Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-12 / 9. szám
1982. január 12. • PETŐFI NÉPE # 5 • • On hogyan kezdte az új tanévet? Még csak néhány nap telt el azóta, hogy befejeződött a téli iskolai szünet, amely nemcsak a tanulók, hanem a pedagógusok számára is kikapcsolódást jelentett. Aztán elérkezett a tanév folytatásának ideje; megkezdődött a félévi bizonyítványosztás előtti finis az iskolákban, tehát megy minden tovább a maga rendjén. Telefonon érdeklődtünk különböző oktatási intézmények vezetőitől: — ön és tantestülete hogyan kezdte az új tanévet? MOSZKVAI LEVÉL Hanglemezek dalai • A gitáros-énekes Yiszockij. Elsőként a két éve tragikus-fiatalon elhunyt Vlagyimir Viszockij ról kell írnom. Talán őt — Marina Vlady egykori férjét — ismeri legjobban a magyar közönség. Sók szovjet filmben alakított főszerepet, legutóbb A fekete macska bandája című televíziós sorozatban láthattuk. Népszerűsége még a Szovjetunióban is példátlan. Milliók jártak és járnak a kedvéért ' moziba. A világhírű, KÖNYVESPOLC Mocsár Gábor: Délibábjaim városa Izgalmas lesz... Tóth László, a kecskeméti 623-i as Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatója: — Az első tanítási napon úgy jöttem be az intézetbe, hogy tudtam, izgalmas lesz ez az év. Engem, kollégáimmal együtt, nagyon komolyan foglalkoztat az ötnapos tanítási hét szeptemberi bevezetésének az előkészítése. Az elmúlt napokban, ha egy kis időm volt rá, kezembe vettem az új órá- terveket, s tanulmányozgattam. Azt próbáltam megállapítani, hogy milyen szervezési feladatokat követel meg, milyen személyi hatásokat vált majd ki az új helyzet intézetünkben. Hadd mondjam el: számomra, számunkra azért is izgalmasnak ígérkezik ez az esztendő, mert megtudtuk, hogy szeptembertől valószínűleg külföldi — líbiai — diákokat irányítanak majd hozzánk, hogy erősáramú szakmát tanuljanak. Ez számunkra elismerést jelent, s tudjuk, újabb feladatokat is ró ránk. Egyébként az első tanítási napokon magyar irodalmi órákat is tartottam a szakmunkások szak- középiskolájában, s ezekre is készülni kellett, annál inkább, mivel érettségiző osztályban tanítottam. József Attila Munkások, Nyár, és Mondd, mit érlel... című költeményeit elemeztük. Gratuláltam egy kollégának Udvarhelyi István, a Keceli Nevelési Központ igazgatója: — Tervezgetésekkel kezdtem a munkámat, s átnéztem néhány friss jelentést. Megkezdtük a nagyközség egységes közművelődési és oktatási tervének az előkészítését, s ez időm jelentős fé- szét leköti ezekben a napokban. A terv magában foglalja a helyi vállalatok, szövetkezetek programjait is. Ez lesz az első ilyen tervünk, melyet rövidesen a nagyközségi tanács végrehajtó bizottsága elé terjesztünk vitára, jóváhagyásra. Mit csináltam még? Gratuláltam Iván László pedagógus kollégának, a Kecel—Szilas külterületi iskola igazgatójának, január harmadikai tv-szereplésé- hez. Azt mutatta be a képernyőn, hogy az összevont alsótagozatú iskola negyedik osztályában miként kísérleteznek a programozott, magnetofonos orosz nyelv tanításával. Még talán annyit mondanék el, hogy a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiója épp most keresett meg. Bejelentették, hogy január tizenkettedikén riportműsort kívánnak készíteni a nevelési központban. A közoktatási és a közművelődési tér hasznosítását mutatják majd be. Hiányzik a korcsolyapálya Vécsy György, a kecskeméti Zrínyi Ilont, A talános Iskola igazgatója: — Aggódással teltek a szünidő utáni első napjaim. Amiatt keseregtem, hogy a tanulók által évek óta annyira kedvelt iskolai korcsolyapályánk hideg hiányában egyelőre használhatatlan. Hiába osztottuk ki a korcsolyákat. Remélem azonban, ha hinni lehet a meteorológiának, hogy mire e cikk megjelenik, ismét korcsolyapályává változtathatjuk az iskolaudvart. Van egy örvendetes hírem: elintéződött, hogy nyolcvan tanulónk az Aranyhomok Étteremben ebédelhet, kedvezményesen. Ezzel ugyanis jelentősen enyhültek a diákétkeztetési gondjaink. Máskülönben úgy teltek az új évben az első munkanapjaim, mint máskor a többi. A megszokott, hétköznapi munkával. A gyerekekkel együtt szurkolok előmenetelükért, azért, hogy minél jobb osztályzatokat vigyenek majd haza a félévi bizonyítványaikban. Kilencszáz hallgató vizsgázik Krajcsovszki József, a Kecskeméti Óvónőképző Intézet igazgatója: — Az új év. nálunk fontos eseménnyel, vizsgáztatással kezdődött. Több mint kilencszáz hallgatónk kollokvál, szigorlatozik január elejétől a hónap végéig. Ez természetesen az én időmet, figyelmemet is leköti az első pillanattól kezdve. Egyidejűleg megkezdtük a szokásos területi, szakmai gyakorlatok beosztásának, menetrendjének az előkészítését. Az idén a végzős hallgatók négy héten át gyakorlati foglalkozásokon vesznek majd részt, január 25-től kezdődően. A beosztás úgy történik, hogy lehetőleg ki-ki a saját szülőhelyén, vagy ahhoz közeli település óvodáiban próbálgathassa az intézetben szerzett szakmai tudását. Rapi Miklós kísérletező Taganka Színházban évekig játszotta utánozhatatlan hittel és tehetséggel a dán király- fiit, halála óta nem is adták elő a Hamletét a Tagainkában. Ma a gitáros-énekes Víszodkiijra figyelnek Szovjetunió-szerte. Azonnal elfogynak a százezres példányszámban kiadott lemezei. Pedig nem fütyülik melódiáit az utcán. Nem balalajiká's, hanmoni- kás, „kal.inkás”, könnyed dúdolható dalok ezök. De mindenütt — vendégségben lemezjátszóról, trolibuszon kismagnóból — hallani őket. Amikor valahol felhangzik a hangja, csönd lesz, s Viszockij rekedtes éneke, szenvedélyes varázsa megteremti a csodát. Érezzük: nekem, neked, nekünk énekel — a nagyvárosi rohanóknak, hogy álljatok meg egy percre, beszélgessünk, emlékezzünk, ha „meglökjük egymást a metrón, kérjünk bocsánatot”. Vlagyimir Viszockij kát éve örökre elköltözött a Vaganykovi temetőibe. Sok lángon égő életének végső pihenőhelyére százezres tömeg kísérte. (Mellette nyugszik a szintén korán elégett költő; Szergej Jezsenyin és Anatolij Zseleznyák, az 1917-es alkotmá- nyozó gyűlést berekesztő matróz.) Az egyszerű síron ugyanaz a fénykép látható, mint lemeze borítóján, és állandó a virágozom Idősebbek és fiatalok sokasága zarándokol ide kora reggeltől késő estig. Állnak, s nem hiszik, hogy meghalt, hiszen az előbb még a rádióiban énekelt. (Én még Latinovits Zoltánra gondolok. Vajon az ő sírja is így roskad mindig a virágoktól, ennyi fiatal állja körül, s a trolivezető elfelejti indítani a kocsit, mert ő mond verset a rádióban?) Viszockij saját, „mai” dalait énekelte hanglemezre. Zsana Bi- csevszkaja, ez a szuggesztív, szláv szépség a múltat idézve szól hozzánk. A mi Dévai Nagy Kamillánk orosz útját járja. Nyírfák, fenyvesek, végtelen búzamezők töltik meg a szobát mesterkéltségtől mentes, újraértelmezett népdalait hallgatva. Briliáns rögtönzései a régvolt parasztok, katonák hagyatékából táplálkoznak. A műveket másfélszáz év orosz népdalgyűjtemé- nyeiből meríti. Maga is bejárta értük Karéliát, Rjazany környékét és a Volga vidékét. (így került lemezére a csodálatos lírai- sággal előadott „Mire gondol a katona”, amely igazi testvére az Este van, este van, este van Andrásfalva messze van, messze van ... kezdetű magyar