Petőfi Népe, 1982. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-07 / 32. szám

1982. február 7. # PETŐFI NÉPE • 3 A munkásőr mértéke a hűség A társadalmi folyamatokban húzóerőnek lenni, a napi esemé­nyekben részt venni — ez jelle­mezte mindvégig Medve Mária eddigi életútját. AZ EGYKORI mezőhegyesi napszámos 14 éven át dolgozott földbirtokosnál, ezután a felsza­badulás őt is megszabadította a szegénysorból. A földreformmal megadatott neki, hogy részt vál­laljon az országépítésből. Tatán 1949-ben államigazda- ság-vezetői tanfolyamon tanult, majd Hidasháton állami gazdasá­got irányított. A ma mezőgazda­sági szakembere, aki autóval jár, laboratóriumban ténykedhet, ha úgy hozza a helyzet, agy-egy körte a növényvédő pilóta mellé ül, visszatekintve az akkori Hi­dashátra. feltehetően egyetlen na­pig sem vállalta volna a kezdet­leges körülményeket. Medve Má­rián a Viharsarokban azonban nem fogott ki semmiféle megpró­báltatás. Csé/ával (könnyű, kis lovas kocsival) járta a Mezőbe- tén.v ás Békés közötti határt, he­tente háromszor. Emlékszik: az állatoknak. nem volt olyan „össz­komfortos” istállója, mint ma. Tartásra elhagyott tanyákat sze­meltek ki. MEDVE MÁRTA idővel propa­gandistává képezte magát, de úgy. hogy a heti négy tanfolyam-» nap után. a hét ötödik, hatodik és — nem ritkán — hetedik nap­ján is keményen dolgozott. Vagy a sei térek el gondozta, vagy pedig gépié ült a gazdaság valamelyik tábláján. — Gépre? Egy fiatal nő?... — A harmincháromezer holdas, mezőhegyesi határban ez. nem volt ritka. Én is szántottam, ve­tettem. traktort vezettem. Levág­tuk a gabonát, de nem volt em­ber, aki összerakja. Mi, fiatalok, azt is megcsináltuk. Nappal nem értünk rá mással foglalkozni. A pártmunkát éjszaka végeztük, nieit. ugye. készülni keik ti a szé­nánál iumra is. A rengeteg élményről, váll ozás­ról Medve Mária már akkor be­számolt a Viharsarok Népének. ..Nekem mindig kedvem volt ir­káim . . ." Tegyük hozzá rögtön, hogy volt miről íinia. Az első megjelent cikke. ..Mi lesz a Man- cival?", egy közápparaszt vívódá­sáról szólt, aki léit attól, hogy a legkedvesebb lovának talán' nem úgy viselik majd gondját a tsz- ben. mint ahogy 5. odahaza. A gazdaságvezető, propagandis­ta és traktoros Medve Máriát, aki 1951-ben lett tagja a pártnak, az ő szavaival élve, cikkei nyomán beszervezték a sajtóhoz. 1953 őszétől, másfél éven át újságíró- tanfolyamat végzett, majd mező- gazdasági rovatvezetőként dolgo­zott a megyei lapnál, Békéscsa­bán. Egy jó és egy rossz élménye származik ebből az időszakból. 1956. március 8-án. a nőnapon korma nvkitüntetést kápott. A Szocialista Munkáért Érdemérem­ért, hogy a megadott időben át­vehesse (szinte az utolsó percben értesítették), Békéscsabáról repü­lőgéppel utazott a fővárosba. A másik álménue már cseppet sem ilyen kellemesen izgalmas. Ez az ellenforradalomhoz fűződik, ami­kor megakadályozta a nyomdá­ban, hegy a rendbontók kinyom­tathassák ellenséges követelései­ket. Ellenállásáért a gyülevesz népség falhoz akarta állítani, de ezt nyomdásztárs?i nem enged­ték! 1956 VÉGÉN, a szerkesztőség­ből kiválva, Kecskeméten teszi azt, amit hite — kommunista meggyőződése — diktál. A SERNEVÁL-nál Sánta Lajos­sal és Kiss Margittal megalakít­ják a pártszervezetet. Hárman je­lentkeznek munljásőrnek, hogy helyben segítsék a rend helyreál­lítását. Céljuk: minden vállalat­nál. üzemben, minden munkapad­nál kezdődjek meg végre a nor­mális munka! Őrködtek dolgozó­társaik biztonsága fölött. Éisza- káikat akkor a Kecskeméti Korr zeivgyár öltözőjének fapadjain töltötték, készenlétben, nehogy kárt tegyenek a gépekben a min­denre kapható hőbörgők. A munkásőr Medve Mária — társaival — akkoriban így védte a munkáshatalmat. És később?... Ott állt a gyárkapuban. A por­tások és a vagyonőrök hozzá tar­toztak. Felügyelt, hogy a kijárat­nál senki se tudjon magával vin­ni olyasmit, ami nem az övé. Ké­sőbb, mint raktárvezetőnek rajta volt a szeme az átvett gyümöl­csön és zöldségen. Hétközben a termelésirányítás — a hétvégeken a munkásőrgyakorlat, s ha úgy hozta a kötelesség, éjszakai ügye­let. Erre vállalkozott és vállalko­zik részben még pia is, 57 évesen Medve Mária, aki. hogy „A me­lóból kivettük a részünket!”, csep­pet sem túloz. MUNKÁSŐRNÖ! Eleinte megmosolyogták, ami­kor bő egyenruhájában, nagy csizmában végigment az utcán. De a méretre igazításnál — 1957- től — mégiscsak fontosabb volt áz a másik mérték, amelyről a munkásőrök ma is felismerhetők. Az önzetlen szolgálat ás az elv­hűség ! Medve Mária mértéke sem lett alapjában véve más, mint amikor pártmunkásként részt vett az or ­szág első mezőgazdasági termelő’ szövetkezete, a sarkad! Lenin megalakításában. S hogy miként és mivel tölti meg ezt a mértéket egy munkásőr napjainkban, ha már nem kényszerül rá, hogy éj­szakáit öltözői fapadon töltse? Amikor rend ás nyugalom van? Dolgozik — őrhelye jelenleg is a konzervgyár Il-es telepi kapuja —, segít, és még nyugdíjasán is, nevelni a gyári fiatalokat. AMIKOR azt látta: tönkremegy a paprika, ha gyorsan föl nem dolgozzák, hívta az ifjúsági bri­gádot, jöjjenek, szánjanak rá egy vasárnapot, és öntsék fel a meg­termelt paprikát a szalagokra, se­gítsék mihamarább tartósítani! Nyaranta, hogy a 30—40 kilo­grammos ládás paradicsom nem poshadt meg a feldolgozó-szala­gok mellett, az üzemcsarnok fa­lánál, vagy a hosszú gyárkámány alatt, az nemegyszer Medve Má­ria és lelkes, fiatal segítőtársai­nak a fegyverténye volt. A maiak: Gróf Istvánná, Vörös Gyuláné, F. Tóth Klára, s a többiek (egyik- nek-másiknak a férje munkásőr) sokat tanultak és tanulnak tőle. Kohl Antal LEVELEK ZALÁNFALVÁRÓL Amióta eszem tudom, csiiygök az idősek szaván, ha régi dolgok­ról beszélgetnek. S azt hittem, már mindent hallottam a hajda­ni Zalánfalváról, de tévedtem. Tegnap estefelé hazaugrottam apámékhoz, ott. találtam náluk Rozi nénit, a szomszédasszonyt is. „Fiákeroztak” éppen. S tudod hol? Hát itthon, a faluban. Fiatal­korukban, úgy ötven éve, főállá­sú fiákerosa volt Zalánfalvának. Ott állomásozott a központban, a téren, mint manapság a taxik a városokban. Vonatérkezéskór ki­hajtott a vasúthoz. És képzeld, nem kopott föl az álla! Ez a bizo­nyos Danics bátyó megélt a fiá- kerosságból, ebben a porfészek­ben. Majális, búcsú és más ha­sonló alkalmakkor alig győzte a „szolgáltatást". Ilyenkor a legé­nyek megkocsikáztatták szívük választottját. Én eddig abban a hitben éltem, hogy a fiákeros sajátos városi fi­gura volt. A nagy települést úgy különböztette meg jelenlétével a kicsiktől, mint például a telefon. Az ám, a telefon! Hallod, én már megbántam, hogy beköttet­tem. Kidobott pénz, amibe került. Mert általa szinte semmivel sem jobb a világgal az összekötteté­sem. Csak akkor használhatom, ha nyitva a postahivatal. Nyolc­tól négyig. Este orvost hívni? Tu­dakozódni a vasútnál, hogy mikor indul a vonat? Ez