Petőfi Népe, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-21 / 68. szám
PN MAGAZIN SZÉPEN MAGYARUL — EMBERÜL Nyelvhasználat és magatartás Az utóbbi években egyre gyakrabban jut eszem* be egy egyetemi élményem. Néhai latinprofesszorom így kezdte az egyik délutáni előadását: „Rettenetes az, ahogyan beszélnek a gyerekeink”. Elmondta, amerre jött, mindenütt az iskolából kiabálva hazatérő, vagy a tereken lármázva játszadozó gyerekekkel találkozott, s a beszédjükből, kiabálásukból tisztán csak egy kifejezés volt hallható: „Te hülye!” Nem haragudtak egymásra, nem veszekedtek, mégsem tudtak egymáshoz másként szólni. Ma már inkább csak a 9—10 éves labdázó gyerekektől hallja az ember: „Add már a labdát, te hülye! Hová rúgtad, te hülye? Lődd már rá, te hülye!” — mondatokat. Megritkult ez a kifejezés. De nem azért, mert a nevelésünk elérte azt, hogy látják a gyerekek a stilus helytelenségét. Hanem azért, mert átvette a helyét egy sereg más, durvább, sértőbb szó. Utazom a vonaton. Négy egymással szemben ülő fiatalember meséli egymásnak munkahelyi élményeit. Nagyokat nevetnek közben, a térdüket csapkodják jókedvükben, s két mondat között vagy a mondat végén jön az a bizonyos, közösülésre felhívó kifejezés. Mind a négyen olyan hangosan beszélnek, hogy a szakasz minden utasa hallhatja. Végigmegyek a főiskola folyosóján, óráról jönnek ki éppen a hallgatók, sokan ebédelni indulnak. Két lány a kijárat előtt befejezi a beszélgetést. Az utolsó mondata az egyiknek ez: „Mondd meg neki, menjen az anyja...!” Hallom én is, s hallották még legalább tízen. Vizsgaidősaak. Fiú- és nőhallgató várja a jóbarátot. „Mit írt be az indexedbe az a vén k...?” „Közepest”. „Le van ...'!” Megint egész környezetük a fültanú. Autóbuszon, utcán, munkahelyeken csak úgy röpködnek ezek vagy ezekhez hasonló durva, sikamlós és trágár szavak, kifejezések. Fiúk és lányok, férfiak és nők ajkáról egyformán. Sokan azt vallják, hogy a dühös, az elkeseredett ember így könnyíthet magán. A felsorolt esetekben az útszéli szavakat használók nem voltak sem dühösek, sem elkeseredettek. Vajon mit mondtak volna, ha valóban mérgesek lettek volna, vagy veszekedtek volna? El tudjuk képzelni... A legnagyobb baj az, hogy a durva, trágár stílust a legtöbb ember természetesnek veszi már, mintha ezek a szavak polgárjogot nyertek volna a mindennapi beszédben. Pedig az egyenlő mértékkel szabott demokratikus jogok sem hatalmaznak fel senkit arra, hogy a vonaton, a szórakozó-, a munkahelyen, a nyilvánosság előtt, ahol mások is hallják, e szavakat, kifejezéseket használják. Szűk baráti körben ki-ki úgy beszélhet, ahogy akar, a nyilvánosság előttt azonban nem. Sokan elfelejtik azt. vagy talán nem is tudták, hogy az emberi magatartásnak a nyelvi magatartás, a beszéd szerves része. Aki durván, trágár szavakkal fejezi ki magát, akinek mocskos a beszéde, annak alighanem ilyen az érzésvilága, az egész gondolkodásmódja, és az emberi magatartása is. B. L. összeállította: Kutasi Ferenc Forgószelek T uventus ventus — ifjúság, bo- londság — mondják a rómaiak, de napjainkban is igaznak tűnik a régi gondolkodók mondása, hiszen a fiatalok gyakran kavarják fel maguk körül a kedélyeket. Munkasikereik, pozitív politikai magatartásuk, kiváló sporteredményeik éppen úgy felkeltik az érdeklődést, kiváltják a lelkesedést, mint a különcködő magatartás, a divat túlzásai a megdöbbenést. Az ifjúságról költők írtak és írnak, a festők a szépség egyik megtestesítőinek tartják a fiatal embert, az idősek nosztalgiával gondolnak vissza gyönyörű ifjúságukra. Közmondások szólnak e korosztály tagjairól, kiknek sokszor jelzője a „meggondolatlan”, a „gondtalan”, a „közömbös”, a „nagyszerű”, a „lendületes” stb. stb. is. Az ifjúságról beszélni né- hányaknak még ma is nehezükre esik, ám az ifjúságért cselekedni a nagy többségnek — szerencsére — mindennapos feladat lett. Kétségtelen, hogy vannak e nemzedékek képviselői között (Mohácsi Regős Ferenc rajza) valóban kívülállók, semlegesek, sőt a politikai kérdések iránt,érdektelenek is, de a nagyobbik rész már nem ilyen. Hogy hirtelen mást ne említsünk: tömegesen vannak jelen az önkéntes megmozdulásokban, dolgoznak építőtáborokban, bizonyítják tehetségüket a kulturális rendezvényeken, s ha valamit nem értenek, hát kérdeznek, sokat kérdeznek ... Kérdeznek a felnőttektől, az ifjúsági és más vezetőktől, kérdeznek néha makacsul, talán szemtelenül, s kérdéseikre mindig választ várnak, ám olykor nem kap. nak. Pedig előttük sincs kényes kérdés, legfeljebb felkészületlen válaszadó. E kérdések szinte mindig tudásvágyról, tettrekészség- ről árulkodnak. Természetesen nem mindegy, milyen a tett, amire készülünk. Jevtusenko írta egy versében: „Tőle, ki gyógyít /és aki fát vág/ és ki az öltönyt varr ja nekem — /elvárom: remekül tegye dolgát./ dolga bármi legyen. /Ne legyen közepes, vacak átlag / sem a sárcipő / sem a ház./ Bűn a középszerűség, akárcsak /a hazug szó: elfajulás.../ Ifjúi hevünkben nemegyszer úgy érezzük, túl lassan forog a történelem kereke. Ez szemfényvesztő látszat, mert mi magunk is benne vagyunk a történelemben, alakítjuk azt, ha nem is mindig látványosan, de egészen bizonyos, hogy hasznosan. K. A. A közelmúltban rendezték meg az NDK fővárosában a Politikai Dalok Xll. Fesztiválját. Harminchat országból 67 együttes, illetve szólista lépett fel egy héten keresztül Berlin hat legnagyobb színpadán, ám a nagyfokú érdeklődést így is alig lehetett kielégíteni. A harminc fesztiválrendezvényen a nézők száma elérte az ötvenezret, mégis nagyon sokan maradtak a kapukon kívül. Az NDK televíziója főműsoridőben két programon sugározta a fontosabb eseményeket. Valamennyi rádióadó és számos külföldi sajtószervezet képviseltette magát. A fesztivál mottójaként a békét és a leszerelést választották. A NATO fegyverkezése ellen tüntettek dalaikkal a résztvevők, Chiléből, az NDK-ból Angliából, az NSZK-ból, Belgiumból és még sok más országból. Magyarországot a Voga—Turnovszky duó, Ár padi László és Boros Lajos képviselte (képünk) Mi és ti, együtt es kuloD-kulon (Méhesi Éva, Straszer András és Kotroczó István felvételei) • Mit is jelent a szó: echo? A szótár szerint: visszhang. És mit takar a valóságban, mondjuk itt, Kecskeméten? Egyfajta szövetkezést kiscsoportos vállalkozást, eleddig egyedülálló az országban. Tizenhárom fiatal: nyolc színész, egy rendező, egy szervező-vezető, és három mindenes. Ami összehozta, s -tartja őket: az újat, merészet, egyénit és egyszerit alkotni akarás, a baráti érzület, a színház emberformáló, léleknemesítő küldetésébe veteti hit, a játék igaz öröme. s nem annak illúzióját láthatja így a legapróbb települések népe. Akad-e, ki kétli e szándék tisztaságát, van ki. irigyli kivitelezőit? lenszolgáltatásul öt előadást tartanak a kamarszínházban. Magángépkocsikon utaznak, a két sofőr a segédmunkás. Mindenki mindent szó nélkül megcsinál, az ő dolguk a súgás, a hangosítás, a világosítás, a pakolás és a ked- lékezés. • Két fontos dátum. 1982. február 19. Nyárlőrinc — március 15. Kiskunfélegyháza, fegyveres erők klubja. Ami előtte és mögötte volt: sok-sok együtt átkínlódott, verejtékes éjszaka és szabadnap, töprengés a szervezeti formán, futkosás jóindulat, megértés, engedély, pártfogó után. És persze nyolc fellépés minden izgalma, telt házak, ujjongó közönség ... • S végül az Ekhó, mind a mai napig egyetlen színlapja. Miroslav Hornicek: Két férfi sakkban (komédia 2 részben). Szereplők: Giacomo — Tolnai Miklós, Bácskai János, Marcello — ifj. Mucsi Sándor; Bianca — Réti Erika, Csengeri Erzsébet; Giulietta — Vadasi Tünde, Zubor Agnes, Vándor — György János. Díszlet-jelmez: Szászfay György. Rendező:! Illés István. Az előadás után m darab rendezője és szereplői beszélgetésre várják az érdoklő- dőket. K. F. • Egy cseppet sem mellékes körülmény. A nagyszínházak mindössze öt Bács-Kiskun megyei művelődési házba férnek be, kz Ekhó praktikus, mégis látvá- |lk)s díszletei viszont mindegyik- ImM^sőI a legszűkebb pódiumon, ^^^^urokban is felállíthatók. Színházak. tökéletes színdarabot, • Valamint néhány apróság. A TIT kecskeméti szervezetének védőszárnyai alatt magára talált félmaszek kamaraegyüttes ötletgazdája, fáradhatatlan motorja: Cseh Erzsébet, műszaki zsenije: Pödör István. A Katona József Színház igazgatójának hozzájárulásával, a havi műsortervhez alkalmazkodva próbálnak, járják a megyét, sőt a fél országot. A teremért, a jelmezekért, a színfalak anyagának egy részéért elA kényelemszeretet határa Civilizált korunkban a kényelmes életre való törekvésnek ezernyi módja ismeretes és elfogadott. Ha egy család a városszéli lakónegyedben telepedett le, és az egyik gyerek az üzemi óvodába jár, a másik pedig kiszorult a közeli általános iskolából, akkor ugyan ki szólná meg azért a családapát vagy feleséget, hogy bepakolja a többieket az autóba, és elindul a célfuvarral?! Talán az sem lep meg mindenkit, hogy akadnak emberek, akik már az autót is kényelmetlennek tartják, mondván: sokat kell rá várni, s ha végre megvan, akkor egyre gyakrabban romlik el, sokszor út közben is alá kell feküdni, vagy szerelő után kell futkosni, s hol ilyen, hol olyan alkatrészeket kényszerül hajszolni az ember az üzletekben. Sokkal kényelmesebb tehát a taxi, hiszen azzal semmi gondja nincs az utasnak! Szó se róla, van némi logika e gondolatmenetben, ám engem mégis meglepett, amikor szak- szervezeti tisztségviselő ismerősöm társaságban elmesélte: nemrégiben részt vett az egyik kecskeméti üzem rendezvényén — az ifjúsági klub előadásán —, amelyre a jelenlévő fiatalok többsége taxin érkezett. Távozóban tanúja volt az újabb és újabb kocsik befutásának, az ajtók , fesztelen ki-becsapódásának, s a természetes kézmozdulatnak, amivel a fiatalok ilyesmit jeleztek: koszi, nem kérek vissza az ötvenesből! Aztán tanúja volt annak a megütköző és lekicsinylő arckifejezésnek is, amellyel a húsz-huszonkét éves fiúk, lányok nyugtázták az ő szabódását — köszöni, de nem veszi igénybe a szívesen felkínált üres taxit. Igaz ugyan, hogy sietős a dolga, ám néhány perc múlva jön a busz, nem veri magát felesleges költségbe. Az eset elgondolkodtató, főként azok számára, akik jártasak valamelyest közművelődési kérdésekben, s akik tudják, hogy a különböző kulturális intézmények — az őket támogató gazdasági szervezetekkel együtt — milyen jelentékeny anyagi áldozatokat hoznak azért, hogy a borsos belépődíjak ne tartsák vissza a „kispénzű” fiatalokat a filmek, színdarabok, rendezvények látogatásától. Ezúttal azonban egy másik körülményre hívnám fel a figyelmet, amit szintén elmesélt ismerősöm az esettel kapcsolatban: az előadás kezdetét későbbre kellett halasztani, mert a kitűzött időpontban alig öt-hat fiatal lézengett a teremben. S ami számára különösen feltűnő volt: a leggyorsabb és legkényelmesebb járművel — a taxival — érkezők késtek a legtöbbet — éppen másfél órát. Mint később kiderült, nem véletlenül: az előadás gondolkodásra késztető, állásfoglalásra is ösztönző szellemi élményétől akarták ,,megkímélni” magukat, ezért időzítették érkezésüket arra az órára, sőt percre, amelyet a diszkó kezdetéül jelöltek a meghívón. És ez az a pont, amikor azt kell mondanunk, hogy azért a kényelemszeretetnek is van határa! K. J. Elfogultan az Ekhóról
