Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-23 / 300. szám
1979. december 23. • PETŐFI NÉPE • S Asszonyok három műszakban A három különleges szám. Bűvös szám. Aki a meséket ismeri, tudja: meseszám. Ebben a három történetben három asszony beszél magáról, munkájáról, olyanok, akik három műszakban dolgoznak. Hétköznap, ha kell, akkor vasárnap, s — mivel három a magyar igazság — esetenként ünnepnap is. Talán éppen karácsonykor. Anya dolgozik — Halló, Miskolc? Adom a hívót. — Jegyeztem a számot, azonnal tárcsázok. A nappali sokadalom estére három főre olvad, 9 órától meg teljesen magára marad az egy- szem éjszakás a telefonközpontban. Egyedül van, de mégsem magányos, nem unatkozik. Három munkahelyen kell serénykednie. Tizenhat kapcsoló, 4 távhívó és 4 lámpa, időmérő, bélyegzőkészülék az asztalokba építve. Ez a birodalma. Nem nagy. de nem is kicsi, ha meggondoljuk, hogy a megyeszékhely ezen keresztül tart kapcsolatot a külvilággal. Ha a szolgálati beosztás úgy alakul, akkor Németh Józsefné, a kecskeméti 1-es számú posta- hivatal távbeszélő-kezelője az éjjeli ügyeletes. Felveszi a fejhallgatót, leül a hintaszékhez hasonlító alkalmatosságra, és reggel 7-ig, a műszak végeztéig csak akkor áll fel onnan, ha a távhívó jelez. — Tizenegy éve, érettségi után jöttem a postához dolgozni. Ez az első munkahelyem. Elvégeztem a segédtiszti tanfolyamot, s azóta vagyok távbeszélő-kezelő. Nagyon szeretem a szakmámat. — Mit tart benne a legfontosabbnak? — A gyorsaságot és a türelmet. A fontosabb számokat fejből kell tárcsázni. A vállalatokét mindnyájan tudjuk. Másik követelmény, az összpontosítás. Én néha úgy beleélem imagam, hogy az üzletben is így köszönök el: viszont hallásra. Az éjszaka hosszú. Az ügyeletes átveszi a munkanaplót, majd hívja a bejegyzett számokat. Írja a bejelentéseket, természetesen tárcsázza is a kívánt állomást, kezeli az automata távhívót, válaszol a telefonszámot, címet tudakolok kérdéseire. Éjjel egykor megkezdi az ébresztést is. Rossz idő esetén továbbítja a viharjelző táviratot. Gond akkor van, ha mondjuk hárman akarnák egyszerre beszélni, vagy öten kérnek ébresztőt négy órára. És késni semmiképp sem lehet. A fárasztó éjszaka után — ami különösen így ünnep táján gyakori, miikor is megszaporodnak a külföldi hívások — a fekete, mindig mosolygó fiatalasszony siet haza két kislányához, akiket egyedül nevel. — Gyors ébresztő, majd rohanok velük a bölcsődébe, az iskolába — mondja. — Nem fél a gyerekeket magukra hagyni? — Tudom, hogy nyugodtan jöhetek dolgozni. A nagyobbik lányom 11 éves, szinte már felnőtt. Vigyáz a kicsire, aki azért néha neheztel rám, hogy már megint este megyek el. De ő is érti: anya dolgozik. — A karácsonyt együtt töltik? — Az elejét. A gyerekeket elviszem a szüléimhez, ott adjuk át egymásnak az ajándékot. Aztán éjszaka szolgálatban leszek, miként szilveszterkor is. — Az ünnepet a postán, huzalok, kapcsolók, lámpák, fejhallgatóik „társaságában” tölti. Jut egy kis ideje olvasgatni, vagy az év utolsó napján esetleg koccint magával? — Ilyesmiről szó sem lehet, néha még enni sincs idő, hiszen mindenki mielőbb kellemes ünnepéket, boldog új évet akar kívánni ismerőseinek. Így aztán igyekeznie kell a kezelőnek. Majd ha lejár a szolgálat, akkor jöhet a koccintás. Győzött a vasút A legsokoldalúbb pénztáros tartják róla, s ez a vélemény felér a legnagyobb dicsérettel. Bárhol kell beugrani, a személy-' vagy poggyászpénztár, az árufeladás és árukiadás, vagy a számadó és fizetőpénztár lesz Domo- nics Istvánná következő munkahelye, zökkenő és főleg hiba nélkül teszi a dolgát. Persze, biztonságot ad neki az a 27 esztendő, amit egyhuzamban a kecskeméti nagyállomáson töltött, első és egyetlen munkahelyén. — Miután elvégeztem a gyors- és gépíró iskolát, azonnal dolgozni akartam — emlékezik a kezdeti időkre. — Három helyre pá• Németh Józsefné. • Falusi Sándorné. * • Domonics Istvánná. lyáztam, és elhatároztam, ahonnét először válaszolnak, oda megyek. Győzött a vasút. Domonicsnét rábeszélték, legyen pénztáros. — Bár most állandó tartalék vagyok, ott segítek be. ahol szükség van rám, korábban hosszú ideig a személypénztárban dolgoztam. Azt nagyon szerettem. Ülni a tenyérnyi ablak mögött a parányi fülkében, adogatni a jegyet, s közben hallgatni a zsörtölődő embereket, akik a sor végén azért drukkolnak, nehogy elmenjen az orruk előtt a vonat. A pénztáros mégis szerette a szakmáját. Miért? — Talán, mert szeretem az embereket. Én nagyon együtt éreztem az utasokkal. Nekem sem volt mindegy, hogy lemaradnak-e a vonatról, vagy elérik. — De mit tehet ezért egy pénztáros, aki nem futhat az utassal, nem adhatja fel a csomagját, nem tarthatja vissza a szerelvényt? — Gyorsan dolgozik — érkezik a tömör válasz. — Annak idején betéve tudtam minden kilométertávolságot, és fejben számoltam. Mire a jegyet kikerestem, már mondtam az árát. Akkoriban az egész igazgatóság területén nekem volt a legnagyobb bevételem, havonta 500 ezer forint. Akadtak törzsvendégeim is. Ha kinéztem az ablakon és megláttam őket, már ’készítettem a jegyet. Nem tudtam, hogy hova utaznak, de a 90 vagy 150 kilométere tikett már a pulton volt, amikor odaértek. És ők csak hozzám jöttek. Ezek az emberek még ma is fölismernek az utcán. Az állomáson egy pénztár állandóan üzemel. Mivel a vonatok éjszaka is járnak — igaz régen- te több, ma már jóval kevesebb — jegyet akkor is kell venni, ha éjjel van. Domonics Istvánná hét gyermek mellett is vállalta az éjszakai műszakot. — Nehéz volt — állapította meg tárgyilagosan, szavaiból azonban valami megnyugvásfélét vélek kihallani. — Különösen ékkor, amikor a férjem délután dolgozott. De eleinte anyáméknál laktunk, aztán meg a gyerekek is felcseperedtek. A legidősebb most 24 éves, a legkisebb tízzel fiatalabb. Domonicsné ma már ritkán éjszakázik, és a személypénztárt is felcserélte az árukiadásival. De az ünnep- és a vasárnap itt sem sérthetetlen. — Karácsonykor azonban otthon leszek — mondja. — Mint mindig, most is összejön a család. Leszünk tán harmincötén is. Remélem, addigra a nagyobbik lányom is hazajön majd a kórházból — egy szép kisbabával. Egy évben két karácsony Ébreszti a gyerekeket, figyeli míg mosakodnak, öltözködnek, majd a reggeli után elindítja őket az iskolába. Délután segít a leckekészítésben, aztán együtt játszanak, tévét néznek. Később a vacsora, utána pedig a tisztálkodás és a lefekvés következik. Éjszaka az álmukat vigyázza. A felriadót megnyugtatja, a lázast gyógyítja. Éppen úgy, mint az édesanya. Csakhogy ezek a gyerekek sem Falusi Sándornénak, a kecskeméti gyógypedagógiai nevelőintézet gyermekfelügyelőjének, sem kollégáinak nem a sajátjai. Vagy talán egy kicsit mégis azok? — Az a negyvenes létszámú csoport, úgy vagyok vele, az mind az enyém — gondolkodik el az asszony. — Ugyanúgy csinálok mindent itt is, mint otthon a saját gyerekemmel. Az intézet kis lakói nagyon igénylik a törődést. a gondoskodást. A gyerekeink egy része állami gondozott, másik csoportja, bár családban él — mégis számkivetett. Nem kap szeretetet, nem ismeri az otthon melegét. Mi mindent megteszünk, hogy ne érezzék ennék hiányát. Ebben talán legtöbbet a gyermekfelügyelő tehet, aki — mint az intézetben hallottam — egyszemélyiben anya, barát, nevelő. De mi történik, ha a nevelő dühös lesz? — Igazából még sosem haragudtam senkire a kilenc év alatt. Valószínűleg nem is tudnék. Előfordul ugyan, hogy egy gyerek időnként rossz fát tesz a tűzre, utána azonban úgy, de úgy igyekszik jóvátenni... Ha bizonyított, akkor meg naponta többször is jön és kérdezi: „Ugye most jó voltaim? Ugye szeretsz?” Szereti őket, s a gyerekek is ragaszkodnak hozzá. Megsimogatják a ruháját, megfogják a kezét, vagy kedvesen, hálásan ránevetnek. — Meg kell szerezni a bizalmukat. Csak az tud közel kerülni hozzájuk, aki ért a nyelvükön, és nemcsak ériti, de megérti őket. Ha másként, más módszerrel próbálkoznánk, azt a gyerekek nem fogadnák el, s az illető sem maradna itt hosszabb ideig. Közeleg az ünnep, és a karácsony az intézetben is karácsony. Ám sokan elképzelni sem tudják. milyen is az valójában. A szőkehajú asszony lelkesen meséli: — Már most készülünk a fenyőünnepélyre. Verseket, énekeket tanulunk, a gyerekek szinte lázban vannak. A kicsiknek meglepetés lesz. de a nagyobbak maguk is vágják, hajtogatják, ragasztják a díszeket, sőt ők akasztják fel azokat a karácsonyfára. Mi minden esztendőben két karácsonyt tartunk. Egyet közösen a hazautazókkal, és egyet az ittmaradóknak. Bár az ajándékozás napján nem dolgozom — csak a Fá következőn —, mégis bejövök. Látni akarom a gyerekeket, ahogy a fa alatt keresik, bontogatják a csomagokat. boldogan ideszaladnak és mutatják: „Nézd mit kaptam!” Ezt nem tudnám kihagyni! Váczi Tamás Parlamenti jegyzetek Mindig elfogódottság vesz erőt rajtam, amikor belépek az Or- szógház kapuján. Belülről lenyű- gözőbb az épület szépsége, meg aztán az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy itt döntenek az ország ügyeiről. Ezen a decemberi ülésszakon mintha még a szokottnál is ünnepélyesebb, felelősségteljesebb lenne a hangulat. Ez tükröződik a képviselők, miniszterek arcán is. Megszólal az ülést megnyitó csengő, és Apró Antal, az országgyűlés elnöke így emlékezik: — Harmincöt esztendővel ezelőtt, 1944. december 21-én gyűlt egybe Debrecenben az újjászülető Magyarország Ideiglenes Nemzetgyűlése. A fővárosban és a Dunántúlon még dörögtek a fegy- i'erek, s a szovjet hadsereg hősies harcot vívott hazánk teljes felszabadításáért... Ekkor az Ideiglenes Nemzetgyűlés kezébe vette a gazdátlanul maradt ország ügyeinek intézését, mint a nemzeti akarat kifejezője... S ma a Magyar Népköztársaság ott ven azoknak az országoknak a sorában, amelyek állhatatosan küzdenek a társadalmi haladásért, a békéért, az általános és teljes leszerelésért, minden nép nemzeti függetlenségéért. Faluvégi Lajos pénzügyminiszternek az 1980. évi állami költségvetéséről szóló expozéjakor már a mindennapi tennivalók hangulata áradt szét a teremben. Ez csengett vissza a felszólalásokban, s erről tárgyaltak a szünetben a T. Ház folyosóján is. A kis csoportokban zajló beszélgetések során szinte újra fogalmazták, értelmezték a pénzügyminiszter szavait Bács-Kiskun megye képviselői, örvendetes — állapították meg — hogy megkezdődött a gazdasági egyensúly helyreállításának folyamata. Mindent meg kell tenni azért, hogy megőrizzük eddig elért eredményeinket, s a lakosság életszínvonalát. Látványos fejlesztést nem tűzünk magunk elé 1980-ban, s talán az azt követő egy-két évben sem. Stagnálásnak tekinthető ez, vagy sem? — tették fel a kérdést képviselőink. Szó sincs egyhelyben topogásról — érveltek egymás közt —, legfeljebb visz- szafogottabb, szolidabb ütemű fejlődésről. Márpedig ez is olyan feladat, amelyre mozgósítani kell a belső erőforrásokat a termelésben, és ilyen irányú változásra van szükség a társadalom szemléletében is. — Most érzékenyebben reagálunk a külgazdasági nehézségekre — hangoztatta egyik képviselőnk. — Csakhogy ezek nem takarhatják el belső gyengeségeinket — tette hozzá a másik. A harmadik pedig már arról beszélt, hogy amikor majd helyreállítottuk a népgazdaság egyensúlyát, akkor sem mondhatjuk, hogy ezek után visszatérhetünk a régi módszerekhez, vagyis oda, ahol most abbahagytuk. Azután változott a téma, a takarékosságról esett több szó. Eddig inkább a pazarlás ellen hadakoztunk, mintsem a takarékosságért. Mert a kettő, más-más fogalom. A pazarlás az, amikor a célnak megfelelőnél többet használunk fel a javakból oktalanul. Ez ellen könnyebb is harcolni. A takarékossághoz viszont az egész életvitel okosabb átrendezésére van szükség. Nem arról van szó, hogy a szocializmusban az emberek aszkéta életet éljenek. Azért is van szükség a gazdasági egyensúly mielőbbi megteremtésére, hogy ilyesmire átmenetileg sem kerüljön sor. Az anyaggal, energiával való ésszerűbb gazdálkodásra azonban feltétlenül szükség van. Ezért kell meggyorsítani a termelésben a termékszerkezet-változást, nagyobb gondot fordítani a műszaki fejlesztésre, a munkaszervezésre, vagyis az élő munkával is jobban kell takarékoskodni. Többen más megyék képviselői közül is odamentek Ispánovits Mártonhoz felszólalása után. Elismerést váltott ki az a tény, hogy — mint mondotta — Bács- Kiskun megye lakossága az idén is 600 millió forint értékű társadalmi munkát végzett a városok, községek fejleszétséprt. Ily módon háromszorosára, négyszeresére növekedett az az anyagi erő, amely a tanácsok rendelkezésére állt. Erre a jövőben még inkább szükség lesz ahhoz, hogy a költségvetésből minél gazdagabb fejlesztési program valósulhasson meg. Képviselőnk a beszélgetés folyamán még hozzátette, hogy ha a tanácsok pénzügyi kereteikkel kötetlenebbül gazdálkodhatnának, még nagyobb eredményeket érhetnének el. A folyosóról ismét az ülésterembe szólította a csengő a képviselőket. A felszólalók nemcsak pusztán helyesnek és reálisnak értékelték a jövő évi állami költségvetés előirányzatait, hanem hatékony megvalósításuk érdekében hozzáfűzték a maguk tapasztalatait, javaslatait. Támogatták azt, hogy a lakosság alapellátásában ne történjen visszalépés, sőt annak további fejleszésére kerüljön sor. Egyetértettek a gazdasági szabályzók korszerűsítésére lett intézkedések következetes végrehajtásának fontosságával. Kicsendült szavaikból, hogy a közös gondolkodásra és cselekvésre az egész társadalomnak szüksége van. A Parlament folyosói már ismét csendesek. Az ülésszak véget ért, a visszhangok azonban azt jelzik, hogy az év végi ünnepek után az alkotómunka bonyolultabb, kemény helytállást igénylő hétköznapjai következnek. Nagy Ottó I Karácsony ; • A felvételeket Pásztor Zoltán készítette Kecskeméten, a Kas/ap utcai óvod« ünnepségén.
