Petőfi Népe, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

6 • PETŐFI NfiPE • 1981. április 4.

A tudás megbecsüléséért

A gazdaság és kultúra, a termelés ás a műveltség (kölcsön hatásának társadalmi szerepét, jelentőségéit nem ma ismertük fék Mostanában mégis többször és nagyobb hangsúllyal beszélünk ezekről az összefüggésekről mint korábban. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a szocialista fejlődés forrásaiban jelentős átrendeződési folyamat bontakozott ki. (Fokozatosan elapadtak az extensiv fejlesztés olyan forrásai1, amilyen például a munkaerő. Maga az élet kényszerített és kényszerít bennünket arra, hogy a fejlesztés intenzív útján járjunk, s így növeljük gazdaságiunk versenyképességét.

Megnőtt tehát az anyagi és szellemi energiáinkkal való gazdálkodás jelentősége, a kor parancsává vált az ember személyiségének, képességeinek minden eddiginél gazdagabb és sokoldalúbb kibontakoztatása. Ezért esik ma olyan sok szó az emberi tényezőkről és ezzel összefüggésben az ember képességeit, cselekvési aktivitását fejlesztő oktatási, tudományos, közművelődési feladatokról, általában pedig a kultúra megnövekedett szerepéről.

T gén jelentős tudományos kapacitás

1 jött létre hazánkban az elmúlt évtizedekben. Tudósaink tovább növelték a magyar tudomány nemzetközi tekintélyét, s nagyban hozzájárultak az ipar, a mezőgazdaság és a társadalom különböző szféráinak fejlődéséhez. Alkotásaikra, tudósi felelősségükre az előttünk álló feladatok megoldásában minden korábbinál nagyobb szükség van hazánkban, mind a mezőgazdaságban, mind az iparban és a többi ágazatban is. Abhoz példáiul, hogy a növénytermesztésiben ne csak a gabona terméshozamával, hanem a fajlagos költségek csökkentésével is felzárkózzunk a világ élvonalához, kutatóhelyek és a termelő üzemek még szorosabb alkotó együttműködésére van szükség. Hasonló a helyzet a gyógyszeripar, a műszergyártás, a számítástechnika területén is, íbiszen a gazdasági fejlődés növekvő mértékben függ a kutatálsigényes ágazatok versenyképességének alakulásától.

Abhoz, hogy a tudomány meg tudjon felelni az újabb követelményeknek, jobban be kell kapcsolódnia a társadalmi, gazdasági folyamaitokba, közvetlenebbül kell érzékelnie a fejlődés ez irányú szükségleteit, s azokhoz rugalmasan kell alkalmazkodnia. Az egyes népgazdasági ágazatokhoz kapcsolódó kutta- tóámtézetekmek jobban ismemiök (kell a gazdasági étet szükségteteiit, belső viszonyait ebhez, hogy szellemi erőforrásaikat megfelelően koncebrálhassák azoknak a problémáiknak a megoldására, amelyek a gazdaság előttit állnak. Ennek érdekében — alapos előkészítő muptka után — tizenöt kutatási program indul az Orsizági06 Középtávú Kiu- '' tatás!'—(Fejitesztléfii Terv keretében; összességükben a kutatási kapacitás jelentős részét kapcsolják be fontos gazdasági és társadalmi feladatok teljesítésébe. Ezek a programok (pl. mikroelektronikai alkatrészek, növényvédő szerek, távközlési rendszerek, gabonatermesztés, fehérjetermelés, Balaton védelme stto.j — a hazai kutatásszervezés történetében először — az elérendő eredmények hasznosításának tenni valóit is tartalmazzák. A munka nem zárul le a kutatóintézetek laboratóriumaiban. Remélhetően e programok segítségével számottevő mértékben továbbléphetünk a kutatásitól a termelésen át az értékesítéséig tartó — eddig jórészt széttagolt — munkafolyamat irányításában, s mind gyorírta: Kornidesz Mihály

sabb és szélesebb körű tesz a kutatóhálózatban meglévő tudás társadalmi hasznosítása.

’Természetesen nemcsak a tudomány fejlődésétől függ előrehaladásunk, sok múlik azon is, hogy az intenzív fejlesztéssel járó változásokra mnenpyire készül fel maga a társadalom. Nem elég, hogy csupán megértsük a gondokat, a feladatokat. A tudománynak — elsősorban a társadalomtudomány valőságfeltáró munkájának — komoly tennivalói vannak a tudatformálás, a szemtetetváltaztaitáS megalapozásában. Nem kis feladat ez sem. Hiszen a társadalmat most kell felkészíteni egy olyan életformára, amely a jobban végzett munka mellett magában foglalta a szabad idő tartallmasább eltöltését, a kulturáltabb szórakozásit és a mindannyiunk számára szükséges önképzést és továbbképzést. Fejlesztenünk kell szakemberképzésünket is. A jelenleginél szélesebb és elmélyültebb alapismerettel rendelkező, „konvertálhatóbb” tudású szakiembereket kell képezni. Túlspecda- lizálódott kiképzési rendszerünk ugyanis nagymértékben szűkíti a munkaerő mozgásképességét, nehezíti a változásokhoz történő alkalmazkodást. Sok helyen egyebek mellett ez is szerepet játszik abban, hogy a pályakezdő diplomások úgy érzik, nem hasznosul szaktudásuk. A munkahelyiek egy nászé alacsonyabb kövételimén yéket támaszt velük szembe, gyakran alacsonyabb igényű munkakörben is foglalkoztatják őket, mint amine képzettségük alapján joggal számíthatnának. S ez a gondolat át is vezet bennünket az emberi tényező szerepének másik kiapadhatatlan forrásvidékére, az iskolai oktatás területére.

/'iktatási rendszerünk legnagyobb gocid^ ja, hogy a korszerű műveltség és szaktudás magas szintű áradásában, a képességek fejlesztésében ut, iskola elmarad az igényektől. Az oktatás folyamatos korszerűsítését nemcsak gazdaságiunk megújulásának szükségességé indokolja, hanem a társadalom egészének követelményei, a fejlett szocializmus építésének feladatai is megkövetelik ' ezt. A szocialista életmód, a szocialista demokrácia érvényesülésében is olyan feladatok állnak előttünk, melyekre még nem készült fel kellő színvonalon az oktatás. Alapvető érdekünk, hogy az eddigieknél, mélyebben és differenciáltabban foglalkozzunk a képességék fejlesztésével és a tehetségeik fefllkanaliásáva!, s mindezt úgy, hogy a pedagógus gondos munkájának csökkenteni kell' a családok különböző helyzetéből adódó kulturális különbségeket.

Az iskoláikban jórészt eldőli, mennyire sikerül az alkotókészséghez 'ríélkütoiihéteblén ' ké-"! pességeket, tehetséget) kiibontalkoataitni. Sajnos, ma még sok helyien nehezítik a szűkös feltétetek, a nagy létszámú tanulócsoportok, a szaktanár-ellátottságban mutatkozó egyenetlenségek a személyes képességek fejlesztésére irányuló pedagógiai miumlklát Ezeket a nehézségeket ugyan a legkiválóbb nevelőik, az ösz- szefarrott nevelőközösségek (képesek áthidalni, az általános iskoláknak mint intézmény- rendszernek a kleméit fejlesztése azonban elodázhatatlan feladat. Az új tantervek, tananyagok bevezetése az anyanyelv, a matematika korszerűbb oktatása sok tehetőséget tartogat, s alapja lehet a műveltség emelésének. Az általános iskolák fejlesztését komplex feladatnak tekintjük, amelyben a itanté- remépítéssel, a jobb tárgyi és személyi feltételiek megteremtésével egyszerre kell gondoskodni a korszerűbb, eredményesebb pedagógiai módszerek meghonosításáról is. Ezekét a feladatokat foglalja egységes rendszerbe a közeljövőben a kormány VI. ötéves tervi általános iskolai fejlesztési programja, amelynek megvaflósítása attól is függ, hogy területenként; az egyes községiekben, városokban a központi keretekkel hogyan sáfárkodnak, mennyire tudják célirányosan felhasználni és a helyi eszközökkel bővíteni azokat, okos gazdálkodással, a tartalékok felhasználásával, az oktatás és a közművelődési intézményrendszer jobb együttes működtetésével.

A közép- és felsőfokú oktatásban erősíteni kell a több profilú, szélesen alapozott képzés rendszerét. Olyan közép- és felsőfokú szakemberekre van szükség, akik az ismeretek birtokában képesék az igényeknek megfelelően követni á társadalmi -gazdasági változásokat, tehetővé teszik a munkaerő rugalmas átcsoportosítását, néhány év után pedig képesek — ha szükséges — tudásanyagukat megújítani, ha kell: váltani. Egész iskdarenidsze- rünlklben 'bátrabban kell alkalmazni a tehetség kiművelésére, nevelésére, képzésére irányuló speciális formákat, intenzív módszereket. Természetesen az oktatással' együtt a köz- művelődésnek, az dsimeretterjesztesnek, a munkahelyi át- és továbbképzésének is többet kell vállalni a szak- és általános műveltség megújításában.

"Prőfeszíbéseimk sorában egyik tegfonto-^salbb —í de italán még nem eléggé tudatosított — feladatunk, hogy fokozottan támogassuk a kiugró tehetségeket. Hazánk — szerencsére — ezen a téren nem tartozik a „szegény” országok közé, a lehetőségekkel azonban ma sem élünk kellően. Nagyobb 'bizalmat és ösztönzést kell adnunk azoknak a munkájához, akik találmányaikkal, merész gondolataikkal a már elért eredmények túl- haladásáit tekintik élethivatásuknak.

A tudás megbecsülése, a szakértelem jobb hasznosítása, az alkotóképességek kibontakoztatása végső soron azon múlik, mennyire tudjuk mindennapi tevékenységünk igényévé, természetes követelményévé tenni a vállalkozó és újító kedvet, a jobbra törekvést, a szocialistái építés mai és: holnapi feladatainak szoüigáliaitában', a társadalom és az egyén javára.1

Mindebben az éntélmiSégnék nélkülözhetetlen szerepe és felelőssége van. Munkájának mindig is fontos része ivóit a tudás, az i agieret átadása, terjesztése. Ma ez a „kütdetéstudalt” újabb feladatokat, magasabb követelményeket támaszt az értelmiséggel szemben. A társadalom többek között azt igényli az értelmiségtől, hogy aktívabban, kezdeményezőbben vegyen részt a művelődési életben.

P'éltj'aink azonban csak? äkkoF -•válosulhat^ mák meg, ha nemcsak azok végzik a közművelődési munkát, akiknek ez á hivatásuk, hanem a lakóhely, a imunkalhély, a társadalmi és tömegszervezetek, 'mindenekelőtt a szakszervezet, az ifjúsági szervezet is kellő fontosságot tulajdonít ennek a tevékenységnek. Ez a körülmény még jobban' megköveteli a társadalmi erők mozgósítását. Szükséges a helyi adottságok, az igények és sajátosságok ffigyétemtoevételie, jobban kell építeni az adott település művelődési szokásaira, 'hagyományaira. Ezzel együtt új módszerek, új művelődési tehetőségek bevezetése is fontos, amelyekben megnyilvánul' a tennlakarás, az együttműködési készség a rendelkezésre álló szellemi és anyagi eszközök jobb, a közösség érdekében való hasznosítása.

Igor Obroszov — jó festő. Erről meggyőződhettünk a magyarországi kiállításán is, és erre emlékeznek a művészetével szerzett barátai. De hasonlóan meggyőződhettek róla Japánban, az NDK-ban, az NSZK-ban, az Amerikai Egyesült Államokban, Bulgáriában. Csehszlovákiában, Norvégiában, Svédországban ... Ennyi helyre jutottak el a képei, rajzai a szovjetunióbeli kiállításain túl, mire betöltötte az ötven évet.

És ennyi helyen szerették meg mélyen emberi látásmódját és azt a kifejezésmódot, amely megőrzi a festői megközelítésiből a hagyományosabb termés zetelvűségét és földközelségét, de a modern iskolázottságú szerkezet-építésről sem mond le. Így jelenik meg a táj- és emberábrázolásaiban a lényeges. Aki látta, szereti az orosz falut, erdőket — Igor Obroszov festményeit is megszereti, és viszont. Aki csak olvasott vagy hallott a jellegzetesen orosz tájról, azt közelebb viszi hozzá ez a művész. De nem csak az északi, szibériai természetet és lakóit, hanem azokat is, akik írtak, filmet készítettek róla.

Megörökítette hát Suksin arcát és alakját az elhagyott faházakkal, miközben érződik, hogy ezek a házikók mindig jelen

VaszlUj Makarovlcs Suksin: Elhagyott házak (1979)

voltak az emlékezet ablakkeretében, és egyszerűségükkel sohasem hagyták el a megrázó elbeszélések, regények, drámák íróját, filmek rendezőjét és színészét.

Irodalmi vonzódása ezzel korántsem ér véget. Lerajzolta például a XX. kongresszust követően indult nemzedék — nemzedéke — egyik kitűnőségét Bella Ahmadulinát. Az elmélyült gondolatiság és finom, érzékeny hangulatok költőnője líraian finom ábrázolásban tűnik elő.

Miközben 1. Obroszov a Szovjetunió tájait, embereit, alkotóit festi — a saját, esetleg meg sem festett portréja is teljesebbé válik.

H. F.

ÜlBSZÖbi tonnái

j'á .emir -JteoÉllsr

• Tavasz a faluban.

TÓTH ISTVÁN

„Bigu”

"Digu arról kapta a nevét, hogy legkisebb volt az osztályban. Akkora és olyan ügyesén kerekded, mint a csigabiga. Emlékszem, nekünk még vacogott a fogunk március harapós derűjétől, ő már lehagyta lábáról a cipőt. Igaz, nem sok értelme volt már viselni, mert a hideg tavaszi esők szétmállasz- tották. Ha meg akart bennünket nevettetni „Bigu”, megállt az osztály elején: „Hallgassatok

csak!” — intett maga köré mindenkit. Aztán felugrott a dobogóra, és megkezdte a mutatványt, Felváltva rakta előre lábait, hadd lássuk minél jobban, hogy lábujjai gyúró mozgatására miként szörcsög elő a foltokon, repedéseken a sárfekete lucsok, és terjed szét a deszkákon. „Halljátok, hogy zenél?” — hajtatta fülelésre a fejét „Bigu” és fürge lábmun- kával tényleg vinnyogó, nyöszörgő hangokat gerjesztett a rongy- gyá ázott csukában. „Láthatjátok, igazán mffidegy már, ha hordom, ha .nem. Tűzbe veié!” — Azzal már kapta is le a lábbelit, ugrott a vaskályhához, ki az ajtaját, be a bocskort a brummogó lángok közé.

Lett is olyan büdös perceken belül, hogy mikor a tanító úr bejött, ablakot nyittatott, minket meg kieresztett a folyosóra; meg ne fázzunk ültünkben odabenn. Mi meg örültünk „Bigu” jótéteményéért, s kuncogtunk Horváth tanító úron, aki a fakereskedőt szidta a „nedves fa” miatt.

Attól kezdve mezítláb járt „Bigu” ... Sehogy se jut eszembe, volt-e kiskabátja, mert éveken át egy pettyes irget viselt, mikor a cipő után a nagykabát is lekerült róla.

Amilyen kicsi volt, olyan nagy hörcsögtermészet szorult belé. A legjobb cimbora, az osztály mókamestere volt, csak akkor verekedett, ha igazságtalanul bántották. M. Péter — egy nagygazda fia, vesztére, belekötött egyszer. Testes, pirospozsgás legényke volt Péter. Szünetekben úgy düllesz- tette hasát a nagyiskola árkádja alatt, hogy mindenki lássa a puszlizsebbe kanyarodó „aranyláncot”, amely ezüst színű halbicskában végződött. „Biguna'k” — mint sokunknak — fanyelű bugylibicskája volt. Ezen különböztek össze Péterrel, aki azt találta neki mondani falatozás 'közben;

— Ilyet csináljon az az ugrabugráló apád, mint az enyém; ne olyan békanyúzó fanyelűt! — és kérkedve villogtatta a halbicskát, hegyén egy kolbászkarikával.

Tudni kell azt ős, hogy „Bigu” apja az első világháborúból fél lábbal és fél karral vetődött haza. Ám roppant erős akaratú

ember volt — de tán a fogcsikorgató szükség még erősebb — és ilyen csonkán is többre volt képes, mint sok egész ember. Fél karral — fél lábon kaszálta a gazdák búzáját, lucernáját. Ugye, hihetetlenül hangzik, pedig így volt. Szíjakból olyan hevederhálót szerkesztett a felsőtestére, amire a kaszanyelet rácsatlakoztathatta, így a szerszám egy-egy suhintás után másik mankóul

szolgálhatott a féllábas tovább- szök'kenéshez. Télvíz idején meg gyönyörű hegedűket faragott

megmaradt jobbjával Béni bátyánk.

Gondolható, mi ment végbe „Bigu”-ban; mikor Péter „ugra- bugrálónak” nevezte az apját. Nekirontott az erős gazdagyereknek, levágta a padlóra, mint a zsákot, beteragadt a hajába, annál fogva verte fejét a deszkába. Majd mikor Péter — kínjában — beleharapott, leráncigálta a koma boxcsizmáját, és annak a patkós sarkával ütötte, vágta. Ha nem avatkozik be Takács Jóska, az iskola legerősebb gyereke, talán ájultra veri „Bigu” a fiút.

A jó lelkű Horváth Árpád nem csinált nagy ügyet a csetepatéból. Néhány fenekessel elintézettnek tekintette a pert az, „alperes” irányába.

"[Remény kisfiú volt ez a „Bi- gu”. Már tavasz végén elszegődött, mások teheneit legeltette. Ideje se, kedve se volt például a Heidelbergi «Káté tételeinek a bemagolására, ami pedig az öreg tiszteletes szerint feltétlenül szükséges volt az életben való helytálláshoz. Miután „Bigu” nem nagyon törekedett lelkének konfirmálására — megerősítésére — és óráról óirára hasztalan faggatta á pap, az anyaszentegyház ily fokú negligálásáért szent fenyítésben részesült. Kihívta a szikár vénség az első pádhoz, letolatta vele a nadrágot, és mivel „Bigu” önszántából nem volt hajlandó, sajátkezűleg cibálta fel a pad tetejére. Azután baljával nyakánál fogva leszorítva a fiút, jobbjában a nádpálcával kezdte irgalmatlanul csépelni „Bigu” meztelen ülepét. Keskeny, inkvi- zítor szájaszélét összeszórífotta az Űr alázatos, bár méltatlan szolgája, és szemében gonosz lángokkal „teljesítette kötelességét”.

A kis Pista görcsös irángások- kal reagált a suhogva lecsapó ütésekre, majd mintha valami belső parancsra tenné, elernyedt, két karját a pad széléhez szorítva fogadta az ütlegeket. Az istentelen vénség végül belefáradt. Az utolsó csapásokba zihálva adta bele minden erejét.

— Ezt megemlegeted, míg élsz, átkozott pogánya! —? szónokolta.

A konfirmációs vizsgán ,,'Bigu- val” sem akart szégyent vallani a ravasz tiszteletes — hiszen ott .mindenkinek felelnie kellett, a 'Kátéból, öt szólította hát elsőnek, hogy válaszoljon az „alapvető” kérdésre: Mi a vallás?

„Bigu” mintha számított volna rá, hogy véle kezdik az ünnepélyes szertartást, aminek során őt is befogadják az egyház teljes jogú tagjai sorába. Ábban a hi- szemben lehetett a pap, hogy a Káté legelejét még „Bigu” is megtanulta. Csak a vezetékneve — Hajdú — hangzott még el, de Pista már is vigyázzba pattant. Éppen csak a feje búbja látszott ki a templom masszív, barna padjai közül. Ahogy csak a torkán kifért, hirdette hát az isten házában;

— A vallás egy felsőbb hatóságba, istenbe vetett hit és ismeret, ezen hithez és Ismerethez alkalmazott tisztelet...

A tiszteletes úr nem akart hinni a fülének, az egyházi és világi

meghívottak bajuszuk alá rántották be mosolyukat, lehajtották a fejüket. Mi, gyerekek, illő mérséklettel röhentettük el magunkat.

„Bigu” rettentő stílszerűen cserélte ki a Heidelbergi Káté egyik kulcsszavát: „A vallás egy felsőbb valóságba... vetett hit...”

Azóta sok víz lefolyt a Du- nán, Tiszán. Mi, akkor konfirmált gyerekek, alaposan szétszóródtunk a nagyvilágban. „(Bigu”-t pékinasként láttam utoljára. Nálánál nagyobb hátikosárban vitte a kiflit, zsemlét, sós- perecet az üzletekbe.

Talán az életben se elevenednek fel ezek az emlékek bennem, ha... A minap ismerős, alacsony emberre lettem figyelmes a szolnoki állomáson. Megérezhette, hogy valahonnét nézik, mert keresőn fordította a fejét erre, arra. Mikor szemünk találkozott, egy pillanatra elgondolkozott, de lassan másfelé fordult. Nem ismert meg, vagy én tévednék? Az ám, hisz’ az ő haja még nem lehet, ilyen galambősz! De azért odamentem.

— Nem hívtok véletlenül „Bi- gu”-nak? — szólítottam meg, mert tévedhetetlenül ráismertem.

Ekkor már ő is nevemen szólított. ölelés, pár ügyetlen mondat után beültünk a restibe.

— Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen kicsi időt tölthetünk együtt — pillantott karórájára. — Húsz perc múlva indul a vonatom. Borsod pedig messze van, s ha erről lemaradok ... Hajnalban már az üzemben leszek ...

Nemcsak a viszontlátás öröme szorongatta a torkunkat, hanem a keserűség ás. Hogy ennyi idő után sem beszélgethetjük ki magunkat, mert ml már nem tudunk élni örökös sietség nélkül. Simlvaló, hogy négy évtizedről csak kutyafuttában van módunk elszámolni! Zaklatottan, kapkodva; hogy még a duplát is elfelejtettük meginni.

Legyen most a szó egyedül Hajdú István elvtársé.

— Negyvenötös párttag vagyok, akkor is nősültem. A negyvenhetes választáskor így szóltak hozzám; „Hajdú elvtárs, te Ismered a falut, lemégy T.-be..—> De hát nekem szép szakmám van,' örülök, hogy iparvárosban használhatok a pártnak. Elég volt nekem a faluból. — gyerekkoromban ...” — De mint munkáskáderra, rád most ott van nagyobb szükség.* Ez pártmegbízatás.”

Ment. T.-ben negyvenkilencben megalakították az első téeszt.

— Nagy dolog volt ez! Huszonöt éves fiatalember részese egy ilyen politikai sikernek. Mit csinálhattam volna a pók mesterségemmel? Duzzadt bennem az erő, fejőgulyás lettem... Milyen jó, hogy surmó kölyök koromban nagy gazdáknál szolgáltam ...

1950 elején Pestre küldték hathetes pártiskolára. A tanfolyami után téesz-párttitkárrá választják, azonban hamarosan a megyei pártbizottsághoz kerül, a szervezési osztályra.

— Érdekes volt, amikor eligazítottak, hogy elmégy ide, meg oda, megbeszéled ezt és ezt. Gyakran egész hetet kint töltöttem a járásban. De arról jelentést kellett írni, csak nem tudtom, hogyan. Akkor jött a kedves Nyitrai mama: „Miért rágod a ceruzád, Hajdú 'elvtárs?” — Mondom, jelentést kellene írni,' csak... „No majd én kérdezek, te mondod, aztán írod.” — így kezdtem ebbe is belejönni.

T dővel mezőgazdasági osz- tály vezető lett a járási párt-; bizottságon.

k

I. OBROSZOV PORTRÉJÁHOZ

Festő

a Szovjetunióból