Petőfi Népe, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-11 / 290. szám

1»M. december II. • PETŐFI NÉPE • 5 BETEKINTÉS KATONA JÓZSEF ALKOTÓMŰHELYÉBE Pándi Pál tanulmánykötete a Bánk bánról A Bánk bán az első színpadi sikerei óta csaknem másfél évszázada meg-megújuló viták kereszttüzében áll. noha e viták már jó ideje nem annyira értéke, mint inkább értelmezése felől folynak. Szélessé teszik a Bánk bán-viták „harcmezejét”, hogy nemcsak az irodalomtörténet, hanem a szín­Pándi Bánk-bán kommentárjai­nak ez a helyzet különösen idő­szerűséget ad. Jóllehet tanulmá­nyai nem vitairatok, döntő érvek a dráma körüli vitában: egyértel­műen és meggyőzően bizonyítják, hogy a Bánk bán olyan műegész, amelynek részletei egymással szo­rosan összefüggnek, értelmüket az' összefüggésekben és az összefüg­gésektől nyerik, megváltoztatásuk tehát a mű sérelme nélkül nem lehetséges. A terjedelmében minden eddigi Bánk bán-elemzést messze meg­haladó >tanulmánysorozat (2 kö­tet, 620 oldal) nem tartalmazza a dráma teljes áttekintését (ezért is választhatta Pándi a nagyon is szerény „kommentárok” címet); de minden megállapítása a teljes mű átgondolásából nyert hitele­sítő jegyet viseli magán. Pándi módszere: a mű valamennyi rész­letének egyidejű emlékezetben tartása. Nem könnyű munkát ró' .ezzel olvasójára sem: meg kell fo­gadnia az Előszóban kapott taná­csot, keze ügyében kell tartania a drámát is az elemzés olvasása közben, utána kell néznie a szer­ző utalásainak, hogy az elemzés gondolatmenete teljes világosság­ban álljon előtte. Minden korábbi Bánk bán­elemzőnél jobban ismeri Pándi a szakirodalom eddigi eredményeit. Ezek pontos ismeretében vallja: „Alighanem, mindent megírtak már « Bánk bánról, ami erről a drámáról igazságként elmondható. Pontosabban: ez a benyomás ala­kult ki bennem, végigjárva a szak- irodalom főútját és mellékösvé­nyeit. Még pontosabban: akinek kedve s ideje van az efféle szel­lemi játékhoz, a különféle Bánk bán-értelmezések részleteiből bi­zonyára összeállíthat egy helytál­ló drámaértelmezést." Pándi nem ezt a szellemi játé­kot játszotta el, koncepciója tel­jesen önálló, s nem az elemzések eredményein, hanem a drámán alapul. Mégsem mulasztja el soha äi egyetértő vagy vitatkozó hi­vatkozást a korábbi Bánk bán­elemzésekre, s így művében ben­ne rejlik a Bánk bán-irodalom kritikai szemléje is. E tekintetben is rendkívül pontos az eljárása. Biztos kézzel emeli ki a koncep­ciójának ellentmondó elemzések­ből is a helytálló részleteket, a felfogásával lényegileg egyező nézetekben pedig meglátja, meg­mutatja a gyakran csak árnyalati eltéréseket. Így például alapjában nem ért egyet Sütő Józséffel, aki A „kerítő” és az „ártatlan” Gert­rudis című tanulmányában (For­rás 1970. 1. sz.) ártatlannak tartja ház is részt vesz a csatákban. Az utóbbi években — noha az irodalomtörténet sző­kébb területén is új Bánk bán-magyarázatok születtek — elsősorban a szinház ásta ki a csatabárdot azzal, hogy jelentősen átigazí­tott szöveget készíttetett, így vélve kiküszö­bölhetőnek Katona drámájának „hibáit”. ellen, ugyanakkor a tényleges, a mű egészének koncepciójával nem ellenkező „szabad tér” rendezői hasznosítására számos tanáccsal szolgál. A szerző az 'Előszóban kü­lön is 'foglalkozik a rendezői sza­badság kérdésével, finoman ér­zékeltetve a határt a színpadi új­rateremtés szükségszerű és önké­nyes eszközei között. Elemzései során pedig maga is tesz javas­latokat a drámaszövegből való le­hetséges húzásokra, de soha nem szövegváltoztatásra, átírásra. Hadd hozzak egyetlen példát egy ilyen húzási javaslatra, s egyben Pándi elemző módszerének jel­lemzésére is. Elemzők, rendezők, színészek véleményével egybehangzóan problematikusnak látja Pándi, hogy a nagyúrnak a királyné ellen támadó gyanúja az I. és II. fel­vonás három helyén hasonló mó­don fogalmazódik meg, noha a szituáció korántsem azonos. Az I. felvonás 6. jelenetében, amikor még csak a Peturtól hallott jel­szó („Melinda”) ültethette el ben­ne a gyanút, így monologizál Bánk: „Ez a királyos asszony azért tetéz Munkákat munkára, hogy szemem Elkábulásakor, szí­vember a benn Lakó becsületet megölje? Az I. felvonást záró mo­nológjában. amikor már titokban szem- és fültanúja volt annak, hogy Gertrudis — kétértelmű mó­don ugyan — • öccsét Melinda meghódítására biztatta, így szólal meg: „Egy királyné és — Melin­da — Oh, oh!” Végül a II. felvo­nás 3. jelenetében, miután Bibe- rach teljes nyíltsággal fedte fel előtte a feleségét fenyegető hely­zetet, ezt halljuk tőle: „Ni itt vi­lágos egészen, amit én Üres fejű ki nem tudtam találni.” Nyilvánvaló, hogy a három megnyilatkozás között nincs olyan fokozatosság, amilyet a szi­tuációk kívánnának. Pándi ezért hajlik arra a rendezői megoldásra (rendezőnek adott tanácsra), hogy az I. felvonás 6. jelenetéből idé­zett sorokat el lehet hagyni. A II. felvonás 3. jelenetében elhangzó szavakban azonban többet lát. mint csupán a Melinda dolgában való megvilágosodást. A dráma első kidolgozásában Biberach köz­lése teljesebb, érthetőbb szövege­zésű volt, az is kiderül belőle (a végső szöveg ezt csak sejteti), hogy a királyné Bánkot az ország ügyeinek intézéséből ki akarja szorítani. Bánk számára — Pándi magyarázata szerint az is nyilván­valóvá válik így, hogy a törvényes út lehetősége, amelyet épp az elő­ző jelenetben oly fényes sikerrel képviselt, megszűnt; személyes a királynét, Ottó Melinda eré­nye elleni támadásában, elemzé­sének számos részletére azonban egyetértéssel hivatkozik; s bár lé­nyegileg egyetért Sőtér Istvánnal abban, hogy Bánk összeomlása Melinda halálához kapcsolódik, szűkösnek véli Sőtérnek csak a szerelmi kapcsolatot hangsúlyozó nézetét, megmutatva, hogy Me­linda sorsában a körülmények, az egész helyzet drámai sűrítménye jelentkezik, a külső világ drasz­tikus valósága tör rá Bánkra. A problémák, amelyeket Pándi kiemel, elemzéseiben mintegy ref­lektorfénybe állít, a Bánk bán legfontosabb problémái: a két fdailak, Bánk és Gertrudis jelle­mének, helyzetének és drámai mozgásának értelmezése, a mű kezdésének és zárásának (a sokat vitatott V. felvonásnak) megvilá­gítása. És rendkívül fontos kérdé­sek azok is, amelyekre egy-egy vi­szonylag rövidebb fejezetet szánt: a történelmi események beépítése a drámába, Bánk tragikumának magyarázatai, a Bánk bán realiz­musa. Ha eredményeit fel kívánnánk sorolni, szinte magához a műhöz hasonló terjedelmet eredményez­ne, hiszen a fő érték épp az elem­zések aprólékos pontosság, min­den mozzanatra ügyelő gondosság segítségével elért mélysége. „Amo­lyan műhelytanulmányt vesz most kézbe az olvasó, amelyet egy el­képzelt színházi rendező számára írtam le, képzeletbeli segítséget nyújtva a Bánk bán színpadra ál­lításához" — olvassuk az V. fel­vonásról szóló tanulmány elején, s noha természetesen nem' csupán színházi rendezők számára tartjuk hasznosnak és fontosnak Pándi elemzésének tanulmányozását, ér­demes itt megállnunk egy pilla­natra. „Ma már színházi előadá­sok kapcsán nem illik, gyakran nem is lehet felvetni, milyen is az eredeti dráma, miről szól az, mi a világképe. A mai rendezé­sekben ugyanis a legteljesebb szubjektivizmus szokott érvénye­sülni" — írta nemrégiben Bécsy Tamás épp a Bánk bán utáni leg­jelentősebb XIX. századi magyar történelmi dráma, Teleki László Kegyence felújításával kapcsolat­ban. (Kritika, 1980. 9. sz.) Lehet, hogy némileg túloz megrovó hang­súlyú mondataiban, de minden­képpen reális veszélyre figyelmez­tet. Ki tagadhatná, hogy szület­tek Bánk bán-felújítások is a rendező szubjektivitás jegyében? Pándi könyvének tanulmányo­zása kitűnő ellensúllyal kínálko­zik a műalkotás eredeti értelmét csorbító szubjektív értelmezések Ugye (Melinda) és az ország Ugye ('Peturék összeesküvése) egy ol­dalra került, azonos megoldást kíván. Az aztán már a későbbi­ekben mutatkozik meg, hogy az így kialakult egységben kettős hatásmechanizmus érvényesül: erősítő is, fékezd is; a két szál konvergenciája határozottabban nyilvánul meg a dráma egész kö­zegében, mint Bánk tudatában. A fentieket természetesen csak erősen leegyszerűsítve ismertet­hettem. A továbbiakban is le kell mondanom arról, hogy Pándi ér­velésének összetettségében je­lentkező meggyőző logikáját ér­zékeltethessem. Tisztában vagyok azzal is, hogy meglehetősen ön­kényes számos eredménye közül csupán még kettőt kell kiragad­nom. Az egyik: annak a kimon­datlanul is jelen levő belső konf­liktusnak érzékeltetése, amely Bánkban a közügy és a magán­sérelem összekapcsolása miatt tá­mad. Láttuk, egymást támogatja a kettő, Bánk tudatában és érzü­letében azonban el is különülnek egymástól. Lelki egyensúlyának megrendülésében benne van (vagy benne lehet) „annak a látszatnak szorongató volta, miszerint ő, a nagyűr, országos sérelmek pajzsa mögé húzódva voltaképpen sze­mélyes sérelem miatt állt bosz- szút.” A másik: a Bánk tette és szándéka közötti ellentmondás. Abban a tudatban ölte meg a ki­rálynét, hogy tette a béke meg­őrzésének föltétele; ez a tudat azonban hamisnak bizonyult, s ez a döntő oka a nagyúr Melinda ha- láTával beteljesedő tragédiájának is, „hiszen Melinda halála azt is jelenti ........hogy felülkerekedtek,' e lszabadultak a rossz erők, tehát nem bizonyult kielégítőnek Bánk fellépése. Ilyen értelemben nem sok volt Gertrudis ieszúrása, ha­nem kevés: a radikális tett radi­kális folytatást igényelt volna.” Ez utóbbi következtetés azonban — mint Pándi is utal rá — „a drá­mai faktorok következetes ábrá­zolása eredményeként” van benne a drámában, nem feltétlenül Ka­tona tudatos szándékaként. Tóth Dezső a következő mon­datokkal zárja Pándi könyvéről a Népszabadságban megjelent kri­tikáját: „Elvileg e tanulmányok igazi vitapartnere ... Illyés Gyula átdolgozása. Mert alapjában vé­ve a Bánk bán megértésének ez a két útja lehetséges: szövegalaki- tással áttetszőbbé, könnyebben be­fogadhatóvá tenni a Bánk bánt, s erre méltán csak nagy költő vállalkozhat — vagy a dráma tényleges gyengéinek tudomásul­vételével a befogadás egész és ne­héz útját végigjárni, másokat azon kalauzolni, s a bonyolultat annak megértésével, megérteté­sével tenni áttekinthetőbbé.” Ma­gam részéről — tisztelettel adóz­ván Illyés Gyula szándékának — a Pándi választotta utat tartom helyesebbnek. (Akadémia Kiadó, 1980.) Orosz László Kw.O.wawaO.w? (9.) — Itt. — Mikor? — Az éjjel. — S hányán? — Mind egy szálig. — Egy szálig? — Egytől egyig. Szomorú a hír. Nem ez az első eset, hogy a kurucok szó nélkül faképnél hagyják a tisztjüket. Ke­vés az írástudó ember, nehéz min­denről pontos ■ jegyzéket vezetni, de hallotta, hogy tegnap is töb­ben megszöktek. A hadnagy azonban annyira megszeppenve, olyan letörten áll előtte, hogy a főkapitány majd­nem elneveti magát. Ilyesmin egy újonc előtt, persze, mégsem sza­bad nevetni. Hát tovább kérdezi: — És tudja-e, hogy miért mentek el? — Nem mondtak semmit, ke­gyelmes főkapitány uram. — Soha nem is céloztak erre? — Nem sohasem. — S mióta volt a hadnagyuk? — Csak három hete. — Hm. Nem voltak portyán se­merre? — Nem. — Akkor mit csináltak egész napon át? — Gyakorlatoztunk. Ahogy a nagyságos fejedelem parancsolta. Mindent parancsolata szerint tet­tem — kezdené magyarázni, mert a főkapitány enyhén érdesebbé váló hangjából arra következtet, hogy szüksége lesz magyarázko­dásra. Bűntudatot érez. Felelősségre vonástól tart. Kezdi magában fel­sorakoztatni az érveket. Bizonyí­taná, hogy ártatlan, hogy semmi­lyen cselekedetével sem járult hozzá a katonák szökéséhez. — No, ne ijedjen meg, nem az első eset ez, s nem is azért kér­dem — nyugtatja meg a főkapi­tány. Jó emberismerő, észreveszi, hogy ráijesztett a hadnagyra —, csak jó volna tudnunk, miért szökdösnek el a táborból katoná­ink. — Nem tudom, nem is sejtem, mi lehet az oka — mondogatja a hadnagy. Hol egyik, hol másik lá­bára ereszkedik. — Különös emberek, egymás­nak mindent elmondanak, de ha közéjük megyünk, nem szívesen beszélnek. Két katona egy sánta gebét ve­zet. Hangos szóval jönnek, mikor közel érnek, .elhallgatnak. — Megpróbálta már a hadnagy úr? — Hogyne, nem is egyszer. — És nem sikerült? — Nem. Ha közeledünk feléjük, már halkabbra fogják. — Pedig anélkül nem ismerhet­jük meg őket. — Hát nem. — A bajukon sem segíthetünk. — De mért nem beszélnek ők. ha valami bajuk van? — bátor­kodik a hadnagy is egy kérdés­sel. — Mit gondol, hadnagy uram. miért nem? — Ezt nem tudom megérteni. Ezért mondom, hogy különös emberek. Pedig szerettem őket. Igaz, tegnapelőtt négyüket szigo­rúan megbüntettem, mert éjsza­kára kiszöktek, hajnalban kerül­tek elő részegen. Ezt mégsem en­gedhetjük meg. — Márpedig — kezdi a főka­pitány, de megállítja a mondóká- ját. A bajusza alatt mosoly búj- kál, más hangra vált: — Szeretne jó hadnagy lenni, ugye? „ — Hát engem nem Kötéllel ker­gettek ide — mondja az büszkén —, a magam jószántából jöttem. Azért hagytam ott az iskolát, hogy Rákóczi hadnagya lehessek! — Na, ez nagyon szép. Ezt már megtanulta az iskolában. Két öregebb atyafira lesz figyel­mes, akik ugyancsak hangosan érdeklődnek a fejedelem felől. — Biz én ott is igyekeztem! — Csakhogy az iskolában sem tanítanak mindent, amire itt egy hadnagynak szüksége van. Igaz-e? — Igaz bizony. — Pedig azt is meg kell tanul­ni, hogyan tarthatjuk vissza ka­tonáinkat a szökéstől. Nyilván nemcsak büntetéssel! — Szeretném is én azt tudni, hol árulják ennek a tudományát. Nem büntettem őket sokszor, de a fegyelem... — Nahát ehhez nem kell a deák nyelv ismerete. Elég lesz, ha oda­megy közéjük a térre, s meghall- 9 gatja őket. Biztosíthatom, hogy közeledtére most nem fogják hal­kabbra a panaszaikat. Fölemelt jobbjával az egyre nö­vekvői tömeg felé mutat. Aztán mintha most jutna eszébe, utána­szól: — Legyen csak nyugodt, gon­doskodunk újabb katonákról. Hol­nap talán ezek is visszajönnek — kacsint hozzá. Maga is a nyugtalankodók felé néz. Megigazítja a nyári süvegét, megindul a fejedelem sátrához. Az előbbi atyafiak még hango­sabbak. A tábor központjában sem félnek panaszkodni a kurucokra. Az éjjel a portyázók feltörték a dömsödi pincéket, kamrákat, meg­dézsmálták a bort, a kenyeret, a szalonnál, a malmostól vagy tíz köböl abrakot elhoztak. — Akármilyen bonyolult a ha­di helyzet, most már határoznunk kell, merre menjünk. Nem marad­hatunk tovább — mondogatja magában, ahogy közeledik a feje­delmi zászló irányába. Nem elő­ször hallja a szomszéd falu pol­gárainak panaszát. II. * Nemcsak az egy helyben állás,' az unalom kezdte ki a kuruc ka­tonák harci kedvét; nem is csak a dunántúli hadjárattól tartottak. Az otthonról kapott hírek keserí­tették el őket leginkább. Azon a reggelen is, amikor Ba­logh János, Bácsmegyei meg Sze­gedi a kenyérosztáshoz igyekez­tek, olyan híreket hallottak, hogy nyomban elment az étvágyuk. Sorban álltak a kenyérért, ami­kor észrevették, hogy oldalt, a nagy tér keleti oldalán egy cso­port hangosan magyaráz. Mintha így akarták volna felhívni ma­gukra a figyelmet. Sikerült is, s a csoport egyre nőtt, mert aki megkapta a kenyéradagját, az fe­léjük indult, hogy hallja, ugyan miről tárgyalnak vagy ml miatt veszekszenek. Így tettek Baloghék is. (Folytatjuk.) Pestnek mondott tábor • A romkrrt a gyermekek kedvelt játszóhelye. • A felső képen: jól kivehetők a torony alapjai. (Fotó: Bojtár Ottó — KS.) Castrum, quod dicitur Pesth — a Pest­nek mondott tábor. III. Béla királynak név­telenségbe burkolózó kró­nikása, Ano­nymus nevezte így a rómaiak egykori hídfő­állásának ma­radványát, amit romkert- szerű bemuta­tóban láthat a járókelő a fő­városban az Erzsébet-híd pesti hídfőjé­nek északi ol­dalán, az egye­tem és a Duna közötti téren. A mai Rákóczi út és a Kossuth Lajos utca vo­nalán ide, a fo­lyami átkelő­helyhez vezet­tek a barbárok lakta Alföldről a rómaiak pro­vinciájába vezető- utak. A 87 x 87 méteres, kissé rombusz alakú erőd négy fala a szögleteken egy-egy legyező alakú sarokbástyával csatlakozott egymáshoz. Az út menti déli és az ellentétes oldalon fekvő északi falból két-két torony emelkedett ki. Az északi falnak mintegy 14—15 méternyi szaka­szát az egyik — a falból kiugró, egykor közel tízméteres — torony maradványával együtt korábban is meg lehetett tekinteni, a mai romkert helyén állt úgynevezett Földalatti Múzeumban. Contra Aquincum simulva helyezkedtek el, középen nagyobb udvarteret hagyva a csa­pat felállására, a málházásra, a szállításra. Ez az elrendezés meg­lepően hasonlít a Közel-Keleten fennmaradt karavánszerájokéra. s a méretek is megegyeznek. A szerájok is római mintára alakul­tak ki, s maradtak használatban a legújabb korig. Ez a felismerés nagyon érthetővé teszi, hogy — miként Anonymus feljegyezte — Taksony fejedelem engedelmével a Volga vidékéről ideszármazott izmaeliták (mohamedán kereske­dők) telepedtek meg az erőd fa­lai között. A hatvanas években itt a to­ronytól az egyetem irányában 30 méteres további falszakaszt hoz­tak napvilágra, valamint a ko­rábban csak sejtett másik kiugró torony maradványait. Ez a lelet a római emlékek tekintetében fon­tos új felismeréshez vezetett. Ko­rábban úgy vélték — hiszen a ré­gebben feltárt toronynak az idők folyamán sokat rongálódott fala erre utalt — hogy a kiugró tor­nyok alaprajza a szokásos leke­rekített patkóforma. Az újonnan feltárt toronymaradványon vilá­gosan kivehető a sokszögletű alap­rajz, amelyhez hasonló kiképzésű bástyák csak a moesiai szakaszon talált késő római erődítmények­nél ismertek. így a tornyok alap­rajzát is figyelembe véve a tábort a késő római kori Duna menti erődítmények őstípusának tekint­hetjük. Ez a tábor hazánk területén az egyetlen olyan római erődítmény, amelynek építési ideje írott for­rásmunkákból is ismert. A keleti birodalomrész székvárosában, Bi­záncban, a későbbi Konstantiná­polyban — ahová a római birodal­mat megosztó Diocletianus csá­szár (284—305) utóda, Konstantin székhelyét áthélyezte — egy nap- lószerűen vezetett feljegyzés 294- re teszi a „contra Aquincum” (Aquicummal átellenben) tábor építésének befejezését. A Notitia dignitatumból — amely a késő ró­mai korban a katonai és polgári méltóságok jegyzéke volt — azt is tudjuk, hogy a IV. században egy „auxilia vigilium” (tartománybe­liekből összeállt kisegítő őrcsapat) állomásozott itt. Karavánszerájra hasonlít A táborhely múltját illetően vi­szonylag jól tájékozőtt tehát a tu­domány. A feltárt táborfal belső oldalához simulva egy terrazzo padlós helyiség maradványaira találtak. A régi feljegyzések a dé­li fal melletti hasonló helyiség­sorról tesznek említést. Ezek na­gyon fontos adalékok a tábor bel­ső beépítéséről: A helyőrség szál­lásai, raktárhelyiségei a falhoz Pesti Vénusz Már a korábbi kisebb ásatások és az építkezések során is számos római korú tárgy került elő az erődből. A 340 cm vastag falak is számtalan, az építést megelőző időkből származó maradványt őriznek. Az építéshez ugyanis fel­használták a budai oldalon már felhagyott római temető 40—50 cm széles és 80—90 cm hosszú, fa­ragott sírkőtöredékeit is. Az egyik ilyen kőről egy talapzaton álló ifjú nő tekint ránk, amint szan­dálban, mezítelenül kilép a a für­dőből. E „fürdőző Vénusz” arca azonban nem görög vagy római vonásokat hordoz: helyi szépség lehetett a kőfaragó modellje. Ko­rábban, a régi Erzsébet-híd épí­tése során, 1898-ban a pesti észa­ki hídföpillér alapozásánál is elő­került 27 feliratos és dombormű­ves római emlék, egyebek közöt* egy olyan kő. amely hibás latin- Sággal egy szarmata tolmácsról tesz említést. Ez a felirat is utal arra, hogy miért építették a rómaiak az erő­döt hídfőként a Dunának tarto­mányukkal szemben fekvő part­ján. Amikor a rómaiak időszámi-, tásunk kezdetén meghódították Pannóniái a Duna alföldi partján megjelentek a Döfi és az A'ral-tó vidékéről előnyomuló, iráni ere­detű szarmaták törzsei. Már az első század vége felé be-betörtek a római tartományba, s ettől kezdve a rómaiak erődökkel és hídfőállásokkal erősítették elle­nük keleti határukat. Egy-egy vi­szonylag békésebb időszak után a népvándorlások néphullámainak hatására, és az akkori „világpo­litika erőviszonyaitól” függően nagyobb pusztító csatározásokat- folytattak a rómaiak tartománya ellen ezek a — rómaiak szavajá- rása szerint — „barbár”, vagyis idegen törzsek. E könnyen mozgó, íjjal felszerelt lovasok és pikkely­páncélos parancsnokaik ellen zár­ta le a keletről Budára vezető utat az előretolt erőd, amelynek maradványai a romkertben lat­hatók. N. F. V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents