Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-14 / 189. szám

1979. augusztus 14. A PETŐFI NÉPE • 5

Tények, adatok a gyermekekről

A szovjet bölcsődékben és óvodákban jelenleg 13 millió gyermek nevelkedik. Az állam a bölcsődékben évente több mint 500, az óvodákban pedig több mint 450 rubelt költ minden gyermekre. A szülők e költségeknek csak egyötödét fedezik.

A gyerekeknek 4587 úttörőháza és úttörőpalotája, 1112 ifjú technikus-központja és 1283 ifjú technikusklubja, 676 ifjú természetbarát-központja, 500 ifjú pilóta- és űrhajósklubja van.

Az országban 113 báb- és 51 gyermekszínház működik. A gyermekek és az ifjúság számára 166 újságot és 71 folyóiratot adnak ki. Csaknem 6000 zene-, táncművészeti és művészeti iskolában tanulnak.

A „Bőrlabda”, „Aranykorong”, „Ezüst korcsolya” és más klubok díjainak elnyerésért rendezett össz-szövetségi sportversenyeken évente mintegy 20 millió gyermek vesz részt.

Az összes szanatóriumi hely egyharmada a gyermekszanatóriumokban van. Az ide szóló beutaló rendszerint ingyenes. A gyógyüdülőkben a gyermekek tanulmányaikat is folytathatják.

A X. ötéves terv három éve alatt 35 millió gyermek töltötte ingyenes és kedvezményes beutalóval úttörőtáborban az iskolai szünetet. Az idén 12,4 millió gyermek üdül a táborokban.

A 25 éves berlini gyermekotthon

A berlini Makarenko Gyermek- otthon nemrég ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Ma 500 család nélküli, 6—19 éves fiatalnak nyújt otthont. A 12 hektáros parkkal övezett épületsorban láO nevelő, tanár és 100 technikai munkatárs irányítása alatt tanulnak a fiúk és a lányok. Az otthonban megalakulása óta 5000 fiatalt neveltek.

Újjászületett

hagyományok

A népi Korea fővárosa, Phen- jan múzeumaiban az ősi nemzeti művészet sok egyedülálló alkotását gyűjtötték egybe. A sok évszázaddal ezelőtt készült világoskék porcelán vázák, színpompás hímzések, gyöngyházberakással díszített dobozkák, csontfaragások. ezüst és bronz ékszerek magas színvonalú kivitelükkel meglepik a nézőt.

Az ősi kézművesség hagyományai és titkai nem mentek feledésbe. A köztársaságban megszervezték a népi hímzés intézetét, különböző népi iparművészeti műhelyek, dísztárgyakat előállító üzemek létesülnek.

Nagy népszerűségnek örvendenek a phenjani iparművészeti tárgyak gyárából kikerült termékek.

„MESSZE FÖLDÖN EGYEDÜLÁLLÓ" HELYI GYŰJTEMÉNY

Dunapataj új büszkesége

A valamikori híres mezővárost nemcsak hazai berkekben, de határainkon túl is sokan ismerték az elmúlt századok alatt. Nos, ez a Kalocsa környéki település az utóbbi időben is többféleképpen igyekezett kitenni magáért. Régebbi hírnevéhez méltóan gazdagodott például az itteni zenei élet; sokféle buktató, elbizonytalanodás után így vált a Kodályról elnevezett művelődési ház a kulturális élet műhelyévé; és nem utolsósorban e régi ranghoz méltóan nőtt nagyra, vált értékessé a „Patajikum”, az országban talán egyedülálló helyi gyűjtemény.

Amikor néhány esztendővel ezelőtt Pastyik István, a helybeli falumúzeum vezetője, azt javasolta az illetékeseknek, hogy a község üresen álló unitárius templomát alakítsák át múzeummá, egyesek bizony a fejüket csóváltál: hitetlenkedve, hogy „ugyan már!” És ma — miután megyei támogatással csaknem készen áll az új intézmény — már szinte mindenki egyformán örül, s nem kis büszkeséggel várja az avatást.

— Mi lesz a rendeltetése ennek az igazán szép, új intézménynek? — kérdeztük az örökké fáradhatatlan Pastyik Istvánt, a legjobb értelemben vett megszállott lokál- patriótát. A válaszában igazi lelkesedés vibrál:

— Itt helyezzük el értékes könyv- és térképgyűjteményünket. Kutatószobát rendezünk be, ahol a helytörténész, a pedagógus, vagy közművelődési szakember éppen úgy munkálkodhat majd za\ artalan körülmények között, mint a szakdolgozatát író egyetemista. Továbbá előadásokat, hangversenyeket szervezünk. Ez utóbbihoz már van egy nagyszerű „Es. tonia” zongoránk. Rendezhetnek itt a különféle szervek szakmai és tudományos tanácskozásokat, és nem utolsósorban lehet szó képzőművészeti tárlatokról, író—olvasó találkozókról, szellemi vetélkedőkről. Tehát tudományos, művészeti és tágabb értelemben vett közművelődési műhellyé válhat az új intézmény.

— Mikorra várható a teljes és végleges elkészülése?

— Ha minden jól megy, néhány hónapon belül.

Megkértük a házigazdánkat: szóljon valamit arról is, miként, hogyan és mikor jött létre ez a templom? Válaszul a kezünkbe nyomott egy kiadványt: Barabás István: A dunapataji unitárius egyházközség című könyvét. EbB Íme, a „messze földön egyedülálló” torony.

(Pásztor Zoltán felvételei) ~

# Ma még folynak az átalakítási munkák.

Ám nemsokára a múzeumi látogatók sétálgathatnak az új. létesítmény szép, tágas udvarán.

bői hamar megtudjuk mindazt, ami minket érdekel.

A templomot 1937—38-ban építették, Szinte László székely származású építész tervei alapján. Egy jókora raktár képezte az alapját. A tetszetős kicsi templom olyan szépre sikerült, hogy nem győzték csodálni azt, hazaiak és idegenek egyaránt.; „Messze földön egyedülálló” lett, ahogyan az egyik méltatója szólott az épületről.

S ami így, utólag is megragadja az embert az, hogy mennyire közösségi alkotás lett a templom. Kiss János asztalos faragta a famennyezetet; Vernes Judit iparművésznek köszönhetők a toroc- kói minták a burkolaton; a faragott csillár egy Schram József nevű asztalosmestert dicséri stb. De a karzatot alátámasztó székelykapu. a pataji népművészet remekeinek tartott faragott karosszékek, megannyi eszköze-tár- gva az esztétikus belső és külső képnek, s környezetnek.

A pataji templom tehát jórészt a népi művészet és találékonyság nagyszerű példája, bizonyítéka lett. S miután az unitárius egyház tagjai helyben fokozatosan elfogytak. kihaltak, lassan-lassan megüresedett, kihalt, elárvult lett az épület, Jól teszik a kezdeményezők, a támogatók és a kivitelezők, hogy megmentik a jövőnek ezt a művelődési célra oly alkalmas, egykori templomot.

A patajiak, s az oda el-elláto- gató idegenek közös örömére.

látóhatár Könyv

a községekről

Gyakran közhelyként emlegetik, hogy a mai magyar falu már nem hasonlít a régihez; megváltozott. De azt, hogy miben módosult, ki-ki másként értelmezi. Vannak olyanok, akik a külsőről, az utcaképről beszélnek; mások a megváltozott életformáról, a társadalmi osztályok mozgásáról; míg megint mások a falut még mindig az elmaradottság jelképeként emlegetik. Sokan azt a faluképet hordozzák magukban, amelyet különféle olvasmányaikban ismertek mag, vagy amelyikről szüleiktől hallottak, vagy éppen gyermekkorukban megismertek. Sokat tudunk a mai faluról, de néhány megnyilatkozás azt bizonyítja, hogy nem eleget.

Varga Mihály

A változás tény, ám nem mentes az ellentmondásoktól sem. A múltban a falu egyet jelentett a parasztsággal, a mezőgazdasággal. Ma a községi népességnek többsége nem a mezőgazdaságban dolgozik. Szemmel láthatóan épülnek falvaink, de a lakáshelyzet javulása elsősorban mennyiségi eredmény, mert minőségi, esztétikai téren sok még a tennivaló. A tanulatlan paraszt fogalma már lassan a múlté, de az ország ösz- szes segédmunkásának és betanított munkásának csaknem a fele a községekben él. A summás és kubikos, a rossz körülmények között élő többi vándormunkás már történelem, de a községi nem mezőgazdasági munkások többsége még ingázik. Városaink egy része felduzzadt, de az ország népességének fele községekben él. Vitathatatlanul rövidül a munkaidő, de a háztáji és kisegítő gazdasággal rendelkező községi népesség igen sok időt tölt munkával. összehasonlíthatatlanul jobban élnek ma kisebb településeink lakói, de jövedelmük hét évvel ezelőtt alacsonyabb volt a városokban, különösen a fővárosban élőkénél, a természetbeni társadalmi juttatások még ma is a városban élők javára billentik a jövedelem-összehasonlítás mérlegét. Ezekről a számokkal bizonyított tényekről tudósít Andorka Rudolf, aki a magyar községek társadalmának átalakulását vizsgálta meg társadalomstatisztikai adatok alapján.

□ □ □

A statisztika átlagszámai sok mindent mutatnak, használhatók a fejlődés tényeinek feltárására, a tendenciák érzékeltetésére is. Andorka Rudolf tanulmánya — A magyar községek társadalmának alakulása — sok, általánosan tudott ismeret mellett néhány meglepő megállapítást is tartalmaz. Ezek közül kettőt említünk csak. Az egyik: az iskolai végzettség emelkedése ellenére a főváros, a vidéki városok és a községek közötti különbségek nőttek. A másik: a háztáji és kisegítő gazdaságok a mezőgazdasági területből elfoglalt részüknél lényegesen nagyobb arányban járultak hozzá az ország mezőgazdasági termeléséhez. Négy évvel ezelőtt a zöldségnek, szőlőnek, a gyümölcsnek csaknem a felét termelték, és rájuk esett a hústermelés jelentős százaléka is.

A számok elemzése módot ad szerzőnknek arra is, hogy néhány fontos kérdésre ismételten felhívja a figyelmet. Szól arról is például, hogy a munkásosztály helyzetét elemezve, a falvakra ugyanolyan mértékben kell figyelmünket irányítani, mint a városokra. És megemlíti, hogy a községekben élők hosszú munkaideje jelentősen befolyásolja a művelődési szokásokat. Áz egyes falvak és tájegységek kulturális elkülönültségének megszűnése pedig lehetőséget ad egy tőbbé-ke- vésbé egységes nemzeti kultúra formálására. Csak sejteti, hogy :■ különböző .paraszti-népi kultúrák jellegzetes arculatának eltűnése a megőrzés és továbbfejlesztés szükségességét, a nemzeti kultúrába történő beépítését is jelenti.

A tanulmány nem szólhat ugyan mindenről, ám jelezheti azt a társadalmi mozgást, előrelépést, ami a falusi embereket érinti. A számok mögül is kitűnik az a sokrétű hatás, amely folyamatosan bővíti, formálja, gazdagítja a falusi világképet, az emberek gondolkodását. A történelmi múltba visszanyúló összehasonlítások a munkásosztály és a parasztság között meglevő — osztályjellegű — különbségek jelentős mértékű mérséklődéséről, közelítéséről szólnak.

Ez a tanulmány lehet az a statisztikai háttér, amely segítheti a szociológiai hipotéziseket vagy a konkrét felvételeket, de módot ad arra is, hogy összevessük saját ismeretünket, elképzelésünket a számok valóságával. Egyfajta ösztönzés arra, hogy tudásunkat szociológiai, közgazdasági és más társadalomtudományi kutatások eredményeivel kibővítve, valóságunk egy darabját még inkább megismerjük. Történelmi objektívval nézve jó felvétel, hogy a magyar községek gyorsan változó „pillanatképét” szemügyre vegyük, jobban és tisztábban lássuk;

Komáromi Attila

Karó, a cigány

L

akatos, gyere csak be!

A mester irodájának ajtaja csak néhány röpke másodpercre nyílt meg, s már be is csapódott ismét. A satupad fölé hajló kócos, loboncos fiúk ijedten neszeitek fel a hangra, hogy aztán a munkájuk fölé hajoljanak ismét. A maszatos arcokon lágyan ömlött el a megnyugvás, és a szerszámot markoló kezek megkönnyebbülve húzták-vonták tovább az időnként fülsértőén meg- csikorduló stócreszelőket.

De Karó, azaz hogy Lakatos Feri kezében megállt a szerszám a szóra. A mozdulat, amivel a re- szelőt nyomta a satuba szorított vasra, megtört, a szerszámot tartó kéz furcsán, bénán támaszkodott egy ideig az olajos fanyélre, úgy szorítva azt, mintha benne próbálna megkapaszkodni. Az ajtó már csukva volt, a srácok reszeltek, mint a. megszállottak, és Karó szerette volna hinni, hogy a felszólítás el sem hangzott igazából.

Pedig tudta, hogy szólítani fogják, a gyomra ökölnyire rándult össze a félelemtől, minden ajtónyitásra, most már őt hívják egészen biztos, de mindig más valakinek kellett bemennie, ő maradt meg utolsónak.

Hirtelen heves gyűlöletet érzett a mester, a társak, minden és mindenki iránt. Pedig Karó nem volt gyűlölködő természetű soha. Szerény, csendes gyerek volt már Lakatos Feri korában, és az maradt akkor is, amikor a

szakmunkásképző intézetben hosszú, sovány alkata, esetlen, darabos mozgása miatt ráragadt a Karó csúfnév. Nem, Karó a légynek sem ártott. Ám a fiúk mégsem fogadták maguk közé. S ennek csupán egyetlen oka. volt: Lakatos Feri cigánynak született.

A várostól nyugatra fekvő cigánytelepen látta meg a napvilágot egy düledező falú putriban, ahol rajta kívül még hat rajkó kért enni a törött lábú asztalról, ha volt azon egyáltalán valami.

Vgy aztán korán megtanulta nagy becsben tartani nemhogy az olyan kiváltságos dolgokat, mint az ép cipő, és a jó ruha, de még a mindennapi betevő falatot is. S olykor, ha félig üres gyomrát egy pohár vízzel becsapva, lekuporodott este a vackára, sokat töprengett azon. hogy miért ilyen mostoha is az ő sorsa.

— Nem olyan ez, mint a többi — panaszolta az anyja a szomszédnak. — Leginkább csak magának való, vagy tán beteg is az istenadta____

De még aztán az iskolában, ott tűnt csak ki igazán, hogy menynyire más a legkisebbik Lakatos-gyerek, mint a többi rajkó a telepről. Nem is hagyták elkallódni. Igaz, addig járt a Bakonyi tanár bácsi a szülők nyakára, míg végül inasnak adták Ferkót, azaz hogy szakmunkástanulónak,

méghozzá géplakatosnak, merthogy mániája volt a gép, a masina.

így lett Lakatos Ferkóból a „Karó”, és — az ifjoncokat a szakmára oktató mester elismerő véleménye szerint — az egyik legügyesebb kezű ipari tanuló az elsőévesek között.

De a fiúk nem fogadták be. Amikor a gyári öltözőben a szekrényeket kiosztották, s mivel szűkében voltak a helynek, két tanuló kapott egyet a keskeny rit határoló alkalmatosságból, Kozá- ri János, aki Lakatossal lett volna párban, ledobta a szekrénykulcsot a kőre, és tüntetőén elindult az ajtó felé.

— A cigánnyal nem közösködöm!

Az öltözőőr, idős, nyugdíjas ember, egykedvűen megvonta a vállát:

— Akkor keress magadnak ott helyet fiam, ahol találsz.

És Karó egyedül költözött be a szekrénybe.

K

ozári ettől -fogva, ha csak tehette, belékötött. Neki a Karó csúfnév sem volt elegendő. A „cigány”, csak úgy hívta. Lakatos Feri kajla lapátfülei égtek ugyan a szégyentől, de csak nyelt egyet ilyenkor, és igyekezett minél hamarabb elfelejteni a sorozatos megaláztatásokat.

S az, hogy értette a dolgát, csak olaj volt a tűzre. Kozári és társai nem tudták elviselni, hogy „a cigány” ügyesebb náluk.

A dolog akkor fajult el végképp, amikor kiderült, hogy karó tud legjobban hegeszteni a csoportban. Hiába handabandázott nagy hangon Kozári, hogy majd ő megmutatja ennek a zöldfülű

népségnek, mi is az a hegesztés, a mester csöndesen leintette:

— Majd, ha olyan varratot készítesz fiam, mint Lakatos, akkor beszélhetsz.

Kozári azt hitte, rosszul hall, csak nézte a mestert, hogy vic- cel-e, de az ősz hajú oktató tekintetében nyoma sem volt a tréfának.

— Kinyírom ezt a büdös cigányt! — fogadkozott Kozári, és hiába csillapították józanabbul gondolkodó társai, a féktelen, indulatos fiúban izzott a gyűlölet. A szipogós Kiss, aki télen-nyáron náthás volt, áhítatosan és kissé ijedten hallgatta barátja dörgedelmeit. Kis felnézett a bivalyerős Kozárira, és mindent megtett, hogy a közelébe férkőzzön. Az leereszkedően vette tudomásul a szipogós baráti közeledését, és jóindulata jeléül naponta elfogadta, s pillanatod alatt elpusztította Kiss reggelijének a felét, amit a szipogós tisztelettudóan ajánlott fel neki.

Karó jól tudta, hogy ezek egy húron pendülnek. talán szövetkeztek is ellene, s mégsem gondolt semmi rosszra ma délben, amikor a szipogós Kiss ijedten felkiáltott;

— Az órám! Elveszett az új karórám!

D

eRogyis gondolta Karó, hogy Kozári aljas tervének végrehajtása veszi kezdetét ezzel a felkiáltással. Csupán csak megijedt, rettenetesen megrémült, mert azt már kisgyermekkorában megtanulta, hogy ha valahol valami elvész. akkor az első gyanúsított mindig a cigány.

Ezért fogta el a reszketés az iménti felszólításra úgy, hogy

csak nehezen bírt az irodaajtóig botorkálni.

Pedig a neheze még hátravolt. Alig lépett be az ajtón. Kiss, aki a mester íróasztala előtt állott, megpördült, mint a motolla, és szinte sikoltotta, csakúgy fröcsö- gött a nyála:

— ö volt az, mester szaktárs! Biztos, hogy ő volt, már a múltkor is mondta, hogy milyen szép az órám.

A mester fáradtan ült az asztal mögött, nem szólt semmit, némán, kérdőn nézett a megvádolt fiúra.

Karó védekezni akart, tiltakozni az aljas rágalom ellen, elmondani, hogy igen, megjegyezte, hogy szép az az óra, de csak azért, mert tényleg szép volt, s mert neki, de még a szüleinek se volt soha olyan..., ám az izgalom és a döbbenet megbénították. Egyetlen szót sem tudott kinyögni. Rémülten, görnyedten állt az iroda közepén.

A mester ráncos arca elkomorult. Némán felállt, és kifele indult a műhelybe. Kiss fürgfn osont utána. Karó zúgó fejjel, támolyogva követte őket.

— No, fiam, mutasd a ládádat — mondta halkan. A hangja rekedt volt.

Karó vörös lett, mint a cékla, kajla lapátfülei égtek a szégyentől. Reszkető kézzel, nehezen nyitotta ki a szerszámosládán fityegő öreg lakatot.

— Balogh és Máté! — vezényelt az oktató.

A két fiú sebesen kezdte kifele rakni a ládából a szerszámokat, limlomokat, rozsdás csavarokat. Karó nagy becsben tartott, féltett kincseit. Á fiú csak állt megroggyanva, döbbenten nézte a

kutatást, s a szeme sarkában lassan, valószínűtlenül lassan megjelent egy apró könnycsepp.

A láda már üres volt, csupán az alján hevert még egy olajos rongycsomó.

— Semmi — jelentette a két fiú. A cipőjük’ orrát nézték.

A gyerekek lehorgasztott fővel állták körül a feldúlt ládát. Csend volt, megkönnyebbült, nagy csend, de ekkor Kozári éles hangon felkiáltott:

— A rongyot!... Vegyétek ki a rongyot is!

Balogh kérdően nézett a mesterre, de az nem szólt, Kozárit nézte, és a fiúk, akik—íel mertek pillantani, megrémültek a tekintetétől.

B

alogh két ujjal emelte ki a rongycsomót, s alatta a láda sarkában megcsillant az elveszett óra. Karó fel- nyögöjtt és ösztövér vállait megrázta a hangtalan zokogás. A mester odapillantott az olajosán fénylő karórára, . aztán lassan körbejárt a tekintete a megszep- penten álló fiúkon. „Most mi lesz?” — kérdezték a tágra nyílt szemek. Csak Kozári tekintete villogott magabiztosan, szögletes arca eltorzult a diadalittas vigyorgástól.

— Az órám — nyüszített Kiss, és a láda felé furakodott. A mester hangja állította meg:

— Van zsebkendőd, Kiss? — kérdezte lassan, szinte szótagolva.

A szipogós arcából kifutott a vér.

— Igenis van, mester szaktárs — nyüszítette.

Az oktató Kozárit nézte, adnék a képéről lassan lehervadt a gúnyos mosoly.

— Akkor töröld meg az orrod, fiam! Sitkéi Béla