Petőfi Népe, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-08 / 287. szám

1981. december 8. • PETŐFI NÉPE « A szövetkezeti mozgalom küzdelmes nyitánya TT A termelőszövetkezetek hely- zetének még teljesebb tisz­tánlátása érdekében hasonlítsuk össze a Bács megyei állami gaz­daságok és tsz-ek (az 1955. évi mérlegadatok alapján) 1 kh-ra eső állóeszközértékét, Míg a Bács-KiSkun megyei állami gaz­daságok 1 kh-os területére 3746 'forint állóes.zközerték jut, és vesz részt a termelésben "a (járműér­ték kivételével), addig a megyei termelőszövetkezetek 1 kh össz­területére 1622 forint állóeszköz- érték jut. Az is ismeretes ugyan­akkor, "nogy az állami gazdasá­gok nagyüzemi felszereltsége még sok követelni valót hagyott maga után. Tehát a viszonyítás egyáltalán nem optimális felsze­reltséghez történt. Az állóeszközök alakulásának .ilyen alacsony értéke a termelő- szövetkezetek többségében kér­désessé teszi, hogy helyes volt-e a termelőeszközök ilyen fejlett­ségi színvonala mellett kollektív viszonyok megteremtése a tér- 1 melés minden ágazatában. Ez a jelenség egyben azt a kérdést is felvetette, hogy ha nem lehet sé­ges gyorsan növelni — márpedig « erre vonatkozóan biztató kilátá­sok nem voltak — az 1 kh-ra eső szükséges állóeszközök értékét; nem volna-e gazdaságilag szük­ségszerű a meglevő tsz-ek egy részénél a közös állattenyésztés „visszafejlesztése”, illetőleg az állattenyésztés egy részének (ala­pos megfontolás alapján) kis­üzemi alapokra, a háztáji kere­tekbe való helyezése. Számítások szerint ahhoz, hogy a megye ter­melőszövetkezetei elérjék a me­gye állami gazdaságainak terme­lési színvonalát, mintegy 340 mil­lió forintot kellett volna költeni beruházásokra. Ez akkor nagy összegnek számított. A gazdálko­dás 1956-os szintje saját erőből az említett akkumulációra, és ilyen összegű eszközöknek ter­melésbe vitelére nem volt képes. Ezt jól bizonyítja a termelőszö­vetkezetek állóeszköz-forrásai­nak több éves alakulása is. ■ Az 1955. évi tsz-zárszámadás alapján a termelőszövetkezetek állóeszközforrásának adataiból jól látható, hogy .azok mintegy há­romnegyed része állami forrá­sokból származik. A saját forrá­sok alakulását 1952-től vizsgál­va, azt állapíthatjuk meg, hogy azok nem emelkednek kielégítő­en. Ebből a forrásból származó állóeszközök értéknövekedése las­súbb ütemű, mint a beruházási hiteleké. A termelőszövetkezetek vagyo­ni helyzetére és a gazdálkodás korlátozott eredményességére mu­tat az 1 kh összterületre eső hi­telek alakulása is. A termelő­szövetkezeték 40 százalékának magasabb az 1 kh összterületre eső adóssága, mint a megyei át­lag. Feltűnő, hogy az 1 kh terü­letre eső hitel összege évről évre növekszik, ami azt bizonyítja, hogy a termelőszövetkezetek több­sége az állami erőforrásokra tá­maszkodva gazdálkodik. A hite­lek 70 százaléka beruházási hi­tel, ami nem volt egészségesnek tekinthető. Ezért a termelőszövet­kezeteken kívülálló parasztokat az adósság évenkénti növekedé­se visszatartotta a közös gazdál­kodás vállalásából. De a terme­lőszövetkezetek adósságának nö­vekedése nem nevezhető egészsé­gesnek a tsz-tagok szempontjából sem, mert így nagy részük nem érezte magáénak a szövetkezetét. A tsz-gazdálkodás állami fi­nanszírozásának akkori gyakor­lata mind az állami szervek, mind a bankszervek részéről olyan tevékenység kialakulását tette szükségessé, mely a tsz-eket különleges állami vállalatként kezeli. Ennek következménye­képpen a termelési szán)tálán kö­töttséggel járt és a termelés irá­nyítása rendkívül bürokratikussá lett, amely igen kedvezőtlenül be­folyásolta a termelőszövetkezeti gazdálkodás, eredményességét és gyakorlatilag megsértette (enyhe kifejezés), sőt állandó.ostrom alatt tartotta az alapelvekben sokszor meghirdetett termelőszövetkeze­ti demokráciát. A tsz-mozgalom fejlődését és gazdálkodását illetően Bács-Kis- kunban1 az eddig felsorakoztatott adatok, és az azokból levont kö­vetkeztetésék csak részben utal­nak afra, hogy miért idegenke­dett a parasztság széles rétege a tsz-ekbe való belépéstől, s hogy az akkor megvolt tsz-ek miért nem voltak képesek az eredmé-. nyes gazdálkodásra. Az okok szélesebb körű féltárá- sá érdekében' • folytatni keH a vizsgálódást. ' Mái1 a termelőszövetkezetek számszerű fejlődését bemutató adatok is tükrözték. az 1956-ig megvált | fejlesztés, .kampányjelle­gét és fényt vetették a szervező­munka hibáira. Közülük a ,legsú­lyosabb volt az önkéntesség, a fok.izatojság,, a terjnelősc"vst’<e^. zeti önállóság és a termelőszövet­kezeti' demokrácia megsértése. Mielőtt a szövetkezés előbb em­lített legfontosabb alapelveinek megsértését vizsgálnék, el kell is­merni, hogy az MDP 1956 júliusi határozata óta a szövetkezési alapelvek értelmezése és azok tiszteletben tartása terén volt ja­vuló irányú változás. Miben mutatkozik meg és ki­elégítőnek nevezhető-e ez a ja­vulás? ” Javulás van abban, hogy az il­letékesek felhagyták a szövetke­zeti szfervezés . durva módszerei­vel. Megszüntették a politikai nyomást, az elvtelen ígérgetést, a szövetkezétek kampányszerű szer­vezését, a törvénytelen földelvé­teleket. Ezekkel párhuzamosan hang­súlyozzák az átmeneti szövetkeze­ti típusok. jelentőségét, amire a Minisztertanács 1956. szeptember 9-ii határozata is félreérthetetle­nül utal. A szövetkezeti önálló­ság biztosítása terén is némi ja­vulásra ad reményt a tervezés új módszere: a termékek egy há­nyadának szabadabb az értékesí­tése. A termelőszövetkezeti önál­lóság kibontakozását sfegítette elő a „haldokló” termelőszövetkeze­tek egy részének nyújtott állami támogatás is.. Abban az időben az érdekeltek feltették a kérdést: vajon az em­lített intézkedések biztosítják-e teljes egészében .a szövetkezetesí­tés legfontosabb alapelveinek tiszteletben tartását. A kérdésre akkor sok volt még a „nem’!”-mel felelő. Miért? A válaszadáshoz vizsgálat tárgyává kell tenni, hogy a valóságban mi volt a hely­zet az önkéntesség tiszteletben tartása terén. Felmerült, hogy az ,1956-os év harmadnyi szakaszától a szövet­kezetek szervezése már nem áz önkéntességet sértő, legdurvább módszerekkel történt.- Ez önma­gában azonban nem elégséges, mert ettől az önkéntesség elvé­nek maradéktalan érvényesülése még- nem következik be. 1956-ban még mindig fennálltak a szövet­kezés irányába ellenható erőként olyan gazdasági kényszerintézke­dések, amelyek nem egyeztethe­tők össze az önkéntesség elvével. Ilyen tényezők: a megvolt be­gyűjtési, adó- és biztosítási rend­szer, továbbá a tagosítás módsze­re és gyakorlata. Ezek termelési bizonytalanságot idéztek elő az egész mezőgazdasági termelésben, elszegényítették a parasztság egyes rétegeit, amelyek azért te­relődtek a szövetkezeti útra, mert a terhektől másképpen nem tud­tak szabadulni. A terhelés magas volt a terme­lőszövetkezeteknél. de különösen az egyénileg dolgozó parasztok­nál. Míg a termelőszövetkezetek­nél az együttesen kezelt adó, a bú­zaföldadó, valamint a beszolgálta­tott termények, állatok hatósági ára és a szabadpiaci ár közötti különbségből eredő terhelés 100 kát. hold összterületre vetítve 21 ezer forint, addig az - egyénileg gazdálkodóknál 56 255 forint. Ha ugyanakkor figyelembe vesszük, hogy a megye összterületén belül a szántó, valamint a rét és legelő aránya 63,9 százalék, továbbá, hogy a megye legelőinek és rét­területeinek hozama, a rendkívül kedvezőtlen talajadottságok foly­tán. átlagban nem volt több 3 mázsa. szénaértéknél; hogy a me­gye szántóterületéből 300 ezer kát. hold homok, 40 ezer kát. hold a szik és a homokból is 180 ezer kh 4 aranykoronán aluli — ame­lyen sokévi átlagban 3—4 mázsás rozstermés takarítható be — és végül, hogy az akkor' meglevő 96 ezer kát. hold szőlőterületnek csak mintegy 30 százaléka' első- osztályú — 30 ezer kát. hold pe­dig kivágásra ítéltetett rossz álla­ga miatt — akkor nem szükséges különösebben bizonyítani, hogy a terhelés a parasztság jelentékeny hányadára nehézkessé tette az egy­szerű újratermelést is. Ez közvetett kényszerként hatott a termelő- szövetkezetekbe való belépésre. A parasztok többsége ezért úgy vé­lekedett — saját nyelvén megfo­galmazva —■, hogy „ameddig egy ingem vagy nadrágom lesz, addig nem lépek be a szövetkezetbe.” „ I A begyűjtés 1956-ban még fenn­állott rendszere — a felvásárlási árak • alacsonyságából kifolyólag —t mind a termelőszövetkezeti, mind az egyéni paraszti gazda­ságok ■ terheit lényegesen meg­emeli, és\ ezzel a termelésben va­ló érdekeltséget a minimálisra csökkenti. Ez károsan hat a me­zőgazdasági termelés történelmi­leg kialakult, a'tájtermelési adott- ságoKat figyelembe vevő gyakor­latára is,■ mert a begyűjtés rend­szeré arra "Volt alapozva, hogy az állami szükségleteket -r- főként a városi lakosság, a hadsereg és az export szükségletét — minden körülmények között ki kell elégí- , tenie, még a mezőgazdasági ter­melés fejlesztésének rovására is. Ez a körülmény vonta maga után azt a gyakorlatot, hogy a terme­lőknek meg volt szabva: mit ter­meljenek, miből mennyit értéke­sítsenek ; kötelező jelleggel az ál­lamnak. A begyűjtés rendszere tehát a közvetlen me£terhelésen — azzal, hogy tervezte a- terme­lést és nem vette figyelembe a termelési adottságokat, ami ho­zamkiesésre vezetett — mind a termelőszövetkezeti. mind az egyéni parasztgazdaságokban újabb, számpkban ki nem fejez­hető nagy nyomást jelentett. Túl ezen: a rövidlátó politika a me­zőgazdasági termelés egyes ágai­nak visszafejlesztéséhez, legjobb esetben stagnálásához vezetett. A tagosítás megvolt rendszere és különösen az a könnyítés, ame­lyet az 1956. júliusi KB-határozat után az illetékesek tettek, az ön­kéntesség káros hatását tovább fokozta. Arról volt szó, hogy míg' 1956 előtt csak akkor lehetett ta- gosítani, ha egy-egy tsz-nek 400 kh szétszórt területe van, addig az új tagosítási rendelet a köz­ségben levő összes szocialista gaz­daság együttes 400 kh területére lehetővé tette a tagosítás engedé­lyezését. Ez a körülmény tovább fokozta a termelési bizonytalan­ságot, nem volt összeegyeztethe­tő a parasztság igazságérzetével, és így méginkább szembeállítot­ta az egyénileg dolgozó paraszt­ságot a termelőszövetkezetekbe tömörül tekkel. Olyan helyzetben, amikor az említett gazdasági és, adminiszt­ratív kényszerintézkedések az in- tézkedők számára törvényesen ad­va .vannak, az önkéntesség elvé­ről legfeljebb beszélni lehet, de gyakorlatáról nem! Nem érvé­nyesül az az egyébként hangoz­tatott monotóniura. hogy nem a parasztság tönkretételével szán­dékozza a pártpolitika a föld né­pét a nagyüzemi szocialista útra vezetni, hanem jó módú, ereje tel­jében levő és nem megkeseredett parasztokat akar a