utóbbit még nappal sem teheted meg telefo­non, mert a postának a vasútál­lomással nincs összeköttetése. S hogy a falu és a város közötti kü­lönbséget érzékeltessem veled: az ókori,-kurblis telefonomat kétszer annyiért kaptam meg, mint amennyiért nálatok adják a kor­szerűt, a távhívásra is alkalma­sat. Nem a szolgáltatás színvona­la, minősége szerint kellene a költségeket megszabni ahelyett, hogy a fölhasznált drót hosszát, vagy tudom is én mit vesznek alapul? Te erre bizonyosan azt feleled: majd korszerűsítik ná­lunk is a távrecsegést. De ebben tévedsz. Zalánfalvának még csak egy modern al-alközpontnak az al-alközpontja sem jut mostaná­ban. Amikor az este hazafelé ballag­tam apáméktól, elhaladtomban benéztem a bognárék portájára. Régebben ilyenkor még fénylettek a műhely ablakszemei, s idekünn is szinte láttam-hallottam, amint a mestet kétkézvonója surrogó, kunkori forgácsokat tolőgat ma­ga előtt: Tyhn, hogy ez az ember milyen jóízűen tudott dolgozni! Csupa szem voltam gyerekkorom­ban, amikor átjöttünk hozzá disznóölőkést köszörülni, vagy más okból. Az őszön meghalt. Szegényebb lett Zalánfalva, pe­dig „csak” egy kopasz, kissé bor­issza és már nem éppen fiatal ember adta ki a lelkét. Az utolsó bognármester volt a községben, sőt azt hiszem, az egész vidéken. Igazi, végi bognár, aki tudott ko­csit csinálni. Mostanában, hogy a fogathajtás kezd divatos sport lenni, gyakran fölkeresték más településekről is. Elhozták hozzá a fészerekben korhadozó csézá- kat, hintákat, parádés kocsikat, hogy megifjítsa őket. Nemrégi­ben még ott árválkodott az ud­varán egy, dolgos kézre várva. Már elvitték, de vajon a gazdája talált-e olyan bognárt, amilyen a zalánfalvi volt? Mert ő értett a fához, szerette. Különösen a sár­ga húsú akácot. Olyan ásónyele­ket faragott belőle, hogy öröm volt velük a munka. 0 maga da­lolva dolgozott. Mély hangja ki­hallatszott az utcára. Jókedvében nagyokat nevetett. Nagy kár, hogy a bognár sen­kire sem hagyta rá a tudását. Persze, ez nem egészen rajta mú­lott. Amikor egy időben azt hir­dettük, hogy lovakra nincs többé szükség, itt a traktor helyettük, azt hitte, ő maga sem létezhet majd a mesterségéből. S mit ho­zott a sors? Végül a tsz-ek is sorban álltak nála, vele dolgoz­tattak, mert lovak nélkül csak nem élnek meg a földművelők. Nos, ő elment, és a falu közös tu­dásából ezután hiányzik egy mes­terség, a bognáré. Hazáig egy ember nem sok, annyival sem találkoztam. Kopo­gott a járda földje a lábam alatt, kővé változtatta a fagy. Imre bá­tyám egy• ilyen estén vágódott az út kátyúira. Szívgörcs. Pár éve halt meg, de azt hiszem, valójá­ban ő már a Don-kanyarnál el­esett . .. Szokás szerint a kocsmából bil­legett a lakása felé azon az es­tén, görbebottal. Fogatlan szájá­ban cigaretta. Hajnalban, amikor rátaláltak, ott hevert mellette a csikk, s a szürke micisapkája, amelyet a leghidegebb télben sem cserélt kucsmára. Mindenki úgy tudta róla, hogy a pohár boron kívül semmi más nem érdekli a kerek világon. Édesanyám fivére, a legkedve­sebb nagybátyám volt. Fodrász­mesterséget tanult és abban senki sem előzte meg fiatal korában nemhogy Zalánfalván, de még a városban sem, ahová házas­emberként költözött. Segédekkel, inasokkal jól ment az üzlete. Az­tán közbeszólt a háború. Szani- técként szolgált, sokszor emleget­te. A katonáskodásról, a Don'-ka- nyarról, a hadifogságról, minden­ről beszélt szívesen, főleg ha már ivott egy-két pohárral. De a fele­ségét és a lányát soha, egyetlen­egyszer sem hozta szóba ... Az asszony összeszűrte a levet egy finánccal, amíg ő valahol Harkov környékén a hadifoglyok kenyerét ette. Ez a hír várta itt­hon. Elváltak. Egyszerelmű, gyönge ember volt, képtelen az élet újrakezdésére. Felesége eltil­totta tőle a lányukat. Hóban- fagyban gyalog is bement a város­ba, hogy legalább az iskola kerí­tésén át láthassa ... Imre bátyám nagyon szerette a gyerekeket. Nekem, s az unoka- testvéreimnek ő volt az amerikai nagybácsink. Egyszer fonott szí-, jas karikást hozott, piros nyelűt. Máskor Pajtás fényképezőgéppel toppant be, hogy honnan, azt csak ő tudta. Dolgozott Sztálinváros- ban, Budapesten és a bányavidé­ken is. Teltek-múltak az évek, évtizedek, de az egykori család­járól sosem beszélt. Ha más va­laki emlegetni kezdte őket, neki mindjárt mehetnékje támadt. Nyugdíjas korában éjjeliőrsé­get vállalt a fővárosban, bár a lába bottal sem sokat bírt már. Mondtuk neki, mért nem itthon őrködik, lehet a tsz-ben is. De ő csak Pestre vágyott. Nem értet­tük. Eltemettük már, amikor egy­szer az egyik éjjeliőrtársa elme­sélte, hogy ráérő idejében Imre bátyám mindig Budán csatangolt, mindig ugyanabban az utcában. Véletlenül jött rá erre. Vallatóra fogta az öreget, de az kitért a válasz elöl. Akkor fejtettük meg a titkot, amikor a zalánfalvi tanács meg­kereste a lányát a hagyaték miatt. A lakáscíméből kiderült, hogy családja ott él, abban a bizonyos budai utcában ... Sétájára gondolatban sokszor elkísérem azóta a kis öreget. Már tudja, mikor jön haza a munkából a lánya — tanárnő — és a férje, s mikor láthatja iskolásfiú uno­káját. Idegenként sietnek el mel­lette. Még szerencse, hogy itt, eb­ben a nagy zsivajban senki meg nem hallja, mekkorákat ver a szí­ve. Es senkinek sem tűnik föl, ha a sokadalomban egy borzas vén­ember a szeméhe:: emeli a zseb­kendőjét . . . I A. Tóth Sándor A megye egészségügyének egyik jelentős létesítménye a kecskeméti kórház nemrég elkészült új központi tömbje. A 900 millió forintos beruhá­zás minőségi változást hozott a gyógyításban. Ennek az ugrásszerű javulásnak alapja a diagnosztikai épület és a benne elhelyezett korszerű, magas színvonalú berendezé­seknek a gyógyítás -szolgála­tába való állítása. Csak eb­ben az épületben elhelyezett vizsgáló és ellenőrző műsze­rek értéke megközelíti az 50 millió forintot. (Pásztor Zoltán felvételei) • Angiográfiás röntgen a Medi­cor legkorszerűbb, lyukkártyával vezérelt berendezése. Az érrend­szeri betegségek vizsgálatának ez az elengedhetetlen eszköze eddig nem állt a megyei kórház ren­delkezésére. <8> A vesefunkció vizsgálata hosz- szadalmas, esetenként fájdalmas volt. Ehelyett most a Renográf izotópos vizsgálata gyors, fájda­lommentes és megbízható. • Ez a berendezés az osztály büszkesége. Á Gamma-karrier, más belső szervekről készíthető pontos (elvétel, ami «»’«egiK a hozzá csatlakozó számítógépbe betáplálva bánatkor .■-4 gálható. segítségével az agyról éppúgy, mint íthető Polaroid fényképezőgéppel, és sesbető és színes képernyőn vizs­• A kórház laboratóriumai az elmúlt évben • A gyomor és más belső szervek vizsgálata Uc ma már elengedhetetlen eszköze a szálop v k i- tükrözőberendezés. 991 ez vizsgál közpon séeéve >57 vizsgálatot végeztek. Ezeknek a nak több mint fele a jól felszerejt 1-uratórium automata gépeinek segít-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents