meggyőznie a lírikus-prózaírót, de a szarkási pedagógus hosszú ■ideig nyomta az ágyat különböző kórházakban. Újból meglátogatta, majd levélben biztatta, bátorította. „Még nagyon sok embernek szüksége van Asszonyomra, ez adjon erőt s ez. a tudat gyógyítsa meg minél előbb”.

A keceli Sáfrán Józsefné óvónőtől is tudom, hogy mennyire becsülte Szabó Pál a nevelést, a pedagógusokat. Mivel a keceli tanács igencsak közönyösen vette tudomásul a községi óvoda elszomorító állapotát, a vezető óvónő az országgyűlési képviselővé választott írótól kért segítséget. Kapott is. Személyesen megnézte a rozoga épületet és „igen csodálkozott, hogy ilyen helyzetű intézmény létezik ma ... Megígérte,, mindent el fog követni, hogy megépüljön az új óvoda." Kilincselt keceli vezetőknél, a járásnál, a megyénél, kért, követelt, magával vitte tervező barátját. Űjatoto ellenkezések, újabb levelek, teleifonok fde-oda és végül is hozzáfogtak az alapozáshoz. 1969. június 14-i látogatásakor már láthatta az emelkedő falakat. Részt vett az óvoda évzáró ünnepségén. „Közben mesélt saját kőművesélményeiről, összehasonlította a tervezést, az építőanyagokat az akkoriakkal. Sokat újságolt unokáiról is ..." Ki tudja miért maradt el 1969 augusztusában az ünnepélyes avatás, miért nem hívta meg a tanács Pali bácsit az általa kiharcolt gyermekintézmény ‘megtekintésére?

Országgyűlési képviselőként ismerkedett meg Udvarhelyi Istvánnal, aki a külterületi iskolák^ igazgatója volt akkoriban. „Volt vendégem is a lakásomban’.', írta kérésemre készített visszaemlékezésében. „Ekkor írta kisebb tanulmányomra az alábbi pár sort: „Kecel külterületi iskolájának, kiváltképpen múltja megíró- jának, s jelene gondozójának, de kiváltképpen jövendőéért való harcosának, Udvarhelyi Istvánnak, tisztelettel, 1967. május 16.”

Mennyire örvendezett volna az embernevelést és a pedagógusokat nagyra becsülő Szabó Pál a csudamodern új keceli nevelési központban is Találkozhatott volna az új intézmény vezetőjével, a hajdani külterületi pedagógussal. Heltai Nándor

PINTÉR LAJOS:

Fehér köpenyek dicséretére

Regényt szerettem volna írni rólad, fehér, fehér szín, hófehér, gyászfehér,

szerelmesverset hozzád, béke színe s áttetsző fagyoké. Milyen a tél felétek? — kérdezte levelében egy távoli barátom.

Nagy telek vannak, nagy hidegek.

Vörösmarty versének meghasadt egéről még mindig dől-dől a hó, tátog, tátong, nyakig hóban áll a ház is, az író-szövetség épülete.

Halálos hóhullás a vers, hull, kavarog a kiegyezések csatatere fölött: hol élő a holtnak békét diktál, hol a szövetet, a gyásztól meghasadt eget röptűkkel a varjak fércellk, varrják, ilyen a tél.

Regényt szerettem volna írni rólad, fehér, munkahelyem: fehér papír, szerelmesverset hozzád, fehér köpönyeg, forgatatlan. Regényt kellene írni rólad, remény színe, fehér. Szerelmesverset a tanítónőmhöz, ki mint a gép pofozott, a képeden ujjainak .lilioma kivirágzott, pofozott, mert őt is pofozták: törött üvegű ablak az arca, békekölcsön-kötvénnyel befedve. Kamasz-hited mégis őt kereste, őt szerette.

A csalhatatlan, prűd világnak egy vallomással tartozom: szerelmes vagyok a szavakba, szerelmes a tavaszba, mikor körülöttem a fagy fölenged, mikor izzó bőröm határán a jég elolvad, szerelmes vagyok a szabadságomba.

Fehér táblára fehér krétával azt karcolászod: eti- etika. Karcolnád, körmölnéd, de nem olvasható.

A gyermek, az irodalom meg a kritika

Hogy a ma gyermeke később olvasó felnőtté váljék, már kicsi korától kezdve szoktatni kell a könyvekhez, hogy ismerkedjék az irodalommal.

A gyermek- és ifjúsági korosztályt a Móra Ferenc Könyvkiadó látja el különböző műfajú, s általában megfelelő kiadványokkal. A gazdag választékban természetesen akadnak gyengébb munkák is, de jellemzőbb a színvonalas, nem ritkán a kiemelkedő alkotások megjelentetése. A differenciált életkori ajánlások igencsak megbízhatók, s ez a korosztályok szerinti javaslat külön erénye a Móra Kiadó köteteinek. Gyakran a különböző antológiák is az életkori sajátosságokat figyelembe vevő csoportosítással, szerkesztői gondossággal készülnek. A sorozatokkal pedig az olvasóvá nevelés folyamatosságát, rendszerességét próbálja elérni a kiadó. Nemes törekvésének megvalósítása aztán már a gyermekszerető és irodalmat kedvelő felnőttek vásárlási szándékán múlik.

A gyermekirodalom népszerűsítésében ugyancsak jelentős szerepet töltött be az Élet és Irodalom című hetilap, amely rokonszenves szerénységgel nemrég ünnepelte alapításának negyedszázados jubileumát.- A lap mindenkor érzékenyen x-eagáit a kicsinyeket és a gyermekolvasókat érintő irodalmi' kérdésekre.

A 3—6 évesekhez szóló mesék problematikáját elemző, széled körű, sok szaktekintélyt megszólaltató eszmecsere például az 1960-as mesevita címszóval került be szocialista gyermekirodalmunk történetébe.

Ha a sok felgyülemlett kérdést tisztázandó polémia nem is zárult egységes állásfoglalással, mindenképpen hasznos volt alkotóknak, pedágógusok- nak, szülőknek egyaránt, niert az eltérő nézetek, szemléletbeli különbségek közelítettek egymáshoz, a gyermekek érdekében. Végül is kirajzolódtak a jó mese eszmei, művészi, esztétikai követelményei, s a mesekorszakot élő kisgyermek - érzelmi-értelmi nevelésében betöltött igen jelentős szerepe. A mese nem „egyszer volt...”, hanem mindig lesz! S ennek a gyermek világában állandósult igazságnak az elfogadásához és megértéséhez járult hozzá az Élet és Irodalom mesevitája.

De emlékezetes az ÉS-ben

folytatott sajtóvita arról is, hogy „Mit olvasnak a gyerekek?” (Vargha Balázs kérdés- feltevése 1973-ban.)

Az olvasók előtt kikristályosodott a vita során, hogy a gyermekirodalom s az ifjúsági irodalom egymástól sok tekintetben eltérő, két különböző kategória. De a fejlődéslélektani tényezők szerint ezeken bélül is további differenciálás szükséges. Mert egészen más természetű műalkotást igényel a 2—3 éves, környezetével éppen csak ismerkedő apróság, mint a tágabb határokat ostromló nagyobb óvodás, a betűvel és az olvasástechnikával birkózó kisiskolás, a már jól olvasó alsó tagozatos, a prepu- bertással küszködő felső tagozatos kis kamasz fiú és nőiesedő fruska (akik ebben a korban a romantikus leányregényeket kedvelik elsősorban), vagy az igazi serdülő, s a széles érdeklődésű, mindkét nembeli ifjúság.

Ebben a vitában tette szóvá Iszlai Zoltán, az Élet- és Irodalom közelmúltban József Attila-díjjal kitüntetett főmunkatársa a gyermek- és ifjúsági irodalom kritikájának hiányát, mint a műfaj fejlődésének gátló tényezőjét.

Felelősségérzetét bizonyítja, hogy nem csupán bírálta „a kritikát, ami nincs”, hanem példamutatóan foglalkozni kez_ dett a gyermekirodalom gondjaival. Elsődlegesen az idegenből magyarra fordított művekről alakította ki megfontolt, kétségeket eloszlató, határozott értékítéletét. S hogy igaz szívveíp Valóban az ügyet szolgálja, mutatja az, ogy bírálatait, elemzéseit egy viszonylagosan szűk pedagógusréteg számára az Óvodai Nevelés című szakfolyóiratban publikálja.

Iszlai Zoltán jelentős kritikusi tevékenysége mellett igen figyelemre méltóak gyermekcentrikus kötetei, amelyek a felnőtteknek, a szülőknek adnak sok indirekt, s remekül hasznosítható tanácsot, gyermeknevelési témákban. Ilyen a Csirip jelenti elbűvölő karcolatsorozata saját kislányának érzelmi-értelmi fejlődéséről, vagy a Kompánia, a kamaszkor válságos lelkivilágát boncolgató, igen elgondolkodtató, s valóságfeltáró novellaciklusa.

Manóalagút című „hosszúmeséje”, 13 fejezetes meseregénye pedig 8 éven felülieknek nyújt pompás olvasmány- élményt, és remek szórakozást.

Losonca Mih&lyné