Petőfi Népe, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
> 4 ‘ ' 1981. április 4. • PETŐFI NÉPE • T ÉRZÉKELTETIK A TÖRTÉNELMI GYÖKEREKET APÁTI MIKLÓS: Mit láthatunk a majsai múzeumban ? A közelmúltban riportban számoltunk be arról, hogy állandó helytörténeti gyűjteményt létesít Kiskunmajsán a Jo- nathán Termelőszövetkezet. Megírtuk többek között, hogy saját költségén e célra alakíttatja át megüresedett régi székházát, s hogy az intézmény fenntartásáról is gondoskodik majd. Az illetékes szervek reálisnak ítélték meg a feltételeket, s jóváhagyták a kezdeményezést. A múzeumi jellegű intézmény megvalósítása az eredeti elképzelések szerint halad, s rövidesen megnyílik. Tudjuk, hogy még nem ez a végleges kiállítás, amely most készül. Akkor mit láthat a megnyitó közönsége? E kérdéssel kerestük fel a kiállítás rendezőjét, a kecskeméti múzeum igazgatóhelyettesét, Sztrinkó Istvánt. Elsősorban természetesen a rendezvény szakmai vonatkozásaira voltunk kíváncsiak. — Először is hadd szóljak általánosságban az intézmény tervéről. Az iiltalam rendezett kiállítás néprajzi tárgyú lesz, s négy teremben kap helyet. Tartósabb ideig láthatja majd a közönség, egy-két év múlva azonban felváltja majd ezt az állandó hely- történeti gyűjtemény bemutatója, mely a Kiskunmajsával és környékével kapcsolatos történeti, néprajzi és régészeti dokumentumokról egyaránt áttekintést ad. Meg kell említeni — mert ez már ugyancsak mostani téma —, hogy egy teremben Konecsni György-emlékszoba készül, melyben a kétszeres KoSsuth-díjas festőművész családja által a szülőhelynek adományozott emléktárgyakat, dokumentumokat és eredeti műveket láthat a közönség. A Konecsni-emlékszobát egyébként, amely a néprajzi kiállítással egyidejűleg nyílik, Za- latnai Pál, a kecskeméti múzeum grafikusa rendezi be. 0 a néprajzi kiállítás grafikai, művészeti rendezője is. Figyelmet érdemel, hogy egy termet időszaki kiállításoknak tartanak fenn. Kozma Hubának, az intézmény vezetőjének nagyszerű terve van ezzel a szobával. Ebben olyan múzeumi rendezvénysorozatot indít majd mely a Duna—Tisza közének kevésbé ismert néprajzi értékeivel ismerteti meg a kiskun ma jsaiakat és a nagyközségbe látogató vendégeket. — Az ön által tervezett kiállítással nyit tehát az intézmény. AÍit tudhatunk meg Kiskunmajsa múltjáról, ha végignézzük majd ezt a dokumentációs anyagot? — A meglevő néprajzi anyagra alapozva készítettem el a forgatókönyvet. A századforduló utáni évek Kiskunmajsáját idézi majd a kiállítás, úgy, hogy érzékelteti a történelmi gyökereket is. A település általános néprajzi jellemzését adja. — Haladhatnánk gondolatban teremről teremre? — Természetesen. Az első, viszonylag kis helyiségben a kezdet dokumentumai fogadják majd a látogatót. Ide kerül a Kiskunság tizennyolcadik századi térképe, a betelepülőket — elsősorban jászságiakat — 1743-ban fogadó őstáj, valamint Bedekovich Lőrinc Jászkunság helyzetével foglalkozó, 1799-ből származó kézirata. Majsára vonatkozó fett Egy szép kiskunsági madonna. (Méhest Éva felvételei) tt Csík Antal magángyűjtő, adományozó kedvenc korsójával. jezetének kinagyított fotómásolata. Az utóbbiból talán érdemes idézni — hívja fel a figyelmet a kiállítás rendezője. Már jegyzem is a száznyolcvankét éves leírás elém tolt gépelt másolatát: „Majsa. Kis Kun Szabad Helység, nevezetét vette Majosa nevezetű Kun famíliáiul, a régi időkben Majos-szállásnak hivattatott. Fekszik Félegyháza és Halas Városai közt Szik-Tó nevezetű Tó mellett, mellyben napnyugati szélében erős kő Bányák vannak, hogy azokbul meszet is lehet égetni. Határai északrul Szánk, napkeletrül Sz. László, Tsengele, és i Kömpötz, déliül Tsólyos, Ágasegyháza, napnyugatról Tajó, és Bodoglár puszták. 1773-ik esztendőben szállíttatott meg újra, az egész határa vagy Szállás birtokom van fel osztva, mivel pedig a’ földje átaljában homokos, a’ szántás, vetésnek kevés haszna vagyon, hanem marha tartóstul áll itt leginkább a’ gazdálkodás." — Ez a dokumentum — folytatja Sztrinkó István — mintegy megmagyarázza a nézőnek, hogy milyen szempontból ? tanulmányozza a kiállítást, -A - második terem a betelepülést követő évtizedek szilaj állattartását „varázsolja” a látogató elé, azt a folyamatot, melyben a szilaj . tartás istállóztatássá fejlődött. A szarvasmarha-, birka- és baromfitartás, valamint méhészet egykorú dokumentumai sorakoznak majd itt. A harmadik terembe kerülő gyűjtemény címe: A homok meghódítása. A szőlő-, gyümölcstelepítés és -művelés, valamint az erdősítés eszközeit, írásos emlékeit sorakoztatja fel. Ugyanennek a teremnek a másik részében kapnak helyet a hajdani híres majsai kismesterek, szűrszabók, szűcsök, kalaposok, cipészek eredeti szerszámai. S végül a negyedik szobában helyezzük el a régi majsaiak ünnepeit és hétköznapjait, mindennapi életét szemléltető emlékeket. — Milyen anyagból válogathatott a rendező? — Köztudott hogy Kiskunmajsa és vidéke a néprajzi feltárás fehér foltja volt. Ezért rendeztünk ott már két nyáron megyei néprajzi gyűjtőtábort, amelynek a résztvevői igen eredményes munkát végeztek. A tárgyi gyűjtésre mozgósították a lakosságot. A Cipész KTSZ dolgozói például összegyűjtötték egy hatvan-het- ven évvel, ezelőtti állapotnak megfelelő cipészműhely teljes anyagát. Értékes — a kiállítás alapjául szolgáló — anyagot ajánlottak fel, 'illetve kölcsönöztek a helyi magángyűjtők: Csik Antal és Gál Miklós. Ide kerültek á helyi művelődési központ honismereti körének és az iskoláknak a gyűjteményei is. — Mi a véleménye a szakembernek, úgy mint a megyei múzeumi szervezet igazgatóhelyettesének,a Jonathan Tsz múzeum- alapításáról? .igg — Az, hogy Magyarországon új kisgyűjtemények alapítására ez a legjobb példa. S arra is, hogy egy szakmai segítséget igénylő helyi akarat miként találkozhat össze szerencsésen a múzeumi szervezet szakembereinek segítőkészségével. Szerintem ez ma egyedülálló példa az országban. — Mikor rendezik a kiállítást? — Április 21-én kezdjük el és tíz napon át dolgozunk rajta. — A megnyitás időpontja? — Május elseje. Rapi Miklós — A beszolgáltatások, 'a pad- lássöprögetések kora volt az, emlékszel? Akkor történt, hogy felszólaltam egy értekezleten. A begyűjtés ellen is szóltam, aszerint, ahogy nekem a parasztok elpanaszolták, és amit én is tapasztaltam. „Az elvtárs opportunista, bedől a sirámoknak. Nem hisz Rákosi elvtárs intézkedéseinek igazában” — ilyeneket vágtak a szemembe. Engem elöntött az epe, visszafeleseltem: ez nem a Rákosi elvtársba vetett hit kérdése. Ha a parasztokat így gyötrik, abból jó nem származik I ,.. Hajdú Pista most váratlanul kuncog egyet — Tudod, mire gondoltam azon a pártbeli „hitvitán”? A konfirmációra .,. Tudod, mikor az öreg Sz-nak szavaltam a „felsőbb hatóságba vetett hit”-ről. Csakhogy itt Rákosi volt a „felsőbb hatóság” ... Hű, ha belém láttak volna azokban a percekben!... Így is — pár nap múlva már a Szabad Nép egyik oikkében leckéztettek meg megalkuvásomért. Egy hétig nem volt baj, pedig vártam, melyik éjszaka csönget rám az ÁVO. Aztán — igaz, fegyelmi nélkül — eltanácsoltak. Megúsztam. Jómagam alig ocsúdok a megrendüléstől. — Hát te, „Bigu” tudtad ott a templomban, hogy marhaságot mondtál? — Szegény apám csak hallgatta, hallgatta odahaza, mikor bifláztam azt az első passzust. Aztán csak úgy tréfaképp jegyezte meg: „Felsőbb valóságba... a fene megette! Felsőbb hatóságba, a papokéba, kisfiam. Na, ezt csak úgy magunk közt — kisfiam.*’ — Aztán, hogy Sz. tiszteletes ott a templomban is olyan szúrós szemmel nézett rám, úgy jött a számra a Káté-textus, ahogy édesapám mondta... No, de folytatódjék az életrajz. Elbocsátása, után pékségbe jelentkezett, természetesen fiúkai munkára. Másnap ment válaszért, amit meg is kapott: „Sajnáljuk, nem vehetjük fel, mert letelefonáltak”. l^anásznak jó lett egy állami gazdaságban. Idők múltán csak enyhült a dogmák korának ridegsége. A pártszervezetben propagandista lehetett. Aztán fogta magát, és elsajátította a növénytermesztő gépész szakmát. Most már traktorokhoz is értett. Egyszer hívatja az igazgató. Autóba ülnek, aló, ki a határba, Ta- tárülésre! „Pista, te leszel itt az üzemegység-vezető!” — hangzott a megtisztelő ukáz. — Gorfdoltam, hogy a vetéshez, aratáshoz csak értek. Igent mondtam azzal, hogy előbb nézzük körül a határt Aztán le kellett írnom, hogyan csinálnám. A dolgozat alapján megfeleltem. Jól ment a gyakorlat is, hamar megszerettük egymást a pusztai emberekkel ... Két év múltán felkerestek a megyebizottságtól. Felkértek, vállaljam el az iparvárosban az egyik lerobbant pékség vezetését... Végre visszakerülök a szakmámba! Azóta minden napom tele van problémákkal. Már a kezdetén összekoccantam a KISZ-titkárral. „Majd mi megmutatjuk, mi fiatalok büszkék vagyunk rá, hogy éjjel társadalmi munkában végezzük el a karbantartást” — ilyenekkel etette volna a fiúkat. Na — ti csak ne legyetek erre büszkék, mert az igazán a gazdaságvezetők dolga, hogy ésszerűbben szervezzék meg a munkát. Eleinte a párttitkár is neheztelt, amiért „leszerelted az ifjúság kezdeményezőkészségét”, de aztán hamar megbékélt ő is. Nekem meg mindjárt becsületem lett az emberek előtt. Hát még mikor beálltam közéjük dagasztani. No, nem afféle üzemi Mátyás királyt játszottam, csak hihetetlen jó érzés volt újra kenyeret csinálni. Mondogattam is sokszor: gyerekek, meglátjátok, pár esztendő múlva azt is elfelejtik, hogy valaha veszteséges volt ez az üzem... Hopp, figyelj csak! A hangosan beszélőn épp azt jelentik be, hogy „Bigu” vonata a menetrendtől eltérően csak negyven perc késéssel Indulhat. A kedves utasok elnézését kérik. Lóm-iám, nincs olyan késés, ami valahol valakinek ne volna kedvére ... Jókedvünkben új kávét hozatunk. Még viccelődünk is a felszolgálóval, hogy hozhatott ki nekünk olyan ihatatlan hideget. — Te, pár hónapja kaptunk olyan automata berendezést, hogy szinte a kemencébe is szalag viszi a kiformázott kenyértésztát. Hol van már a korombeliek inasideje, amikor hajnali kettőtől talpon kellett lenni, hogy reggelre... De így is szállítjuk akkorra a friss kenyeret, süteményt... ötven ember dolgozik a kezem alatt. A borsodi bányavidék jő részét etetjük. Észnél kell ám lenni. Itt voltak a hóviharok, ötven mázsa liszt tésztává keverve várja a gyúrást, amikor beüt az áramszünet. Negyedóra alatt berendelni, aki csak elérhető, hogy kézzel folytassuk a dagasztást. Világos, hogy ebből nem maradhattam ki... M eghozták a második duplát Míg „Bigu” hallgat, jobban szemügyre veszem arcát. Bizony — szeme sarkától szerte.az orra tövéig és szája szögletéig mély árkokat vágott rajta az idő. De fehér hajáról félve kapom el rémült tekintetem. Pista azonban elfogta pillantásomat, s még ő vigasztal szinte gyerekes dicsekvéssel. — Á — nem adok én semmit a fehér hajamra. Ez nem az öregség jele. Képzeld, egyik napról a másikra őszültem meg... Múlt héten, mikor legnagyobb volt a hófúvás, egyik nyolctonnás kocsink öt emberrel, 80 zsák liszttel lecsúszott az országútról. Ha az autó nem ütközik egy óriási, vastag törzsű fának a hegyoldalban, belezuhannak a szakadékba. Azt az éjszakát! Míg a vidéken fellelhető vontató járművekkel, darus mentőautókkal megszabadították az embereket, megmentettünk, 80 zsák lisztet, KlSZ-istá- ink mint a megszállottak, úgy segítettek a mentésben. Nem volt senki kétségbeesve. Pedig egyetlen elhibázott mozdulat elég lett volna... öt ember élete „függött” a szakadék fölött... S ezt add össze. Mikor szerencsésen mindenkit biztonságba helyeztünk, az egyik fiatal azt mondja nekem vigyorogva: „Azért jó kis zrí volt ez, ugye igazgató elvtárs?” „Bigu” büszkén mosolyog, nem győzi csóválni a fejét, míg a feketét lehajtja, s egy kis barna patakocska le is csordul az állóra. A cukrot még kinyalintja a csésze oldaláról, aztán — mintha semmi jelentősége nem volna annak, amit mond — hozzáteszi: — Tíz órahosszás szédült alvás után arra ébredtem, hogy a feleségem a fülemnél kaparász. Mit birizgál ez az asszony avval a zsebkendővel? Miért mosolyog, s közben csupa veresre sírt a szeme? Mintha számított volna a kérdésre, elébem tartja a kistükröt, amiben borotválkozni szoktam. — Nézzed már, te „Bigu” gyerek — mikor udvaroltam neki, elmeséltem, hogy így hívtak az iskolában —, akárhogy törlőm, nem megy le a hó a hajadról. Egy mondat a felszabadulásról Legszívesebben egy történettel válaszolnék kérdésedre, szerkesztő uram, mondta kissé léhán L. M. a szeplős kisfiú»1 de akkoriból —1945 április — még nincs saját történetem, talán féléves ha voltam,' vagy kicsit több, hát csoda-e, ha nem emlékszem pontosan az első szülői házra, csak annyit tudok, hogy találatot kapott, ezért Kispestről Kőbányára költöztünk, mert apám barátai odafogadtak, apám Kőbányáról Csepelre, a Weisz Manfrédba járt dolgozni, anyám szerint gyalog, de ez szerintem képtelenség, szerintem is, mondaná, mert L. M. apja és anyja az én szüleim,' tudom, hogy kissé bonyolult történet ez,1 de mi lesz a háborúval? arról nem mesélünk?, hol a történet itt? az a bizonyos mondat? legalább egy hősi halott; egy családias, meghitt ellenálló lenne, aki a németek ellen... az oroszokért.; s boldogan mosolygott a tankok mongolarcú, kormos kölykeire, örült a csokoládénak, a fekete kenyérnek, legális történet ez csak így lesz, kedvesem — ugyan, feleli, én a nép fia vagyok, s a néppel ama fölszentelt tavasznapon nem történt semmi, nem vívott csatát, nem ünnepelt, egy födelet keresett, igen, a fejem fölé is, babot, meg krumplit csereberélt,' kását és melaszt evett, s miként az újszülöttet sem születésekor keresztelik;' így eshetett, hogy több, mint harmincöt év utáni írtam és mondtam ki először — felnőtt fejjél ^ ez a szót — felszabadultunk,' és tettem sietve hozzá — Magyarország. JEVGENYIJ VINOKUROV: Dolgok ifKöltőbarátomnak, Otar Cselidzének) Kiskocsmákban találkozunk, Qtári, holt füst zománca égeti szemünk, marhatja torkunk konyak, vagy akármi; a dolgainkról elbeszélgetünk. Az ifjúságnak bennünk nyoma sincsen, életünk íve gyalupadba fog, de hála isten, tudod, hála isten; vár iánk még sok különféle dolog. Hurrá! Még forog tengelyén planétánk,' minden lépésünk munkára talál,-emberek szeme reménykedve néz ránk, s mi tisztítjuk, mit belepett a sár. tt tt • Az ember néha hogy cipeli sorsát, rejtett erői mily hatalmasok! Tegnap a KHEG-en kezembe nyomták a cédulát: hadirokkant vagyok... Adjatok mankót, köpenyt is a vállra! Hisz mégis csak átéltem valamit: őrangyalom a pillanatra várva terjessze födém újra szárnyait. ... A mezőről, mit vér lepett, s a harmat;' a földútról, min piros pára ül; esténként ellocsognak a rokkantak a rozoga furnérbódé körül. Fiúk! — mondom magam is odalépve — vodkát, sört adjatok! — fele-felei A lelkem mintha lelketekig érne, fronttársi gyöngédséggel van tele. Itt állunk, fiúk, egészen a szélen. Belénk a végzet védjegyet marat ömlesztett sajt ül remegő tenyéren, fenékig ürítem poharamat... Nem bántottam meg senkit, úgy reméleml Oj távolság vár rám, masabb kaland; mert őrangyalom vezet botfehéren, mint vakvezető a világtalant. tt tt tt Es ezután? Ezután az öregség. Valahogy lesz, bár meg nem értem még ezt Szürke eső, az ablakpárkányon dobolva, délben majd fölébreszt. Vagy nem is kell a — „később?” mert annyi mindent láttál állván a földre-vérző hanyatf-holt katonánál? Nem. Később jön az öregség. Szép őszi délben látogat meg, mikor vakító újdonságként tompulni kezdenek a szervek. Es akkor — mint plédedről a pelyhet — fújd le magadról az egészet, amit egykor életnek neveztek, bár úgy lehet, már régen nem volt élet (Havas Ervin fordítása)