szövetkezeti út­ra vezetni. Hiszen csak ezek ké­pesek megvetni az alapját egy olyan szövetkezeti mozgalomnak, amely rövid idő alatt bizonyítani tudja a közös, a nagyüzemi gaz­dálkodás fölényét. A termelőszövetkezetek 1956- ban megvolt alacsony termelési színvonala, továbbá a parasztság idegenkedése a termelőszövetke­zeti mozgalomtói nem kis mér­tékben annak következménye, hogy más hibával együtt, súlyos sérelmet szenvedett a fokozatos­ság elve is. Az átszervezést irányító politi­kai és állami vezetés ismerte az átmeneti szövetkezeti típusok pó­tolhatatlan politikai és gazdasági szerepét. Tudott dolog volt az is — és másként nem is lehetett vol­na —, hogy a szocialista nagy­üzem, a kisárutermelő gazdasá­gok önkéntes tömörítéséből szü­letik meg és hogy a mezőgazda­ság szocialista átszervezésének megkezdésekor éppen ezért még nincsenek vagy csak nagyon kis­mértékben lelhetők fel — a mű­ködés objektív és szubjektív fel­tételei. Ennek ellenére azonban első­sorban a termelőszövetkezetek szervezése került előtérbe és min­denáron — akár voltak feltételek, akár nem — a termelés vala­mennyi ágában a . „típus minta­alapszabály” — törvényei szerin­ti kollektív viszonyok alakultak ki. Történt mindez annak a hely­telen szemléletnek következmé­nyeként, hogy a földet össze le­het tagositani, tehát a nagyüzemi táblákat ki lehet alakítani. Emel­lett adva .van a legfontosabb ter­melőeszköz, a gép is. Az már el­kerülte a figyelmet, hogy az adott időben milyen volt a gépesített­ség lehetősége. Még kevésbé volt vizsgálódás tárgya az állatte­nyésztés szemrevételezése, vagy az, hogy a szétszórt szőlőparcel­lákon, valamint a mezőgazdaság más speciális ágaiban a kollek­tív gazdálkodásra meg vannak-e a lehetőségek. A termelőerők fej­lettségétől független termelési vi­szonyok létrejötte a .legfőbb hi­bák egyike 1— az önállóság meg­sértése mellett —, ámelyet a me­zőgazdaság szocialista átszerve­zésében akkor a politikai veze­tés elkövetett. Egyáltalán nem volt kizárt, hogy az alacsonyabb típusú ter­melőszövetkezetekben és terme­lési társulásokban komoly ered­mények érhetők el a mezőgazda­ság fellendítésében. Ezt mutatták a már több éve működő termelő­szövetkezeti csoportok gazdasági vívmányai is, annak ellenére, hogy ezeket a típusokat az álla­mi, és pártszervek nem támogat­ták, sőt számos esetben fenntar­tásukat nyilvánították ki. 1956-ban Harta községben egy elemző vizsgálat tárgya volt a Lenin Mezőgazdasági Termelő- szövetkezet, valamint a Béke és az Űj Élet termelőszövetkezeti csoportok helyzete. Az említett üzemek nagyjából azonos minő­ségű földön gazdálkodtak. Mind­háromnál 9—10 kh között volt az egy tagra eső szántóterület. A Lenin Tsz a megye jól működő régi szövetkezetei közé tartozott. A három' üzem tehát alkalmas volt összehasonlításra, ami azt mutatta, hogy míg 1955-ben a Le­nin Tsz-ben az 1 kh-ra eső tisz­ta jövedelem 726 forint, addig a Béke Tjszcs-ben 2242 forint és az Üj Élet Tszcs-ben 4462 forint volt. Ezért az egy tagra eső jövedelem a Lenin Tsz-ben kapott 8314 fo­rinttal szemben a Béke Tszcs- ben 23 765 forint, az Űj Élet Tszcs- ben pedig 45 572 forintot tett ki. A közös szövetkezeti vagyon nyilvánvalóan másként alakult a tsz-eknél és másként a tszcs-ék- nél. Ebből a szempontból az ösz- szehasonlításra nem volt lehető­ség. A hitelek alakulásának vizs­gálata viszont ismét a tszcs-ék- nél mutatott kedvezőbb képet. Míg a Lenin Tsz-ben 1956. évben az 1 kh-ra eső szövetkezeti va­gyon 61,2’ százalékának megfelelő összegű volt a hitel, addig a Bé­ke Tszcs-ben az csak 44,7 száza­lékot és az Űj Élet Tszcs-ben 48,3 százalékot tett ki. Az- említett adatok alapján nem lehet kétséges, hogy az egyénileg dolgozó parasztok számára az említett tszcs-ék jövedelmének alakulása vonzóbb volt. • De az is vizsgálandó: miért vqlt jövedelmezőbb a két tszcs gazdál­kodása, mint a tsz-é. Míg 1956- ban a Lenin Tsz szántóterületé­nek 18 százalékán, addig a Béke Tszcs 38 százalékán és az Űj Élet Tszcs 43 százalékán folytatott szerződéses termelést. A Lenin Tsz termésátlaga kukoricából 19,9 mázsa, a Béke Tszcs-é 38 mázsa, az Űj Élet Tszcs-é pedig 27 má­zsa volt. Akarva, nem akarva, le kellett vonni a következtetést: a két ter­melőszövetkezeti csoport 100 kh szántóra eső termelése lényegesen felette állt a -tsz termelési ered­ményének. A két tszcs tehát jobb termelési eredményt tud felmutat­ni, mind a mezőgazdasági terme­Foci-fórum A labdarúgás még mindig inem- zeti ügy hazánkban. Téved, aki Szavaimban iróniát érez, mert magam is kedvelem ezt a kiszá­míthatatlan játékot, ifjak és fel­nőttek kedvenc szórakozását. Még azt is megértem, hogy csak akkor maradhatnak (kerülhetnek) leg­jobb klubcsapataink a világ él­vonalába, ha különleges kedvez­ményeket kapnak a legtehetsége­sebb, legszorgalmasabb játéko­sok. Ha az eddiginél többen segítik szívből,. lelkesedésből kis és nagy egyesületeinket! Aggaszt: egyre többen élnek a labdarúgásból, még hozzá nem is rosszul. Elhi- vatalnokosodott a sportnak ez az ága is. Bennfentesektől tudom: az utóbbi húsz esztendőben meg­többszöröződött a függetlenített sport-tisztségviselők száma. (A bújtatott állású „ügyintézőkről” nem is szólva.) Kár, hogy a magyar labdarú­gás valódi problémáiról alig-alig esett szó a csütörtökön este vetí­tett fórumon. Ha jól emlékezem, Szepesi György utalt az utánpót­lás-nevelés gondjaira. Igaza van: a televízió is többet tehetne e szép sport népszerűsítéséért, mondjuk ki: tudati helyretéte­léért. Miért nem kerülhet a kép­ernyőre egy-egy megyei bajnoki rangadó? Nem veszélyeztetné a stadionok látogatottságát a nyil­vánosság és a tét által lelkesített focisták bizonyára igazi küzdel­lés fejlesztése, mind a tagok életszínvonalának emelése terén. A két tszcs részére nem volt szük­séges nagyobb mérvű beruházás, és ami ebből következik: állami hitelek igénybevétele. Közösen végezték a ■ növénytermelést, és ugyanúgy bonyolították le az ér­tékesítést is. Mindkét tszcs-ben fokozatosan kialakulóban volt az állattenyésztésben is a közös gaz­dálkodás. Akkor bizton volt állítható, hogy mind felépítésben, mind az eredményeket illetően, a szövet­kezés egyszerűbb formája, az egyénileg dolgozó kis- és közép­parasztok számára is vonzóbb, reálisabb volt, mint a termelési feltételek nélküli termelőszövet­kezeti forma. A hibák közé sorolandó, hogy nem foglalkoztak a különböző termelési társulások szervezésével sem. Időközben a párt- és az ál­lami vezetés elismerte az alacso­nyabb termelési társulások nagy jelentőségét a mezőgazdasági termelés fellendítésében. A Mi­nisztertanács szeptember 9-i ha­tározatával ösztönzőket is bizto­sított az alacsonyabb termelési társulások létrehozásához. Ahhoz azonban, hogy ezek az ösztönzők elősegítsék a társulások létrejöt­tét, és további működésükben is segítséget jelentsenek, szükséges volt felvetni a földművesszövet­kezetek reformját, mert akkori állapotukban nem voltak képesek a termelési társulások szervezői és bázisai lenni. A kívülálló parasztságot a szö­vetkezéstől távoltartotta, a ter­melőszövetkezetek gazdasági és politikai szilárdulását pedig ne­hezítette a tsz-ek önállóságának és a tsz-demokráciának sokolda­lú megsértése. A termelőszövetkezeti önálló­ság, a termelőszövetkezeti de­mokrácia megsértéséhez vezetett az irányszámos tervezés rend­szere, amely vélt állami érdekek­nek rendelte alá a szövetkezeti termelést. Az időközben módosí­tott, úgynevezett „egyszerűsitett” rendszer már nem írta elő köte­lezően a kenyérgabona vetésterü­letét és a termelés többi ágazatá­ban sem írt elő területben, ter­mésátlagban, állatsűrűségben és állatitermék-hozamban tervfel­adatot; ehelyett a legfontosabb mezőgazdasági termékekből ér­tékesítési feladatokat szabott met, lelkes játékot mutatnának be. Netán feltételekhez is köthet­nék a képernyőre kerülést. Nagy úr a televízió, jó irányba befo­lyásolhatná a játékosok magatar­tását egy-egy ilyen felcsillanó le­hetőség. Látunk-e közvetítést a középiskolás bajnokság országos döntőjéről, meg — uram bocsá’ — üzemi mérkőzésekről? Csupán Vitray Tamás, az ez­úttal is kitűnő riporter és Mezei György, a. válogatott edzője érez­tette kérdéseivel és válaszaival, hogy ez a Fórum nem életbevá­gó dolgokról tájékoztat, hanem sokak érdeklődését joggal kivál­tó játékról, közös szórakozásunk­ról. A többiek túlságosan is ko­molyan vették a felkérést és dip­lomatikus „megfontoltsággal” kerülték meg olykor á dolog lé­nyegét, utalták az egészet az „ál- lafnügyek i körébe”. Kiderülte mi­vel a hivatal hatalmat ad, neve­zettek némi manipulálásra is fel­jogosítva érzik magukat. Az még hagyján, ha a mindennapi gya­korlatban megkülönböztetve ke­zelik a fővárosi nagy egyesülete­ket. Emberek vagyunk, nehezen tudunk megszabadulni közvetlen érdekeinktől, a körülöttünk élők befolyásától. Az azonban egye­nesen felháborító, hogy — népie­sen szólva — meg is ideológizál- ják ezt a kártékony magatartást. Egyszerien elképzelhetetlen volt számomra csütörtök estig: fele­lős emberek másodrendű állam­polgárok (sportolók, művészek stb.) közé sorolják a vidékieket, összetévesztik az okot az okozat­tal. A fővárosból könnyebben le­het valaki válogatott? Tehát: meg. Ezzel lényegében ugyanúgy- — csupán más módszerrel — dik­tálta a termelés tervezését. Sértette a termelőszövetkezetek önállóságát, és az eredményes gazdálkodást károsan befolyásol­ta a legfontosabb termelőeszközök megosztott tulajdona és ebből adódóan az a kapcsolat, amely a tsz-ek és a gépállomások között fennállt. Ez, és az a tény, hogy a törvény szabta meghatározás sze­rint a gépállomás felel a tsz-ek gazdálkodásáért, és a célok meg-' valósításában a gépállomások dolgozói anyagilag is érdekelve és ösztönözve voltak — lényegé­ben a szövetkezetek kettős veze­tését jelentette. Még 1956-ban is — korábban sokkal nagyobb mértékben — a helyi párt- és állami szervek köz­vetlenül beleavatkoztak a szövet­kezetek belső ügyeibe. Ez a gya­korlat méginkább aláásta a szö­vetkezeti tagság tulajdonérzetét, bizonytalanságot teremtett, amely károsan hatott a termelésre és ta­szította a kívülálló egyénileg dolgozó parasztikat. A szövetkezetek, de az egyéni­leg dolgozó parasztok termelése alacsony színvonalának okozója — többek között — a gazdasági ösztönzés és az anyagi érdekelt­ség hiánya, ami annak következ­ménye, hogy a mezőgazdaság te­rületén (ezt a közgazdasági tételt egyébként is tagadták) nem érvé­nyesült az értéktörvény. Az államnak — kötelezően és szabadon — átadott áruhányad­ból 70 százalék begyűjtési árakon és 30 százalék a kötelezően sza­bad árakon értékesült. A begyűj­tési árakra jellemző, hogy 1 liter bor: 1.50 forint, 1 mázsa búza 76 forint (korábban 60 forint, 1 má­zsa rozs. 56 forint, 1 mázsa kuko­rica 52, 1 kilogramm hízottsertés 5.40, 1 liter tej 0,72, 1 darab tojás 0,38. 