népdalnak.) De Bicsevszkaja szívesen tanul másoktól is. Okudzsavától hallotta például a drámai hangvételű Matuskát. (Ezt állítólag egykor a híres cigány énekesnő, Tá- ínya énekelte Puskinnak.) Bulat Okudzsava nem annyira hagyományőrző, mint Bicsevszkaja. Hagyományt ápol és teremt. Szívesen kölcsönöz a paraszti népdaloktól, de ő a városi, vagy talán a moszkvai folklór megteremtője. A magyar turisták kedvenc ibevásárlóhelyeként is számon- tartott Árbat utcának és környékének sző legendát. A hazánkban sem ismeretlen író és költő énekesként még népszerűbb a szovjet fővárosban. Jevgenyij Jevtusenko írja, hogy egyszer egy diákotthon előtt elhaladva éppen három Okudzsava-számot hallott a nyitott ablakokból. Bár sok dalát dúdolják, a legelterjedtebb kétségtelenül az, amelyet a Bjelorusz pályaudvar című filmhez a 10. zászlóalj emlékére szerzett. Szinte nincs nap, hogy ne sugározná rádió, televízió, s baráti társaságban is rázendít valaki előbb-utóbb. Újabban mégsem ír daltíkat, nem vállár fellépést: több regényén dolgozik. Pedig egyetemi és gyári klubok fiataljai, utcai járókelők várják az ízig-vánig moszkvai, szikár grúz újabb dalait. Hármójuk közül ő az, aki rendre visszatér a háború emlékéhez. Átélte, megharcolta — nem szabadulhat ' kínzó emlékképeitől. Bicsevszkaja, Okudzsava és Viszockij dalait tiszta szívvel merem ajánlani a távolból. Remélhetőleg a házi rádió és televízió is felfigyel rájuk, s talán nem sokáig hiányoznak az otthoni lemezkínálatból sem. Farkas Gábor Településről szociográfiát írni — valljuk be — nem veszélytelen dolog. A kritikájában visszafogott elemzés íróját vádolhatják lokál- patrióta elfogultsággal. Mondhatják, hogy bíráló magatartás nélkül a szociográfia saját esélyeit játssza el. Keményebb megfogalmazás esetén az író érdekeket — többször egyéni, vezetői érdekeket — sérthet. Nem vitatható tehát, hogy a szociográfia elkészítéséhez — sok más mellett — mérlegelésre is szükség van. Mocsár Gábor rendelkezik ezzel az érzékkel. Ügy is fogalmazhatok, hogy a politikai érzékenység birtokosa. Mindez feltételezi bátorságát, a javító szándékú, lényeget megragadó tisztességes alapállást. Most délibábjai városáról, lakhelyéről, Debrecenről adott közre újabb könyvet. Abban a történelmi pillanatban állította ki a látleletet, amikor a technikai fejlődés és a társadalmi haladás áramlata elsodorja, feloldja a konzervatív és sokféle hagyományos szálakkal kötött paraszti világot és egy-egy vidék népe korszakokat lép át egy-két generáció alatt. Csakhogy ez a gyors változás a nem átgondolt cselekedetek miatt lehet káros is. Ezért fűti át Mocsár írását a közügy felelőssége, amikor a hagyományvédelemre és az új érdekek elsajátítására egyformán odafigyel. Az oldalszámot tekintve túlsúlyban van a történelmi visszapillantás. Mégsem „túlhistorizált” ez a szociográfia, hanem egy kálvinista neveltetésű, kommunista író sajátos vallomása városáról. A történelem — Mocsárnál — jövőbe- nézés is. Azt vizsgálja és azt akarja tisztázni, hogy mit lehet átmenteni a múltból a jövőbe. A szabadság őrvárosa, a mará- dandóság városa, cívisváros, kálvinista Róma: ez mind közismerten Debrecen. Értelmezi, a gyökerét keresi ezeknek a jelzőknek, de jó szociográfusként széles körű ismeretet is nyújt az író. Fejezetet szentel az Ady Társaságnak, így módja van a két világháború közötti mozgalmakról is beszélni. Ír a kálvinizmusról, közben szerét ejti, hogy Kálvin és Szervét, köztudatba is beleágyazott vitájának a végeredményét — Kálvin máglyára küldte reformátortársát — megcáfolja. Könyve főalakjának nevezi Csokonait és nagyszerű esszéjében helyezi el a kalandos életű, korán elégett költőt a magyar irodalomba. A Hortobágy történetét is felvillantja. Levonja a következtetést, hogy „Védeni kell, ami még védhető” — természetet és kultúrát egyaránt! Az erdőről is ír, de azoknak az embereknek a sorsa izgatja, akiket „afféle kapitalizmusba oltott féljobbágyi, sőt olykor még ennél is rosszabb viszony” fűzött a városhoz. Ellátogat szülőföldjére, gyermekkori társait faggatja, és ír: az olvasó előtt rajzolódik a felszabadulás utáni történelem. A jelent nagyon is tapasztalati úton kezdi vizsgálni az író. „Kilépünk az erkélyre. A látvány kissé dermesztő. A tekintet egy négy- emeletes, cikcakkban épült (úgy hívják fűrészfogú) háztömbbe ütközik.” Ezt Debrecenben látta, de láthatta volna máshol is. A házgyári produkció természetes és szükséges, dé az uniformizáltság más területen közel sem lehet az. Ezért tér vissza — kiváló elődjéhez, Nagy Lajoshoz hasonlóan — az utcanevekre és védi a városhoz sok szállal kötődő elnevezéseket. Debrecenben is sok az új épület, de ott is bontottak fölöslegesen. Az író hangja ezért ingerült, ha a már soha nem pótolható, lebontott házakról szól. Vizsgálja a helyi hagyományok mai arcát, vagy már arcnélküliségét. Nem nagy ügyekről is, csak olyan „kis” dolgokról, mint a fák hiánya, a szobrok sorsa, az ünnepségek, a giccs, a lakótelepi élet, az értékek becsülete és becsülése. Csupa olyanokról, ami egy városnak karaktert adhat, de fontos az egész társadalomnak is. „Ez a könyv nem igazi regény — olyan talán ma már nincs is —, nem is igazi szociográfia, hanem mindenekelőtt valamiféle keveréke, hozzáadagolva az esz- széműfaj bizonyos sűrítésű — vagy hígítású oldatát.” — írja Mocsár Gábor. Mégis inkább szociográfia ez a mű. Itt-ott elővillan a szatirikus hang, máshol indulatosabban fogalmaz az író. Az emberi kapcsolatok és viszonyok ábrázolása, az objektív tények és igazságok, a kritikai alapállás, a város szeretete teszi szociográfiává. Ez a társadalomrajz fölfedező értékű információt nyújt egy városról — mindannyiunk okulására. szült darabok sorában eddig ismeretlen munkákat is bemutatnak. A kiállítás — nagy sikert aratva — megjárta London és Prága múzeumait is. Komáromi Attila A szerb aranyművesség remekei A belgrádi Képzőművészeti Múzeumban megnyílt a szerb aranyművesség remekeit bemutató kiállítás. A szebbnél szebb XII. és XVIII.* század között kéTóth István zaklatott idők (16.) Mikor a nyurga fiatalembert meglátta, csapott egyet a farkával a kisborjú, s elpattant a fűről. Csak úgy szikrázott a top- pantásával felvert harmat. Az öreg tehén jámboran konstatálta borja ijedelmének okát. Koczog már a mozgásáról ráismert legényfiára. Mi baj lehet otthon? Ok nélkül.nem jön ki a gyerek. — Róza — szólt halkan a feleségének, és szemével a gátra intett. Az asszony is megrebbent. Amúgy sem volt rózsás a hangulat. Az imént fejezték be az emberek elosztását a kombájn kisegítésére, és a Koczog-munkacsa- patból csak ketten kellettek. — Az én csapatom a begyében van — kongatta körül véleményét Koczog, amikor Botos távozott a kiválasztottakkal, s nekik csak éppen visszaszólt. — Maguk meg kapálják meg ' negyedszer is a tengerit. Ifjú Koczog odaért. — Mi van? — erőltette a nyu- gálmat az apja. — A külkézbesítő hozta — nyújtotta át a levelet. — Siettem vele, mert az áll itt a sarkán, hogy „sürgős!”. — Kinek jutottam eszébe. Ahogy nyúlt érte, elhűlt ijedtében. Megpillantotta a feladót. Igazán lehetne elővigyázatosabb Sándor bátyja, ha már levelez. A kézbesítő is telekürtöli a határt. Feltépte a borítékot. Alighogy beleolvasott a levélbe, mindjárt visszább hajtotta. Gyanakvón kapta körül tekintetét, nem látott-e bele valaki? Az asszony is, a gyerek is csak várta, majd csak szól valamit. De hogy csak pöccingette körmével a papír sarkát, a fiú vállat vont. Elindult a raktárhoz, ahol lányok, fiúk szelektoroztak. — Pénzt kér — mondta az asz- szonynak kedvtelenül. Róza azonnal tudta, kicsoda. Koczog ácsorgott még, maga elé meredt. Majd egyet gondolt, odasietett a Líceumkerítés tövén elhevert csapathoz. Egyből Ron- tónét szólította. — Nekem most okvetlen be kell mennem a városba. Addig irányítsa maga a munkát, elvtársnő. Menjenek oda a szögbe, ott van még egy kis tengeri, amit nem kapáltunk negyedszer. Avval végeznek egy óra alatt. Utána a vakutnál kezdjék az ötödik kapálást... Hadd teljen a kedve a brigádvezetőnek — tette hozzá maró gúnnyal. Alkalmas távolságban megmutatta a levelet az asszonynak. Monokl valami tanfolyamvizsgára készül — úgy írja legalábbis arra kér ezer forintot. Látván, hogy felesége körülbelül hol tart az olvasással, külön odatette mutatóujját néhány sorra. — Találkozott Csepelen Csenda Péter rendőrrel. Aszongya, fogadta is a köszönését, meg nem is. — Még csak ez hiányzott! — rezdült meg Róza kezében a papír. — Most már benne vagyunk — húzta fel a vállát az ember. Odakiabálta Pistát, és lódultak hazafelé. •— Mit írt Sándor bátyám? — érdeklődött a gyerek már a gát gerincén. Hogy az apja csak a lába elé nézett, és semmi jelét nem adta, hogy hallotta a kérdést, ő találgatózott. — Tán már visszakéri a lovakat? ... Hallja édesapám, úgy hiányzott nekünk ez a bolt, mint ablakos tótnak a hanyattesés ... Apja morcosán kapta fel a fejét. Még ez a taknyos is oktatja? Már-már ráförmedt, de meggondolta. Egyrészt, mert nemigen tudott volna hihetőt összehozni azon melegében, másrészt maga sem volt róla meggyőződve, hogy . mellébeszéléssel megcáfolná a fiát. Maga is felérte ésszel, mekkora kölöncöt vett a nyakába a két lóval. Most adja elő Pistának, hogy más szempontból is lekötelezettje ő Monokinak? Meg, hogy mi lenne abból, ha Csenda rendőr fülébe jutna egy s más ebből a cifra üzletből. Mit tud a fiú a háborúról... Két lovát, szekerét elrekvirál- ták a németek. A földből nem lehetett megélni. Az öregek is tőle vártak támaszt. Ezért járt fel egy darabig Pestre dolgozni. Utazott jeges szélben, 'vonat tetején. Örök nyavalyát szerzett a csontjaiba akkor. Mikor Monoki rábeszélte, hogy vigyen fel eladni húst, szalonnát, élelmet — százalékért —, elvállalta. Nagybátyja nagyban vitte ám a rongyszedést. N. Kissel, a MA- TEOSZ-os sofőrrel gépkocsiszámra hordta az árut Pestre, de még Miskolcra, Pécsre is. Nagy feketéző volt. Csenda Péter kapta el őket egy éjszaka a Kék Malomnál. Ült is Sándor bátyja. Zsírt, húst, cukrot, lisztet bődön- és zsákszámra találtak nála a házkutatásnál. Ki is volt téve minden közszemlére a vasbolt hatalmas kirakatában. Még jó, hogy őt nem keverte bele a rokon a kihallgatásoknál. A börtön után ment fel Monoki segédmunkásnak. Aztán az idő csak telt. Ügyeskedett, szakmunkás lett. De ki dicsérné meg ötvenháromban is őt, a téesz-mun- kacsapatvezetőt, hogy ilyen puszipajtások már? Egy tengeritábla után előtárult a tanyájuk. Ügy fogja közre a téesz földje, mint a tenger. Az épület elejére furcsa kis gangot szerkesztett az őszön. A ház végében igénytelen akácfacsoport. Két nyári jászol van álátta. Egyiknél két tehén, két bor jú. A másiknál kormos nyakú bika ko- morlik egymagában. Hogy valamit kezdjen sűrű erejével, megrázza tömzsi nyakát, nagyot ránt az orrába kairikázott láncon. De ezért maga lakói, mire földirnorsjlásszerű méltatlan- kodás háborog belőle. Közelében ijedten ugrik fel a karikában szundikáló kutya. Acsarog a hatalmas állatra a zavarásért. Ugatására az öt disznó is megelevenedik az akoliban. Gyönyörű háztáji majorság. Húzza is a nyakát, mikor szorul miatta? Mert hogy így igazságtalanul tehetősebb tagtársainál, akik a kevesebből is jóval többet adtak a közösbe. Hogy jó munkacsapatvezető, azért nézi el neki a vezetőség? Bér ez a Botos lecsapott rá. Majdnem többel kötötte be, hogy a két lóért... Pista szinte együtt járt gondolataival. — Apám. Nem fizettünk máris rá? Koczog konya bajusza megfi- camlott egy cseppet. Megint majdnem rávágta, hogy már miért fizettek volna rá, de idejében lenyelte. Ráfizettek, rá bizony. Két ló idestova másfél havi tartása benne van vagy háromezer forintban. Legalább harminc 'forint árú csak az abrak egynek-egy- nek, tíz fórint meg a száilaistakar- mány. Abrak még akadt odahaza addig való, de szénát — melege lett — már a szövetkezetből kellett „szerezni”. Próbált kimagyarázkodni, hogy hirtelen elfogyott az övé, és csak kölcsönvette. Akkor is megfizette volna a csoportnak, ha B»tos nem pirít rá burkoltan a többiek előtt. Biztos, hogy nem hitték el. Még jó, hogy megúszta 300 forinttal. Szerencséje lehetett az is, hogy ezidőtt nem tartották volna politikusnak a közhangulatra való tekintettel, ha a Május 1. Tsz-nél pont egy volt kö- zépparaszt munkacsapat-vezetőt pelilengéreznek ki. Most egyelőre ujjasa zsebében kutlászkodott. Mintha a választ keresné Pista feltételezésére. — Ládd, te magad is rájössz, hogy nem tarthatjuk azt a két lovat mihasznára. Igazán fuvarozhatnál már velük. — De mondtam már, apám, hogy nem akarok fuvaros lenni. Mérgesen beletalpalt az út poréiba a gyerek, csak úgy füstölt lába körül a szekérnyom. — Még mit nem rakna a nyakaimba, apám ? Nem enged a téeszbe, mert hát akkor ki bánik a háztáji jószággal. Hajnalban kelek, sötétben fökszek. Minden rám marad, hiszen anyámmal a közösben dolgoznak ... Felvillant előtte az esti áb- rá.ndkép: miikor maid kombájnnal aratja a szövetkezet búzáját ... kis felesége, Piroska meg . . . Hol van még ettől a valóság. Az ő részéről! Piroskától meg elvárja, hogy álljon a sarkára — őérte! Mire alapítana még családot?! — Saját apám trógert csinál belőlem! — adta ki dühét. — Akkor inkább felmegyek Budapestre, gyárba! Az örege sejtette, hogy ebben az irányban nem boldogul. Elhűlt a gondolatára is, hogy mi várna erre. a sok jószágra, ha a fia itthagyná. Pedig ez a szép háztáji tartja benne a lelket, ha valamilyen lépése rosszul jön ki a téeszben. Ez az, amit még színtisztán magáénak- mondhat a valamikori kis birtokból. Nem feszítette a húrt. A legény is konokul hallgatott. Kivágta a verőcét, úgy dobbant be a verandára. A küszöbön fehérfekete tarka macska pislogtatta zöld szemét. Pista készakarva hágott a farkára. Ügy nyivákolt a cica, mintha nyúznák. Leültek odabent a hűvösön. A gyerek nem bírta a szótlanságot, és hogy valamit tegyen, feltérdelt a varrógépre. Arról nyújtózkodva húzott egyet a falióra kölöncén. Az apja a maguk közt sokszor hangoztatott elvébe kapott. — Azt mondod, nem engedlek a téeszcsébe. Pedig örülhetnél, míg a magad gazdája lehetsz. Mi lehetnél most ott, ha belépnél? Méhész. Csak oda keresnek fiatalt ... Duruzsolhatnál, döngi- csélíhetnél ... Az ászt nagyüzemi munka lenne ... Mire vihetnéd ezeknél ? — Szép kis munkacsapat-vezető maga is, apám. Mindig csak „ezek”, meg „ezeké”. Koczog legyintett, de türtőztette magát. Evvel nem megy máma semmire. (Folytatjuk)
