Petőfi Népe, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-15 / 39. szám

1981. február 15. • PETŐFI NÉPE • 3 / A sültgalambnak nincsen szárnya VASÁRNAPI RIPORT Ismeretségünknek nincs története, előzménye se. Mikor először találkoztunk — valami sérelem okán keresett közbenjárót, s véletlen botlott belém — in­gerült volt, telve feszültséggel, keserűséggel. A be­mutatkozás után nem sokkal ilyeneket mondott: „Én egy folyton nyüzsgő, hamar köpködő fiú va­gyok, egykönnyen nem nyelek le problémát. Ilyen voltam akkor is, amikor még nem létezett semmi­lyen anyagi alapom vagy mögöttem ilyen nyugodt bázis, mint most. Nem érdekelt soha: ha nem itt, hát megélek másutt... Nekem ilyen az alaptermé­szetem. Belém ezt nevelték Csepelen, ahol 17 éve­sen megfogadtuk, mi százhúszan, kohászok, ková­csok, öntök, hengerészek, olvasztárok; Csepelen, a Kisstadionban, a szabadulási banketten, hogy a mi pofánkat, amíg élünk — akkor még nem volt „Ady Endre" — százasokkal be nem tömik. Mi ezt fo­gadtuk meg. Én nem tudom, hogy a barátaim, akkori inastársaim állják-e a próbát, én állom. Hogy sokszor a saját rovásomra, az biztos, de állom. Né­ha talán tévedek, meg nagy is a pofám, néha nem igaz, vagy csak féligazság, amit szóvá teszek, de ha így is van, azt a felet is meg kell oldani. Minden­képpen meg kell oldani...” Legközelebb a lakásán futottunk össze, onnan meg kiszaladtunk a birtokra. Közben szünet nélkül folyt a duma, pontosabban ő beszélt, legtöbbször kérdéseimet is megelőzve. Sztorija nem nagy szám, csupán eredeti, hiteles és hatásos. Csupán... Irénke , — Mindennap el tetszik ide jönni? — Hát persze! Minden áldott nap. Heggel kilenctől délután há­romig itt vagyok. — Mivel töltik az időt? —Hát... egyikőnk kézimunká­zik, a másik olvas, horgol... be­szélgetünk, tévét nézünk ... Jól megvagyunk egymással. Jó közös­ségben vagyunk. — Régóta tetszik idejárni? — Hát én nem régen. Egy éve lesz. De van, aki már tíz éve ide­jár. □ □ □ Kunszentmiklóson vagyunk. Helyszín a nemrégen átadott na­gyon szép létesítmény: az öregek napközi otthona. „Itt nemrég még kőművesek és szerelők dol­goztak” — mondja Ajpli László- né vezetőnő. Idős és jó kedvű emberek üldö­gélnek a fotelokban, kellemes meleg van, élénk beszéd, nevetés hallatszik; otthonos a hangulat. Beszélgetőpartnerem, Majoros Istvánná is otthon van itt. Pedig — imint mondta — csupán egy éve jár ide. —Mi volt azelőtt? — Előtte én még dolgoztam — feleli fürgén. — Takarítónő vol­tam. Tizenkét évig kollégiumban, aztán, amikor nyugdíjas lettem, nyaranta üdülőkben. De most már hetvenkét éves vagyok. Egyedül ptai adtam. Az uram tizenegy éve meghalt, a fiam messze van. Az asszonyok meg csak mondogat­ták : „Gyere közénk. Gyere be te is.” □ □ □ ' Miközben beszélgetünk, félfüllel hallom innen is, onnan is: „Irén- ke. tessék már ..., Irénke, legyen szíves...” Irénke, azaz Ajpli Lászlóné egy évtizede — alapításától — veze­tője az intézménynek. Ezek az ő öregei. A múltról így vall: Tíz éve, amikor járni kezdtem a falut, hogy megszervezzem az. öregei öregek napközi otthonát, bizony nem mindenütt fogadtak szívesen. Idegenkedtek az emberek ettől a dologtól. Tizenkét fővel mégis si­került megalakítani az intéz­ményt. Azóta százhetven idős em- bel látogatta már otthonunkat... Mit mondjak? Megszoktuk, meg­szerettük egymást. Én igazán el­mondhatom: sok imamám és sok papám van. Nagyon jó érzés. □ □ □ Jött — másokkal együtt — Pándi Zsigmondné is. — Mikor? — Nem régen. Tavaly. Tavaly májusban. — Meg tetszett-e imár szokni? — Ö jaj, mindjárt, mikor be­jöttem. (Közbeszólások innen-onnan: „Itt nagyon jó. Itt könnyű meg­szokni”.) — Azelőtt odahaza voltam — folytatja Pándi néni. — A fér­jem meghalt 74-ben. — Hol tetszett dolgozni? — Nem dolgoztam úgy, csak odahaza, de ott annál többet. A férjem juhász volt, neki segítet­tem nagyon sokat. Most magam vagyok, de a lányomék ott lak­nak az udvarban, és a fiam is gyakran benéz hozzám: „Édes­anyámnak kell-e valami, tudok-e valamit segíteni?” Nagyon jó fiaim van ... □ □ □ Azt írtam fentebb, hogy na­gyon szép ez a létesítmény. Való­ban az. A két tágas, egybenyíló, parkettás, szönyeges, fotelokkal, asztalkákkal berendezett helyiség: a két foglalkoztatóterem. Az épületnek ez a része már 1979- ben elkészült. Ehhez épült hozzá tavaly még nagyobb munkával, még több társadalmi összefogással a másik épületrész. Előtér, ebéd­lő, tálalókonyha, iroda, szociális létesítmények ... Minden készen van, minden a mesterek gondos munkáját dicséri. Áttetsző üveg­fal, csempeburkolat, a széles ab­L - „ 9 Irénke — azaz Ajpli Lászlóné vezetőnő. lakokon dől be a fény, derűs szí­nek .. — Szívem szerint minden em­bernek megmutatnám Kunszent­miklóson ezt a nagyon szép épü­letet — mondja Ajpli Lászlóné. —■ Hadd lássa, tudja meg mindenki, imire képes a társadalmi összefo­gás, és személyesen győződjenek meg arról, mennyire örülnek új otthonuknak, milyen hálásak érte ezek a kedves' idős emberek ... A napközi otthon felépítésében az Egyetértés Termelőszövetkezet és a költségvetési üzem mellett segítséget nyújtott a TEMAFORG Vállalat, a Sütőipari Vállalat és a kiskunlacházi ÉGSZÖV is. „És még sokan mások” — teszi hoz­zá Irénke. □ □ □ Dél van. Megérkezett az ebéd. Irénke és munkatársai sürögnek, forognak. „Ide tessék, Sári néni. Jó étvágyat, Pista bácsi” ... — Tessenek velünk tartani — invitálnak kedvesen "bennünket is az öregek. Nem lehet nemet mon­dani. — Finom — dicsérjük az ételt. — Az ám! — csillan fel a mel­lettünk ülők szeme. Dómján Im­révé, Beöthy Sarolta és Keresztes Jánosné egymás szavába vágva dicsérik az ellátást, a gondosko­dást. Irénke a tálalóablak mellett áll. Onnan figyeli, hol mire van szükség. DÓD És végül egy villáminterjú a Sütőipari Vállalat az öregek nap­közi otthonát patronáló Dobó Ka­tica szocialista brigádjának veze­tőjével, Forgó Sándoméval: — Tavaly kezdtük patronálni az otthont. Tavasszal, nőnapkor hoztunk először ajándékot, majd ezt követően még négy alkalom­mal látogattuk meg idős bará­tainkat. Valamennyien fizikai dol­gozók vagyunk, szeretjük az idős embereket, és ezentúl is segíteni, támogatni fógjuk őket. Jövőre is, azután is. Sitkéi Béla o — 1973-ban a nagy anyagi ter­hek és lecsökkent életszínvona­lunk mfatt kénytelen voltam el­adni a családi házunkat. A kész­pénzből 130 ezer forintot igye­keztem úgy befektetni, olyan do­logba, aminek — úgy éreztem — megmarad az értéke. 'Ez a föld volt. Vettem egy kis hobbiföldet Kecskemét északi peremén, 22 ezer, plusz átírás, és Tiszakécskén egy nyaraló telket; a két gyerek­nek nyári pihenésül, magamnak, mint lehetőséget, ahol a hétvége­ket nyugodt légkörben, hasznosan eltölthetem. A nyaralótelket ’75- ben elcseréltem egy Volkswagen­re, hajtottam három évig, végki­merülésig: a MÉH-telepen lehelte ki a lelkét. A hobbin letermelt sovány homoktalaj, öreg paraszt­szőlő várt. Már akkor tudtam: sok éves munka kell, hogy a 30 évi rablógazdálkodás nyomát vala­hogy "helyrepofozzam. Mivel nem volt ínyemre trágyát fizetni, fu­vart fizetni, a terület feljavítása érdekében állattartással kezdtem foglalkozni. Az első indíték tehát, hogy magam állítsam elő a szük­séges szerves trágyát. Négy évig csak kínlódtam, nem ért semmit, a meggyfák például elnajigálták virágaikat, termést nem hoztak. Négy esztendőbe tellett, míg rá­jöttem: talajerő-utánpótlás nél­kül megette a fene az egészet. Soha nem dolgoztam a mezőgaz­daságban, mindent magamnak kellett kitanulni... o — Volt, ugye, kezdetben a li­batömés, egy tsz-szakcsoport ke­belén belül. Bő másfél évig csi­náltam, eleinte stagnált, aztán hozott havonta 3—1—5 ezret tisz­tán. Lassan belelendültem a szak­mába, kérdezősködtem minden­felé, a legjobb módszereket, faj­tákat kerestem. Ment hét-nyolc hónapig ragyogóan, megesett, hogy 25—30 ezret is leszakítot­tam egy hónapban, de akkor már — ’77-ben — főállásban, tehát már mint maszek. Aztán kicsit elbíztam magam, nagyképűség vagy minek mondjam ezt, fáradt is voltam, vettem föl két alkal­mazottat. Ügy éreztem: irányítá­sommal ők is jól járnak és én is megélek. Sajnos, nem így lett. Huszonhárom naponként leszur­koltam nekik 5—5 darab ezrest, de a bérezés formáját helytelenül állapítottam meg, mert nem ösz­tönöztem őket a minőségi mun­kára, a haszonképzésre. Ha jól dolgoztak, ha rosszul, minden falka után kijárt nekik az öt rongy. És ez lett a vesztem, mert kilenc hét alatt 80 ezer forintot vittek ki alólam, ennyit buktam. Nem tömtek rendesen, nem volt máj. Két falkáig még bírtam a tartalékból, de a harmadik után le kellett állnom, elúszott min­den ... o — Már a libák mellett, a hul­ladékként keletkező kukorica, da­ra felhasználására, mint a hozzám • Ebben a derűs, színes étkezőben a falat is jobban esik. (Bárdos Gábor felvételei) Kis Tudósok Baráti Köre A napokban a Megyei Művelő­dési Központ Műszaki és Termé­szettudományi Stúdiója megnyi­totta a Kis Tudósok Baráti Kö­rének két új klubközösségét, „Ko­libri" és ,iBúvár” néven. A klub- közösségek létrehozásának célja, hogy a tíz-tizennégy éves általá­nos iskolai tanulók érdeklődését mindinkább felkeltsék a korszerű természettudományi és műszaki ismeretek iránt. Az első rendezvényre meghív­ták o Móra Ferenc Könyvkiadó szerkesztőségének néhány tagját. A csütörtöki foglalkozást D. Nagy Éva, a Móra Könyvkiadó „Kolib­ri" és „Búvár" kiskönyvsoroza­tának szerkesztője vezette, A kecskeméti 'iskolákból csaknem halvan általános iskolás tanuló volt ott. Az alapító tagok a hely­színen igazolványt és emléklapot is kaptak. A továbbiakban havi egy foglalkozást terveznek, aho­vá meghívják majd az említeti tnépszerű kiskönyvsorozatok szer­zőit is. A BÁCS-KISKUN MEGYEI ZÖLDÉRT VÁLLALAT ÉRTESÍTI MEGRENDELŐIT, HOGY A KECSKEMÉTI TELEPÉN ÜZEMBE HELYEZI NAGY TELJESÍTMÉNYŰ Az új jéggyár Kecskemét, Rákócziváros 15. szám alatt márciusban kezdi meg termelését. Vállalatok, szövetkezetek, magánosok igényeit maradéktalanul kielégítjük előzetes szerződés alapján, kecskeméti, kiskőrösi, jánoshalmi jéggyáraink termeléséből. Kérjük, hogy szerződéskötésre személyesen, vagy levélben vállalatunk ipari osztá­lyát soron kívül megkeresni szíveskedjenek. BACS-KISKUN megyei zöldért vállalat • 6001 Kecskemét, Bercsényi u. 4—6. 638 hasonlók legtöbbje, belevágtam a sertéshizlalásba. Ahogy csődbe jutottam, ez a 10—12 disznó meg­maradt; ezek képezik ma is az állomány magját. Közben 1978 végén beléptem a baromfiipari vállalathoz, miután feleségem már tíz éve ott dolgozott. Tollex- port-raktárosnak, fizikai munka­körbe. Eléggé el voltam kenődve, és hát az anyagi biztonság is hiányzott. Néhány hónapig egyál­talán nem is törődtem a hobbival — szóval ez egy hullámvölgy volt... Szeretem a benti munká­mat, egyáltalán: szeretek szervez­ni. Utálok adminisztrálni, utálok körmölni. De a melót irányítani, szervezni, pörgetni — az igen, az jöhet. Minél nagyobb a felelős­ség, annál inkább. Az igazgatóm is elkap a múltkor, hogy azt mondja: nyugodtak az éjszakái, mióta én csinálom az exportot. — No, szóval elmúlt a letargia és azóta is művelem a földet, több-kevesebb sikerrel. Aszály, fagy, esős időszak, jöhet akármi, a család valamelyik tagja min­den nap kint van egyszer. A kis amatőr gazdálkodók között én vi­szonylag szerencsés helyzetben vagyok. A részlegigazgatóm, ami­kor beléptem, tudomásul vette, hogy én bizony ezt csinálom, és sok szabad időmet rabolja el. Engedélyezte, hogy bármikor el­hagyhassam az üzemet, ami nyil­ván időlevonással jár; tehát csak annyit fizetnek, amennyit bent tartózkodom, és a távollétek nem mehetnek a munkám rovására. Másik, amiért áldhatom a sor­som, hogy egy rendes tsz a szer­ződő felem. Felvásárlójuk az ál­latok leadása után azonnal fizet, ami anyagi stabilitást jelent. Eb­be az is beletartozik, hogy nem kell hosszadalmas adminisztráció, OTP, meg hat kezes, hanem be­megyek hozzá és azt mondom: Imre bácsi, gyere ki, nézd meg a jószágot és gombold le a köl­csönt. Ű meg már számolja is, zsebből, 40 ezret is ha kell, és kamatmentesen. o — Mára elértem azt, hogy kí­sérletezhetek. Anyagilag helyre­billentem, vissza a régi színvonal­ra, igaz nem készpénzben. Az ál­lományom értéke 240—270 ezer forint lehet: 8 anyakoca, 74 hízó, 35 kismalac. Sajnos, mivel fele­ségem is, én is egész embert kí­vánó munkakört töltünk be, vál­lalnunk kell a kocák szempont­jából gazdaságtalanabb önetetős módszert. Így is egy anyakocának egy évben 10 ezer forint tiszta hasznot kéne hajtani. Hogy ez ná­lam mennyi, soha nem mertem utánaszámolni, de úgy érzem, nem fizetek rá, kijön olyan 8 ezerre. Mármost, ha azt akar­juk, hogy ez a 8 ezer növeked­jen, nem árusítjuk ki malacként a jószágot, hanem megtartjuk 100—120 kilóig, hiszen manapság már annyiféle a 'kedvezmény, meg a felár, hogy így éri meg legjob­ban. Évente kétszer fialtatok, és átlagban tízet tudok felnevelni. Ahhoz, hogy elérjék a leadási súlyt, hét hónapig zabálják a pénzem. Személyes véleményem, hogy a felvásárlási áremeléseket követő takarmányár-emelések mi­att semmivel sem, vagy csak igen kevéssel javult a hizlalás jöve­delmezősége. Főleg a kis tétellel foglalkozók, az 5—8 malacosok orra előtt húzták el a mézesmad­zagot; őket sújtja, vagy állítja fejtetőre ez az intézkedés. Mert nekik fél év alatt csupán ezer- ezerötszáz forint a hasznuk. Hát ki csinálja ennyiért? Azt tudni kell, hogy öt és fél kiló abrak „termel” egy kiló húst. Nekem, mert a saját malacaim hizlalom, darabonként 8—900 forint a nye­reségem rajtuk. Akik viszont úgy veszik a nyersanyagot, azoknak csak 300—350. e — Hogy mekkora áldozattal jár? A napi melót mi már nem érezzük annak. Apám, anyám pa­raszt volt, 30 évig szunnyadt ben­nem ez az örökös nyüzsgés, ten- niakarás, hát most kibukott. És most már nem bírok lefékezni, jól érzem magam Icinn, ahogy mondani szoktam: megnyugtat a disznószarszag, kisöpri belőlem a vállalati gondokat, feledteti a szellemi fáradtságot is, az idegit is. Reggel is, este iá egy-egy óra, maximum másfél, itthon nem is beszélünk róla, olyan természetes már, hogy egyikünk reggel az ügyeletes, a másik délután. A takarmánybeszerzést, a szerződés- kötést, a leadást és a többit, mi­vel ez férfimunka, én intézem, de a 13 éves nagyfiam is sokat segít már. A tápellátás elég jó, választékban is, mennyiségben is; havonta 20 ezer forintot hagyok a takarmányboltban. — Kislányom középiskolás, las­san készülnöm kell a kiházasí- tá'sra, fiamnak is magasabbak az igényei, mint nekem voltak, sze­retném kielégíteni őket. Három éve költöztünk ebbe a két szobás OTP-s lakásba, ( ráférne már a tapétázás, a bútoraink is régi deszkadarabok — ma már mind­ez nem olcsó mulatság. Az autó is hiányzik azért... Kettőnk fi­zetése alig több 8 ezer forintnál, a családi pótlékkal együtt, per­sze. Ez egy átlagjövedelem, ugyan mire futná belőle, a törlesztések és a magas rezsi mellett?' Q — Szerintem mindenkinek jár­ható ez az út, úgy értem: tenden­ciájában. Harmincnyolc éves va­gyok és tudom, hogy manapság 8 órai munkával jól megélni nem lehet. Pluszt kell tenni az asz­talra, akármilyen módon. Aki festő, az fusizzon, aki parkettázó, az is fusizzon, aki csak segéd­munkás, menjen el kőműves mel­lé, de maszekoljon valamit, mert muszáj. Egyikünk fizetését ’78 óta szinte teljes egészében a hob­bira fordítjuk. Kezdetben nincs sok látszata az ilyen befektetés­nek, de előbb-utóbb megtérül. Aki belátja, hogy a házgyári, la­kótelepi lakásokban, virágcserép­ben nem sok zöldség hajt 'ki, ugyanakkor a földhivatal 50 fo­rint évi bérleti díjért, jóformán ingyen, osztogatja a 200 négy­szögöles kerteket, amik elég tá­gasak, s nem is túl terhesek egy családnak, nos, ezt a lehetőséget kihasználatlan hagyni... hát nem tudom... felelőtlenség, lustaság, valami ilyesmi... Nem vitás: mindenekelőtt mentalitás kell hozzá. Föl kell fogni ésszel, hogv a jelenlegi megélhetési viszonyok között kevés ez a munkabér; hogy máskülönben nem lehet egyről a kettőre jutni. Felnőtt embernek ezt már látni kell. — Irigyei persze mindig van­nak az embernek. Tapasztalom, hogy például a feleségem munka­társnői folyton azt hajtogatják: könnyen vagytok ti, elővesztek egy kondát és már a kezetekbe is nyomnak 60—70 ezer forintot. Sajnos ezek nem tudják, de nem is nagyon érdekli őket: ekkora összeg mögött mi munka, lemon­dás, idegeskedés, rizikóvállalás van. Csak a kész tényeket látják. Nem érdemes törődni, pláne vi- • tatkozni velük; ők azok, akik műszak után papucsban, pizsa­mában szép kényelmesen elhe­lyezkednek a tévé előtt. Néha ironikusan mondani szoktam: a sültgalambnak nincsen szárnya és ezt nem árt, ha mindannyian a fejünkbe véssük. A többletjöve­delemért többet kell gürizni... o — Anyám nyugdíjas pedagógus Városföldön, parasztlány, diplo­mát szerzett, ma is hajnal négy­kor kel, tesz-vesz a ház körül, vérében van a munka. Félek, én is ilyen leszek.. Az lenne a ha­lálom, ha abba kéne hagyni. Cél, az mindig lesz, hogy miért: uta­zás, unokák, mit tudom én ... És a feleségem ugyanígy érez. Ter­vünk, hogy bármilyen gazdasági helyzetben ellensúlyozni tudjuk a többletkiadásokat, legalább önellátásra rendezkedjünk be, vagy esetleg némi. tartalékra te­gyünk szert. Mert fáradunk már, és be kell ismerni: ezt az iramot se bírjuk a végtelenségig, nem­hogy még fokoznánk is. A hob­bit most, ’81—’82-ben kenterbe vágom; szeretném bekeríteni, jő volna felhúzni rajta egy kis vi- tyillót, vezettetni a villanyt, bő­vizű kúttal ellátni, és a meglévő ólakat megerősíteni. Ez körülbe­lül 200 ezer forint. Ami azt je­lenti, hogy a költségek még az idén is elviszik egyikünk fizetését és hát a teljes hasznot... Kutas! Ferenc í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents