Petőfi Népe, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-18 / 90. szám

1980. április 18. • PETŐFI NÉPE • 3 ÚJDONSÁG: A HŐTÁROLÓS FALELEM Családi házak házgyári panelekből A világűr kapujában tij ■ utakat keresnek a házgyár­ral rendelkező ÉVM-vállalatok a tömegesen gyártott panelekből összeszerelhető családi házak épí­tősének kiterjesztésére, a lakossá­gi igények kielégítésére. Koráb­ban csak néhány vállalat kísérle­tezett paneles családi házak épí­tésével de most már általánossá • vált az a törekvés, amelynek cél­ja. hogy a házgyárak termékszer- kfezetének korszerűsítésével meg­teremtsék a csoportosan telepített paneles családi házak szervezett építésének feltételeit is. A meg­oldásban természetesen nem nél­külözhetik az együttműködő part­nerek segítségét. Ezért általában olyan céltársulások létrehozását tervezik, amely szerint az OTP, vagy a lakásépítő szövetkezet szervezi az építtetőket, s a társu­lás tagja az építési területet elő­készítő tanács, továbbá a terve­ző és a gyártó egyaránt. Az idei előkészületekkel a kö­vetkező tervidőszak csoportos pa­neles családiház-építkezéseit kör­vonalazzák. Az elképzelések sze­rint az első években a közmű­vekkel és közintézményekkel jól ellátott nagyobb lakókörzetekhez csatlakoznának ezek a családi pa­nelházas települések, s később a megfelelő terület-előkészítés alap­ján már külön, önállóan is épül­hetnek ilyen körzetek. Egyebek között terveznek olyan kertes, magas tetős paneles családi háza­kat is, -amelyekben később a tető­tér beépítése lehetőséget nyújt a több generációs családok együtt­élésére. Az ÉVM és a Győr megyei Ál­lami Építőipari Vállalat megbízá­sából a Budapesti Műszaki Egye­tem rendkívül hasznos műszaki újdonságot, úgynevezett határoló panelt fejlesztett ki,, ami lehe­tővé teszi, hogy a paneles családi házakban szakaszosan működő fűtőberendezéseket, kályhákat vagy gázkonvektorokat szerelje­nek föl, tehát fölöslegessé tegyék a folyamatos, állandó fűtést. (MTI) Az étkeztetést, diákotthoni ellátást vizsgálják a népi ellenőrök A diákok szociális ellátásának helyzetéről kezdett országos vizs­gálatot a Központi Népi Ellenőr­zési Bizottság. Ez mintegy foly­tatása annak a közelmúltban zá­rult országos vizsgálatnak, amely­nek során a népi ellenőrök föl­mérték, hogyan készülnek ^Z egy­re népesebb gyermekosztályok fo­gadására az általános iskolák­ban. A népi ellenőrzés szakértői és társadalmi munkatársai a' többi között arra keresnek választ, hogy melyek a legsürgetőbb tennivalók a diákok tanítás utáni foglalkoz­tatásának, felügyeletének ügyé­ben, számba veszik a napközis el­látás gondjait, tennivalóit. Kitér­nek a diákétkeztetésbe is, utána­néznek, hogy az iskolai konyhák működéséhez megteremlették-e a kellő feltételeket, figyelnek-e a higiéniára, szakképzett-e, ízletes, tápláló ételeket főz-e a szakács. Nem mellékes, hogy élnek e az iskolák az olcsóbb beszerzés lehe­tőségével — kapcsolatot teremtve a nagykereskedelmi vállalatokkal — bekapcsolódnak-e a gyermek­étkeztetésbe, a vendéglátóipar, s a különböző vállalatok konyhái, ét­termei, ésszerűen-célszerűen hasz­nálták-e föl tanácsok a diákét­keztetés fejlesztésére fordítható összegeket? Az áprilisi fölmérés keretében fölkeresik majd a népi ellenőrök az általános iskolai diákotthono­kat. is. Afelől tájékozódnak: be- töl'ük-e szerepüket, megfelelnek-e rendeltetésüknek 1 a kollégiumok, otthont nyújtanak-e a tanulók­nak, s hogy. az ellátáson, a tanul­mányi felkészítésen túl — neve­lőik félkészültsége, odaadó mun­kája révén — hozzájárulnak-e a gyerekek személyiségének formá­lásához. Vizsgálják azt is a népi ellen­őrük, hogy megfelelő-e a tanter­mi padok mérete, nem volt-e panasz a fűtésre, jó-e a világítás. Kiterjed az ellenőrzés az egész­ségügyi ellátásra is, (MTI) A fakó ló A nagy térségeket bejáró népek — közöttük a magyarság — élete elválaszthatatlan volt hű társától, a lótól. Lovas nemzet, nyeregben született, lóra termett és még szá­mos jelzővel látták el népünket néha gúnnyal, gyakran félsszel a környező országokban. Ebben fő szerep jutott annak a kiváló — ősi — magyar lófajtának is, amely, a török hódoltság kezdetéig, lova­saival rettegésben tartotta a ha­dakozó európai nemzeteket. A honfoglalás előtt a Kárpát­medencében számottevő lóte­nyésztés nem volt. A magyarságot kísérve sok ezer kilométeres utat megtéve egy kiváló alkatú, szívós, edzett, ellenálló és örökítő képes­ségű ló érkezett Európába. Az ezer évvel ezelőtti tenyésztés központja a Duna—Tisza közi síkság lett. Az itt letelepedő kunok kiváló lova­sok voltak. Egy számadattal jelle­mezve: 40 ezer jász-kun lovas kí­sérte Nagy Lajost olaszországi hadjáratában. A kis termetű, könnyű lovak azonban nem voltak alkalmasak a — 'békebeli — nehéz szántóföldi munkákra, ezért a meghonosodott magyar ló évszázadok alatt féí- vérré alakult a nagyobb testű nyugati fajtákkal keresztezve, így már alkalmassá vált a hosszan- ' tartó erőkifejtésre is. Napjainkban a sportlótenyész­tés egyik fontos feladata az ősi küllemű — jó .tulajdonságú .— ál­latok felkutatása és szaporítása a törzskönyvezett ménesekben. A feladat megoldásának kiváló pél­dája volt a tarpán megmentése. 1789-ben a lengyel parasztoktól jellegzetes tarpán küllemű lova­kat vásároltak és ezeket a bialo- wiczei erdőben szabadon enged­ték. Azóta is itt tenyészik az át­története mentett tarpántörzs. Jellegzetes­ségük a magyar lóval rokon fakó szín, szíjjalt hát — a gerincen vé­gigfutó sötét vonal —, fekete sö­rény, farok és lábvég. A fakó — bizonyítva a közös alapot — a ló ősi színe. Dr. Ka­szab Zoltán is bizonyította- ezt, amikor 1966-ban á Góbi-sivatag­ban hét kancából és egy ménből álló — jellegzetes bélyegeket vi­selő — przewalski csoportot ta­lált. Ezzel megdőlt az a nézet, hogy ez a fajta már vadon nem él. A przewalski lónak számos roko­na él a világon, sokuk fakó. Ilyen a norvég Fjord ló, amelyet Euró­pa egyik legrégibb fajtájának tar­tanak, valamint a balti vidék Vi- atka és Pecsora-pónija is. De ugyanígy előfordul a fakó szín az Izland-, Gotland-, Exmoor-, High­land-, valamint a Shetland-pónik között is. Az Amerikában elő vadlovak, a musztángok között is gyakori a fa­kó. Mivel itt a ló eredetileg isme­retlen volt, ezek a spanyol, hódítók által elterjesztett keleti, főleg ber­ber lovakkal nemesített spanyol- andalúziai ménesek elvadult egye- deiből alakultak. Mindez bizonyítja, hogy az ősi lovasnemzetek hasonló tulajdon­ságú lófajtákkal hódították meg a jelenlegi életterüket. Dr. Németh-Lajos, az Országos Takarmánygazdálkodási és Állat- tenyésztési Felügyelőség főigaz­gatója a közelmúltban a Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság­ból három mént hozott Magyaror­szágra. A türkmén fajta, az achal- tekini már felmérhetően javította a román, a-csehszlovák és a ju­goszláv hátaslótenyésztést, . de a régmúltban részt vett az arab és • A lajosmizsei Almavirág Szak. szövetkezetben is tartanak fakó lovat. az angol telivér fájták kialakítá­sában is. Nevét az Achal oázis környé­kén letelepedett — tenyésztőjéről — a türkmén Tekke törzstől kap­ta. A türkmén lovaknak már az időszámításunk előtti időben jó hírük volt. Például Nagy Sándor­nak a híres kosfejű lova, Buce- phalos is türkmén ló volt. De a fajta Európába is eljutott, a cári udvartól Angliáig szinte minde­nütt tartották. • lyiivel a ló a türkmének egyházi és családi ünnepeik egyik részt­vevője volt, ennek megfelelően sajátosan készítették ezekre a versenyekre, hasonlóan az Angli­ában kialakult e.dzésmódszerhez. Nem valószínű, hogy a türkmének a szigetországban tanulmányúton sajátították el ezt a tréningmód­szert, sokkal logikusabbnak tűnik hogy az angolok vitték magukkal keleti ménejkkel együtt. Nem vé­letlen tehát, hogy az achal-tekini lovak teljesítményét messze föl­dön ismerték. A Szovjetunióban, ahol nagy hagyományai vannak a lósport­nak, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom óta különös becsben tartják ezt a fajtát, ma a Türk­mén, az Üzbég és a Kirgiz SZSZK állami méneseiben tenyésztik. Az achal-tekini díjlovaglásra különösen alkalmas, és tehetséges, de díjugratásban is kitűnő ered­ményeket értek el vele. Teljesítő- képességére jellemző, hogy az Anab nevű achal-tekini ló 212 cen­timéterrel sokáig tartotta a Szov­jetunió magasugrórekordját. Ugyanekkor fajtatársaival egy türkmén csoport Ashabadtól Moszkváig 84 nap alatt tet­te meg a 4300 kilo­méteres utat. Ebből 360 kilométert a víz- és útnélküli Kara-Kum si­vatagban. A hazai lótenyésztő szakembe­rek a fajta kiváló tulajdonságai­tól sokat várnak. Ezért a lóte­nyésztési felügyelőség és az OTÁF telepein nagy becsben tartják a három türkmén mént, Birgutot, Musztafát és Mere-sakalt. Czauner Péter • Birgut, az achal-tekini mén á Dél-magyarországi Mesterséges Meg­termékenyítő Főállomás kecskeméti telephelyén gondoskodik a hazai tenyésztés előrelépéséről. t Szállónk, az olimpiára épített „Kozmosz". — Nyikoláj Pavlovics nincs otthon!... Állunk a szálló csillogó hali­jában: Miklós már harmadszor közli velünk- a rossz hírt. Tegnap senki sem vette fel a 'telefont Nyikoláj Pavlovicséknál, ma pe­dig a felesége csak annyit tudott mondani, hogy a tábornoknak már itthon kellene lennie, hívjuk újra... — Mi lesz, ha nem tudsz vele beszélni? — kérdezzük Miklóst. — Reggel akkor is elindulunk? Utunk sikere forog kockán. Ve­szélyben útitervünk egyik fényes pontja: Csillagváros, az űrhajó­sok kiképzőközpontja, a kozmosz kapuja... Ahová nem jut el kö­zönséges halandó, ahová nem jár­nak turisták. Csak mi vagyunk ilyen szerencsések. Feltéve, ha megtaláljuk Nyikoláj Pavlovics Paskov vezérőrnagyot, Csillagvá­ros múzeumának igazgatóját. Az előjelekből ítélve erősen bízhatnánk. Hisz épp a Kozmosz­szállóban kaptunk helyet. Itt minden vadonatúj, elegáns. A sze­mélyzet halk szavú, figyelmes. Óriási a forgalom. Rengeteg nyu­gati turista. Nem csoda. A szov­jet főiváros egyik dísze ez a csupa üveg, csupa fém felhőkarcoló a Béke sugárúton, szemben a világ­űr bőseinek égbenyúló emlékmű­vével, a népgazdasági ' kiállítás monumentális palotáival, kissé távolabb pedig a fél kilométernél magasabb osztankínói tévétorony- nyal. Vacsoraidőre azután meglett a tábornok. Miklós ragyogott. Vé­gigkopogtatta szobáinkat: „Be­széltünk telefonon! Vár! Reggeli után azonnal irány: Csillagvá­ros!...” .. Harmincfős csoportunk út- iát az Expressz szervezte. Veze­tőnk, Pignitzki Zoltán, a Fém­munkás kecskeméti gyára pártve­zetőségének titkára. Á csoport a Moszkvai Rádió Bács-Kiskun me­gyei hallgatóinak klubjaiból ke­rült ki. Az „útimarsall”, az egész ügy elindítója, mozgatója Vázso- nyi Miklós, aki a Moszkvai Rádió hallgatóinak a Fémmunkásban működő klubját vezeti. Azt a klu­bot, amely több mint három éve elsőként alakult meg a megyében, s azóta minden esztendőben tesz egy' utat Moszkvába. El sem, mondható, milyen sze­retettel fogadtak bennünket a Moszkvai Rádiónál. Óriási szerve­zel. Annak az épületnek, ahol mi jártunk, a hatodik emeletén egyetlen tágas szoba jutott a ma­gyar adások . szerkesztőségének. Zsúfolt helyiség, tucatnyian dol­goznak benne, ezért a szobában nem dohányoznak. Ilyen egyezség nálunk aligha volna lehetséges ... Kis nemzet vagyunk, nem vár­juk el az idegenektől, hogy meg­tanulják a nyelvünket. Annál job- • ban meghatódunk, ha megteszik. Itt olyanokkal találkoztunk, akik vállalták az áldozatot, tudva azt is, hogy szinte kilátástalan erőfe­szítés lesz, mert aki nyelvünket nem anyától tanulta, sohasem fogja idegenszerű íz nélkül ejte­ni. Meglepően jól beszélnek. Mindegyikünk kapott ajándékba egy kis Misa macit. Az olimpia előtt ez most sláger. Nehéz hoz­zájutni. S nem a reprezentációs keretből való, maguk vették. És készítettek mindjárt egy órás riportot is velünk. A többi kö­zött megszólaltatták Sági Józsefet, a szabadszállási Lenin téeszből, Józsa Lajost, a kecskeméti ház­gyárból, Kovács Katalint, a Vo­lántól, Szlavicsek Endrénét a Ba­romfiipari Vállalattól. Sorra el­mondták, miért hallgatják ők és munkahelyük dolgozói a Moszk­vai Rádió magyar adásait, milyen levelezésben állnak a rádióval, s mit terveznek klubjaik a jövőre. Különösen ^ megható volt, ami­kor Józsa Lajos elmondta: még emlékszik, kisgyerek volt, hogyan hallgatták a háború alatt otthon ezeket az adásokat. Az édesapja gondosan becsukott ajtót, ablakot, odaült szorosan a készülék elé, egészen halkra állította. Veszélyes volt a moszkvai rádiót hallgatni. Józsa Lajosnak sokszor eszébe jut azóta is: hogyan merték meg­kockáztatni a szülei a börtönt? Noha érti: egyedül onnan tudhat­ták meg az igazat a háborúról... Galina Poljakova, a magyar osz­tály vezetője elmondja, hogy nemrég emlékeztek meg az idegen nyelvű adások fél évszázados év­fordulójáról. Magyarul is majdnem ötven éve ad a Moszkvai Rádió. Eleinte nem volt visszajelzés. Nem kaphattak leveleket, híreket, nem tudták, hallgatják-e nálunk az adásaikat. Az oreli, kurszki csata után már jöttek a hírek, s ők megkezdték a magyar hadifoglyok üzeneteinek továbbítását. Később tudták meg, mekkora sikerrel. Hogy hány család talált azokban az években cédulát a levélszek­rényben: „Ne aggódjanak, apjuk, fiuk él, üzent a Moszkvai Rádióg ban!” Vendéglátóink elvisznek oen- nünket a stúdióba. Végignézünk egy műsorkezdést. Eldicsekszenek vele, hogy ebben az épületben minden stúdióban, minden keve­rőberendezés magyar. A szovjet rádióhálózat erre rendezkedett be. Gondoljuk meg, mit jelent ez? — teszik .hozzá. Valamennyi köz­társaság rádiója, tévéstúdiója, a sok városi és területi adó itt Európában és a Távol-Keleten a magyar készülékekkel dolgozik. Ne kérjük rá őket, úgyse tudnák hamarjában kiszámolni, hogy ez hány darabot tesz ki összesen!... Nehezen szakadtunk el tőlük Azzal búcsúztunk: Viszontlátásra! És arra gondoltunk: milyen szí­vet melengető érzés lesz ezután a személyes ismerősök hangját hal-. lani kétezer kilométerről, amikor felcsendül a jól ismért szignál, a Kreml toronyórájának hangja. És megszólal Galina Poljakova, Vlagyimir Sztefanov szerkesztő, vagy a Győrből Moszkvába nősült bemondó, Cserjés László hangja a hangszóróban. —r —ó (Folytatjuk.) Apróságok A Boltban Csavarokat kell vennem. Kora délután, hosszú, két részre osztott pult, öt kék köpenyes eladó tá­masztja a fiókokat a vas-xnűsza- ki szaküzletben. Nincs az a ki­mondottan nagy vevőhullám. Kö­szönés. mondom, hogy mit szeret­nék. — A másik részleg foglalkozik vele — szólnak vissza. Másik részleg. Négy darab öt centis csavart kérek, öt millimé­teres vastagságban. Megkapom. — Anyacsavarral együtt kellene. A kisasszony neheztelve emeli föl a pillantását: — Az nincs ilyen méretben. Böngészek a pultra kirakott szö­gek és egyebek között. Megvan! A kisasszony arca elszíneződik, de ad négy darabot. Kitölti a számlát, bár még alátétre is szülcségem volna: 5 forint 08 fillér. Külön összeadva, aztán a végösszeg, dá­tum, hitelesítő aláírás. Igazán res­tellem ezt a bagatell summát, de nem tehetek róla,, egyelőre! untig elegendő nekem négy csavar. — Ha lenne néhány alátét, tud­ja... — Ötös alátét nincs. Csüggedt vagyok, mégis meg­kockáztatom: — Netán hatos? Az is megteszi. Nyolcat, ha lenne szíves. A kisasszony szeme villámokat szór. írja a második blokkot, má­relativitása solatban, indigóval. Nulla forint 37 fillér. Alapjában véve megértem őt. Minek ilyen kis tételekkel zavarni valakit? S ráadásul kuncognak is mellette a többiek. A vevő nem hiszi el, hogy nincs áru. S még meg is leli. Ezt a bakit! A pénztártól visszatérve hült helyét találom. Az egyik kereske­dő kolléganője nyújtja oda az apró pakkot. Jogos. Neki is legyen né­mi dolga ebben a kgra délutáni órában. A Hivatal A gazdag választékú szaküzlet­ből az IBUSZ-ba indulok, onnan egy másik hivatalba küldenek, ahol hivatalosan idegen nyelvről magyarra fordítják a külföldi lá­togatáshoz szükséges hívólevelet. Két hivatali dolgozónak épp nincs különösebb elfoglaltsága, mint az elém táruló hivatali csendélet mutatja. Beszólnak a harmadik­nak, hogy vegye föl a rendelést. Várok, amíg az illető hivatalosan előlép a belső helyiségből, ki­nyitja a hivatalos füzetet, beírja az adataimat. — Holnap ilyenkor, megfelel? Márminthogy másnapra fordíta­nák le ezt a három sort. Meg a címzést. — Sajnos, nem egészen, mivel utazom... — és segélykérőén pil­lantok a várakozó állásponton társatgó hivatali munkatársak fe­lé, akik közül az egyik az én le­hetséges fordítóm. Készséges, ked­ves, átveszi a levelet, leültet. Meg vagyok hatva, de komolyan. Beül a gépbe, vagyis az írógép elé húzza a székét, befűzi a lapo­kat, no most gondolom, behunyom a szemem, és máris halláni vélem a géppuskaszerű betüropogást. Ehelyett méla csönd, csak nagy néha mozdul arrébb egy-egy té­tova leütéssel a papírhenger. — Ha esetleg van valami elin­téznivaló a városban, nyugodtan intézze! — fordul hozzám a hiva­tali műfordító. — A gépeléssel még egy kicsit hadilábon állok. — Nagyon szívesen segítek, cse­réljünk helyet. — Óh, nem, köszönöm. Leg­alább gyakorolom egy kicsit. Befizetem a lakásrezsit az ótépében. Még egy pillanat. Igen; kész. A fordító átadja három pél­dányban elkészült művét a rende- lés-fölvevőfüzei vezetőjének, az hivatalos pecsétet nyom a hivata­losan magyar nyelvre ültetett há­rom és fél soros okmányra, (plusz címzés), és én a hivatalos tarifa szerint leszámolok negyven pengő forintot. Nem, mégsincs bennem semmi rossz érzés, a szám íze sem kese­rű. Sőt, teli tüdővel lélegzem, ki­lépve a Hivatal ajtaján. Friss ta­vaszi szél dagasztja a büszkesége­met. De nemcsak azért, meri megtanultam, hogy a tartós mun­kát meg kell fizetni. Valami egé­szen másról van szó: itt legalább udvariasak voltak velem, s én föl­fedeztem a hétköznapok aprósá­gainak jrelativitástörvényét. Halász Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents