Petőfi Népe, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

Palotai Boris I NAPLÓFÉLE Egyperces Örkénnyel Nemrég még a Balatonban úszkáltunk Örkénnyel. Messzire beúsztunk, a partról csak a szál* makalapja látszott, meg a fürdő- sapkám pöttömnyi foltja. Ugrat­tuk egymást, mint rendesen. — Légy szíves, ne fecsegj. Csak akkor jutok szóhoz, ha lélegzetet veszel. Nem szoktál lélegzetet venni ? Pár perc múlva arra kért, mondjak el egy verset. Ha végig­mondom, kapok egy lángost. Mi­helyt nem érzi lába alatt a talajt, versekbe kapaszkodik. A Kései siratót kezdtem el. A harmadik szakasznál nem jutot­tam tovább. így jártam a többi verssel is. Csupán egy-egy sorra emlékeztem. Örkény megjegyezte: — A lángos ugrott. Be kell ér­ned a déli kacsasülttel. — Kaján félmosollyal tette hozzá. — Nyu­godj bele, meszesedik az agyad. Hirtelen eszembe jutott Somlyó Zoltán A szűk Könyök utcán cí­mű verse. Elejétől végig elmond­tam. — Visszavonom a meszesedést. Honnan tudtad, hogy ez a vers... Várj... szépen fejezem ki ma­gam... a szívemhez nőtt. Egy évvel később a kórházból hívott föl Zsuzsa. Örkény már túl volt az operáción, meggyötör­tén, kínlódva javítgatta utolsó művét, a Forgatókönyvet. — István jobban van. Sok sze­retettel ölel. Zsuzsa hangján éreztem, Pista megnyugtatására szánta a telefon* üzenetet. Felsrófolt volt a hangja, túl élénk. A lakásán hívtam fel késő este. — Tényleg jobban van István? Fakó csend. Nagy sokára szólalt meg Zsuzsa: — Azt hiszem... — Meglátogathatom? — Ne... ne... Talán egy percre benézhetsz hozzá. — Habozó szü­net. De igazán csak egy percre. Másnap ott álltam Pista ágyá­nál. Egy idősebb ápolónő az infú­ziótartályon babrált. Zsuzsa kris­• Hetven éve, 1912. április 5-én született Örkény István. tályvízért szaladt a büfébe. Ör­kény felpócolva feküdt, mozgé­kony arca fintorba torzult. Gyá­moltalanul néztem kifakult sze* mét. Nem kérdezhetem meg tőle: hogy vagy? Csak egy percig ma­radhatok. Mi fér egy percbe? — Beugrottam hozzád, hogy el­szavaljam a szívedhez nőtt ver­set. S már mondtam is. — „A szűk Könyök utcán hazamegyek, most hajnali három óra, Istenem vezess a jóra.” Akadozó nyelvvel folytattam. A fájdalom mintha elcsitult vol­na benne, kisimultak a vonásai, valami mosolyféle suhant át az arcán. — Már itt sem vagyok. Viszlát. Pista. Elszorult torokkal siettem vé­gig a folyosón. Az ápolónő utá­nam jött. — Tessék értem is imádkozni. Súlyos isiászom van. Hiába szedem a gyógyszereket, ta­lán az az ima... hogy is tetszett?... Döbbenten meredtem rá. Arra gondoltam, milyen remek egyper* ces novellát írna belőle Örkény! KORMOS ISTVÁN: Rézkarc, 1945 Kötélen pendely-zászló lobog magányosan, alatta sáros udvar, kosorrú tank rohan. Valahol kakas harsog, részegen kukorít, a rét álmából ugrik, de hőkölvén lapít. Piros ballon: a nap száll fázósan fölfele, magát tűzre kínálja hét nyár, hét jegenye. Tűzfalon kivirulnak tiszkök, salétromok, örülhet aki élő, s csak morrogván morog. Kútágason nyikorgás: rossz lelkiismeret, himbál a dongavödrön, vályúban pisszeget. Szél lökdösi az ólat, de nincs egy szava itt, ringatja az istálló lovait, barmait. Fülel a lucskos fűben káposzta, répa, tök, hűdött szekér a színiben, kereke nem zörög. Utak indulnak messze, hívnak valahova, ne menj, mert minden út most kőszentes Golgota. Fogadott apád J. A. meghalt valamiért, nem mozdul keze többé, te szegd meg a kényért. Álmod kóróit verd le, rozs, árpa nő helyén; tőgyében habos tejjel bőg árván egy tehén. Küszöb előtt nevetgél egy szép fejősleány, sajtárral a kezében, csillaggal homlokán. CSÖRSZ ISTVÁN: Az indián Pénteken fél ötkor hozta az új gépet egy svéd kamionos. Nagyon kedves kölyök volt, de egy szót sem tudott magyarul. Azért svéd gondolta Bodó. Mindenki hazament már, a portán meg éppen a reszketős Erzsiké ült, aki azonnal pánikba esett, így aztán Bodó vette el a kölyök fuvarlevelét, ráütötte a pe­csétet, és böngészni kezdte az árulistát. A fiú a legelső tételre mutatott, ahol egy R betű állt a rubrikán, mellette hat szám, az ösz- szes többi németül. Majd megnézzük a do­bozon. Azt hitte, valami számítógép, Davaj! — mondta a fiúnak, azzal felmásztak a ko­csira. A kölyök egy akkora ládára mutatott, amelyben elfért volna egy pianinó. A szent­ségit, mondta Bodó. Nem mondtad, hogy na­rancsot hoztál, pajtás! Bement az öltözőbe a fiúkért. Gles már a zuhany alatt állt, csupa szappan volt a képe. Princ akkor vette le a gatyáját. Szó nélkül felöltöztek és becipelték a ládát a hangárba. Csak másnap tudták meg, hogy az ő gépük, egy önjáró hidrauli­kus emelő, duda, lámpa és minden volt raj­ta1, azonkívül vagy tíz indítógomb. Tanács­talanul álldogáltak a gép előtt. . — Szólj a művezetőnek — mondta Bodó Élesnek, azzal leült szalonnázni. Princ a gép színes prospektusát tanulmányozta. Odajött a művezető, körbejárta a gépet, megnyomogatta az ülés rugóját. — Szólok a főmérnöknek — mondta. — Nem olyan veszélyes — szólt közbe Princ. — Ezek itt az előre kapcsolók. A töb­bi hátra kapcsol. Felült a gépre és beindította. — Fiúk, ez még a Bodó szalonnáját is megsüti! — kiabálta, azzal bekapcsolta az elakadásjelzőt. Nagy csend lett, Bodó eltette a bicskáját. — Azért majd délben ideküldöm a főnö­köt — mondta a művezető. . Leültek reggelizni, de Bodónak valahogy elment az étvágya. — Ezt te honnan tudtad? — kérdezte Pririctől. — Mit? — nézett rá Princ. — Hát ezt az egészet. Princ retket evett: úgy ropogott a foga alatt, mint a kukorica. — Egyszerű — mondta — ott van a pa­píron. Egy hibrid áramkör vezeti az egészet. Éles felállt, és elment egy pohár vízért. Heggel óta fájt a feje, Bodó nem szólt töb­bet, de nehéz lett a szíve. A szállí lóbrigád fogalom volt a vállalatnál. Tíz év alatt min­denféle ember megfordult itt, még egy ta­nár is, akit kirúgtak az iskolából. Maradtak hárman. Amíg nem iratkozott be az esti is­kolába, Princcel nem volt semmi baj. Ügy számíthattak egymásra, mint a testvérek. Még jobban. Ha költözés volt, akármi, ka­rácsony este is elmentek segíteni egymás­nak. Bodónak volt egy kis horgásztanyája Ráckevén: bármelyiküknek, odaadta a kul­csot, csak azt kérte, hogy csináljanak rendet, amikor eljönnek, hogy ne tudja meg az asz- szonv Igazi barátok voltak- tíz éve és ezért fájt most Bodó szíve, hogy a Princ el akar ‘ menni. Máskülönben miért tanult volna elektronikát? Éles komor arccal hozta a vizet. Járás köz­ben jobbra tartott. Reggel óta bevett már eey marék Algopyrint. — Quarelint vegyél be — mondta Princ. — Az micsoda? — kérdezte Éles. Majdnem a láda mellé tette a poharát. — Az jó erre — felelte Princ. — Az orvos mondta neki, hogy az Algopy- rin jó! — szólt közbe Bodó. Nem is szólt még ilyen dühösen Princhez. — Na és jó? — kérdezte Princ. — Neked kívánom — mondta Éles. Más­nap felíratta a Quarelint az üzemi orvossal, elrágott két tablettát, de továbbra is fájt a feje. Bodó kicsit megkönnyebbült Princ fe­lesége ápolónő volt, biztos ő ajánlotta ezt a gyógyszert. Az orvosnak viszont diplomája van, gondolta. Szombaton Princ vizsgázott, így aztán - Bo­dó és Éles nélküle mentek Ráckevére. Éles sokat emlegette Princet, mert még mindig szedte a Quarelint, és jobban érezte magát. Bodó az egészre nem mondott semmit. Nem volt kapásuk egész hétvégén, pedig a szomszéd tanyán négy pontyot húztak ki már szombat délután. Kettőt a szomszéd átadott nekik, megsütötték, sört ittak rá, és fenn voltak éjfélig, mint máskor de valahogy aka­dozott a beszélgetés. A szentségit, morogta Bodó, amikor lefeküdtek, és utálta a világ összes esti iskoláját. Princ jelesre vizsgázott. Hazavitt ogy üveg bort, az asszony disznóhúst sütött. Princ so­se szerette igazán a halat, és a disznóhús jó volt. Csak éppen megszokták, hogy szomba­ton mindig halat esznek. — Mesélj a vizsgáról! — kérte az asz- szony. — Már elmeséltem — felelte Princ. Az asz- szony nem firtatta tovább a dolgot. Azt ja­vasolta, hogy feküdjenek le korán. Lefeküd­tek, de ez sem sikerült. Fáradt vagy, simo­gatta az asszony Princ homlokát, aludj! Princ kiment az erkélyre, és egyik cigarettát a másik után szívta éjfélig. • A következő héten nem ment el az iskolá­ba, helyette óriási murit csaptak Bodóékkal Ráckevén. Igaz, hogy. csak egy halat fogtak, de az akkora volt, hogy evezővel verték agyon. Bodó a gyerekkoráról mesélt. Éjjel kettőkor még egymást noszogatták, hogy aludni kellene. A szél szemükbe vágta a tá­bortűz füstjét. Princ összekormozta az arcát. Ügy nézel ki, mint egy indián, röhögött Bo­dó, és utána napokig Indiánnak szólították Princet. Princ kicsit szemérmesen, kicsit dü­hösen tűrte, és boldog volt. ,,Én nem akartam háborús könyvet írni“ Ritkán kavarja fel könyv oly mélyen és elementáris erővel a közvéleményt, mint tette ezt tavaly a Kompország katonái című történelmi dokumentumregény. E jogos, megérdemelt és tényleg nem véletlen siker okairól, körülményeiről és követ­kezményeiről váltottunk szót közelmúltbeli lakiteleki vendé­geskedése alkalmával a szerzővel, Simonffy Andrással. — Mi ez a regény, és miért okozott ekkora meglepetést? Miért kapkodták el, s miért vannak salátává olvasva már a könyvtári példányok is? Ilyen hiányos lenne a történelemtu­datunk? Nem félő, hogy megint nem jutunk tovább, hogy me­gint divatjelenséggé válik va­lami, ami sokkal, de sokkal fontosabb annál? — Általánosságban annyit: én nem szántam ezt a könyvet be­törésnek, vagy ilyen visszhangos dolognak. Egyszerűen arra gon­doltam, hogy annyi szubjektív, annyi agyonmanipulált (sőt -ha­zudott) írás jelent már meg er­ről a korszakról, éppen megfele­lőnek vélt ideológiai, „történészi” rámagyarázásokkal, a témához gyártott vagy arra alkalmazott szakmai tolvajnyelven... És en­gem nem is a háború izgatott, őszintén szólva, mert ha megnéz­zük, ebben a könyvben egyetlen pisztoly el nem sül. Nem akartam én háborús könyvet írni. Az piszkált, hogy ebben a felgyor­sult világban különböző, ellen­kező előjelű történelmi tudatok élnek egymás mellett és a kü­lönböző előjelek összes színező­dése jelen van, s egy emberi élet kevés és rövid már ahhoz, hogy egyfajta szilárd és támpontot adó nagy vezéreszme végigvonuljon rajta és építkezni lehessen rá ... Ügy éreztem tehát, hogy ezt a korszakot, ha érvényesen akarok írni — másként pedig nem érde­mes —, akkor egy másik nemze­dék szemével le kell minden részletében tapogatnom, utána­néznem és végre nem az ismert fekete-fehér motivációtól elin­dulva, hanem megkeresve ezek­nek a látszólag különálló, látszó­lag egymástól függetlenül zajló eseményeknek a mozgatórugóit, neveltetések, emberi portrék út­jait, rajzait; megkeresve az em­bert a történelemben. Nem tu­dom elég világos vagyok-e, vagy nem tűnik-e ez kicsit nagyképű szólamnak, de a történelem arcát is szerettem volna látni. Az em­bereket, akik tehetségük, képes­ségük, szándékaik szerint hol fa­natikusan, naivan, hol megalkud­va, hol kiűttalanul, hol ráérezve, de egyfajta progresszív Magyar- országot képviseltek, és akikről az idők során aztán mélyen, és szinte elfeledve őket, hallgatni kellett — Az Indíték világos: kínál­kozott egy újfajta megközelítési mód. De valahogy mégiscsak bele kellett vágni. — No, hát a saját jól felogott érdekemben is — nyilvánvaló, hogy az ember nem magának ír, de magának is — nekem ehhez „adott apámmal” végig kellett' járnom ezt az utat, meg kellett őt értenem. Nem tudtam, mi en­nek a történetnek a vége, nem voltak eleve felállított sémáim, tételeim, hogy na, eddig a pontig kell eljutnom. Hézagos ismeretek, hallomásból tudott dolgok, családi • beszélgetésekben egy két mondat meg titok­ban kinyitogatott dossziék­ban megőrzött anyagok — ezele voltak az első bártor- talan lépések. És hát az igény, hogy, ugye, az em­ber tú.1 volt már azon, hogy a fiatalságát kitombolja, hogy azt higgye magáról, kellemes hölgyekkel és kocsmai világmegváltások­kal helyreteheti magát egy életre. Egyszercsak azon kaptam ma­gam, hogy annyi idős vagyok, tehát 33 éves, mint apám volt akkor, amikor vele már bizonyos nem mellékes dolgok megtörtén­tek. Hát hogyne lehetnék akkor érdemes és jogosult rákérdezni végre: hogyan is volt ez a törté­net. Valahogy így indultak el, na­gyon nehezen és nagyon akadoz­va — mindkét részről a megfele­lő kezdeti bizalmatlansággal — a beszélgetéseink, melyek néha éj­szakákba nyúltak, néha kicsor­bultak, néha az egészet újra kel­lett kezdeni, míg végül úgy érez­tem, megsejti: itt nem egy értet- len elme próbál rajta bármit is számonkémi, hanem hogy amit ő tud, és látott és végigcsinált, az fontos és átadandó örökség. Mindig furcsán néztem, amikor valahoL- örökségről beszéltek és az szekrényeket, meg ezüst ká­véskészleteket, meg egyebeket je­lentett — "én nem ilyen öröksé­get kértem és vettem is át tőle, talán az utolsó pillanatban, hi­szen a könyv megjelenése előtt ő már meghalt. Hogy könyvem­nek ilyen sikere lett, azt nemze­dékem tárgyilagosságában elfo­gult, elfogultságában személyes, személyességében pedig oknyomo­zó türelmetlenségének tulajdoní­tom. No és annak, hogy megpró­báltam a legmesszebbmenőkig megérteni szereplőim sorsát és hát azokat válogattam ki a szám­talan megkérdezett és a torony- nyi magnókazettán beszélők kö­zül, akikről úgy éreztem, vallat­ják saját múltjukat, nem zárták le, nem menekülnek előle, hanem leveleznek, mondanivalójuk van, próbálják önmagukat megérteni, tisztába tenni és a tényeket nem szépítve, a maguk valóságában hátrahagyni. — Egyik nyilatkozatában em­lítette: 2—3 kötetre való anya­ga gyűlt össze. Mikor érik ez meg annyira, hogy olvashatjuk a folytatást? — Megbízható és alapvető lus­taságomról kell először beszél­nem ... Meg hát egy kicsit úgy *van, hogy ki kell fújni egy ilyen munkát. Üj lélegzetet kell venni, hogy az ember valamerre megint elinduljon. Gondolom, közben is • meg idővel is ezek menni fognak. Keresek még dokumentumokat, információkat, egyebeket, sze­retnék kimenni Amerikába, kö­rülnézni az ott élőknél, hogy mi van náluk, mert várnak és hív­nak. csak hát merre?!... Szóval megint egy ilyen „hogy is kezd­jem el?” gondom van. Majd ha megjön hozzá egy határozott kon­cepció, az a nagy vörös fonal, akkor már sokkal könnyebb lesz, mintsem így cserkészni. Úgyhogy most ilyen merítőhálós időszakot élek, amikor az ember leereszti mélyen, aztán nézegeti: amit fo­gott, az döglött szardínia, vagy ficánkol még ... — Ez idő tájt milyen adatok után kutat? — Itt van a Budai Önkéntes Ezred története, ezt még meg kell írni. Lehetett volna a könyv két- háröm fejezete, de már valahogy sokalltam. Ez nagyjából kész, és hát ami végül is kimaradt, az ... szóval szeretnék írni a gyerekek háborújáról: erről a furcsa, a borzalmakra rácsodálkozó, félel­mekkel, kusza élményekkel teli társaságról. És hát továbbmenni 56-ig, ami megint csak egy meg­határozó élmény volt... — Várható, hogy könyve va­lamilyen nyomot hagy történe­lemoktatásunkban ? — Nem tudom. Megnéztem a mostani negyedikes tankönyvet. Amiről a Kompországban beszé­lek, azok az események apró betűkkel olyan 10—15 sort tesz­nek ki. Kvázi: hogy ilyesmi is volt. Na most, az apró betűt, én nagyon jól emlékszem, sosem kellett megtanulni. Végül is ... én tapasztaltam, hogy ennek a kor­szaknak meglehetősen nagy iro­dalma van. Elérhető, alapos, jó tanulmányok vesznek körül ben­nünket. Inkább azt érzem bajnak, hogy ezek valahogy ... mintha egy küszöb mögött jelennének meg. Nem tudom, érthető-e. Szó­val: van egy ilyen buktató rend­szer, amin nem jutnak át az in­formációk. Ami a napilapokban megjelenik, vagy a tévében lát­ható — kivéve a most futó felja­vult Századunk sorozatot —, ab­ból megint elnagyolt, frázisos kép csapódhat le, kalandfilmmé egy­szerűsített, eléggé jelentéktelen valami. És ezeknek a hatása sok­kal nagyobb, mint a búvópatakok formájában meglevő tényanyagok­nak. Hogy aztán ez szándékos-e, vagy ez a világ rendje,. őszintén szólva nem tudom pontosan. Mi­ként azt sem, hogy ez az örök­ké készüld középiskolai meg egyetemi tankönyv- és jegyzetre- form mikor és hogyan valósul meg. Azt örömmel hallom, hogy negyedikben ajánlott olvasmány lett az, amit írtam. Hát, mondjuk ez már egy jele annak, hogy van­nak bizonyos szándékok ... . Kutasi Ferenc SIMONFFY ANDRÁS: Kompország katonái (Történelmi kollázsregény, részlet.) Kis András, hadtörténész: Vég­re eljött ez a nap is. Március 4-én reggel Bezuglij ezredes közölte Székely László ezredessel, hogy a tálbor átadása aznap megtörténik. A honvédelmi miniszter írásbelii megbízatását Székely ezredes szovjet gépkocsin viszi a minisz­tériumiból (Bezuglijhoz. A Pavilonban ez idő alatt fel­sorakozott a hadosztály. 10 óra­kor megérkezett Bezuglij és Szé­kely ezredes. A 6. hadosztály parancsnoka bejelentette: „A dicsőséges Vö­rös Hadsereg főparancsnoksága a hadifogolytábort a mai napon át­adta a demokratikus magyar kor­mánynak. A kormány megbízásá­ból, mint a 6. honvéd gyaloghad­osztály parancsnoka, a laktanyát ezennel átveszem. A mai nappal bajtársaim hadifogsága meg­szűnt ...” ^Nyolcezer ember énekelte a Himnuszt... Végre! Megtörtént március 4- én az, amiről Kuznyecov vezér- ezredes január 9-én beszélt Vö­rös Jánosnak Moszkváiban: Ma- linovszkij marsall utasítást ka­pott a legfelsőbb parancsnokság­tól, egy hadosztály felállításához szükséges hadifoglyot adjon át a magyar kormánynak. A Szövetséges Ellenőrző Bizott­ság ez alkalomból díszebéden látta vendégül a hadosztálypa­rancsnokokat és közvetlen mun­katársait. Beszédek hangzottak el, és kölcsönösen éltették a magyar— szovjet barátságot. A laktanyában pedig délután 4 órára a személyi állomány át- ^adása-átvétele befejeződött. Az ‘átvettek száma: 7813 fő. 18 órakor a Vörös Hadsereg őr­ségét a Magyar Honvédség őrsé­ge váltotta fel. Székely László vezérkari ezre­des ettől a pillanattól fogva va­lóban a hadosztály parancsnoka lett... 1945. március 4-e a legjelentő­sebb esemény a hadosztály életé­ben: az önállósulás, a megalaku­lás napja. Örömnap. Szegedi Benedek őrvezető le­vele a szerzőhöz, 1979: Mennyire igaza van, hogy egy korszak megítélésében, pláne olyannak, mint az 1945 (amihez hasonló nem is jut eszembe, de aligha volt is hozzá fogható a történelmünkben), évtizedeknek kell eltelni, hogy a por lehulljék róla, a bizonytalan lépegetések, az olykori homályos történések világosságot, értelmet kapjanak. Mi, akik benne éltünk, tehát a kor szereplői, olykor alakítói vol- i tunk, aligha tudjuk túltenni ma­gunkat saját érzelmeinken. Köny­ve■ nagyon érdekel, de talán nem is a velembelieknek kell okvetlen írni. A fiatalabbaknak, mert nem élték át azt a kort, így ők tudnak majd tárgyilagosak lenni és pár­tatlanul ítélkezni. Sokan vagyunk még (remé­lem) túlélői ennek a hatodik had­osztálynak, hiszen még én is hatvanon innen vagyok, és na­gyon sok nálamnál fiatalabb le­gényt toboroztak Hajdú és Sza­bolcs megyéből akkoriban. Mi már Gödöllőn elindulásunk­kor elénekeltük — könnyes szem­mel — a Kossuth-nótát. 1945. február 10-én érkeztünk Debre­cenbe. Nagyon leromolva, teli tetük- kel, ezek még a zubbonyomon is mászkáltak. (Köpenyem nem volt, ezért vissza is irányítottak az oroszok Jászberényből Ácsá­ra.) Eleinte Debrecenben is na­gyon rossz volt az ellátás, szénné égett kenyérhajat ettünk az ál­landó hasmenés ellen. Igyekeztek bennünket emberib­bé tenni. Itt már nemcsak szórté- lenítettek, de leborotválták négy­hónapos szakállamat, és tetveim- től is megszabadítottak. Először ágyakon feküdtünk, ké­sőbb, amikor már besoroztak, fal­tól falig érő kétszintes priccsen. Itt is ki pokróccal, ki köpennyel takarózott. Szalma híján ebbe csavartuk op magunkat. Kis mo- tyója mindenkinek volt — ez lett a vánkos. Később javult a helyzet. Már meg lehetett közelíteni a Pavilon laktanya kerítését, és egymás ke­zéből kapkodva olvastuk a bedo­bált leveleket... Hátha hirt ka­punk az otthoniakról, ismerősök­ről ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents