Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-01 / 281. szám

1979. december 1. • PETŐFI NÉPE • 3

„Mert szeretjük a szépet.,”

Tabdi község lakói a közelmúltban szinte egy emberként vettek részt az egészségügyi hét 'eseménysorozatának lebonyolításában. A sikeres rendezvényekkel kapcsolatban legyen elég egyetlen adatot megemlíteni: amikor dr. Buga László érdemes orvos az egészséges életmódról beszélt, több mint háromszázan hallgatták őt figyelmesen. Ugyanígy eredményesnek mondható mindaz, amit a helybeliek a helyes íog- ápolásról, az öngyógyítás és kuruzslás veszélyeiről, az iskolások helyes napirendjéről, valamint a nővédelemről megtudtak.

Amikor a hét elteltével dr. Varga Gyula körzeti orvos és Andriska László vb-titkár értékelte az egészségügyi hetet, mindenki előtt világossá vált, hogy minden szempontból eredményes megmozdulásról van szó. Jó alkalom volt ez a közös összejövetel a helyi művelődési házban arra is, hogy értékeljék a környezetszépí- tési mozgalom eredményeit. Ennek alapján került sor a „Tiszta udvar, rendes ház” feliratú táblák átadására. Akinek ez az elismerést jelentő szöveg ezentúl ott díszeleg majd a kapuján, az méltán lehet büszke erre. Az értékelés után megkérdeztünk három személyt azok közül, akik e táblát immár magukénak mondhatják: mi a véleményük a helyi párt- és tanácsi vezetés közös törekvéséről, hogy a kicsi község közös összefogással minél szebb legyen.

Heipl Istvánná:

„Azért sikerült a falunkat vonzóbbá tenni, mert szeretjük a szépet. S nemcsak a szépet, hanem ami ezzel összefügg, a tisztaságot. Én úgy gondolom, hogy ezzel minden rendes ember így van, ebben nincsen semmi különös. Nekem például mindig volt és van is virágos kertem. Főleg rózsát és a dáliát szeretem, de a szegfű is kedvenc virágaim közé tartozik. Szerintem nem a tábla miatt csinálja, hanem valami belső szükségből. Vagyis, hogy igényünk van a szépre.

Kovács József:

Én a Petőfi utcában lakom. Nyugdíjas vagyok. Szabad időmben méhészkedem. De mivel az udvaromat is, a házamat is rendben tartom, úgy érzem, megérdemeltem ezt a táblát. Virágos kert nélkül, fák nélkül, rend nélkül nem igazi az ember környezete. Nálam a bejáratnál rózsafák és örökzöld bükszusok vannak. Úgy gondolom, nemcsak a szépség miatt kell mindezzel törődnünk, de ugyanakkor az egészségünk miatt is. Szép, tiszta környezetben egészségesebb az ember.

Juhász Sándor:

Én is nyugdíjas vagyok, és-én is a Petőfi utcában lakom. Erre büszke vagyok, mert ebben az utcában sok-sok olyan szomszédom, ismerősöm és jó barátom él, akik velem együtt nem közömbösek az esztétikus környezet iránt. Jó érzés például korán felkelni, nyáron és télen egyaránt, de tavasszal és ősszel is, és kiállni vagy kiülni a ház elé, nézegetni a kertet, az eget, a felhőket és a jövő-menő embereket. Tiszta, szép környezet^ ben a beszélgetés is, esetleg a pohár bor is jobban esik az embernek. V. M.

RAJZOL, TERVEZ A SZÁMÍTÓGÉP

m

• Az Egyesült Izzó sajtoló- és szerszámgyárának fejlesztési osztálya az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetével egy olyan számítógépkomplexumot fejlesztett ki, melynek segítségével a gép adatkészletéből tervrajzot lehet megjeleníteni. A számítógép tervezésre is „megtanítható”. Alkalmas a számjegyvezérlésű szerszámgépek irányítására, valamint integrált áramkörök tervezésére is.

TERMÉKSZERKEZET-VÁLTÁS

VÍZVEZETÉKCSÖVEK PVC-BŐL

• A Taurus Gumiipari Vállalat budapesti gyárában 1915 óta gyártanak acélradiál szerkezetű teherautóabroncsokat. Évről évre egyre többet állítanak elő korszerű autógumifajtából, a diagonál abroncsok gyártását pedig visszafejlesztik. Az új típusú acélradiál tehergépkocsi-köpenyből az idén százhúszezer darabot gyártanak, nagy részét — exportra. A világ húsz országába szállítanak belőle.

• A Hungária Műanyagfeldolgozó Vállalat Debreceni Gyáregységében magas nyomású PVC vizvezetékcsöveket gyártanak az építőipar részére. Ezek a csövek 10 atm nyomás mellett 50 éves élettar- tamúak. Az idén 3000 tonna csövet állít elő a debreceni gyár. A hazai alapanyagból gyártott 10 atmoszférás nyomócsövek épületen belüli szerelésnél 50 százalékos, épületen kívüli alkalmazásnál 20 szá. zalékos kötségmegtakarítást eredményeznek. (MTI-fotó.)

Tudományos terv készül az energiaszerkezet ésszerű átalakítására

Hazánkban energetikai célokra az ipari beruházásoknak mintegy harmadát, az ország összes beruházásainak 10—12 százalékát fordítják. Az energiaimport ellentételezéséhez szükséges beruházásokkal együtt az ipari beruházásoknak csaknem 40 százaléka jut energetikai célokra. Külkereskedelmi mérlegünkben is tetemes mennyiséget képvisel az energiabehozatal. Ezért nagy jelentőségű a készülő országos középtávú kutatási tervnek az energetikával foglalkozó főiránya. A készülő tudományos tervről Lévai András akadémikus nyilatkozott Kárpáti Miklósnak, az MTI munkatársának.

Elmondotta, hogy az energiaszerkezet ésszerű átalakítása azért is szükséges, mert energiaimportunk ma már meghaladja az ösz- szes energiafogyasztásunk felét, és 1990-ig mintegy 60 százalékra növekszik. Energiabehozatalunk 85— 88 százaléka a Szovjetunióból származik, így döntő jelentőségűén járul hozzá energiahelyzetünk stabilizálásához. Világszerte valószínűsíthető, hogy a növekvő energiaigények fedezetének hiányzó részét az atomenergia adja majd. A szakemberek és a politikusok előtt ma már az is egyértelmű, hogy a szénhidrogéneket — elsősorban a kőolajat — szénnel és nukleáris energiával kell helyettesíteni.

A jelenlegi elképzelések szerint szénbányászatunk 1990-ig 75—80

százalékkal növeli a termelési koncentrációt és a termelékenységet. Aránylag kiterjedt lignittelepeink új szénerőművek építésére nyújtanak lehetőséget. A hazai kőolaj-, földgáz- és uránércbányászat korszerű technológiát alkalmaz, s így például az uránbányászatban 1970 óta megháromszorozódtak a teljesítmények.

Az ország kedvező lehetőségei között tartjuk számon a geotermikus energiát, mint gazdaságosan felhasználható helyi energiaforrást. Felhasználásával 1965 óta mintegy 800 000 tonna tüzelőolajat takaríthattunk meg, és a következő ötéves tervben évenként százezer tonna „folyékony aranyat” helyettesíthetünk természeti kincsünkkel. A geotermikus energia felhasználása 1990-ig elérheti a négyszázezer tonna tüzelőolajnak megfelelő értéket, ami az akkori összes energiafogyasztás egy százalékának felel majd meg. E szerény eredmények eléréséhez is jelentékeny beruházásokra van szükség, ezek azonban népgazdasági szinten két-három év alatt megtérülnek.

A hazai erőforrásokat számba véve csak korlátozott mértékben számíthatunk vízerőink hasznosítására.

— Éghajlati viszonyaink mellett nem lesz elhanyagolható a jövőben a napenergia hasznosítása sem. Ez a kérdés különben világszerte előtérbe került. Ezt az energiafajtát azonban az évszázad végéig valószínűleg csak lakóházak fűtésére és melegvíz-szolgáltatásra, a mezőgazdaságban szárításra és egyéb, alacsony hőmérsékletet igénylő folyamatokra vehetjük számításba. Optimális esetben az új lakóházak mintegy 30 százalékát lehetne ily módon ellátni, de az összes napenergia-fogyasztásnak így is legfeljebb 3 százalékát lehet majd napenergiával fedezni. A naperőművek építése villamos energia szolgáltatására ma még rendkívül költséges — a hagyományos erőművek létesítési költségének mintegy tízszeresébe kerül — egyebek között ezért sem várható gyors előretörésük.

— Mindenképpen szükséges foglalkoznunk — a KGST-orszá- gokkal közösen — az atomenergia gazdaságos kihasználásával. Az atomenergia gazdaságosabb kihasználására célszerű lenne egyesített atomenergia-rendszert kialakítani, így a különböző típusú atomerőművek együttműködésével növelhetnénk az uránérc hasznosításának fokát. Így sokszorosára nőhetne az atomerőművek működéséhez szükséges üzemanyag energetikai egyenértéke, s természetesen hazánk uránércvagyonáé is. (MTI)

Vendéglátóipari kiállítás

A szállásul is szolgáló csapszék, a pécsi Nádor Szálloda csaknem 80 évvel ezelőtti szobaberendezé- se, rézbútorok, századfordulói szállodai recepció látható egyebek között a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó Múzeum új állandó kiállításán, amelyet pénteken mutattak be a sajtó képviselőinek. A kiállítás ismerteti az elszállásolás fejlődését a római kortól napjainkig. Emlékeket villant fel a magyarok letelepedését követő századokból, a török hódoltság idejéből, bemutatja a magyar szállodaipar kialakulását, helyzetét.

A közönségnek látványos, a szakma dolgozóit pedig a hagyományokkal ösztönző kiállítást pénteken délután nyitották meg.

(MTI)

Megérte az áldozatot

szóért — pofátlanság is, hiszen minden el volt rendezve az úthoz.

V/f időn eme útilevelem terve elmémben megfogant, éppen nyakig ültem a poznani Mer- kury szálló fürdőkádjának kopóvizében. Igen, ez a meztelen igazság. Október 31-én este annyira átfázva érkeztem vissza Wroc- lawból bázishelyemre, hogy vacsorát, csapot-papot feledve — egyenesen a forró fürdőbe vétettem magam.

— Na — mondom magamban, miután vacogásom alábbhagyott

— ennek az egész wroclawi kirándulásnak a történetét csak akkor írom meg, ha — úgymond

— megéri az áldozatot. Azaz, ha a magyar olimpiai futballválogatott odahaza továbbjutást eredményező győzelemmel vág vissza a lengyelországi vereségért. November 14-én, szerdán ez hiánytalanul megtörtént, ezért hát állom is Önmagámnak adott szavam.

Mert ha, teszem azt, Diósgyőrben is elnadrágolnak bennünket lengyel barátaink, istenuccse restelltem volna elmesélni, hogy dóré szurkolófejjel milyen hebehurgya kiruccanásra vetemedtem én — külhoni tartózkodásom alatt. Annyit még el kell mondanom, hogy tapasztalatcsere-vendégségben jártam poznani testvérlapunk, a Glos Wielkopolska (Nagy-Len- gyelország) házatáján. A kölcsönösen kicsiszolódott hagyományok szerint közösen állapodtunk meg házigazdáimmal a programban. Tehát, hogy melyik nap hová visznek el, mit mutogatnak meg, s mit teljesítenek külön kívánságom szerint. Nos ekkor csípett a bőrömbe az a sokat emlegetett isteni szikra. „Túl szemtelen lennék ha azt kérném, vigyetek el a több mint félmillió lakosú Wroclawba? ... Hiszen Alsó- Szilézia központja, ez a fontos ipari, közlekedési és jelentős kulturális centrum — történelmében

— tucatjával kínál magyar vonatkozásokat ...” — Kezdtem a diplomatikus fogalmazást magamban, de mire szavakba öntöttem, határozott óhaj lett belőle.

— A városnézés után pedig, ha már úgy is Wroclawban vagyunk, kimennénk a lengyel—magyar olimpiai válogatottak mérkőzésére ... Gondolom, a sportrovatotokból megy valaki, nos — az ő társaságában ellennék én is.

— őszintén szólva, irtó mód figyeltem a hangsúlyra. Meg ne érezzék a házigazdák, hogy a meccs kedvéért buzgók ennyire.

A vendéglátók dicséretére legyen mondva, szemük se rebbent, az extra ötlet hallatán. Ügy voltak vele, mint mi szoktunk: a vendég szava — parancs, punktum. Oké, tehát 31-ére is megvan a kerek program.

T>ár nap elteltével esett csak-*■ le az állam, amikor ifjú lengyel kollégám örömmel újságolta, hogy minden tervszerűen történik, 31-én este ott leszünk Wroclawban, s izgulhatunk a villanyfényes mérkőzésen.

— Este?! — állt tótágast velem a világ, mert — milyen alapon, nem tudom — szentül hittem, hogy afféle ebéd utáni futballcse- mege lesz a lengyel—magyar, és rendes időben térhetünk vissza Poznanba. Mert ha ezt csak sejtem is, dehogy ugrálok én azért a — Kecskemét—Baja távolság másfélszereséért. De meghátrálni nemcsak hazafiútlan gyávaság lett volna, hanem — bocsánat a

A nevezetes nap reggelén, ** fél 9 tájt startolt velünk a távolsági autóbusz Poznanból. Már ekkor volt valami a levegőben. Mintha szaporodtak volna az orrunkat csiklandozó hópihék, míg az indulásra vártunk a peronon... Egy óra múlva már karácsony közeledését emlegettük a fehér lepelbe takarózott szántóföldek láttán.

S milyen előrelátó volt Piotr Borowicz barátom, hogy Wroclawba befutva, utunk az buszmegállótól egyenesen a vasúti pályaudvarra vezetett. Megváltani a jegyet vissza Poznanba, az esti vonatra, hogy a stadionból jövet ne kelljen idegeskedni, sorbaáll- ni... De hogy mi volt a tizenjó- néhány pénztárnál alig délidőtt! Mi úgy negyven-valahányadik- ként álltunk a 12-es ablakot cél- bavevő sorba. Nem akarom szaporítani a szót, majd egy órát elvertünk a jegyváltással. A „városnézés” ennélfogva kimerült abban, hogy az ebédre hívó étteremig felnéztük az épületeket, amelyek mellett elloholtunk. S nem engedtünk a tempóból a lengyel konyha ízes adagjai után sem. Siettünk újabb sort fogni, csak most már a taxiállomáson. Igen, újabb sort. Mint ezen a napon szinte mindenfelé így volt. Halottak napja előestéjén — mondták — „mozgásba jön” az egész ország. Utaznak az emberek, virágok, koszorúk... A fasiszta megszállás és háború 6 millió lengyel pusztulását okozta ...

Napvilágon kezdtünk taxira várni, és óriásmód megkönnyebbültünk, mert félig megfagyva mégis sikerült akkorra kocsiba vágódni, hogy a lelátón még „bekapcsolódhattunk” a két ország himnuszának aktív hallgatásába.

Csekélységem pedig a legteljesebb őszinteséggel csatlakozott szegény kis magyar focisták szemmel látható cidrizéséhez. No nem az összecsapás kilátásaitól, hanem a fagyos légkörtől, ami a pálya szélére terelt hókupacokból, az éles téli szélből s a felázott talajból áradt.

^Jajnos, nem segített se az ^ egy boglyába összeállt magyar drukkertábor hajrázása, tri- kolór-lobogtatása, se jómagam személyes részvétele a buzdításban. Azt a gyorsan besüvített első — végül egyetlen — gólt nem sikerült a mieinknek, akkor, re- vanzsálni... Bánatosan kornya- doztam a vastagon dér borította fapadok közt. Toporogtam, ko- cogtattam egyik bokámat a másikhoz, s az sem vigasztalt, hogy Piotr Borowicz — gyufaskatu- lyányi lengyel-magyar szótá- racskáját elő-előkapva — nyugtatgatott.

— István... — kereste a következő szót .— nem — megint keresés — búsulni. — S a befejezést már egyfolytában közölte. — Mind a kettő rossz ...

Már a vonaton kucorogtunk, mikor az említett kis szótárból én rakosgattam össze a következő kérdést.

— Péter, mondd meg őszintén: szívesen jöttél Wroclawba?

— Nincs probléma, nincs — tiltakozott, belátva a szavak mögé. De hogy csak noszogatta, bevallotta. Ha rajta múlik, inkább tévén nézte volna a meccset, Poznanban.

Mit mondhattam volna? ... Most már újságolhatnám, hogy azóta is maródi vagyok. De megérte.

Tóth István

PILLANATKÉP:

A revizor

öreg, sovány, gyomorbajos embernek képzeltem, szemüvegesnek, akinek a jobb válla kissé alacsonyabban van az aktatáska cipelésétől. Olyannak, akinek a lényéből sugárzik, hogy rettegni kell tőle, s aki miatt idegösszeroppanást kapnak a gondnokok, könyvelők, gazdasági vezetők.

Kisportolt testű, derűs fiatalemberrel találkoztam össze, a szájában folyton égő angol pipával, amit saját bevallása szerint csak akkor nem szív, ha ágyban van. Az arcán jókedv, mosolygás ült. Mindennek hittem volna, csak pénzügyi ellenőrnek nem.

— Tudja, hogy félnek magától?

Rám sandít.

— Én is félek tőlük. Borzasztó kellemetlen azt mondani valakinek, hogy holnapra igazoló jelentést kérek az ügyről.

— Dekát az a munkája, hogy keresse a hibát. Nem?

— Inkább úgy mondanám: hogy segítsem a jobb pénz- gazdálkodást. Én minden ellenőrzéskor vagy húszféle jó tippet adok, hogy mit, hogyan csináljanak. Annyi lehetőség van arra, hogy tisztességes keretek között jól járjon az intézmény! Csak az emberek nem ismerik őket.

—■ Megtörténik, hogy megfogadják a tanácsát?

Huncutul elneveti magát. Nagyokat szív a pipájából, mielőtt válaszolna.

— Nincs annál nagyobb öröm, mint mikor visszatérek, és látom, hogy valamit úgy csinálnak, ahogy én javasoltam. A jegyzőkönyvben agyba- főbe dicsérem a módszert.

— önmagát?

— Ah! Már régen elfelejtették, hogy én súgtam.

z— Megpróbálták már megvesztegetni?

Nevet. Nem mondom neki, de a magatartásából, a könnyedségéből egy kicsit kinézem a zsebébe csúsztatott borítékot.

— Szóval: igen?

— Sajnos, még mindig vonattal járok ellenőrizni. Nincs balatoni villám, de még fő- bérleti lakásom sem. Az anyámnál lakom.

— De csak akartak már egy ezrest valahogy odadugni?

— Kiváló megelőző módszerem van. Már a kezdéskor nem fogadom el a konyakot, és közben sem a feketét. Ebből aztán mindent megértenek.

— És a csinos gondnoknők?

— Büdös a pipám!

Ereszt két-három füstfelhőt.

Valóban, szinte beleburkolódzik a pipafüstbe.

— Leleplezett már valamilyen komoly dolgot?

— Egyszer egy hatszázezer forintos sikkasztást. Heten voltak benne.

— Csúnya ügy lehetett!

— Nem! Nagyon ügyesen csinálták. Isten bizony tetszett a dolog. Mestermunka volt. Egy banánhéjon csúsztak el: a kisiparos nem fizetett be tizenöt forint adót.

Égni kezd az arca, ahogy beszél az „ügyről”. Egy pillanatra azt hiszem, tévedésből mégsem vele találkoztam, hanem egy huszadik századi Hlesztakovval.

Csak a szemében van valami keménység, ami erősebb a lelkesedésnél. Nem, nem. Ezt az embert lehetetlen lenne megvásárolni.

Tóth Tibor