Petőfi Népe, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

1981. december 24. • PETŐFI NEPE • 1 TORTÁT ESZÜNK. ÉNEKELÜNK... Mit jelent a mai öt-hatéves gye­rekeknek a karácsony? Milyen emlékeket őriznek az elmúlt ün­nepekről? Mit szokás ma a csalá­dokban ajándékozni? Miben kü­lönbözik a karácsonyeste a többi­től egy kisgyerek szemében? — Erről beszélgettünk a kiskunha­lasi Székely utcai óvodások egy csoportjával. Kicsit 'rhegszeppenten üldögél az öt-hat kis interjúalany a szo­bában. Fiatal óvónő, Varga Mar­git segít megoldani a gyermek­nyelveket. Az elmúlt két év óvo­dai karácsonyaival kezdjük a beszélgetést: — Tavaly haboztunk az ovi­ban — kezdi Szabó Ágota. — A kiscsoportosoknak játszottunk egy nagyon. szép mesét. Hogy mi volt a címe? Arra már nem emlékszem... — A bábokat mi készítettük tejfölös dobozból — teszi hozzá Kovács Andris. — De a legszebb a fonálsörényű oroszlán . volt. ö volt az ajándékunk. Hol lakik a sörényes? Otthon. Nagyon vigyá­zok rá... — Mit ünnepelünk karácsony­kor? — próbálja továbblendíteni a beszélgetést az óvónéni. — A telet — vágja rá rövid szünet után a szelíd mosolyú Nagy Kálóczi Krisztián. — Nem azt!,— replikáz Pieger Zsolti. — Azt, hogy az emberek ilyenkor együtt vannak, és örül­nek egymásnak — teszi hozzá nagy komolyan. —' A karácsony nagyon jó dolog — folytatja per­gő nyelvvel —, mert jönnek a vendégek, sok tortát eszünk, éne­kelünk, és mindenki kap ajándé­kot ... — Végül is ki hozza az aján­dékot? A Télapó? — hangzik el a beugrató kérdés, ám nyomában halk kuncogás támad... — Ugyan, nincs Is Télapó? ezt már mindenki tudja! — szögezi le az Iménti beszédes „ifjú”. — Nálunk a Nagyapáék hozzák az ajándékot, és az Anyuék díszítik a karácsonyfát... Antal Helga azonban más vé­leményen van: — Én most fogok írni a Tél­apónak. Lerajzolom, hogy mit szeretnék. Üzenem neki, hogy hozzon egy járós babát, egy éne­kes bábát, meg két óriási cso­mag cukrot... Tavaly meseköny­vet kaptam a Télapótól. Csak az a baj, hogy .az Anyuéknak nincs idejük mesét olvasni. Az Apu mindig csak a tévét nézi, az Anyu meg átmegy az Etelka nénihez mellényt varrni... Pieger Zsolti folytatja a „pa­nasznapot” ... — Nálunk az Apu állandóan az autót szereli. Meg aztán az is baj, hogy a felnőtteket egyálta­lán nem érdeklik a játékok. A felnőttek sokszor mérgesek, és mindig csak dolgoz'nak ... Krisztián is lehúzza a vizes le­pedőt a nagyokról: — Mi hárman vagyunk test­vérek, és igazságtalannak tar­tom, hogy az Apuék csak a leg­kisebbel játszanak... Az ajándékok felsorolásánál már szinte egymás szavába vág a kezdetben oly megszeppent „csa­pat”: — Én kapok egy villanyvas- utat... — Én meg egy Legót és két Matehboxot... — Könyvet rajzolófüzetet, • ecsettel, festékkel... — Egy várépítőt, meg egy szép játékkamiont... Az utolsó — talán furcsának tűnő — kérdésre hirtelen nagy csönd támad. .— Hogy a karácsony sok pénz­be kerül? — pislognak zavartan egymásra. — Igen, az én Apukámék már mondták — jegyzi meg bizony­talanul ,'Pieger Zsolti. — De azért mégis kaptam zsebpénznek egy húszast. Merthogy: egyszer van karácsony... Posváncz Etelka Karácsony a határőrőrsön A tompái határőrőrs akácerdővel övezett épü­lete elé érve Petőfi egyik költeményének néhány sora jutott eszembe: „A tél iker fia, eső és bő szakad”. Nem ok nélkül, hiszen ömlött az eső, nagy pelyhekben hullott a hó. Az őrsről éppen szolgálatba indultak a határőrök. Rajtuk vastag kabát, vattanadrág, s a termoszban meleg tea. A fiúk), a sorkatonák nem túl vidáman nézték az Időjárás romláséit, de hívta őket a kötelesség. A körteiben, az irodában kellemes meleg van, a szo­bák, . a folyosók falát meghitté, családiassá tették a katonák által készített képek, rajzok, díszítések. — A szó szoros értelmében ez a határőrök második otthona — mondta Reszkető Gyula határőr százados, őrsparancsnok. — A nehéz szolgálat után jó itt meg­pihenni, a szabad időt kulturál­tan eltölteni. Karácsonyra készü­lünk mi is, mint mindenki az or­szágban, szolgálattal és még egyébbel is. Már korábban, a szabadságok tervezésénél úgy döntöttünk, hogy a nősök, csalá­dosok otthon tölthessék ezt az ünnepet, ök már készülnek a szabadságra. A hivatásosak? A tizenegyedik karácsonyt töltöm itt a határon, s ebből több mint a felét a katonákkal. Ügy volt, hogy tíz évig itt laktam az őrs mellett, s karácsony este inkább itt voltam, mint a családomnál. Most Tompán lakom, az idén a karácsony este a családomé lesz... Hacsak nem jön közbe valami — fejezte be elgondolkodva. A határőrőrsön hagyománya van a. karácsony megünneplésé­nek, ebben az őrs politikai he­lyettese, Gyalai Imre határőr fő­hadnagy és a KISZ-alapszervezet tevékenykedik. — Karácsony este, aki nincs szolgálatban — vette át a szót a politikai helyettes — a fenyő­fát díszíti. A négy kiló szalon­cukor felkerül a fára, de néhány óra múlva cukrot alig találni a fényes papírokban, a fiúk, akár­csak mi, gyérmekkorunkban, ki­cserélik kenyérhéjra. Este én tar­tok ismertetést a karácsonyi ha­gyományokról, s alkalmat _találok az emlékezésre is. Mire is emlékeznek a tompái határőrök? Hat évvel ezelőtt •mindenkit' megdöbbentett a hír, • Reszkető Gyula. • Gyalai Imre. • Márkus András. • Nagy Pál. — Nekünk „kötelező” a fenyő­állítás, díszítés a forgalomellen­őrző ponton. Az utasok, akik 24- én vagy más napokon érkeznek, örülnek a fényesen csillogó, lám­pákkal megvilágított fenyőnek, s nem- egy akadt már közöttük, aki életében először látott ilyet. A hivatalos ügyintézés is ilyenkor ünnepivé válik. A mi katonáink az őrsön együtt szórakoznak az őrs határőreivel. Szórakozás, vidámság. Erről a két fő szervező: Márkus András határőr, klubvezető, és Nagy Pál határőr, KISZ-vezetőségi tag egy­más szavába vágva sorolja,' mi készül „suba alatt”. — Lesz sakkverseny, vidám ve­télkedj), humoros epizód, tréfák, énekszámok. Két társunk, Stimác Zsivko tangóharmonikával dél­szláv népi muzsikát, Pintér Laci gitáron beat-számok’at ad elő... — A KISZ-vezetőség minden­kivel beszélt, aki nem lesz sza­badságon, szolgálatban, járuljon hozzá az est sikeréhez. Szeret­nénk, ha mindenki jól érezné magát. Akad majd néhány ked­ves meglepetés is, amiről most nem akarok beszélni. Egyébként a műsor után a klubokban néz­hetik a tévét, hallgathatják a rá­diót, magnót, de lesz filmvetítés is. Ünnep, ajándékozás, kellemes program, de lesz, aki mindebből teljesen kimarad. Szabó Endre határőr is ezek közé tartozik, ugyanis karácsony éjszakáját a határon, szolgálatban tölti. Má­sodéves, júliusban a nyomsávtól 15 méterre fogott el egy határ­sértőt éjszaka egy órakor. A többszörösen büntetett volt ide­genlégiós ekkor már éppen har­madszor kísérelt meg átszökni a határon. Nem leszek egyedül, velem lesz Hadáb, a kutyám. Nem lesz kel­lemes egész éjszakát kint tölteni, amikor mások a meleg szobában ünnepelnek. Jó érzés azonban ar­ra gondolni, hogy éppen azért, tehetik ezt, mert mi itt helyt- állunk. Sötétség borult' a tompái határ­őrőrsöt körülvevő akácerdőre. A hó változatlanul szakadt, fehér­be 'öltöztetve a tájat. Csend ho­nolt már mindenütt, s csupán sejthető volt, éber szemek, kato­nák őrizték államunk határát. Gémes Gábor egy bűnöző éppen december 24- én este a maga-készítette fegy­verrel át akart jutni a határon. Sipos János határőr szakaszveze­tőt, aki igazoltatta, hasba lőtte. A volt határőr ma rokkantnyug­díjas. Abádszalőkon él, rá és családjára is gondoltak az őrs parancsnokai, beosztottjai. Amel­lett, hogy rendszeresen kapcso­latot tartanak vele, karácsonyi ajándékként tolókocsit, s más hasznos dolgokat küldtek. — A szülőket helyettesítem ilyenkor — folytatta a főhadnagy — éri adom át az ajándékokat. Nincsenek különösebb dolgok a karácsonyi csomagban, narancs, nápolyi, édesség, de talán pótol­ja, helyettesíti az otthon hangu­latát. Kétszer leszek az idén ka­rácsonykor apa. Délután két kis­lányomat, este a „fiaimat” kö­szöntőm ... Az \ őrsön olyan sajátos helyzet alakult ki, hogy együtt van el­helyezve az őrs és a forgalom- ellenőrző pont legénységi állo­mánya. Varga Lajos százados, forgalomellenőrző parancsnok — akinek nemcsak a katonákkal, de az utasokkal is törődnie kell — mosolyogva mondta: • Aki karácsony éjszakáját kint tölti a határon: Szabó Endre határőr. ,,Nem csak gyógyítójuk voltam” December. Az ünnepi előkészületek ideje. „Alacsony az ég karimája** — ahogy a köl­tő írta. Szúrós a szél, s millió tűvel szúrja a földet a felhő. Egyhangúságában is vál­tozatos a környék. Lehet gyönyörködni még a kellemetlen reggelen is a tájban. Persze leginkább csak így az autóból kifelé nézve, amint rohanunk az úticélunk felé Kalocsá­ra, dr. Szabó István nyugdíjas főorvos ott­honába. Hogy megismerjük őt, írjunk róla, s azután letegyük az élményeinket az ol­vasó asztalára. nehezebb. 1928-ban avattak dok­torrá. Mindjárt Miskére men­tem, és ■ ottmaradtam, egészen 1960-ig! Akkor Kalocsára hívtak, hogy legyek járási állami köz­egészségügyi és járványügyi fel­ügyelő. Ezt csináltam tíz éven keresztül, nyugdíjaztatásomig. Közben megnősültem, ké^ fiunk született, ma mindkettő• orvos Kecskeméten. Hát ennyi... Betegek között Nyakig süppedünk a kényelmes fotelokba. Élvezzük a gőzölgő kávé finom zamatát. A háziasz- szony be-benéz hozzánk. Segít az emlékidéző 'beszélgetésben. Az egyik szép mondatát becsempé­szem a noteszomba: — Tudja, nekünk a miskei évek nagyon sokat jelentettek, — Ó, a derék miskeiek! .A jó szlovákok, akik mindnyájan tud­tak magyarul! Szerettem őket, közöttük éltem állandóan. Lako­dalom, disznótor alig volt nélkü­lem. Ók is becsültek, szerettek, hisz’ nem csak gyógyítójuk vol­tam. Tanácsadójuk, segítőjük, ügyes-bajos dolgaik intézője. Még húsz évvel a távozásom után is megszólított valaki itt, a kalo­csai utcán: de kár, hogy otthagy­tam őket. Nagyon jólesett. Elhallgat egy kicsit, láthatóan elérzékenyül. Nagyon kék szeme elé finom felhő borul egy rövid időre. Eltűnődve mondja: — Amikor gyógyítottam, sose néztem, hogy az illető szegény vagy gazdag, jó vagy rossz em­ber, hogy szeretem vagy nem szeretem. Egyszerűen csak segí­teni akartam, jobbítani a sor­sán ... • Meghitt! kettesben, (Pásztor Zoltán felvétele) Emlékmúzeum Mint a többi Kossuth utcai ház. Legfeljebb kívül-belül tisz­tább. De a kitárulkozó vendég- fogadás átlagon felüli. Mintha száz éve ismernénk egymást dr. Szabó Istvánnal, s a feleségével. Mosolygásuk, szemük ragyogása, kezük, szavuk melege derűssé te­szi az együttlétet. Már a tágas előszobában gyö­nyörködhetünk a művészi népi edényekben. Hát még a lakás­ban, ebben az évtizedek szépsé­geit visszhangozó emlékmúzeum­ban! Idézzünk fel gondolatban néhány különös és gyönyörű tár­gyat: Virágtartó Londonból, tintatar­tó olaszhonból. Nyírfáiból fara­gott fakupa Lengyelországból. Orosz korsó, erdélyi bokály. Ne­mesi pecsétnyomó, barokk cukor­tartó, német kobald teáskészlel. Drágszéli slingelt asztalközép, régi kalocsai terítő. Sokáig so­rolhatnám túlzás nélkül, az élet­alakította családi múzeum pom­pás tárgyait. Azután a festmé­nyek, a féltve őrzött régi orvosi szakkönyvek... És az „érdemes orvos” kitüntetései. És húsz nagyméretű, vaskos albumba gyűjtve négy évtized szenvedélyes szorgalmának az eredménye: negyvenezer értékes bélyeg. Négyszer tízezer parányi, közepes és óriásbélyeg, a világ minden tájáról, valamennyi or­szágából, a filatéliai szabályok alapján, szakszerű elrendezés­ben. , — Grönlandi van? — Hogyne volna! — És kenyai, újzélandi, japán? — Az is, persze ... Nem kérdezem tovább. Inkább lapozgatom a súlyos albumokat, s nem győzök ámulni, gyönyör­ködni. Életrajz dióhéjban Hideg pilseni sör mellett fo­lyik a beszélgetés. Kezdenek megelevenedni az elmúlt évtize­dek. Aki csaknem egyidős a szá­zadunkkal, nem vonakodik val­lani önmagáról. Sem a szépítő szándék, sem a felesleges túlsze- rénység nem akadályozza meg­hitt beszélgetésünket. — A Heves megyei Mohorán születtem, az apám vasutas volt. Mivel újabb és újabb állomásra helyezték, állandóan költözköd­tünk. A gimnáziumot is több vá­rosban végeztem. Szép családi életet éltünk. A háború alatt ne­héz volt; de talán másoknak még mindent: örömet, munkát, szóra­kozást, életet.- A házigazda meg így szól: — Sokáig három falu orvosa voltam, éjjel-nappal készenlét­ben álltam. Volt rá eset, hogy egyetlen éjszaka háromszor fel­zörgették. De azt hiszi, egyszer is zokon vettem? Öröm volt hinni, tudni, hogy segíthetne. Volt idő­szak, amikor hóban, fagyban, zord időben hetenként háromszor mentem lovas kocsival Drágszél- re, egy súlyos betegemhez. Ha máskor a nagy sárban elakad­tunk, kínlódtunk az éjszaka sö­tétjében. Majd így folytatja: Menyusról szólva Közben nézem a szép festmé­nyeket, köztük a Tóth Menyhért- képeket! ; — Ismerték őt, ugye? — kér­dezem. — A feleségem ebben a szak­értő, őt faggassa-— így a válasz. De a zongorázni tudó, írogató, festegető. verset kedyelő kedves háziasszony nem vár a faggatás­ra. Amiket elmond, mindazokért a művészettörténészek most iri­gyelnének; ha ismernék az em­lékeit. Hogyan figyeltek fel az akkor még ismeretlen, fura-furcsa, kü­lönös sorsú alkotóra. És miként biztatták: menjen a fővárosba. Hogy mennyire aggódtak érte. Volt eset, amikor Menyps csak­nem összeesett az éhségtől a sa­ját pesti kiállításának megnyitá­sakor. Hogy Menyus szavalt, irt, muzsikált lakodalmakban, s filo­zofált örökké, a nap minden sza­kában, és a feje tele ’ volt „iz­musokkal”. Hogy mennyire sze­retett vitatkozni. Hogy fél lába és fél szeme volt már akkor is. Ilyen és hasonló emlékeket idéz elénk a doktor úr gondos felesé­ge... Megtartó erő — Szép, de dolgos, nehéz évti­zedeik voltak eddig. Mi * adott erőt az igazán gazdag élet meg­teremtéséhez? Pista bácsi erre ezt mondja: — A család. -A legnagyobb, megtartó erő. Enélkül értelmes emberi élet el sem képzelhető. A feleség így egészíti ki férje szavait: — Nekünk van mire emlékez­nünk, ez a jó. És közösek az em- 1 ékeink, de az emlékezéseink is. Meg az a jó,• hogy szerethetjük a gyermekeinket... Varga Mihály Rajz a karácsonyról. (Straszer András felv.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents