Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-28 / 200. szám

1979. augusztus 28. • PETŐFI NÉPE 0 3 EGY FÉLÉVI MÉRLEG MARGÓJÁRA Fejlődik a vendéglátás Kiskoroson A címbéli állítás igazsága több vendéglátóipart üzemegységre is vo­natkozik, ám a fejlődés legszembetűnőbb jeleivel kétségtelenül a Szarvas étteremben találkozhatnak a vendégek. A régi, fekete műanyaggal borított székeket például piros szövet- huzatú, fémvázas ülőalkalmatosságokkal cserélték ki. Ez több mint százezer forintba került, de megérte: az élénk színű bútorhuzatok vi­dám hangulatot árasztanak, és a tisztaság érzetét keltik a belépőben. (Mellesleg: ezt az érzést igyekeznek elmélyíteni. Az abroszok patyo- iatfehérségét védve nem árusítanak például meggymárkát, amelynek vörös cseppjei kimoshatatlan foltot hagynak maguk után. Igaz ugyan, hogy ezzel az intézkedéssel kapcsolatosan némelyek — talán nem is alaptalanul — annak a bizonyos lónak a túlsó oldalát emlegetik, mert csakugyan, mivégre találták fel akkor a keménypapírból készült alá­téteket?! Barangolás Bács-Kiskunban Kisszállás • Alsó fokú központ a halasi járásban. Műemlék jellegű kastélyában iskola és kollégium van. Lakosainak száma 3528, területe 9206 hektár. KÉPERNYŐ A korona aranyból van A tisztaság és a vidámság érze­téhez néhány perces időzés után társul egy harmadik is: a meg­hitt és bensőséges hangulat. Való­színű, hogy részük van ebben azoknak a térelválasztó elemeknek is, amelyekkel a hatalmas, ho­dályszerű termet több részre ta­golták; de feltétlenül része van annak is, hogy a korábbinál sok­kal több a vendég. Hogy miért? A fentebb írtak mellett azért is, mert mostaná­ban nem kell annyit várni az étel­re, mint régebben. Az étterem gaz­dái végre belátták, hogy a vendé, gek nem „lebarnulni” járnak ide, hanem azért, hogy jóllakjanak, mégpedig a lehető legrövidebb idő alatt. Ennek érdekében átcsopor­tosításokat hajtottak végre. Dél­ben, a korábbi kettő helyett négy­öt pincér dolgozik anélkül, hogy a létszámot növelték volna: né­hány órára behívják azokat, akik csak késő este. a bár nyitásakor lépnek szolgálatba. És hogy a felszolgálók kifogás­talan külsejű megjelenéssel, gyor­san, és mégis mindenre kiterjedő figyelemmel lássák el a feladatu­kat, arra az étterem főnöke sze­mélyesen ügyel az ebédidőben. Mellette van a főszakács is, hogy a feltálalt ételek minőségével ne lehessen baj, vagy ha adódik is netán, gyorsan helyre lehessen hozni a mulasztást. □ CT; Q Előnyére változott a bisztró is. Az étteremben leselejtezett aszta­lok közül áthozattak néhányat, hogy ülve is tudjanak étkezni a vendégek, s hogy a gyorsaság mel­lett a kényelmet is megtalálják azok, akik ezt igénylik. A presszóban kicserélték a füg­gönyöket. A pult is új borítást kapott. S ezzel még távolról sincs mindennek vége. Hamarosan beál­lítanak itt egy újabb, s a réginél jóval nagyobb hűtővitrint, hogy a süteményekből is nagyobb vá­lasztékkal szolgálhassanak a jö­vőben. Az étteremben is ki fogják cserélni ä függönyöket. A kony­hában új üstöket, krumplihámozó gépeket és kávédarálókat helyez- > k üzembe. A bárhelyiséget bő­víteni fogják. Rendbehozzák a mellékhelyiséget: falba süllyesztik a vízvezeték csőrendszerét, ame­lyet jelenleg naponta megrongál­nak, állandó munkát adva ezzel egy szerelőnek. □ □ □ A változásokat mindenki észre­vehette már, vagy észre fogja venni. Arról azonban jóval keve­sebben tudnak, hogy a Szarvas ét­terem — két szocialista brigádba tömörült — kollektívája mit vál­lalt a fizetett munkaköri kötele­zettségein túl is azért hogy a ven­dégek jól érezzék magukat. Tár­sadalmi munkában — zárás után, éjszakai műszakban — kifestet­ték a presszó helyiségét, létrára állva végigsúrolták a mennyezetet, és kimosták a függönyöket. Egy más alkalommal pedig parkot va­rázsoltak az épület elé: felásták a földet, s teleültették virágokkal, csakúgy, mint a terasz betonból készült virágtartóit. Azt pedig még kevesebben tud­ják. hogy az étterem vezetője, Kelemen István milyen kemény harcot vállalt naponta egyik-má­sik zenésszel, akik például — ha. nyag tartással a zongorának tá­maszkodva — úgy játszottak a gi­táron, hogy a pengető mellett ci­garettát is tartottak az ujjaik kö­zött. Olykor pedig az egész zene­karnak hadat kellett üzennie, mert öt óra helyett csak nyolckor kezd­tek muzsikálni. És kevesen tud­ják azt is, hogy hány pincérnek kellett félbeszakítania a munkát, mert az üzletvezető piszkosnak ta­lálta a cipőjét, rendezetlennek a frizuráját. S hogy némelyiküknek bizony végképp távoznia kellett, mert hol ennél, hol annál az asz­talnál hajtott fel egy-egy barac­kot, vagy egy-egy pohár sört, el­hanyagolva közben a vendégeket. Bizony, az 'efféle intézkedések egész sorozatára volt szükség ah­hoz, hogy most le lehessen írni: a Szarvas étteremben ötmillió-hat­százezer forintot forgalmaztak az esztendő első hat hónapjában; 16,5 százalékkal többet, mint az előző év hasonló időszakában. Káposztás János Népfront­küldöttség utazott Bulgáriába A Bolgár Hazafias Front meg­hívására Sarlós Istvánnak, az MSZMP Politikai Bizottság tag­jának, a HNF OT főtitkárának ve­zetésével hétfőn Szófiába utazott a Hazafias Népfront küldöttsége, hogy a Bolgár Hazafias Front ve­zetőivel megbeszéléseket folytas­son a két partnerszervezet kapcso­latairól és további együttműködé­séről. A küldöttséget a Ferihegyi re­pülőtéren dr. Szentistványi Gyu- láné. a HNF OT titkára búcsúz­tatta, megjelent Vladimir Vide- nov, a Bolgár Népköztársaság bu­dapesti nagykövete. (MTI) Húsipari kutatók kongresszusa Hétfőn az Állatorvostudományi Egyetem aulájában megkezdte ta­nácskozását a húsipari kutatók 25. jubileumi európai kongresszu­sa, amelyen 28 ország, közöttük hazánk szakemberei változatos té­makörben a húsipari termelés kor­szerűsítésének, a vágási technoló­gia tökéletesítésének, továbbá a melléktermékek ésszerű hasznosí­tásának különböző kérdéseit vitat­ják meg. A kongresszuson több nemzetközi szervezet, így a KGST és a FAO képviseltette magát. A tanácskozást Romány Pál me­zőgazdasági és élelmezésügyi mi­niszter nyitotta meg, aki hang­súlyozta: a kutatók eredményesen fáradoznak azon, hogy a meg­felelő mennyiségű fehérje mi­előbb rendelkezésre álljon. A kí­vánt ellátási színvonalat hama­rabb lehet biztosítani akkor, ha az élelmiszer-végtermékhez vezető átalakító-, feldolgozó- és szállító­lánc működését még hatékonyab­bá teszik, és a veszteségeket mini­málisra csökkentik. A húsipari kutatók világszerte korszerű eljá­rásokat, szervezéstechnikai mód­szereket dolgoznak ki az ipari munka tökéletesítéséhez, s ahhoz, hogy ezek az eljárások mielőbb széles körben elterjedjenek, szük­ség van a tudósok széles körű, nemzetközi együttműködésére. Beszámolt a miniszter a hazai állattenyésztők eredményeiről, hangsúlyozva: ahhoz, hogy alig két évtized alatt a belföldi hús­készítmény-fogyasztás jelentősen fejlődött — a sertésvágás például háromszorosára nőtt, a húskészít­ménygyártás pedig két és félszer- te lett nagyobb —, jelentősen hoz­zájárultak a tudományos kutatók, akik munkájukban jól egyesítet­ték az állattenyésztők, a feldolgo­zóipar és a fogyasztók érdekeit. A kongresszuson egész sor olyan kiemelt témakör is szerepel, amely közvetlenül érinti a fogyasztókat. (MTI) Kíváncsian vártam, hogy az 1973 tavaszán Kecskeméten bemu­tatott új Stuart Mária-dráma mit mond a múlt héten sugárzott tévé­játék alkotóinak, elsősorban Ra- dó Gyula rendezőnek. Kocsis Ist­ván történelmi példázata annak idején már témaválasztásával föl­tűnést keltett. A tragikus sorsú skót királynő­ről tucatnyi színpadi mű keletke­zett. A kegyetlen körülmények szorításában egymásnak feszülő királyi ivadékok küzdelmét, az el­lentétes jellemű asszonyom tragé­diába komorló harcát sokan meg­jelenítették. Az írók, költők ro- konszenve a „varázslatom szépsé­gű” Mária sorsát sajnáltatta, első­sorban kosárba hulló szőke feje indítja meg a nézőket. Schiller romantikus remekében szinte föl­magasztosul az álnoksággal el­pusztított rab Stuart-ivadék. A ro­kongyilkos Tudor Erzsébet szemé­lyében a zsarnokot, az intriljus, haszonleső udvaroncok személyé­ben az aljasító, züllesztő hatalmat állítja a vádlottak padjára. Az erdélyi író művében a még látszólag szabad Stuart Mária, a mindössze egy hónapja trónra ke­rült skót királynő kerül nagy dön­tések elé. Ügy gondolja, hogy túl- teheti magát az uralkodás mecha­nizmusán, szükségszerű, vagy ko­rában annak tartott szabályain, módszerein. Ekkor még nem tud­ja, hogy az emberek azt bocsát­ják meg legnehezebben, ha egyál­talán megbocsátják, ha valaki el­tér a szokásoktól, szembeszáll a közvéleménnyel, a megmerevedett rítusokkal. A dogmatikus Skóciá­hoz képest felvilágosult, szabad szellemű Franciaországból érkező ifjú hölgy a fehér aranyló korona tekintélyével sem tudta „rábe­szélni” híveit gondolkodásuk, ma­gatartásuk megváltoztatására. Ab­ban reménykedett, hogy szépségé­nek varázserejével keresztülvihe- ti reformjait. Még azt sem nézték el neki, hogy személyi titkára le­gyen, mert ez újításnak számított, a puritán protestáns ideológiára felesküdött királyságban. Játé­kosságával, könnyedségével szün­telenül ingerelte környezetét, ne­hezen jött rá arra hogy koronás fők sem tudják a szépség, az igaz­ság érveivel a körülmények meg­változtatásával megszelídíteni az embereket és emberiesíteni a ha­talmat. Tapasztalatai megtanították ar­ra, hogy úgynevezett országos ér­dekek korlátozzák a lehetőségeit, és bűnbe taszíthatnak szelíd szívű humanistákat. Kocsis István ezért írt a fiatal Stuart Máriáról drámát: „kora Európájának legszebb, legérdeke­sebb nője, két ország trónjának várományosa. Csakhogy benne szembekerült uralkodó az em­berrel, a megalkuvásra képtelen emberrel. Ezért próbáltam meg láthatóvá tenni Stuart Máriának nemcsak környezetével, hanem önmagával viaskodó arcát is” — mondta lapunk munkatársának a kecskeméti előadás előtt. Azóta nyilvánvaló, hogy az „ön­magával viaskodó arc” ábrázolá­sa, érzékeltetése kevésbé sikerült. Az ősbemutató rendezője elsősor­ban azt vizsgálta, hogy a szép­ség. a tisztaság, az őszinteség, az ártatlanság hogyan hat egy zord, kemény korban, miként érvénye­sítheti szándékait elnehezült gon­dolkodású érdekemberek között. Csak mellékesen jelzem, hogy a valóságban Stuart Mária is gát­lástalanul élt a politikai, hatal­mi harcokban eredménnyel ke­csegtető módszerekkel, eszközök­kel. Minden lehetségest megtett Erzsébet elpusztítására, uralkodói igényének érvényesítésére. Igye­kezett kiszabadulása és pozíció­jának visszaszerzése érdekében minden bel- és külpolitikai lehe­tőséget kihasználni. Tudor Erzsé­bet nem indulatból végeztette ki vetélytársnőjét, hanem azért, mert a németalföldi felkelés kitörése után így kívánták politikai érde­kei, amit persze Anglia érdekei­nek tüntettek fel. A Radó Gyula rendezésében lá­tott televíziós „A korona arany­ból van” királynéja (Tarján Györgyi) jól érzékeltette az ifjú uralkodó játékosságát, okosságát, szellemességét. Érződött, hogy ál­tala megváltozott a skót udvar lég.- köre, hogy szinte már gyermek­ded szelídségével kavarja föl az embereket. Még ártatlannak szánt szeszélyei is emberéleteket köve­telnek azonban. Az a Mária, aki el akarja törölni a halálbüntetést, végül is egy eléggé át nem gon­dolt intézkedéssel, szeszéllyel, sok ember halálát okozza. Tulajdon­képpen ezáltal kerül szembe ön­magával, szándékaival, régi énjé­vel. Egy királynő akkor is történel­mi személyiség, ha nem érzi ma­gát annak, akkor is kifejeződése egy kornak ha nem törekszik er­re^ Stuart Mária magatartásának ezek a következményei maradpak ki a most látott tévéjátékból, ezért nem éreztük azt a tragédiát, amely már az ifjú skóciai király­nőt is fenyegette. H. N. mgmmmmmmmmMwmmmmmmmmmmMMmmmmmgmmwMmmm Heppjeink alkonya A csevegéssel aláfestett lát­ványnak azt a címet is adhat­nánk, hogy: erkélyjelenet — ár­emelés után. A négy fiatalasz- szony — Olga, Nóra, Dóra és Margó régen volt ennyire együtt a társasház emeleti függőfolyosó­ján. Széliében — szinte kitöltik a rövid kis gangot. Könyökölnek a sötétzöldre mázolt rácskorlá­ton, és mondják — majdhogynem önfeledten.­A kreol bőrű, nagyszemű Mar­gó: — Na én egykettőre leszok­tatom a hentest arról a hülye heppjéről, hogy mindig jóval töb­bet vág le, mint amennyit mon­dok. Tegnap is kérek tőle har­minc deka marhahúst. „Igenis asszonyom, már is adom. Tetszik látni, ez a legszebb része...” — és levág nekem jó fél kilót. Dob­ná a mérlegre, de rászólok: De kedves uram, a gyerek is látja, hogy az jóval több harminc de­kánál. Tessék csak visszavágni belőle... Láttátok volna, hogy elképedt. Persze, nem ezt szokta meg. Régesrég felhagyott azzal is, hogy legalább udvariasságból megkérdezze: „Lehet-egy kicsivel több?” Szelt, mért, csomagolt, s mondta az árat. Nóra, a bronzvörös hajú, sze­müveges, szeplőske: — Az ember meg dobhatta a kukába a mara­dékot, mert mindenki hagyott a tányéron. Hiába tudtuk, mennyi elég a családnak, a hentes ked­véért többet főztünk. Ha kellett, ha nem. A kékesfekete hajú Dóra man­dula vágású szeme vitára villan- — Na azért nem lehet mindént a hentesre fogni. Ha jól belegon­doltok. többször hozunk húst az ÁBC-ből. mint a húsboítból, és akkor is mindig van kidobni való. Nem is emlékszem rá, mi­kor törölte ki a tányért valaki a családból, mert csak annyit rak­tam neki, amennyit igazán jól­esett megennie ... Mert megvan az a jó magyar szokásunk — biztosan ti is ezt teszitek —, hogy szeretjük jól megtetejezni a tá­nyért, hiába is tiltakozik vala­ki. Se családtag, se vendég ne gondolja, hogy sajnáljuk tőle. Pláne ne feltételezze, hogy sze­gény a kamra. Olga — halk szavú, akiről rá­nézésre is azt gondolják sokan, hogy kettőig se tud számolni: — S akkor csodálkoznunk, hogy a gyerekek annyiszor odavágják — „Mindig ezt főzöl, pedig tudod, mennyire utálom ...” — Vitatkoz­hatsz velük, hogy hiszen már egy éve nem volt ilyen az asztalon. Dóra: — Meg hallgathatod, mi­kor a srácok osztálytársai újsá­golják, hogy a te csemetéd meg az enyém is a szemétkosarat cé­lozgatja az iskolában a tízórai­val ... Margó: — Aminek az össze­állításához szinte már szipogva fogunk: „Mit csomagoljunk már neki, te jóisten, hogy megegye?!” Nóra: — Vannak ilyen allűr­jeink bőven ... A férjem s a lá­nyom ősidők óta azt szereti, ha díszkivilágításban van az egész lakás akkor is, amikor már a tévét nézzük. Hogy mit össze morognak mostanában, mikor hol az egyiket, hol a másikat ug- rasztom föl: „Szaladj csak, oltsd le a villanyt a másik szobában!” Előtte arról kellett őket leszok­tatnom, hogy ne égessék fölös­legesen a konyhában, mikor már semmi dolgunk nincs ott. Olga: — Nálunk még villany- világítás mellett kell nézni a té­vét. A férjem roppant szeret be­szélgetni, rosszul van, ha nem mondhatja — „Erről jut eszem­be”. Így aztán sokszor abból áll a tévénézés, hogy oda-odapislo- gunk, vagy lepisszegjük a drágá­mat — „Hallgasd csak, milyen érdekes!” — Hű, de felkapja né­ha a vizet ezért: „A ménkű abba a tévébe! Az a fontosabb, vagy az, hogy egymással is szót vált­sunk, legalább este.” — Abban bízom csak, hogy az áremeléssel megkapott első villanyszámla ná­la is megteszi a hatást; tudniil­lik kissé — hogy úgy mondjam — fukar őurasága. Dóra: — Apropó — Nórikám, mikor hívod össze a lakógyűlést? Épp itt az ideje, hogy össze­akasszuk a bajuszt a földszin­tiekkel ... Heves kézmozdulata a pince meg az udvari szükséggarázs irá­nyába — sejteti, hogy bizonyos vilanyhasználatra céloz, ami rég­óta nyomja az emeletiek begyét. Éppen azzal folytatná, hogy — Én majd kitálalok, csak ti is áll­jatok ki mellettem —, amikor férje-ura vágódik be nagy seb- bel-lobbal a lépcsőházból. Hóna alatt hosszú csomag, s a papíron átszúródó, gyűrűs, borostyán szí­nű hengerrészecske tanúsítja, hogy ismét sikerült szert tennie valami horgászbot-különleges- ségre. Vidor képe is az efölötti örömét tükrözi. Bizonyára elkap­ta füle az asszony utolsó szavait, mert a közvetlen „Sziasztok” után rögtön így kapcsolódik be. — összeesküvés, lányok, össze­esküvés? — Na és ha az? Egyszer már meg kell mondani Bányainak, hogy ne a közös villanyszámla terhére működtesse a villanymo­tort a pincében ... Meg Tibornak is, hogy a kocsiját ne a mi zse­bünkre bütykölje évekhosszat. Már egész természetesnek vészi, hogy a hegesztőapparátjához hosszú kábelen vezeti ki az ára­mot a garázsba. Kifizetik helyet­te a bolond lakótársak a fogyasz­tást ... A férfiak — ugye — ilyen helyzetekben mindig „nagyvona­lúak”. Rangon alulinak tartják, hogy belemenjenek az efféle „asszonyos szatócskodásba”. A drabális Kőhegyi arcáról is le­tűnt az iménti mosoly. Érződik, hogy a szomszédasszonyokra való tekintettel használ hangfogót, és üti el erőltetett kedélyességgel a, Margó elszántsága miatt, benne támadt kényelmetlenséget. — Majd adok én neked — ki­tálalni! — Képes lennél ezért a pár forintért kontrabontot okozni a földszintiek és emeletiek közt? Lesülne a pofámról a bőr ... — Nem baj, majd csak kihe­vered. Ne félj, nem állok oda ve­szekedni. Nóra lakógyűlést hív össze — milyen jó, hogy nőt vá­lasztottunk bizottsági elnöknek —, ott majd kulturáltan, tárgyi­lagosan előadom a dolgot. Hiszen egy harmadik általánosba járó kisiskolás is ki tudja számítani, hogy ha ők meg is fizetik a kö­zös villanyhasználatért rájuk eső nyolcad-nyoloadrészt, az így még­sem gilt. Mivel ők sokkal több áramot felhasználnak, mint a többi hat lakó. És ez így megy — hány éve is? No majd utána­gondolunk, mióta is van gépko­csija, garázsa Tibornak, meg va­lóságos lakatosműhelye Bányai­nak. Kőhegyi még jobban elképed: — És ezért lakógyűlést hívnátok össze?! Nahát — az egész nem éri meg azt a szégyent! Felesége most már csak azért se hátrálhat: — Tudod mit, ne­kem ne is gyere le arra a gyű­lésre. Engem ne lökdöss folyton a könyököddel, mikor valamiért kinyitom a számat. — A másik háromhoz. —. Olyan kellemetlen, hogy engem mindig csitítgat. Pe­dig megharagudtak rám egyszer is a lakótársak, mert őszinte vol­tam? Kőhegyi hasztalan villog egyik nőről a másikra, Nóra, Dóra, Olga száján és szemében csak a kaján egyetértés ingerlő moso­lyát kapja válaszul. — Nahát — én nem is akarok ott lenni ilyen... ilyen köteke­désen! — fakad ki nagybőszen, és beviharzik lakásukba. Ajtajuk a négy asszony mögött nyílik. Margó: — Biztos vagyok ben­ne, hogy ha akkor nem-is ép­pen tapsikolnak örömükben „földszíntiék”, és talán még pi­ronkodnak is kissé, — sértődé­sük csak pár napig tart... Mint ahogy nekünk is csupán addig esett zokon, amikor éppen Bá­nyai tette szóvá, hogy a nagy- fiaink késő este mindig égve hagyják a villanyt, mikor haza­jönnek. Hogy neki kell, sokszor már az ágyból felkelve, eloltani Utánuk. Beláttuk, igaza van ... Az áremelés — úgy látszik — nemcsak családi, hanem házi nevelési feladatokat is felvet... Ja, míg el nem felejtem... A marhafelsálból indultunk ki, hogy nagyot nézett a hentes, mikor nem engedtem „egy kicsivel töb­bet” mérni. Nos — láttam rajta, persze, hogy láttam a neheztelést. De mindent kárpótolt, amikor utánam azt a kisöreg nyugdíjast, Gál bácsit szolgálta ki. Ezelőtt sokszor restelkedtünk, amikor a hentes úr ízetlen megjegyzések kíséretében mérte ki a kispénzű, szinte meghunyászkodó öreg­embernek azt az igazán pár sze­letke húst. Nem győzte vele érez­tetni, mennyire lenézi az ilyen filléres kuncsaftot. Most mintha kicsit észre tért volna. „Igen, kedves Gál elvtárs, ugye a szo­kásos két szelet karajt tetszik ... Hogy — ja igen — most egy szelet is elég lesz? ... Értem, ter­mészetesen ...” — th —n

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents