Petőfi Népe, 1982. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-21 / 68. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Művészek vidéken

ÖSSZEGEZŐ KÖTET

A Duna-Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918—19-ben ;

TAGADHATATLAN TÉNY, és az utóbbi két évtized eredménye, hogy megnőtt a vidék kulturális jelentősége. Mégis művészeti közéletünk egyik gyakran emlegetett

— érzelmi, hangulati mozzanatoktól sem mentes — ténye, hogy Budapest kivételes vonzereje nem csökkent, a fővárosi és vidéki élet között jelentős eltérések vannak.

A főváros—vidék vitában olykor az indulatok csapnak össze. Mér csak ezért is érdemes lenne a művészet és a művészek szempontjából is alaposan megvizsgálni településrendszerünk csillagrendszerét: tényleg olyan naprendszer ez — központi csillagával és a bolygókkal — amelynek vannak holdjai és központjai? Ha hely és idő lenne, szólni kellene arról is, hogy az ország minden kis és nagy települése megtalálta-e — súlyának, lehetőségeinek megfelelő — helyét, rangját, szerepét a lüktető művészeti élet eleven rendszerében. Erre nincs most mód, éppen ezért először a vidéken élő művészek helyzetéről ejtsünk néhány szót.

A VIDÉK — értelmezésem szerint — minden település Budapesten kívül. Vidékiség, provincializmus, pedig olyan felfogás és magatartás, mely figyelmét kizárólagosan a helyi érdekekre fordítja, s elhanyagolja az országos, nemzeti és egyetemes kérdéseket. Sietve írom le, hogy a vidék mint lakhely, természetesen nem szükségszerűen termeli ki a vidékisé- get. Ehhez hozzáteszem azt a nyilvánvalóan túlélezett megfogalmazást, de nem alaptalan diagnózist, amit egy interjúban olvastam : „ ... irritáló sarkítással. s a szavak elsődleges jelentését tekintve bizonyára igaztalanul — azt mondanám, hogy hazai kultúránk legprovinciálisabb hajtásait a főváros Nagykörúton belüli területeiben látom kivirágozni. Legalábbis olykor-olykor.. Természetes, hogy a gyakorlat sokkal színesebb, mint a végletes megfogalmazások.

INDULJUNK EL látszólag messziről. Az írás: vállalkozás — olvastam valahol. A művészet általában is az, vagyis nem ellentéte az életnek, hanem egyenes folytatása, azaz, az élet és a mű- észet egységet alkot. Nem rnind- gy tehát, hogy milyen az a valóság, a iművészre ható jelenségvilág, amely őt körülveszi. Eléggé ismert az a marxi alapgondolat, miszerint: „Ha az embert a körülmények alakítják, akkor a körülményeket emberiekké kell tennünk". A „körülmények” jelentik azt a közeget, amelyben a művész él, amelynek ő maga is része. A változtatás a társadalom érdeke. Pontosabban: kölcsönös érdek, hogy a művész ne szerepet

— a MŰVÉSZT — játsszon, hanem természetes. önmagával megegyező magatartással, homopolitácusként az egész közösségért, a helyi és nemzeti fejlődésért felelősnek érezze magát. Tegye azt, amit tud: szóljon bele a város esztétikai formálásába, tegyen kritikai megjegyzéseket a gátló tényezőkre, támogasson haladó elképzeléseket. Ismerje fel, amit Lengyel József írt, hogy nem a progresszívségben van az igazság, hanem az igazság progresz- szív. Vállaljon felvilágosító, mozgósító, a közösséget művelő munkát. Azaz a jellegében és funkciójában átalakuló vidéknek, a lakóhelynek mint közösségnek is tagja legyen.

TUD-E AZ LENNI? Nem minden esetben! Tudom: a lakóhely a jelenségvilág kis szelete, talán nem is a legfontosabb. Mégis fontos, hiszen a művésznek is vannak köznapi kapcsolatai környezetével. Kérdés az, hogy a vidéken meglevő szigorúbb és állandóbb társadalmi kontroll mennyiben képes elviselni az átlagtól olykor eltérő magatartást? Ha nem, akkor a vidéken élő művész kénytelen szembenézni a választékhiányból adódó kényszerpályával. Kényszerré véglegesen csak akkor válik, ha az élet demokratikus elemei hiányoznak. Ha a művész nem képér a politikai, gazdasági és társadalmi tájékoztatást a maga számára szakmai információvá „átkódolni”. Ha a vezetők a mindent tudás hibájába esnek. Ha az esztétikai értékek helyébe a személyi kapcsolatok hamis „értéke” lép. Ha a művészek úgy kérdőjeleznek meg politikai gyakorlatot, hogy önmagukat tévedhetetlennek tartják. És lehetne folytatni a gyakorlatból vett feltételes módok sorával, amelyek azt is bizonyítják, hogy az alkotni vágyók értelmes cselekvési lehetősége vidéken adott, de ez nem csak tőlük függ.

A MŰVÉSZI, szellemi horizont beszűkülése vidéken reális veszély. A kulturális lehetőségek egyenlőtlen elosztásából adódó hátrányokat a vidéken élő művész nagyobb erőfeszítéssel képes leküzdeni. A színvonalasabb helyi alkalmak, a tömegkommunikáció, a javuló közlekedés a beszűkülés ellen munkálnak, de a túlzottan fővárosra koncentrálódó kulturális intézményrendszer, Budapest nagyobb művészeti választéka megköveteli, hogy idő- és — hozzá kell tenni — pénzigényes utazásokkal az alkotók kapcsolatot tartsanak a „kulturális központtal”.

A főváros mással is csalogat: a képzőművészet azzal, hogy ha kiállítási lehetőséget kap, akkor a szakma jobban odafigyel. A színészet a film, televízió, rádió, szinkron, színház sokat átkozott, mégis óhajtott és igénybe vett alkalmaival. Az írót a szerkesztőségek . és kiadók közelségével. A zenészt, építészt az alkotó közösségek ábrándjával. Csalogat hírnévvel, nagyobb jövedelemmel, szakmai viták, találkozások lehetőségével, a köznapi kapcsolatok színességével. Mégis <— a szárnak ezt bizonyítják — nő a vidéken élő művészek száma. Mi ennek az oka? Azt hiszem elsősorban az, hogy a vidéki közeg egyre színvonalasabb társadalmi megrendelések, vásárlások, díjak és ösztöndíjak formájában, hozzáértésével, szeretetéved bizonyítja, hogy a művészet mindennapi életének mindinkább részévé válik.

NAGYON fontos: a művészek hogyan látják a vidék és Budapest kérdést. íme néhány vélemény. „Sokan Budapestet különleges, felsőbbrendű városnak tekintik. Szerintem nincs semmi olyan különleges benne, amiért sokan annyira vágyódnak oda!”.— írta egy fiatal, vidéken született zenész, akinek véleményével szemben álló egy színházművész kortársa: „A főváros sajátosan gazdag foglalkozásbeli, szociális rétegzettsége, a különös, elmúlt időket magukban hordozó emberek, a nyughatatlan újat keresők csoportjai, Magyarország történelmének — legalábbis számomra — szellemi és tárgyi érzékel- hetősége, a várost európaivá tevő érdekes személyiségei és a régi pesti lokálpatrióták nagyon vonzóvá, egyedivé és szeretnivalóvá teszik Pestet”.

Másik vélemény: „Budapest? Vidék? Hiszem, hogy lassan ez a kérdés elveszti aktualitását”. Vagy: „a helyzet javul! Ez biztató! Ez ad önbizalmat mindannyiunknak.”

Egy fiatal képzőművész így gondolja: „Hitem szerint nincs vidék—főváros probléma, illetve nem lenne, ha sokan nem gondolkodnának a fővárosban vidékiesen és vidéken fővárosiasan. Sajnos vidéken érzékelni, hogy az importigék, importemberek egy ideig jelentékenyebb támogatást élveznek és élvezhetnek a hivatalosak részéről. Hát ez a vi- dék’iség, ez a provincializmus nehezen viselhető el! Ilyen esetben nem az emberi munka értéke, hanem a honnan jött? kérdés dönti el a megítélés jellegét. Mindezzel pedig a vidék maga ellen dolgozik, ugyanis az importügyek és képviselőik, az importemberek épp a hely régi értékeinek támogatásától — vagy újaktól — vonják el a helyi vezetők figyelmét és természetesen az anyagiakat is. Szellemi igényesség kérdése az egész. Vidék—főváros probléma, álprobléma.” Egy fiatal író azt mondja: „A decentralizációt demokratikus fejlődésünk egyik legfontosabb elemének tekintem. Gyakorlatáról viszont következetesen beszélni nem tudunk.” Ez a cikk erre kísérlet.

Komáromi Attila

A Dél-Magyaroaszág 1919. február 13-i számában jelent meg Vágó Béla A proletárdiktatúráról című, Kommunista szeminárium a városházán alcímű cikk. Péter László kutatásaiból tudható, hogy a névtelenül közölt tudósítást Juhász Gyula írta. A jelentéktelen rövidítéssel most lapunkban is olvasható beszámoló pontosan és érzékletesen mutatja be a kecskeméti születésű forradalmárt. (H. N.)

*

(Saját tudósítónktól.) A városháza barokk nagytermében, a vörös és aranyos díszek között a szegedi kommunisták tábora gyülekezett szerda este, hogy meghallgassa a fővárosi vezérnek, az izzó szavú és gyújtó hatású szó- nc.knak, Vágó Bélának az előadását a proletariátus föladatairól.

Az álmosítóan ünnepélyes ülésterem meglehetősen forradalmi hangulattól terhes. Az első széksorokban katonák ülnek, vörös jelvénnyel, körülöttük és mögöttük munkás férfiak, nők, a karzatok is tele proletárokkal. Az emelvényen vezérek, köztük nők is. Vöröskendős katona Vörös Újságokat és kommunista röpirato- kat árul apostoli buzgalommal. A dalárda, élén egy csinos nővel, rázendít a forradalmi Inter- nacionáléra. A vörös baldachin alatt megjelenik Vágó Béla markáns, szikár alakja. Egészen csöndes és nyugodtan beszélni kezd. Nagyon tanult, nagyon kemény logikájú, öntudatos és önérzetes szónok, félig tudós, félig agitátor, de egészen és elszántan forradalmár.

HATVANI DÁNIEL:

Panaszos dal a jégkorszakból

Szőrös, makogó ősapáin mért nemzettél e föld ölébe ?N Vedlem nyüszítve állat-öveim hárommillió éve.

Lásd, társaim a farkasok bőrét magukra öltik; csak az én-utam rövidül barlangtól folyóvölgyig.

Égi hatalmak tűznyila emésztheti fáknak a csonkját; meleg kövön hiába pihenek, ha vacognak a bordák.

Zsigereimnek mért ígértél illatot, napot, tányérvirágot s fényhabos tengert?... Imhol mindegyik

szikla fagyoktól rágott.

Sehonnai tavasz-időben párállik számon a nóta; deret izzadva öltözködöm vércsíkkal hímzett hóba.

y

Harsonás

(Schéner Mihály rajza.)

NAGY GÁSPÁR:

Kézen állani

Ahogy elnézem magam én már saját lábon megállni azért sem fogok, s nem is törekszem

megmutatni,

hogy azért, ha nagyon ... mert hideg, huzatos éjszakákon parányi szobákban és csatangolva vad

utcaköveken

cigánykerék zenitjére dobva kézen kezdtem állani, majd jönni-menni, kézen botlani, s így történt meg, vagy

eközben,

hogy a haszontalan lábak a felkelő és lemenő hold közé verseket kalimpáltak.

Beszél a szociáldemokrata párt árulásáról, a „véres kezű” miniszteriális szocialistákról”, fejtegeti a forradalmi szocializmus fölébredését egész Európában, kimutatja, hogy a proletáriátus igazi harcosai és apostolai, a zimmer- waldiak a háborúban is megmaradtak becsületes marxistáknak és forradalmároknak, rámutatott az ellenforradalom szívós szervezke- * désére, melyet csak a proletárok egységes, de nem megalkuvó harca győzhet le. Lenint idézi, aki szerint türelmes tanító munkára van szükség, kijelenti, hogy a kommunisták sem akarják azonnal megvalósítani céljaikat, de viszont nem engedik, hogy a proletármozgalom valódi céljaitól elterelődjön.

Felsorolja a kommunisták programjára tett szocialista ellentanokat, nagy hévvel cáfolja azokat. Elmondja, hogy az anarchiára vezető rendszertelen és kizsákmányolásra törekvő kapitalista termelés a háború folytán megbukott, és a proletáriátusnak választani kellett az új elnyomásra és a háborúra vezető katonai diktatúra vagy á proletárdiktatúra közt. A szociáldemokrata pártnak szemére veti, hogy a burzsoáziával szövetkezett, kocsmá- rosokat és pohos tőkéseket vesz föl.

(Itt néhányon közbeszólnak.)

Az elnök és a szónok tiltakoznak a terror ellen, a zaj lecsöndesül. Vágó tovább beszél a külpolitikai helyzetről, a világforradalom föllángolásáról.

(Dél-Magyaroi'szág, 1919. II. 13.)

Sokat ígérő címmel jelent meg az Értekezések a történeti tudományok köréből sorozat kilenc- venhalodik kötete, A Duna—Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918—19-ben. Eddig csak forráspublikációkat és résztanulmányokat olvashattunk a két forradalom Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyei eseménye'irőj, az első világháborút követő politikai, társadalmi, gazdasági tudati változásokról. A hozzáférhető kiadványok közül is csak néhány felel meg a tudományos követelményeknek, mint erre a szerző mostani munkája. előzményének tekinthető [A] Duna—Tisza közének társadalmi-poflitikai viszonyai 1918—19-ben című tanulmányában is kifejtette 1976-ban.

Az Alsómégyről származó Rom- sics Ignác kecskeméti levéltárosként főként a két forradalom Duna—Tisza közi történetével foglalkozott. Korábbi közleményei táplálták azt a (teljesült) reményt: a szerző a szakember biztonságával, forradalmi felelősségtudattal, hitelesen mutatja be azt, hogy mi történt IV. Károly és Horthy uralma között a Homokhátságon, a Duna-melléken.

Az Osztály-erőviszonyok a polgári demokratikus forradalom idején és a Forradalom és ellen- forradalom harca a Tanácsköztársaság alatt című fejezetek a leglaposabbak, adatokban és következtetésekben a leggazdagabbak. Romsics Ignác < tiszteletre méltó körültekintéssel érzékeltette; milyen helyi sajátosságok színezték az országos mozgalmak Duna—Tisza közi megnyilvánulásait.

A társadalom sajátos rétegződésével, a települési viszonyokkal magyarázta az őszirózsás forradalom után alakult nemzeti tanácsok hatalmának gyors elsorvadását. Ceglédet és Kecskemétet kivéve „a térség nemzeti tanácsai november közepétől megelégedtek a kormány által biztosított véleményezői, tanácsadói és ellenőrzési jogokkal, amelyeket a városi tanácsokba és képviselő- testületekbe delegált tagjaik révén gyakoroltak’’.

Nyomon követi a politikai erők mind élesebb elkülönülését. Differenciáltan szemlélelteti Károlyi Mihály reformprogramjának érdekeltségi körök szerinti fogadtatását. Megdönthetetlen érvekkel bizonyítja: „sem a városi kis- és középpolgárság, sem a birtokos parasztság nem vált a politikai jobboldal tömegbázisává”. Mintha több figyelmet érdemelt volna a proletárdiktatúra lehetőségeiről 1918. decemberének utolsó napjaiban, 1919 januárjárban kibontakozott vita. Mint Tóth

L.ászló és Rákosi Mátyás kecskeméti disputájából is kiderült: már karácsony után elképzelhetőnek tartottak egy kommunista hatalomátvételt, ha a külső feltételek ezt indokolják. Általában a szocialista fejlődés kiteljesítését szorgalmazzák.

Így nem csodálható, hogy a polgári ellenzék is úgy vélte 1919. március huszonegyediké után; a Tanácsköztársaság nagyobb esély- lyel kísérelheti meg Magyarország területi épségének megőrzését, mint a csődbe jutott polgári rend.

Jól látja: az áprilisi tanácsválasztás volt az új rend első erőpróbája. Hazánkban itt éltek legkevesebben szavazati jogukkal, „ami újabb bizonyítéka a Duna— Tisza közi kisipari munkás, agrárproletár és törpebirtokos relatív politikai felkészületlenségének.” A nagyobb településeken a kormányzótanács várakozásainak megfelelően alakultak a választási eredmények.

A könyv megbízható képet ad

a szocializáló törekvésekről, a tanácskormány művelődéspolitikai sikereiről, gazdaságpolitikai törekvéseiről, az egyelőre spontán, helyileg elszigetelt tiltakozó, ellenforradalmi szervezkedésekről. Említi Romsics, de talán nem eléggé nyomatékosan, hogy a térséget április végén, május elején közvetlenül fenyegető román előnyomulás és — részben ennek következményeként — az ésszerűtlenül szigorú diktatúra majdnem végveszélybe döntötte a Tanácsköztársaságot a Homokhátságon, mint erről a Magyar Alföld is többször írt május második hetében.

A Duna melléki ellenforradalom okainak, jellemzőinek, szül^- ségszerű bukásának ábrázolása, elemzése példamutatóan pontos munka.

Vitám csak a bevezető fejezettel van. Szinte a lehetetlenre vállalkozott Romsics, amikor bő másfél nyomdai íven megkísérelte a térség századeleji társadalmi és politikai viszonyainak változatos elemzését.

Az idézett statisztikai adatok nem érzékeltetik eléggé meggyőzően a tájegységek közötti lényeges eltéréseket. Igaz, Kalocsa környékén, Jánoshalma vidékén, Cegléd körzetében, Kiskunhalas Jgyületén az országosnál nagyobb az agrárnépesség aránya. Mintha a Duna mente gazdasági, tudati viszonyait vetítette volna a régi Pest-Pilis-Solt-Kiskun egészére, Észak-Bácskára.

Véleményem szerint — például — a helyi paraszti-polgári demokratikus hagyományokkal, a kitapinthatóan mindig jelenlevő, Európára tekintő kecskeméti „sziget-értelmiség” kisugárzó hatásával is magyarázható, hogy olyan erős szociáldemokrata,. polgári radikális tömörülések alakultak ki Bács-Kiskun mostani székhelyén, amilyenek. Elsikkad Romsics tanulmányában az a mindennél többet mondó tény: az elsők között alapítottak önálló hetilapot a baloldali kecskeméti munkások, értelmiségiek. Képviselőik mindig elvszerűen szólaltak föl országos szakegyleti, szakszervezeti értekezleteken, szociáldemokrata pártkongresszusokon. Magatartásukat, szemléletüket — hangsúlyozni kellett volna — erősen befolyásolta, hogy valamennyien így-úgy részesei voltak a napjainkban a homok meghódításaként emlegetett küzdelemnek. A dunapataji, hartai, dunavecsei, kiskunhalasi, alpári agrármozgalmak is jelentősebbek, mint ez a kötetből sejthető.

Néhány pontatlanság is szeplő- zi ezt a fejezetet. Vágó Bélán és Lőwy Ödönön kívül (a korán elhalt) Vágó Endre, Horváth Ambrus is nagy szerepet vállalt a helyi szociáldemokrata és szakszervezeti mozgalom megszervezésében. A találmányairól, európai igényű műveltségéről is híres szociáldemokrata lapalapító nem Benedek Péter, hanem Benedek József. A számottevő üzemek felsorolásából éppen a legnagyobb, az Első Kecskeméti Konzervgyár hiányzik.

E megjegyzésektől eltekintve úgy vélem: Romsics Ignác magas színvonalon válaszolt arra, hogy „a forradalmi és ellenforradalmi tábor miért, hogyan és mennyiben változott 1918 ősze és az 1919 vége közötti hónapokban, a Duna—Tisza közén. A könyv nem hiányozhat egyetlen közgyűjteményből, a tájjal, a magyar* történelemmel foglalkozók könyvespolcairól.

Heltai Nándor

• Felszálló sóhaj

Klossy Irén grafikái

„Ügy érzem, a természettel könnyebb abba a meghitt .baráti’ kapcsolatba kerülni, amely annyira szükséges az alkotó munkához, és a természet nem kéri számon a valóság és a mű minden részletének pontos egyezését, mint ahogyan azt az emberek — nemegyszer — teszik. A természet és a műalkotás nem ugyanaz; a természet esztétikailag közömbös; harmóniája, rendje, ritmusa objektíve létezik, de esztétikai élményt, szépségélményt csak az emberi érzékek és értelem során nyújt. A festő, a grafikus célja nem az utánzás, hanem a képalkotás, sajátos emberi törvények szerint.”

így vallott önmagáról egyik kiállításának megnyitásakor a Baján élő, s helybeli születésű művész, Klossy Irén, aki másfél évtized óta állít ki rendszeresen. Finomművű rajzaiban azóta gyönyörködhet a közönség, az ország különböző részein. Nemes egyszerűség, a természettel kapcsolatos élmények mély átélése jellemzi, s nem utolsósorban az. hogy nagyszerű szakmai felkészültséggel tudja a maga kiszabta utat járni. Mentes az utánzásoktól és az utánérzésektől; szuverén alkotó, aki vállalja az eredetiséggel járó, olykor iránta megmutatkozó értetlenségeket, megnemértéseket. Töretlen erővel, lankadatlan kedvvel dolgozik, és szíves-örömest vállalkozik az egyéni és közös szereplésekre. Jelenleg a bajai Kirakat Galériában láthatók grafikái. V. m.

JUHÁSZ GYULA VÁGÓ BÉLÁRÓL

„Egészen

és elszántan forradalmár”