Petőfi Népe, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-06 / 4. szám
1982. januái* 6. • PETŐFI NÉPE • 3 KERESKEDŐK A LAKÓTELEPEN Együttélni a vásárlókkal Hol keserűen kifakadva, hol egykedvűen beletörődve, gyakran hangzik el: „Ma már csak eladók vannak, jó kereskedők alig.” Hozzátesszük a magunk tapasztalatait képzeletben, s máris helyeslőnk: bizony ez így igaz. De ki a jó- kereskedő? Akinél mindig minden árut megkapunk? Nyilvánvalóan elégedettebben távozunk egy olyan bol'tbpl, ahol mindent meg tudunk vásárolni, de aligha csak ez á jó kereskedő mércéje. A jó kereskedő fogalma összekapcsolódik nemcsak az udvariassággal, figyelmességgel,, hanem azzal a — mondhatni majdnem családias — hangulattal, kapcsolattal is, ama a kis üzletekben a pult előtt és mögött állók között kialakult. Kicsit nosztalgikusan ilyesmire várunk most is. De megvalósítható-e mindez olyan nagy ABC- áruházakbar»r amelyeknek lakótelepi vásárlói jóformán még a szomszédjaikat sem ismerik? Az UNIVER ÁFÉSZ kecskeméti, Akadémia körúton levő ABC-áru- háza december 29-én múlt egy éve, hogy megnyílt. Vezetője, Komlós József az eltelt egy esztendő — és több mint harmincéves kereskedői tapasztalata — alapján mondja: nemcsak lehet, hanem együtt is kell élni a vevőkkel! — Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a kereskedelemnek ez a kulisszatitka. Nyomban mondom is, hogy ez konkrétan, itt a Szé- chenyivárosban mit jelent. Nem kell hozzá túl nagy fantázia, nyilvánvaló, hogy az itt élők későn, a város más részeihől térnek haza, munka után. Ha csak egyszer azt tapasztalják: nincs tej, nincs kenyér, még egyszer nem kockáztatják meg, hogy nem veszik meg út közben. S ha már máshol úgyis sorban állnak, akkor inkább cipekednek, de bevásárolnak mindent. Arra törekszünk tehát, hogy inkább egy kevés maradjon, de zárás előtt két perccel is legyen tej, kenyér. — Gyakran tapasztaltuk, itt a polcokon sorakoztak a más boltokban időnként csak a pult alatt kapható áruk, gondolok például a nescaféra. Ez minek köszönhető? — Lehet, hogy kevesen hiszik el, de a nagykereskedelmi vállalatokkal való jó kapcsolat nem azt jelenti, hogy bárkit is meg kell vesztegetni. Az természetes, hogy ilyen hosszú idő után, mint amennyit én is eltöltöttem ebben a szakmában, kialakulnak a jó értelemben vett összeköttetések, vagyis kölcsönösen biztosan számíthatunk egymásra. .Véleményem szerint nem az a jó kereskedő, aki be tudja szerezni a kurrens árut, és el tudja adni, hanem az, akinek ünnep előtt egy nappal nem kell a szomszéd bolthoz fordulni például vajért, cukorért, lisztért. — Igen ám, csakhogy azt ma már mindenki tudja, hogy egy- egy üzletet sokféle kötöttség terhel, a forgási sebesség, a készlet, a raktározási gondok... Ez a bolt még az előző évi tapasztalataira sem támaszkodhat, arról nem beszélve, hogy nemrégiben mesélte: a vásárlói szokások is produkálnak néha meglepetéseket. — Ez utóbbira két különböző példát mondok. Tizenöt mázsával több kenyér fogyott el egyik kétnapos ünnepünk, mint az azt megelőző háromnapos munkaszüneti nap előtt. A másik eset: kaptunk az egyik húsüzemből különleges csemegének számító szalámit, kis mennyiségben. Elkapkodták, aztán egymás után hozták vissza a vevők ... Megvizsgáltattuk, kifogástalan volt a mir nősége, mindössze arról volt szó, hogy a Kecskemét környékieknek szokatlan volt az íze. Az árurendelésnél azonban nem az ehhez hasonló véletlenekre, hanem a nagyon is jól kikövetkeztethető igényekre alapozunk, s megint visszaérkeztünk ahhoz, hogy együtt kell élni a vásárlókkal. Ezért van az üzletben majdnem mindig valamilyen leértékelt, olcsó áru. Hozzá kell tenni, nem a szavatossági időn túl levő, hanem a nagykereskedelmi vállalatoktól eleve engedményes áron kapott. Az üzletvezető, helyettesei és a bolt dolgozói ugyanis — éppúgy, mint a valamikori kisboltok eladói' — udvariasan megszólítják a vásárlókat: mit keresnek, megtaláltak-e mindent, mire lenne még szükségük. Bárhogy szeretnénk, a valóságot nem lehet megszépíteni, a részletekkel, rezsivel terhelt bérből és fizetésből élők többnyire az olcsó árukat és természetesen az alapvető létszükségleti cikkeket keresik. — A Széchenyiváros — folytatja Komlós József —, mint minden új lakótelep: gyermek- város. Gondolnunk kell tehát a kismamákra: elegendő bébiételt, az idénynek megfelelően friss zöldséget, gyümölcsöt tartunk. Arra is ki kell a figyelmünknek terjedni, hogy a gyesen levők ne legyenek kénytelenek aj központba menni háztartási kellékekért. Az egy év alatt is sokat újítottunk a vásárlók óhajára, például újságot és könyvet árusítunk március óta. Kérésükre rövidesen ajándéksarkot rendezünk be és szélesítjük a rövidáru-választékot. Remélem, hogy a környéken lakó vásárlók elégedettek az üzletünkkel. Hogy jó kereskedők vagyunk-e, erre végső soron ők adják meg a választ. Válasz az is, hogy az üzlet több mint ötvenmillió forintot forgalmazott a múlt évben, de az is, hogy bármilyen hosszú sor várakozik a pénztár előtt, innen ritkán távozik a vásárló idegesen, bosszúsan. Az udvariasságról pedig csak ennyit: annak idején, amikor megnyílt az üzlet, szinte rácsodálkoztunk az eladóra vagy a pénztárosra, amikor kedvesen, mosolygósán azt mondta: „Kérem”, „köszönöm” Ma már ez természetes, sőt egyre több vevő viszonozza is. Ezek persze apróságok. Úgyszólván nem történik semmi. „Csak” éppen más a közérzetünk . .. K. K. Moszkvai mozaik Nosztalgiahullám: ez a divat mostanában. Vitathatjuk e hullám jogosságát; ám lehet-e elvitatni bárkitől is az emlékezés jogát? Jómagam — szerencsére — éveket tölthettem a világ egyik gyönyörű fővárosában. Ottani maradandó élményeimet — illetve azoknak egy csekély részét — igyekszem feleleveníteni ebben a rövid írásban. Hömpölygő autótenger a moszkvai Gorkij utcán. Látni is iszonyatos, ahogy egy szőke kislány táncol keresztül a csikorgón fékező autók között. A fiatal rendőr belesápad a látványba, és teljes tüdővel fújja a sípját. A kislány megáll, és mérgesen a rendőrre veti a szemét. Mit fütyülsz? .Nem látod, hogy sietek? Hova, kérdezi a rendőr. A halálba? Nem, feleli további méreggel a lány. Találkára. Az más, mondja a rend őre, és kiáll az út közepére felemelt karral, leállítja a forgalmat és int a lánynak, hogy szabad az út. A lány cárnői fej- biccentéssel köszöni meg a rendőr intézkedését, és átbilleg talán élete legszebb találkájára. Utána megbékélve hömpölyög tovább az autótenger. □ □ □ Szigorú tekintettel áll Majakovszkij bronzba öntött alakja. Messze magasodik a Szadováján. Itt randevúznak a fiatalok, és a kevésbé öregek is. A fiúk kezében virágcsokor. Kiszemelek egyet magamnak: vajon milyen kislányt vár? Sétál, közben-köz- ben egyre idegesebben nézi az óráját, és ellenőrzi a sarki óra mutatóját is. Mindhiába. A lány nem jön. A fiú egyre dühösebben lépked. Óranézés. És rettenetes dolog következik. A virágcsokrot beledobja a szemetes urnába, és elrohan. Kissé csalódottan nézek utána. Megérezte. Visszafordul, kiveszi a virágcsokrot a szemetesből, megigazítja, odamegy a szoborhoz és a talapzatra helyezi. Majakovszkij bronzba vésett arca mintha mosolyogna. □ □ □ Zelenográdszkoje alig száz kilométerre van Moszkvától. Végtelen erdő szélén egy csendes falucska. Tavaszi, nyári hétvégeket a barátom nyaralójában töltöm. Vasárnap kora reggel, amikor a család még alszik: kocogni indulok az erdőibe. Mire feleszmélek, körülöttem sötét van. A sűrű lombtól az ég sem látszik. Eltévedtem. Hiába volt minden intő* szó, elrettentő beszéd. Riadtan kapkodom a lábamat; ösvény sehol. Kis tisztásra érek, háromfelé ágazó, alig kapott, sűrű fűvel benőtt gyalogút. Találomra a középsőt választom. Melegítőmből csavarni lehetne a vizet. Majdnem felkiáltok örömömben, amikor előttem egy tehén legelészik békésen. Itt embernek is kell lennie, legfeljebb nem mozdulok a tehén mellől. És van: öreg muzsik heverész'ik a fűben. Elvezet az erdő széléig. Elválunk, de utánam kiált: „Adja át üdvözletemet a magyar népnek!” Kissé megkésve, hálás szívvel, ezúton átadom. □ □ □ Állok az Akadémia előtt. Azon töröm a fejem, merre induljak? Nekem még minden új Moszkvában. Éltesebb ember kisunokáját kézenfogva vezeti. Odalép hozzám és érdeklődik, hogy hol árulnak fagylaltot? Magyarázom. Kissé megütközve néz rám, és megkérdezi: Hogyan beszél' maga oroszul? Magyar vagyok, mondom. Mosolyog a* szeme, és megjegyzi: de jól beszél oroszul! Aztán mennek a magyarázott irányba. □ □ □ Kalamenszkoje hajdan Nagy Péter nyári szálláshelye. Ma a moszkvai emberek kedvelt kirándulóhelye. Vasárnap délelőtt napozva gyönyörködöm a kanyargó Moszkva folyóban; ebben a hatalmas akvarellnek tűnő városképben. Mellettem tartálykocsiból mérik a kvászt. Megszomjazom és az ottaniaktól megtanult türelemmel beállók a sor végére. Jó negyedóra múlva kezemben a korsó, és a habzó, hűvös, barna italt kéjelegve a számihoz emelem. Nyújtom a tízrübelest. A néni a pénzre néz, aztán rám és korhol. Azt akarod, hogy tízko- pejkásokkal adjak vissza? Megiszom a korsó tartalmát és boCirkusz a nyárspolgári otthonban Régen tették próbára színházi feladatok ennyire Szászfay Györgynek, az ország egyik legtapasztaltabb szcenikusának találékonyságát, szakértelmét, mint a péntek estétől műsoron lévő, egész estét betöltő sanzon, a Tűzijáték. A látványos előadás technikai nehézségeit — mint ezt sok-sok ezer néző tapsaival nyugtázhatja *— kitűnően megoldotta segítőtársaival. A zenés játékot Szőke István rendezte, a jelmezeket Füzy Sári a játékteret Kerényi József Ybl-díjas, mint vendég. (Straszer András felvételei az első főpróbán készültek.) • A család szemefénye a lengő trapézon (Várkonyi Szilvia). • Anna, a cirkuszba vágyó úrilány és a meglepett nagybácsi, nagynéni (Várkonyi Szilvia, M. Horváth József, Monyok Ildikó). ,,Budapesti tavasz” fesztivál Tíz hét múlva, március 19-én kezdődik az év legnagyobb idegenforgalmi rendezvénye. a „Budapesti tavasz” fesztivál. A fesztivál ideje alatt kulturális rendezvények sorát tartják a Vigadóban, a Mátyástemplomban, a Zeneakadémián, a Műcsarnok nemzeti tárlatot nyit, a Vigadó Galériában Amerigo Tot műveiből rendeznek kiállítást. A filmglóbusz keretében nemzetkózl és nemzeti fesztiválok díjnyertes alkotásaiból vetítenek rövid- és játékfilmeket a Szikra Moziban. csánatkérően mondom: nincs kisebb pénzem. Akkor egészségedre — mondja —, van itt elég. És már szolgálja is ki a következőt. Megköszönöm, és visszahévere- dek a fűbe. Mikor elindulok a Metró irányába, utánamkiált: Gyere vissza! Odalépek, és a kezembe nyom egy ötkopejkást. Enélkül nem tudsz utazni sem — így szólt. Elszorult a torkom, nem tudtam meg se köszönni. □ □ □ ilf i Két részeg üti egymást a Kutuzov sarkán. Az emberrengeteg kikerüli őket. Néhányan odaszólnak: hagyják abba. Nem. Tántorogva csapkodják egymást. Mindegyik zsebéből kilóg a vod- kás üveg. Odakerül egy karszalagos önkéntes rendőr. Hasztalan próbálja őket szétválasztani. Végül rimánkodva mondja: Elvtársak, ne verekedjetek, kommunista szombat van. Azok bambán néznek és egymást támogatva belevesznek a tömegbe. Azt hiszem, hogy a fáradtságtól látási hallucinációm van. Az emberek lábujjhegyen, mosolyogva a falhoz húzódnak. Egyedül állok dermedtén a gyalogjárda közepén. Velem szemben egy ló, merev lábakkal, fejét hátraveti, füleit lesímítja. A lovon zsokéruhában egy lány. Tipikus orosz szépség. Arca kipirul a méregtől, ahogy rám szól: Miért nem vigyázol az útból, nem látod, hogy fél a lovam? Elnézést kérek és a falhoz húzódom. Az amazon továbblovagol. Árvay Árpád Jelentudat HA TÖRTÉNELEMRŐL, történelmi ismeretekről beszélünk, többnyire évszámokra, személy- és helységnevekre gondolunk, netán egykori kellemes vagy kellemetlen, az iskolai történelem- órákon szerzett élményeinkre. És nem mindig értjük, hogy miért emlegetik oly gyakran a történelmet nélkülözhetetlen tudásként. Ami nélkül nem érthető igazán a jelentés aligha képzelhető el a jövő alakulása. Azon az adathalmazon múlna? Anélkül, hogy « lexikális tudás jelentőségét megkérdőjeleznénk, érdemes egy eszmefuttatás erejéig elszakadni ettől. Ugyanis a történelmi ismeret elsődlegesen folyamatok és összefüggések megértése. Egy-egy adat önmagában ikeveset mond. Vegyük példának a magyar szabadságharcot, amelyről sokan úgy véljük, hogy róla tudunk |a legtöbbet, márcsak azért is, mert nemzeti büszkeségünk egyik forrása. Vajon 1848 márciusának ismerői lehetünk-e úgy, hogy az akkori Európa történéseit, eszméit kihagyjuk” belőle? Hogy — mai közkeletű szóval élve •— a nemzetközi helyzet kívül reked ismereteinken? És a hazai előzmények nélkül vajon érthető-e mindaz, ami március idusa után történt? Nyilván nem. És nem érthetjük, pontosabban fogalmazva, csak részben érthetjük az irodalmi, művészeti alkotásokat, a természettudományos felfedezéseket a keletkezési korukat jellemző sajátosságok nélkül. Miért éppen arról és úgy szól a mű, miért éppen azzal a kérdéssel foglalkozott a természettudós? Ezek a kérdések a produktum lényegéhez tartoznak. EGY-EGY KÖRRŐL alkotott képünk úgy válhat teljessé, ha a szőkébb értelemben vett történelmi adalékokat kiegészítjük az akkori művészeti és természettudományos eredményekkel. Es ha együtt látjuk a különböző országok egyidejű törekvéseit... Mi köze mindennek a jelenhez? A jelen ugyanis pontosan körülhatárolható, mondhatjuk, hogy az idei esztendő vagy éppen a mai nap- Csakhogy ami a jelenben történik, az nem előzmény nélküli. Nem valamiféle „üres táblára” irajzolódnak föl napjaink történései. Valamit folytatnak vagy éppen valamit megtagadnak, meghaladnak. Még soha olyan gyorsan nem jutottak el az egyénhez a világ minden tájáról a napi információk, mint korunkban. Olykor azt mondjuk — s okkal —, hogy képtelenek vagyunk feldolgozásukra, megemésztésükre. Részben azért, mert iszonyú mennyiségű ismeretanyag zúdul ránk, de részben azért is, mert nem tudjuk elhelyezni, nincs mihez kapcsolnunk az új ismereteket. EMLÍTHETÜNK hazai példát. A közvéleményt élénken foglalkoztató, ha úgy tetszik, egyszerű példát. Az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltozott hazánk településszerkezete. Vitázunk róla, hogy mjon indokolt-e a főváros nagysága, törvényszerű-e a közép- és kisvárosaik ilyen fejlődése? Lehet-e a kérdésről érdemben véleményt nyilvánítani a történelmi előzmények mellőzésével? AHfjha. Legalább annyit figyelembe kell vennünk, hogy milyen körülmények között és miért éppen Budapest iparosodott a legerőteljesebben, és miért fejlődött a városaink, a történelmi városaink jelentős része is mezőgazdasági településként? A megnövekedett idegenforgalom következtében is gyakrabban szembesülünk a kérdéssei; kik vagyunk, mit jelent a mai szocialista Magyarország állampolgárának lenni. Joggal nehezményezzük, ha egy külföldi a „csikós—gulyás—paprikás” országával azonosítják hazánkat, mert e megítélés nemhogy felületes, hanem egyszerűen hamis. Iparosodott, korszerű mezőgazdaságot, figyelemreméltó kultúrát magáénak mondható ország állampolgárai vagyunk. S mert a változások, a fejlődés alkotó résztvevői is vagyunk, jogunk és kötelességünk a rólunk alkotott képet ilyenné, magyarán hitelessé formálni. KELL-E TOVÁBB bizonygatni, hogy e feladatunknak csak a puszta adatok biflázásával nem teszünk eleget? És kell-e még érv — számos kínálkozna — a dolgok lényegének megértéséhez, nevezetesen ahhoz, hogy belássuk: valóban nélkülözhetetlen a múlt ismerete. Éppen azért, hogy c. jelenünkben otthon érezzük magunkat. M. D.
