Petőfi Népe, 1980. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-18 / 219. szám

•f 0 1980. szeptember 18. • PETŐFI NÉPE • 8 Lakótelep és tömegsport Egy pártvezetőségi ülés napirendjén Régóta játszom egy gondolattal. Tudom: túlhaladta az idó, mosolyt [akasztó ötletecske csupán. De mégis — miért ne mérkőzhetne meg egyszer a kecskeméti Széchenyiváros Hitel és Stádium, Pákozdi csata és Világ, meg a többi utcájának focicsapata? Végül is, mi kell hoz­zá? Valaki, aki összehívja a srácokat. Egy labda. Meg persze egy pálya, ahol kergetni lehet a bőrt. Olyan lenne, aki vállalja a verbu­válást, nem gond a labda, a szerelés sem. De — mindezt hol? Félórája ülésezik az MSZMP Széchenyi városi alapszervezetének vezetősége, napirenden épp a la­kótelepi tömegsport. Miközben a felszólalásokat, véleményeket jegyzem, szomszédommal, Kökény Ferenccel, a városi testnevelési és sportfelügyelőség kiküldöttjével hevenyészve összeszámlálom: vajon hány dühöngő van e környéken? Három-négyről tu­dok. Állapotuk elszomorító, sürgős renoválást igényel­nének: töredezett a 'bitumen, rozs­damarta lyukak tátonganak a drótkerítésen. De meg: ezek azért inkább a gyerekek játszóhelyei, felnőtt csak késő este juthat pá­lyához; világítás nélkül. Azaz: a tömegsportnak nem sok /helyszíne van a Széchen’yivá- ros ban ... A kecskeméti pártbizottság má­jus 29-én foglalta határozatba a sporttal kapcsolatos feladatokat. A lakótelepeken a legfontosabb­nak a feltételek megteremtését: kispálya, kondicionáló terem lét­rehozását tartotta. Mármost: pá­lyát lőhet építeni társadalmi mun­kában, ha van hozzá anyag. Fenn­tartani’ azonban nem! Vannak persze iskolai sportpályák, torna­termek. Vannak, de a saját igényt is csak nagy nehezen tudják ki­elégíteni. Este nyolcig-fél kilencig sportegyesületek a bérlők, utána ugyan kinek van. kedve egy kis gimnasztikára ? Gátja-a kívánt dinamikusabb fejlődésnek az a tény is, hogy a Széchenyiváros — alvó város. Gazdálkodó egység, ami ki tudna szorítani pár ezer forintot néhány sporteszközre, a SZiUV-ön kívül nincs. De vajon a konzervgyár­nak, a BRG-nek, a nyomdának, az építőipari vállalatnak és a töb­bi üzemnek nem érne meg egy­két ezer forintot évente az, hogy dolgozója, aki itt lakik, alkalom­adtán kikapcsolódhatna a lakóte­lepen? A sportélet szervezői — a lakás- szövetkezet kebelén belül alakult meg a napokban 3 Széchenyivá­ros SE Immáron harmadik szak­osztálya — társadalmi munkában, önzetlen ügybuzgalommal dolgoz­nak — de legalább a dicsőség az övék. 'Nincs nyilvántartva viszont az a három-négy „magán'kLub”, amit használaton kívüli szárítók­ban rendeztek be — fenntartói­kat: kispénzű, fantaszta sportsze­retőket névtelen be- és feljelen­tések idegesítik. Továbbmenve: négy éve kihasználatlan a fiatal házasok otthona alagsora, ahol az elképzelések szerint nemcsak klub, de kondicionáló terem is lenne. Néhány éve 14 ezer fo­rintért vásárolt sporteszközöket a városi sportfelügyelőség, úgy ter­vezték, hogy a házfelügyelőknél helyezik el őket, s aki akarja, kölcsönkérheti a labdát, a ping­pongütőt, hálót. A terv — terv maradt... Közelítsünk a lakótelepen lakó alapállásából —- nem, még nem a tömegsport, csak a lazító test­mozgás kérdéséhez! Sem az óvo­dák, sem az iskolák nem képesek kielégíteni a gyerekek mozgás­igényét. Fél öt után tehát — irány a játszótér! Kialakult időrendje van ezek (használatának, noha semmiféle papír nem rendelkezik erről. öttől -hatig az óvodások, hattól hétig az alsó tagozatosok, utána a felsősök veszik birtokuk­ba a játszótereket. Elég-e a gim­nazistáknak a lépcsőház? Mihez kezdjen a felnőtt? Ha összeáll egy alkalmi .focicsapat, 'kizárt, hogy óránként jó pár száz forintot fi­zet a SZÜV-pályájáért. Meg tudja-e oldani ezeket a gondokat a lakótelepi sportegye- sület? Az optimisták szérint igen, a pesszimisták szerint (ki tudja, kik vannak többen) nem. A derű­látók eredménynek könyvelik el, hogy megalakult a kispályás lab­darúgó szakosztály, s ebben iga­zuk is van. A borúlátók azt mond­ják: eddig sem volt, ezután sem lesz pénze az egyesületnek, azaz, az anyagi gond megmarad. Ugyan­akkor hozzáteszik még: az egye­sületnek pálya kell, lesznek ed­zések, mérkőzések — a színvonal nem lesz sokkal magasabb (ha ugyan az lesz) egy alkalmi csa­pat játékánál. Ha pedig edzeni kell, mérkőzni kell, az a bizo­nyos pálya — nemsokára elké­szül — rendelkezésére állhat-e vajon azoknak, akik egyesülettől függetlenül, edzés nélkül, csak úgy, a maguk kedvére fociznának egy jót? Másképp mondva: bő- viü-e a lehetőség az új pályával, amit kifejezetten a lakótelepiek­nek (tehát nem külön a sport- egyesületnek) építenek, ki tudja hány ezer óra társadalmi mun­kával? 'Ebből persze nem az kö­vetkezik, hogy a klub-focisták ne játsszanak az új pályán, ellenke­zőleg! Azonban a lehetőségek legteljesebb kihasználása alkal­masint csoport- és társadalmi ér­dekek ütközőpontjába kerülhet — és nem kétséges, melyik az előbb- revaló! A lehetőségek annyit érnek, amennyit ki lehet belőlük aknáz­ni — a közkézen forgó megálla­pítás Széchenyi városi aktualitása az, hogy a sporttal foglalkozók­nak körül tejí intőén, minden igényt latba vetve-mérlegelve, és gondosan összehangolva kell ki­elégíteniük — a hangsúly ez eset­ben a „kell”-en van. Nemcsak a városi pártbizottság 1 határozata indokolja a szükségességet, ha­nem az a tény, amin a 'határozat alapszik: a megye legnagyobb la­kótelepén immár több mint húsz­ezer ember él. A lakások össz­komfortosak, lassan-lnssan a kör­nyezet is az (hiszen csaknem mindenfajta szolgáltató egységet megtalálhatnak az itt lakók) — jó lenne, ha az életmód (amibe ter­mészetesen a kikapcsolódás, a sport is beletartozik) is összkom­fortos lehetne — lenne! És, mond­juk, barátságos meccset játszana egymással a Hitel meg a Stádium utca öregfiiúk-csapata... Ballai József \7 egyen valamit szép- ’ asszony! — tárja szét a kezét kérlelően a közép­korú nő. Szeme fehérje vil­lan, kendőt libbent. — Nézze, éjfekete. Olyan, mifit, a maga haja — bűvöli szavával az „áldozatot”. — Vágy ez" a könnyű kis szan­dál — duruzsolja tovább. — Hogy a pántja felfeslett? Semmi az. Egy nyarat ki­bír ... No ne menjen el! Egy húszasért odaadom. Csak magának! — fújja egyszuszra. — Ugyan, egy húszas a ragasztás. Meg ne vegye! — rontja az üzletet egy bá­mészkodó. Amaz pöröl, a kibicnek semmi se drága. ADNI, VENNI, KÍNÁLNI, KIVÁRNI... Egy délelőtt a Zöldfa utcában A „zsibi” szimfóniája Zsibpiac. Különös világ. Örök, törvényszerűsége: az adni-venni — kínálni, kivárni — játéka-lé- Jektana. A kecskeméti „zsibi” — ahogy becézik — talán száz év­vel ezelőtt is ugyanúgy létezett, mint ma, a Zöldfa utca nádtetős házainak társaságában. Közeledve, imár a zajkavalkád is valami sajátos hangulatot ad. Biciklicsengő, berregés, motorbő- getés. Gyerekvisltás, táskarádió- zene. Kutescsörgetés, kiabálás. Kolompolás, tangóharmonika-szó. Ez együtt: a zsibi szimfóniája. Ám hatásában még ezt is felül­múlja a látvány... Az a fantasz­tikus portékateríték, amely meg­határozhatatlan színű rongyokon, csomagoló- és újságpapírokon nyugodva várja leendő gazdáját: a balekot, avagy a jó szimatú zsibáruvadászt. Mert ez itt a vég­letek és lehetőségek világa. Az a hely, ahol éppúgy vevőre talál a lyukastalpú bőrbakancs, mint a kétszázéves könyvritkaság, a ló­vakaró és az Eszterházy-címeres ezüst kanál, a nagypapa kopott nyakkendője, és a legújabb por­szívóalkatrész, a gumibugyi és az aranyfülbevaló. Ez az a hely, ahol vagyonokat adhatnak el fillérek­ért; vagy éppen vagyonokat gyűjthetnek fillérekből... A zsibpiac „társadalma” már első látásra is jól elkülöníthető: kíváncsiskodókra, alkalmi eladók- ra-vevőkre, és törzstagokra. Ez utóbbiak közül is kiválasztható, hogy „ki él a piacról” és' ki nem... A fura öregúr, aki a fe- hérhomlokú Zöldfa utcai viskók előtt árulja padlásról lehurcolt kacatjait, talán csak vékony nyugdíját egészíti ki. Magányát űzi el a zsibogó forgatagában a fekete madárként gubbasztó gyászruhás asszony. Ravaszságát, ügyességét próbálgatja a mester­kélten kopottra öltözött simasza- vú diák. Belőle még egyszer le­het „menő”... A piac „művészei” Az igaziak, a „zsibi művészei” félszavakból, hanglejtésből, moz­dulatokból értik egymást. Végte­len biztonsággal csapnak le az aznapi legjobb üzletre, s ha még­is elszalasztanának egy jó fogást, hetekig beszéd tárgya lesz a zsib­piac közösségi fórumán, a sarki kocsmában... Zs., a szobafestő a zsibpiac egyik legismertebb embere. Üzle­ti szelleméről legendák keringe­nek. Húsz év óta ad és vesz. Már a hajnali kirakodásnál megmond­ja. milyen lesz az aznapi piac, s közben irigyli S. urat, a maszek bizományost, aki sose érkezik ko­rán, mégis mindig talál valami érdemlegeset. — Mi kellene? — csap le rám' Zs. — Feszület, vaskereszt, mál­tai kereszt, filléres regény... — sorolja jó üzletet sejtető hang­hordozással, s hogy pillantásom a könyvekre esik, máris, veszi a lapo(: — Kézzel írott kuruc históriák ezernyolcszázból — pörgeti lapjait az orrom előtt. — Az egyik része latinul, a másik németül, á vége meg magyarul. Bármelyik levél­tár kapna rajta... Közelebb int magához. — Történelemkönyv 1927-ből. Benne a magyarok származása, a Csodaszarvas történetétől az Ár­pád-házi királyokig. Trianonról is megírja az igazságot. Jó kis so­viniszta könyv... Tudja mi a so­vinizmus? — kérdez vissza gya­nakvóan, hogy szavai jó talajra hullottak-e. — Van valami érdekesebb? — próbálom kiugratni a nyulat a bokorból'. — Hát hogyne. Otthon a gyűj­teményemben — dicsekszik. — Például a Rákosi-per... — Azt eladja? — Most nem — rázza hevesen a fejét. — Maga régi mester itt a pia­con — dicsérem. — Mondja, mi­lyen mostanában, a zsibi? — pró­bálom /beszéltetni. — Bizony szegényebb, amióta az ezüsttilalom bejött. De azért akad néha egy-egy jó fogás... — kezdené, ám újabb vevő érkezik. Félrevonulnak. Vannak titkok, amikhez nem kell tanú ... „Mit csináljak egyedül?” — Vigye csak csillagom, hasz­nálja egészséggel! — hallom a reszketeg hangot a sor végéről. R. néni maga a megtestesült jóság. Elég néhány érdeklődő, kedves szó, máris enged a por­téka árából. Régi újságokat, evő­eszközöket, szép formájú üvegpa­lackokat, hajkefét, patkófényesítőt kínálgat. — Sokan vásároltak ma? — kérdezem harsogva. Nagyot hall. — Ugyani... — legyint. — Nem is ezért jövök ki. Inkább egy ki­csit nézelődni Mit csináljak egye­dül otthon? — panászolja. — A férjem öt éve meghalt. A fiam, meg a menyem Pesten élnek. Mind a ketten orvosok — teszi hozzá büszkén. — Tudják, hogy , itt tetszik árulni? — Hát persze. Mondom, nem a pénz miatt jövök — állítja ma­kacsul. — Van nekem nyugdíjam is, ezerötszáz forint. — Meg lehet ebből élni? De kérdésemet talán már nem is hallja. 'Diákforma fiatalember érkezik, köszön régimódi udva­riassággal. R. néni arca felra­gyog: — Mindig olyan kedves. Igazi úriember! — közli velem megha­tottam és a fiatalember felé for­dul. Szót váltanak időjárásról, be­tegségről, a piac aznapi lehetősé­geiről. A legjobb tipp Tíz óra körül jár. Abbahagyja a nyekergést az öreg tangóhar- monikás, összeszedi zsibáróját a valamikori kecskeméti tekekirály, elpakolja hangszereit T. mester, a híres citerakészítő. Zs., a szobafestő, valahonnan mellém keveredik, talán jövőbeli komoly vevőjét reméli bennem. — látom érdekli a piac — mé­reget kíváncsian. — Elmondom magának a lényeget. A legjobb tippet, hogy mikor jöjjön ... És már csepegteti is óvatosan tudományát a zsibi életművésze^ téről. — No és mikor nem szabad jönni? — kérdezem tőle búcsú­zóul. Komolykodó képpel válaszol: — Ha törött porcelánnal, vér­rel vagy százasokkal álmodik. Megígérem. Akkor: biztos nem jövök. Posváncz Etelka Ha valaki figyelemmel kíséri a közúti közlekedés baleseti statisz­tikáját, s az okokat kérési, nem nehéz kideríteni, hogy a gyorshaj­tás, a szabálytalan előzés, az el­sőbbségi jog figyelmen kívül ha­gyása egyetlen dologra: az ittas­ságra vezethető vissza. E lap ha­sábjain szinte mindennap arról kénytelen beszámolni a tudósító, hogy a megye közútjain, a lakott településeken motorkerékpárral, személygépkocsival közlekedők és balesetet okozók zöme úgy ült a volán mellé, a motorkerékpár nyergébe, hogy előtte szeszes italt fogyasztott. Az orvosok — akik egy-egy baleset kapcsán vért vesz­nek az alkoholszint megállapítása céljából — a megmondhatói, hogy az ittas gépjárművezetők nem egy- -két pohár sört, hanem igen tekin­télyes mennyiségű szeszt ittak meg. Nem ritka a 2 ezreléken fe­lüli alkoholkoncentráció. Régebben az ellen küzdöttünk, s ebből már elfogadott társadalmi morál lett, hogy' a látogatóba, vendégségbe érkező gépkocsiveze­tőket, motorosokat nem kínálják meg szeszes itallal. Honnan mégis a sok ittas vezető? A dolog egy­szerűbb és tragikusabb, mint gon­dolnánk. Az ilyen állapotban gép­járműbe ülők túlnyomó többsége tudatosan emeli szájához a poha­rat, kitéve önmagát és másokat a halálos veszedelemnek. Ma már a gépjárművezetőktől a forgalom, a hirtelen gyorsuló járművek, a mo­torokba belezsúfolt lóerők teljes koncentrálóképességet követelnek, nem lehet egyetlen percnyi, pilla­natnyi kihagyás sem, mert bekö­vetkezik a baleset. Mondani sem kell — ezt már számtalan orvosi tanulmány bebizonyította — az it­tas ember reakciója, döntési kész­sége lelassul, tehát már önmagá­ban is veszélyhelyzetet jelent Saj­nos, tapasztalatból tudjuk, hogy a részeg emberek gátlásaiktól meg­szabadulva beletaposnak a gázpe­dálba, erőszakosak, felrúgnak minden szabályt, s ha valaki kö­zülük egy-egy utat baleset nélkül átvészel, az csak a véletlen sze­rencsének köszönhető. Közlekedési szakértők — akik naponta látnak frontális ütközése­ket, összeroncsolódott személy­vagy tehergépkocsikat és embere­ket — megdöbbenve és felhábo­rodva állapítják meg egyre mé­lyebbre és mélyebbre süllyedt a közlekedési morál. Akik közleked­nek, valamennyien tapasztalják azokat a hányaveti megjegyzése­ket, nyilatkozatokat, amelyeket az illuminált állapotban a jármű vo­lánja mellé ülők tesznek, s a fi­gyelmeztetést, a jóakaratot egy kézlegyintéssel intézik el. Pedig ők azok, akik embereket tesznek nyomorékká, gyermekeket árvává. Ók döntik anyagi nehézségbe csa­ládjukat és tesznek más embere­ket boldogtalanná. Közeleg az ősz, a szüret idősza­ka. Mi lesz akkor, ha már most ilyen állapotokról kell számot ad­nunk, ilyen helyzetet bizonyítanak az események? Sokan — talán is­mereteik hiánya miatt — szorgal­mazzák a rendőri ellenőrzés szé­les körű és szigorú voltát, s amiatt apellálnak, hogy még keményeb­ben sújtsák az italozókat, a ré­szeg járművezetőket Anélkül, hogy elvetnénk érveink jogosságát — valóban még szigorúbban kel­lene büntetni az ittas vezetőket, elvenni kedvüket ettől, óvni a többi közlekedőt — szeretnénk hangsúlyozni, igen sok ittas gép- járművezetőt állítanak meg, von­nak felelősségre a közúton ellen­őrzést végző rendőrjárőrök. A megoldás ezen túl máshol gyöke­rezik: a közlekedésben részt vevők erkölcsi szintjét kell olyanná for­málni, amely nem tűri meg az it­tas járművezetést, alapvetően el­ítéli azokat, akik részegen vesznek részt a közúti forgalomban. A köz­lekedési erkölcs kialakulása nem várható egyik napról a másikra. Am mégis a balesetek, a tragédiák megelőzése, számuk csökkentése érdekében tenni kell minden köz­lekedőnek, s a hatóságoknak is. Gémes Gábor FILMJEGYZET A Szentév A francia filmművészet nagy öregje, Jean> Gabin már nincs az élők sorában. Emlékét és utánoz­hatatlan művészetét felelevení­tendő, éppen napjainkban pereg­tek a tv képernyőjén a jobb és gyengébb, sikeresebb és kevésbé jól sikerült, vagy éppen remek­művű alkotások, melyeknek fő­szerepét kétségkívül még akkor is ő játszotta, ha csak epizódfigu­raként jelent meg a filmvásznon. Mi volt színészi hitvallásának lényege? Nehéz erre válaszolni. De talán mégis az volt varázsá­nak legfontosabb jellemzője, hogy sohasem .játszott”. A szó hétköz­napi vagy színészi értelmében. Még kevésbé lehet ráfogni, hogy „szerepet” játszott el. ö egysze­rűen csak jelen volt, és titokzatos módon azzá vélt, amit a forgató­könyvíró, a filmrendező és a kö­zönség megáljnodott. Ügy viselke­dett, ahogyan a néző is elkép­zelte az adott figura jellemvoná­sait, alaptulajdonságait, adott helyzetben mutatott reagálásait, egészen a legapróbb gesztusokig. És egy kis, de nem jelentéktelen többletet is hozzáadott a néha nagyon is sematikus figurákhoz: saját egyéniségét, puszta létének embereket a művészet magassá­gába emelni tudó jelentőségtel­jes humanitását. Ez a humaniz­mus akkor is sugárzott alakjából, ha nem tiszta életű mintapéldá­nyok voltak az általa megformált alakok, hanem éppen vagányok, alvilági figurák, a társadalom pe­rifériáján élő emberek. Véletlen bizonyára, de tény, hogy első sikeres filmjében a Kö­dös utakban is ilyen szerep jutott neki, és utolsó filmjében, A Szent­évben is tőrőlmetszett vagányt alakított. A Szentév szabályszerű krimi, meséje alig jobb a közepesnél, bár vannak mesterien megfor­mált pillanatai a forgatókönyv­nek, imitt-amott bizony lelassul a tempó, unalom kezd terjengem a nézőtéren. De ha Gabin arca feltűnik a vásznon, megszűnik a széksorok között a szokott ne- szezés, az egymást átkaroló párok is kiegyenesednek — odafigyelnek erre a rendkívüli emberre, akit talán azért kell megnézni mind­untalan, mert semmi rendkívüli nincs rajta. Nem nevezhető da­liás férfiszépségnek,, mozgása ne­hézkes — fiatal korában sem volt könnyed léptű — arca barázdált. Mégis mindenkit magával raga­dott évtizedekkel ezelőtt csak­úgy, mint most. Kár, jóvátehetet­len veszteség, hogy búcsúzni kell tőle — új szerepet már nem oszt­hat ki rá semmilyen filmrendező. A Szentév''persze nemcsak -Ga­bin játéka miatt érdekes. Gyen­geségei ellenére figyelemre méltó Jean Girault rendezői munkája, és a többi szereplő is élményt nyújtó alakítással ajándékozza meg a nézőt. Lambert atya part­nere, a rendkívül rokonszenves Jean-Claude Brialy, és feltűnik egy érdekes epizódban minden idők egyik legcsodálatosabb fran­cia szépsége, Danielle Darrieux. Jó és hatásos a fényképezés: Guy Suzuki munkája. Cs. L.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents