Petőfi Népe, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

1981. december 24. • PETŐFI NÉPE ® 9

Székhalom dűlőtől a kécskei

• Gémeskút volt valamikor.

V ért padló, tenyérnyi ablak,

’ az embert görnyedésre késztető alacsony mennyezet. Roggyant tetőgerinc, lyukas nádfedél, hámló vakolat. A szobában használhatatlan petróleumlámpa, két ágy, asztal, szekrény, kis vaskályha.

Méter magas padlás, szűkös kamra, lakat nélküli, nyikorgó vaspántos ajtó. A földet nem szá. mítva ez Patai Péter bácsi és felesége, Ilonka néni tulajdona. No meg egy félig romos ól, és a törött gémű, düledező kávájú kút a horpadt vizesvödörrel.-A ház most a Tiszakécske mel-- letti Székhalom dűlő 118-as számot viseli. Nehéz elképzelni, milyen lehetett egykor, volt-e új valaha is.

Péter bácsi és Ilonka néni azonban itt élte le az életét.

Néhány hónapja azonban lakatlan már az avítt tanya. Az idős házaspár beköltözött Tisza- kécskére, az idén februárban megnyitott öregek panziójába, ■ amely a nagyközségi tanács, a termelőszövetkezetek, a REMIX és a Vegyépszer, valamint, a művelődési ház Barátság klubja

anyagi támogatásával tizenkét magányos, megfáradt, gondozásra, ellátásra szoruló környékbeli embernek nyújt otthont. Az eddig megszokott formáktól eltérő módon.

Az új kezdeményezés lényege: az ide beköltözőknek nem kell eladni, felszámolni korábbi házukat. Megtarthatják, sőt ha kedvük támad, bármikor felkereshetik, s vissza is költözhetnek.

De amíg a panzióban laknak, mint az idős-Patai házaspár is, nem túl magas térítési díjért gondoskodnak a teljés ellátásukról. Mosnak, főznek rájuk, és a kis konyhában ki-ki maga elkészítheti a megszokott, vágyott ételt.

Olajkályhák adják a meleget, a társalgóban néhány hete cserélték ki ä fekete-fehér televíziót színesre.

A panzió lakói a délelőttöt és a

Szerencsés pályamódosítások - A rég áhított

Az Alföldi Cipőgyár kiskunfélegyházi- gyárában hosszú évek óta nagy gondot fordítanak a szakmunkás-utánpótlásra. Megfelelően felszerelt tanműhelyben jól képzett szakemberek foglalkoznak a fiatalok oktatásával és a gyár tanulóit mindig ott lehet látni a versenyek megyei, sőt országos döntőin. A szakmájukat jól elsajátító fiatalok azután a termelőmunkában is megállják a helyüket s közülük számosán dolgoznak már különböző vezető, irányító beosztásban.

Hatvani Piroska 1970-ben lépte át először a gyár kapuját. Az idén, április óta az egyik gyártószalag művezető-helyettese. Olyan beosztásban dolgozik, amelyet még eddig nő nem töltött be.

— Az én példám is bizonyítja, hogy mennyire hatással van az emberre a környezete — mondta elgondolkodva, amikor a gyári múltjáról beszélgetünk. — Igaz, hogy a nővérem és a sógorom itt dolgozott' a gyárban, de nekem eszembe sem jutott, hogy kövessem példájukat. Mindenáron női szabó szerettem volna lenni, de az általános után nem vettek fel. így azután itt találtam munkát. Ügy gondoltam, addig is pénzt keresek, amíg valahogy alakul a sorsom. A csákó- zóba kerültem s Viszonylag hamar elsajátítottam a tennivaló• Hatvani Piroska

kát. Telt, múlt az idő s egyre inkább „elnyelt a gyár”.

Részt vállaltam a KlSZ-mun- kában, majd vezetőségi tág lettem. Amikor megkezdődött a 150 órás szakmásító tanfolyam, ihár eszembe sem jutott a női szabóság iránti egyre messzebb tűnő vágyam, így hát jelentkeztem. Ez után már nem volt megállás, 1975-ben megkezdtem a tanulást a Cipőipari Szakközépiskolában és 1979-ben sikeresen érettségiztem. Hamarosan gyártásközi ellenőri beosztást kaptam, s ettől kezdve fokozott szerepem volt abban, hogy termé• Horváth Marika

keinkkel elégedettek legyenek a megrendelők.

Ä tanulást persze nem hagytam abba. Az érettségi után elvégeztem a kétéves marxista- leninista középiskolát, az idén novemberben pedig technikus- minősítő vizsgát tettem. Most egy kicsit „pihenek”, de a jövő év szeptemberében megkezdem a marxista-leninista esti egyetem tananyagának elsajátítását. 1

Szóval, jól érzem magam s úgy vélem, eredményes volt számomra ez az esztendő...

Egy másik műhelycsarnokban, a tüzödében Horváth Marikát

Három kislány és a mama

Nevelőszülőkhöz helyezett gyerekekről ihallva, sokan készek az általánosítással: „Ezek a gyerekek ne- velhetetlenek, rosszindulatúak”. Vagy a másik véglet: „Felszedik értük a csomó pénzt, cselédnek tartják őket”.

Turu Ferencnét ez utóbbi vád nem érheti, hiszen Ildikó ötéves, Judit és Rito négy. Ugyanilyen korú gyerekek nappali gondozásáért — amikor nem kell mosni rájuk, néni kell velük orvoshoz szaladni, reggelit, vacsorát adni stb. — jóval többet kaphatnak havi 530 forintnál.

Amikor Kecskeméten a Leninvárosban felkerestem, vegyes érzésem támadt. A nyitott ajtókon át egyszerre több helyiségbe is be lehetett látni, semimi kétségem nem volt afelől, jiogy .ez olyan otthon,; amelyet gazdája jó ízléssel szüntelenül csinosít, hangulatossá varázsol, ám egy kicsit zavart, hogyan lehet apró gyerekek mellett ilyen nagy rendet tartani.

— Jöjjön bentebb — invitál a nagyszobába Tűni Ferenoné —, éppen most ébredtek fel a kislányok, nézze meg őket!

%***

— Anyucikaaa! Ki jött?!-— A Vékohy éneklő hang gazdája nem látszik, csak az egyik rózsaszínű pléd mozdul. Majd a szőke kislány felül, hosszasan végignéz, elmosolyodik, s pillanatok alatt ott terem „anyucika” ölében. A másik takaró is mozdul, barna fejecske bújik ki alóla. Megszemlél, el- Vigyorodik, odafut a „mama” ’ölébe. A harmadik kislány „mamuciinak” szólítja Turunét. ö feketehajú, hatalmas fekete szemét még nagyobbra nyitja, felmérve a lehetőséget: vajon ő is elfér-e a másik kettő mellett. Rövid tűnődés után úgy dönt, hogy- nem. Erre vicsorít egyet, mégegyet, gondolkodik, ^ félrebillenti fejét, rámhunyorog — és megszületik az igazi mosoly. Tudja, hogy ezután a produkció után éllénállhataflan. Magabiztosan nyújtja felém kis kezét, áz ölembe kéredzkedik.

— Ugye, hogy nem lehet neki ellenállni?! — lelkendezik Turuné. —< Én sem tudtam. Pedig őt már nem is akartam, de rávett ezzel a huncut nézéssel. Jó, gondoltam, hely van, elfér a másik kettő mellett.

Pontosabban, a másik három mellett. Mert Turu Ferencnének a kislánya, a 12 éves, Tünde is itt van. „ö az oka annak, hogy most ennyien vannak” — panaszkodik tréfásan az édesanya. — S persze, Tünde az oka' ennek a nagy rendnek is — mofodja, mintha kitalálta volna a gondolataimat —, mert nagyon- sokat segít.

\ Igaz, hogy ő, a imama, itthon van (betegsége miatt csak bedolgozói munkát vállalhat), de nem győzné a takarítást, mosást, főzést, a kicsiket rendbetartani örökké varrni kell a ruhájukat, vagy alakítani mert szeretné, hogy a kislányok épp olyan tiszta, szép ruhában járjanak, mint a többi gyerek —, szóval ennyi tennivalót csak úgy lehet bírni, ha az iskolás kislány besegít.

— Két saját gyerékem van, nagy a korkülönbség köztük. Amikor a nagyobbik férjhez ment, a kisebbik nem találta a helyét. Addig rágta a fülemet, mondván; ő hallott róla:.sokan vannak a gyermekintézményekben, milyen rossz lehet azoknak szülő nélkül, neki meg egyedül — hát utánanéz-panzióig

'•VJ

SS

• Ilonka néni a kiskonyhában.

délutánt az öregek napközijében töltik, a többi idős ember társaságában. Beszélgetnek, kártyáznak, újságot olvasnak, kézimunkáznak. Akinek úgy tetszik, a konyhán segít, vagy művelgeti szépen, komótosan, a maga megelégedésére is a panzió kis föl- decskéjét.

Rendszeres az orvosi ellenőrzés, időnként műsorokat rendeznek az otthon lakói maguknak, máskor az iskolások látogatják meg őkét. A gazdaságok autóbuszt adnak a kirándulásokhoz.

Ki előbb, ki később, könyeb- ben vagy nehezebben, de megszokják, talán meg is szeretik az itt lakók a panziót, a dolgozókat, egymást, az új életformát — foglalja össze a rövid egy esztendő tapasztalatait a vezetőnő, Varga Vincéné, Katika.

Megszeretik. Olyannyira, hogy Péter bácsi is csak hébe-hóba látogat ki az öreg tanyára. Visszaköltözni?

Azt már nem! — mondja.

Szöveg: Váczi Tamás Fotó: Tóth Sándor

répafarmer...

kerestem. Róla már előzőleg megtudtam, hogy az idén kapta meg a szakmunkás-bizonyítványt, s tavasszal a Szakma kiváló tanulója verseny megyei döntőjén második helyezést szerzett.

— Ez az első karácsony, amit felnőttként ünnepelek — mondta kissé elfogódva. — Most már nemcsak kapok ajándékot, hanem én is tudok örömet szerezni. Anyunak kávéskészletet vettem, a húgomat pedig egy szép pulcsival és egy diszkó-táskával lepem meg. Remélem nem tudják meg idő előtt és meglepetés lesz. Én ugyanis •— teszi hozzá mosolyogva — már kilestem, hogy mit hoz a Télapó, ott lesz a fenyőfa alatt a régen áhított répafarmer.

Elégedett vagyok az idei évvel, különösen ha eszembe jut, hogy az ’ általános után mindenáron kereskedő szerettem volna lenni. Érdekes — mondja elgondolkozva- — mennyire tud idegenkedni az ember attól, amit néni ismer! Amikor megkezdtem itt a tanulást, azt sem tudtam, hogy mi fán terem ez a szakma. Nagyon hamar megszerettem, az idén a megyei versenyen is jól szerepeltem és ősz óta a szakmunkások szakközépiskolájában gyarapítóm ismereteimet. Azt még nem tudom, hogy mi lesz az érettségi után, könnyen lehet, hogy továbbtanulok ... Opauszky László

Csak a fenyőfa a régi

MA ESTE ki-ki megtalálja a neki szánt ajándékot a fenyőfa alatt; szerényebbet vagy értékesebbet, függően • 1 a család anyagi helyzetétől és ajándékozási szokásaitól. A több millió fa alá töbtf tízmilliárd forint értékű meglepetés kerül, legalábbis erre lehet következtetni a kereskedelmi vállalatok decemberi csúcsforgalmából.

Ha nemcsak a kiadott forintokat számláljuk, hanem azt is, hogy milyen természetű, alapvető szükségleteket kielégítő, vagy luxus cikkeket vásároltunk, és ezt összehasonlítjuk az elmúlt évek, évtizedek karácsonyi ajándékaival, akkor láthatjuk, hogy nagyot változott fogyasztásunk szerkezete. Talán csak a fenyőfa a régi.

Azt a tényt, hogy a háború előtti hárommillió koldus országából mára inkább túltápláltak országa lettünk, nem minősíthetjük egyértelműen kedvezőnek: a súlytöbblet köztudottan egészségtelen. Más kérdés, hogy az elhízásnak történelmi és pszichológiai gyökerei vgnnak: az idősebb nemzedék máig magában hordozza annak a korszaknak az emlékét, amelyben a kövérség a jólét, a tehetösség szimbóluma volt. De az idő lassan kimossa idegsejtjeinkből a nélkülözés reakcióit; terjed az egészséges életmód, mind többen igyekeznek korszerűen táplálkozni.

Az igyekezetei a statisztika is jelzi: évről évre több húst, tejet, sajtot, tojást, zöldséget, gyümölcsöt adnak el az üzletek, és az utóbbi időben végre mérséklődött a cukor és a ce- reáliák forgalma. Cereáliák- ból (lisztesárukból) például az 1965. évi 139 kilós fejadag 118 kilóra csökkent, ugyanakkor húsból, húskészítményből fogyasztásunk már megközelíti a 60 kilós fejadagot, szemben az 1965. évi 40 kilóval.

Bár az értékesebb, és ezért drágább élelmiszerekből növekszik, az olcsóbbakból csökken a fogyasztás, a családok jövedelmüknek egyre kisebb hányadát költik élelmiszerekre. A szerény jövedelműeknél ez a csökkenés lassúbb, a nagyobb jövedelműeknél viszont látványosan gyors.

Életkörülményeink javulását jellemzi a ruházati cikkek kereskedelmi forgalmának alakulása is. Az ötvenes évek ló- denkabát—micisapka egyenruhája után, a hatvanas évtizedben elkezdtünk divatosan öltözködni; ebben is a hosszú idő alatt felgyülemlett kiéhe- zettség jelentkezett. Ma már kisebb jelentőséget tulajdonítunk az öltözködésnek; inkább a kényelmes, egyszerű, de korántsem olcsó ruhadarabok kelendők, mint a cifrák, a túldíszítettek. összes kiadásainkból a ruházkodásra költött részarány is csökken.

HA VISZONYLAG kevesebbet költünk élelmiszerre és öltözködésre, akkor mire forcR- ! tunk többet? Lakásépítésre, lakberendezésre, a háztartások felszerelésére. Megtehetjük ezt azért is, mivel a lakbérre, a fűtésre, a világításra jövedelmünknek — országos átlagban — csupán mintegy 7—8

százalékát kell költenünk. Ezt I az alacsony hányadot a még I mindig tekintélyes mértékű ál- I Zamí dotáció teszi lehetővé.

Hasonló a helyzet a közieke- I dés, a hírközlés, az egészségügy és a kultúra területén: ezekhez a szolgáltatásokhoz térítés nélkül, illetve jóval ér. tékük alatti áron jutunk hozzá.

Ez a magyarázata annak, hogy leglátványosabban az iparcikk-fogyasztásunk fejlődik. Vegyük például a hűtő-' szekrényt, amelyből a '•ereske- delem 1955-ben mindössze 7 millió forint értékűt adottá el.

S bár az idők folyamán a háztartási hűtőszekrények árát leszállították, 1975-ben 1,2 milliárd forint értékben adtak el az üzletek. Ettől kezdve mind kevesebbet költünk fridzsider- re: ma már jóformán telített a piac, és szinte csak azok vásárolnak, akik korszerűbb vagy nagyobb készülékre vágynak.

Híradástechnikai készülékekből 1955-ben 189 millió forint értékű fogyott. Az idén ilyen termékekre — beleértve a színes tv-t, a hifi-tornyot — kereken huszonhétszer (!) többet, azaz: ötmilliárd forintot fordítottunk. Hasonló arányban adtunk ki mind több pénzt fényképezőgépre, * filmfelvevőre, órára, konyhai kisgépekre és egyéb, a kényelmet, a kulturáltabb életet szolgáló eszközökre.

SZEMBETŰNŐEN megnőttek a lakberendezésre fordí-. tott kiadásaink. Bútorra például huszonhatszor annyit fordítottunk az idén, mint 1955-ben. Természetesen ebben benne van a bútorok árának jelentős — évi 5—10 százalékos — növekedése is, ám a magasabb árért többnyire valamivel'' szebb, praktikusabb garnitúrákat árusítanak, s persze nagyobb választékban. A fogyasztás növekedéséhez a nagyarányú lakásépítés is hozzájárul: az új lakásba költözők általában nem viszik magukkal a régi berendezést.

Számba vehetnénk még azt az egymillió személyautót, amely szintén az elmúlt negyedszázadban került.a lakosság birtokába, vagy azt a sokatmondó tényt, hogy az idén minden második magyar állampolgár járt külföldön — mind azt bizonyítja, hogy fogyasztásunk szerkezete gyorsan és gyökeresen átalakult, korszerűsödött.

Az életszínvonal ' emelkedésének ezt a gyors ütemét a következő néhány évben aligha élvezhetjük; jó ideje jelzik már ezt a különböző gazdasági prognózisok, a kormány és a párt által közzétett dokumentumok. Az MSZMP Központi Bizottsága legutóbbi, decemberi üléséről kiadott közleményből is kitűnik, hogy 1982-ben az árak és a bérek emelkedésének mértéke egyaránt 4—5 százalék lesz. Ezért szokás manapság úgy fogalmazni, hogy a következő időszakbhn a cél az áruellátás színvonalának, a lakosság életszínvonalának megőrzése, szinten tartása, s ez — az elmúlt negyedszázad fejlődése után — a mai világban nem -kevés. G. Zs.

tünk... így került hozzánk három évvel ezelőtt Ildiké.

Nagy volt a boldogság! A kislány ápolta, gondozta, beszélni tanította a „testvérkét”. Csakhogy amíg Tünde iskolában volt, addig a kicsi sokat sírt. Az-' tán tanulni sem hagyta a másikat,v valami megoldást kellett találni. Ügy gondolták, hasonló korúval jobban meglesz. Élhozták Juditot is. És amikor egy esztendeje az intézet kérte, hogy Ritát is vállalják el, mivel úgyis egykorú Judittal, befogadták őt is. Legalább egyszerre mehetnek iskolába.

bab

A gyerekek közben feloldódtak. Ide-odá szala- doznak, húzzák-vonják a játékaikat, hancúroznak a heverőn, a földön, csúsznak-másznak, vagy éppen a függöny mögül kukucskálnak a vendégre.

— Ugye milyen aranyosak, mosolygósak — kérdezi Turuné anyai büszkeséggel. — Ugye milyen kedvesek, értelmesek?

Elsorolja' mindnek a „kiválóságát”, hogy Ildit azért lehet szeretni, mert olyan kis cserfes, Juditka mindig hízeleg, Rita meg — csak súgva szabad ezt bevallani — a legkedvesebb valamennyi között. Miért is? Hat amiért az édesanyának mindig éppen az a kedvenc gyerek^, amelyiknek nagyobb szüksége van a szeretetre, éppen beteg, vagy rosz- szabb sorban van. És Ritá még csak egy éve van itt, s gyámoltalanabb, mint a másik kettő.

— Az édes gyerekeimnél jobbakat nem kívánok senkinek! De azt szeretném, ha ezek a gyerekek is olyanok lennének, hogy senki ne vegye észre rajtuk: nem a szüleiknél nőttek fel... Csak mindig félek, 'hogy egyszer eljönnek értük és elviszik őket. — Elhallgat, gondolkozik, mondja,, ne mondja, aztán ' szégyenlősen megszólal: — Pedig van nekem

egy nagy ambícióm, meglátni, bogy mi lesz belőlük, mivé nevelődnek! Ildikó még csak ötéves és már olyan ügyes, hogy el sem hiszi, aki nem lát. ja. Judit meg — ó, ő nagyon eszes, még sokra viszi! Hát még Rita! Meglátja, ebből színésznő lesz!... Aki nem próbálta, nem is tudja elképzelni, mekkora boldogság ilyen kicsiket nevelni, ■mennyi jóság van bennük, mennyire megtérül a veljik való vesződség, milyen ragaszkodóak, s milyen hálásak tudnak lenni a kis ajándékokért is.

— Mit gondoltok, mit kaptok karácsonyra?

— Karácsonyfát, egyformát! — mondják kórusban.

— És az idén már villanyégők is lesznek a fán ... Tavaly még nem futotta — teszi hozzá Turuné. — Persze kapnak mást is, kislovat, amit húzni tudnak, természetesen hármat.

Majd hozzáteszi: az intézet is, a Kecskeméti Háziipari Szövetkezet is (ahol ő bedolgozó) ad»aján- dékot a gyerekeknek. Saját erőből bizony nem sokra futja. A keresete ezer forint, a családipótlékból és a gondozási díjból összejön 3500, Tünde után 500 forint gyermek.tartásdíjat kap (ezt is az állam előlegezi!). Több mint tíz év óta egyedül él, s ugye itt vannak a részletek, a rezsi, meg a négy gyerek — és az unokáit is (mert az is van), illik meglepni a nagymamának karácsonykor.

— És Tünde milyen ajándékot kap?

— Nagyon szereti a gyerekeket tanítani, mesélni nekik, egy diavetítő az álma.

(A teljességhez még hozzátartozik: a Kecskeméti Gyermekotthon kérésére a riportban a nevelt gyér- mekeknek még a keresztnevét is meg kell változtatni. Attól tartanak ugyanis, hogy az „édes" szü- 'lök zaklatnák a családot.) Kovács Klára