1 kilogramm liba—kacsa 7.40, 1 kilogramm csirke, tyúk, pulyka 6,90 forintos áron értéke­sült. Az árutermelés törvényének, az értéktörvénynek ilyen súlyos mértékű megsértése eleve elsor­vasztotta a gazdasági érdekeltsé­get. Az ebből származó tanulság: az anyagi érdekeltséget kikapcso­ló adminisztratív rendszabályok nem képesek sem a termelőszö­vetkezetekben, sem az egyéni pa­raszti gazdaságokban a mezőgaz­dasági termelés fellendítésére. W. p. minden tehetséges vidéki játé­kosnak Budapesten a helye! Azt kellett volna megkérdezni, hogy miért csak szükséghelyzetben ke­rülhetnek be a körutakon kívül élők a nemzeti tizenegybe, mint például a debreceni Sallai. Ne a tűzhelyet forgassák a lábas alatt, hanem próbáljanak meg or­szágos méretekben számolni, dönteni. Érdemes lenne erről egy külön fórumot rendezni és kivé­telesen (másodrendű) vidékieket is meghívni az eszmecserére. Líra-fesztivál A szándék dicséretesebb a megvalósításnál: A határon túli _ magyar líra fesztiválján érző­dött, hogy nem kimondottan kép­ernyőre szabták. A lefotografált gyulai est kicsit hosszúnak tűnt a készülék előtt ülők számára. Jobb lett volna, ha három rész­ben vetítik a nyáron felvett mű­sort. A gyakorlatban már régen bebizonyosodott, hogy egy-egy műfajban mennyi a legkedve­zőbb adásidő. Nem véletlen, hogy a közönség érdeklődését, befo­gadóképességét üzleti érdekből is tanulmányozó krimiszerzők és -forgalmazók általában 60 perc­ben tálalják történeteiket. A vers a hétköznapok dísze, nagy tömegben elkopik, megsápad, el­halkul. Egy idő után érdektelen­né szürkülhetnek nagy sugárzá­sú, milliókhoz és századoknak t szóló költemények is. Bizonyára ezért oldották néptáncbetétek­kel — szerintem inkább zavaró, mint, az átlépést segítő látvány- kompozíciókkal — a határokon túli líra fesztiválját. Az egyenet­len színvonalú, képességű elő­adóművészek is nehéz helyzet­ben voltak, hiszen egészen más­képpen kell, lehet verset tolmá­csolni egy nagy szabadtéri szín­padon és másként a legkisebb rezdüléseket is sokszorozó, a leg­finomabb gesztusokat is felna­gyítva továbbító kamerák előtt. A műsor legszebb pillanatai és a vállalkozás céljai parancso- lóan követelik a folytatást. Vár­juk az 1982-es fesztivált, amely­nek megrendezésével tovább gyarapíthatja tekintélyét a sze­gedi stúdió. Heltai Nándor A szegediek ünnepe Az egész ország számára készít műsorokat a Szegedi Körzeti Stú­dió, ez bizonyosodott be a kedd este sugárzott összeállításból. Azok a riportok, dokumentumfilmek állták ki az idő próbáját, amelyek a mai magyar társadalom izgalmas kérdéseiről, közgondolkodásunkat fog­lalkoztató problémákról szóltak. Akkor voltak igazán hatásosak azok a műsorok, amikor alkotóik megfeledkeztek az alapítólevélben meg­határozott „működési körzetről” és a vidékiséggel járó — mondjuk ki — kishitűségről. A szegedieknek, a pécsieknek, a kecskemétiek­nek igenis joguk van ahhoz, hogy országos ügyekben állást foglalja­nak, befolyásolják az embereket. Egyértelműen, világosan, bátran szólva remélhetik, hogy a Tisza-parti műhely az egyik vidéki stú­dióból az egyik magyar kommunikációs fórummá fejlődik. A leg­jobb úton van ahhoz, hogy a kezdeti bizonytalanságok után meglelje sajátos feladatait, a többitől megkülönböztető stílusát. Most már oda figyelnek rájuk, most már sokat várnak tőlük.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents