Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
Az a hajdani traktoroslány A kiskunfélegyházi Vörös Csillag Tsz négy főágazata közül a kertészeti élén Baski Józsefné személyében, nő a vezető. Hogy a rábízott — a zöldség-, szőlő- és gyümölcs- termesztést, pincét, kereskedelmi tevékenységet, zöldségtisztító telepet, valamint a torma- és tésztaüzemet magába foglaló — ágazat irányítása nemcsak szakmai hozzáértést, politikai felkészültséget igényel, de nagy felelősséggel is jár, azt alighanem jól érzékelteti: a főágazat ez évi együttes termelésiér- ték-előirányzata 26 millió forint. — Ennyi a terv, mi azonban szeretnénk azt egymillióval megtoldani! — siet hozzátenni a határozott fellépésű, energikus, de a közvetlenséget sem nélkülöző Baski Józsefné, aki munkatársainak egyszerűen Kati néni. S ha hozzáteszem, hogy lányneve Csömör Katalin, feltehetően akadnak a megyében, akiknek ismerősen cseng a név, s jóllehet a gondoI latuk is gyorsan társít: Csömör Kati? Hát persze, annak idején az újra bátran vállalkozó, pufajkás traktoroslány! I □ □ □ Kis irodájában beszélgetve, erről az időszakról, s egyáltalán életútjáról kérdezem, ő azonban nehezen zökken ki a mából. — A nők mindenütt megállják a helyüket! — közli egyértelműen, meggyőződéssel. De a következő mondata már a vezető felelősségét taglalja. — Egy vezető, ha jól csinálja a dolgát, használ. Nemcsak a vezetésére bízott gyárban, tsz- ben. és nemcsak az ottani közösségnek, hiszen a haszon kisebb, vagy nagyobb mértékben, de az egész népgazdaságra, az egész társadalomra is kihat. Egy munkás rontson el egy szemet a szőlőmetszéskor? Biztos, hogy a következő tőkénél jobban ügyel. Ha egy vezető húsz szem helyett tizennyolcat mond, nagy hiba. Mázsákban, sőt tízmázsákban mérhető veszteséget jelenthet. A vezető óriási felelőssége abban van, hogy ha kimondja, és rosz- szul mondja ki, káros az egész gyárra, vagy tsz-re nézve. Nos. nem könnyű. Nemcsak irányítania. hanem győzködnie is kell, hogy mit, hogyan, miért. A két fiam közül az egyik lakatos, a másik általános csőszerelő. Esténként lefekszenek;, én pedig szedem a Dopegytet... □ □ □ Amikor ismét az életútjáról kérdezerp, partnerem felélénkül. — Tulajdonképpen summásként kezdtem. Alighogy elvégeztem 1944-ben a nyolc osztályt, májusban már Kecskeméten, a Pleischmann-telepen dolgoztunk édesapámmal. Bácskában is jártunk, répát, kijkoricát egyelni, kapálni. Apám betegen dolgozott. s én mint egyszál lánya, együtt tartottam vele. gondját viseltem és szükség szerint, ápoltam. Tőle tanultam meg beosztani a munkát fegyelmezetten, mindent annak rendje-módja szerint. Az életutam? Majsán, az Alvégen. a putrik közelében születtem. Azon a környéken minden gyerek cselédnek szegődött. Én szerencsés voltam, mert elvégezhettem a nyolc osztályt. Ez pedig nagyon nagy előny volt. Negyvennyolcban tagja voltam, bejártam az EPOSZ-ba. Amikor traktorosnak hívták, szervezték a lányokat, nemigen haboztam. El kellett tartanom a szüléimét, ezért. Édesanyám otthonhoz volt kötve, az egyre súlyosabb beteg apámat ápolta. ptven februárjában a halasi Micsurin Tsz-be kerültem segédvezetőnek. Lányok hatan voltunk. szakember tanított szántani bennünket. Áprilisban már felelős traktorvezetőként ültem a nyeregben, a csólyospálosi Lenin és a Béke Tsz-ben szántottam. Üj gépet, egy G—35-öst kaptam, és már én tanítottam a lányokat. — Gondolom, nő számára nem éppen könnyű mesterség? — Számomra nem volt nehéz, és nagy élvezettel csináltam, ötvenegy nyarán cséplőgépet, egy MÁVAG 1300-ast bíztak rám, és szintén Csólyospáloson csépeltem. Beneveztem az ötvenvagonos ku- ktricamozgalomba is, akkor lettem a megye traktorosai között a harmadik. Bár ezt egy kis huncutsággal értem el. Az eredmény- hirdetés előtti napon már csak kevés híja volt az ötven vagonnak, amikor csúnyán elerfedt az eső. A szomszédban dolgozó kollégák leálltak. Azt tettük mi is, csakhogy nem széledtünk szét. Kivártuk a végét, és éjféltől reggel ötig megvolt az ötven vagon, sőt annál is több. n n □ A traktorvezető Csömör Kati 1951 elején Budapesten, a Hoffer- gyárban a traktorszerelői szakmát is elsajátította. Aztán másfél évi traktorosság után, nyilván életrevalóságának köszönhetően, egyik megbízást a másik után kapta. 1951 augusztusában már a mélykúti gépállomás élén áll, egy évvel később, előkészítő tanfolyam után, elvégzi a mező- gazdasági akadémiát. — Ma vajon milyen képesítésnek felel meg ez a végzettség? — Talán a szakmunkás-bizonyítvánnyal egyenértékű. A mezőgazdasági akadémia elvégzése után visszakerültem Mélykútra, két évvel később pedig a lajos- mizsei gépállomás vezetője lettem. Közben ugyanis férjhez mentem, s a férjem Kecskeméten dolgozott. Azt hiszem, hosz- szas lenne tovább részleteznem. Azt azonban lényegesnek érzem, hogy 1951 óta tagja vagyok a pártnak, ötvenhatban a kecskeméti sertéstenyésztő és -hizlaló társulás pártvezetőségének a titkáraként dolgoztam. Két ciklusban, 1954-től. majd 1959-től tagja voltam a megyei pártbizottságnak. A politikai munkát igazán ez időben tanultam meg. Az emberséget, hozzáállást, vélemény- formálást. A tanulást mindig fontosnak éreztem. 1959-ben a kertészeti technikumot kezdtem meg, 1966-ban pedig befejeztem a felsőfokú technikumot is. Két év óta pedig a kertészeti főiskolán szerzett diploma birtokosa vagyok. — Ha meggondolom, hogy mindezt az egész embert kívánó munka és két gyerek nevelése mellett érte el, tiszteletreméltó teljesítmény! — Rengeteget köszönhetek édesanyámnak, aki a gyermeknevelésben segített, és persze a férjem megértésének is. — Mióta dolgozik a Vörös Csillag Tsz-ben? — 1967 februárjában kerültem a közös gazdaságba kertészeti ag- ronómusnak. Két évvel később kertészeti ágazatvezetőnek neveztek ki. Akkor a zöldség, szőlő, gyümölcs és a kereskedelem tartozott hozzám. Utána apródon- ként jött a többi feladat. 1972 óta azonban nem lett több a munka, csak a titulus változott, mert kialakultak a fő ágazatok. □ □ □ Pillanatnyi szünet után Baski Józsefné hirtelen kiegyenesedik ültében és mintegy vallomásként összegez: — Szerencsés embernek mondhatom magam. Tíz éve egyazon beosztásban. Ismerem a munkatársaimat, kicsit formáltam is őket. Jó munkatársak. Az önállóságuk maximális. Elvem: ha kezetekben a kormányrúd, ne kérdezgessetek, csináljátok. De. ha nehezen megy, idejében szóljatok. Tisztelem őket, ők is engem. Minden pénteken megbeszéljük dolgainkat, ki merre, mit, hogyan. így visszapillantva érzékelem igazán, milyen fontos a kádernevelés. Míg az új vezetők ki nem nőttek, addig több probléma adódott. A nők általában nem szívesen emlegetik korukat. Engem nem bánt, hogy ötvenéves vagyok: nagy időket megéltem. Dolgoztam nem keveset, és persze, hibáztam is. És annyit kaptam — pártvezetőségi tag vagyok, nőfelelős, két éve pedig a sok egyéb elismerés mellé a Munka Érdemrend arany fokozatát is —. hogy talán még többet lehetett volna tennem érte... Perny Irén Barangolás Bács-Kiskunban 1979. augusztus 19. • PETŐFI NÉPE • 3 A világ kenyere • Bissau Guinea-i fiatalok a magyar mezőgazdasági gépekkel ismerkednek. (Fotó — Jászai Csaba felvétele — MTI — KS) • Etiópiái földműves harca a földdel. Vajon illik-e kenyér ünnepen emlékeztetni arra, hogy még mindig milliók éheznek, tíz- és tízezrek halnak éhen a Földön? Akitől megkérdeztem, először meglepődött, majd magabiztos természetességgel mondta: Persze, hogy illik, sőt nemcsak illik ... Amikor arról faggattam ismerőseimet, hogy mit jelent számukra a kenyér, egyesek zavartan hallgattak, mások megmosolyogtak: Minek erről kérdezősködni? Kenyér van bőven, és ez a lényeg! De mi lenne, ha., nem volna? — kérdeztem tovább. A többség ekkor már ingerülten válaszolt: Hát mi lenne? Akkor is megélnénk... talán? Kapcsolatunk a kenyérrel — mióta az ember az elsőt megsütötte — változatlanul szoros. A mindennapi betevő falat ellentéte tudatunkban — akár átéltük már, akár nem — az éhezés. Borzalmait az aranybarnára sült, foszlós, még meleg új kenyér illatának varázsában elképzelni is rossz. Másfél milliárdan az éhségö«ezetben Az ember előbb ismerte meg az éhezés rémét, mint a kenyeret. Napi táplálékáért eleinte a természettel, majd az osztálytársadalom kialakulásától kezdve elnyomóival viaskodott, s az emberiség eddigi története során még sohasem volt képe tartósan száműzni ezt a veszélyt. A legtehetősebb Európa és Észak-Amerika lakóinak többsége is csak az utóbbi néhány évtizedben jutott el a „mindennapi kenyér” biztonságáig. Afrika, Ázsia és Latin-Ämerika országaiban ma is legalább 500 millió £mber tengődik az éhhalál küszöbén, s további majd’ egymil- liárd nem Jut elegendő táplálékhoz. Napjainkban a világ lakosságának több mint a fele — 2,3 milliárd ember — él a legszegényebb országokban, 600 millió a kevésbé szegényekben, s végül 1,1 milliárd azokban az államokba^, ahol túl bőséges is a választék. A Világbank becslése szerint a század végére planétánknak mintegy hat- milliárd lakója lesz. Ami a szakembereket a leginkább aggasztja; a népességnövekedés azokban az országokban ,a legnagyobb, ahol már ma sem tudják kielégíteni az alapvető szükségleteket, ahol a gazdasági élet, az élelmiszer-termelés a legelmaradottabb, az oktatási és egészségügyi színvonal a legalacsonyabb. Az éhségövezet az Egyenlítő két oldalán húzódik — itt másfél milliárd ember él már jelenleg is Növekvő szakadék Egy átlag amerikai, ausztráliai vagy észak-európai évi hús- fogyasztása akár 30—40 indiai lakos alapvető szükségletét fedezné egy esztendőre. Az emberi világ belső, ellentmondásait jellemzi továbbá, hogy a fehérjetermelés — igaz. szűkösen — jelenleg mindenki szükségletét fedezné, valójában azonban csak az állati fehérje több mint kétharmadát a Föld lakóinak egyharmada fogyasztja el. A különböző felmérések, tanulmányok tanulsága szerint az utóbbi évtizedekben tovább nőtt a szakadék a világ fejlett és fejletlen országai között: jó tíz esztendővel korábban még „csak” egymilliárd ember nem jutott hozzá a szükséges táplálékhoz, ma másfél milliárd. „Afrika. Ázsia és Latin-Ameri- ka szegényei azért szegények, mert túl sok gyermekük van, csak keveset, v^gy semmit sem tettek helyzetük javításáért, és arra számítanak, hogy az Egyesült Államok majd kihúzza őket a bajból.” Zbigniew Brzezinskinek. Carter amerikai elnök nemzet- biztonsági főtanácsadójának szavai ezek — a cinizmus, amely belőlük sugárzik, megdöbbentő. Annál is inkább az, mert az USA-t pem kis felelősség terheli az éhezők millióinak sorsáért. Emlékezzünk csak a tömeges terménymegsemmisítésekre, a földek parlagon hagyására. Néhány éve, amikor a Föld több pontján tömegesen haltak éhen gyerekek, felnőttek. több mint 60 millió hektár amerikai szántóföldet — Magyarország vetésterületének tizenkétszeresét! — hagyták meg- műveletlenül a nagvgazdák. mert a vetés nem fizetődött volna ki. A Világélelmezési Tanács néhány éve a szegény országok fokozott támogatására szólította fel a világ államait. Elszomorító ténv. hogy éoDen a két legfejlettebb. az Egyesült Államok és az NSZK csökkentette ilyen célú segélyeit az utóbbi két esztendőben 70—80 millió tonna hiány „A harmadik világ ü legkevésbé sem szeretne örökké a fejlett országok könyöradományain élni” — mondta egy alkalommal Mah- gub Hág neves pakisztáni közgazdász. „Maga a Nyugat a legjelentősebb visszahúzó tényező, amely akadályozza , erőfeszítéseinket, hogy kimásszunk a nyomorból... A nemzetközi hitelek rossz elosztásából, a természeti kincseink exportjából származó jövedelem egyenlőtlen elosztásából, az árucikkek, szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgását korlátozó intézkedéseikből eredő veszteségünk évi 50—100 milliárd dollárra lehető” — mutatott rá Hág. Egy amerikai közgazdász már kiszámolta, hogy az ^abszolút szegénység világméretű felszámolásához 15 milliárd dollár kellene évente, javaslatai azonban mindmáig süket fülekre találtak. Pedig egy egészséges, Igazságos világgazdasági rend kialakításával jobb helyzetbe jutnának a fejlődő országok. A mezőgazdasági szakemberek szerint Ázsia országaiban egyharmadával lehetne növelni a rizshozamokat olyan aratási, cséplési és raktározási módszerekkel, amelyek az USA-ban és Japánban napjainkban már általánosak. Korszerű technikai berendezések átadásával lehetne megakadályozni, hogy Indiában és az afrikai államok zömében a gabonatartalékok egyharmadát a patkányok egyék fel. És még lehetne tovább sorolni a területeket, ahol már önzetlenséggel is segíteni tud, aki akar. 1974 novemberében Rómában élelmezés világkonferenciát tartottak, amelyen a résztvevők előirányozták: egy évtized alatt felszámolják az éhínséget és az alultápláltságot a Földön. Azóta majd’ öt esztendő • Éhezők Zaireban. (Fotó — MTI KUlföldi Képszolgálat — KS) telt el, s ma változatlanul a világ lakosságának mintegy 30 százaléka fogyasztja el a gabonatermés 70 százalékát. A segítségre szoruló országok lakói továbbra is éheznek. Pedig az élelmezési világkonferencia résztvevői elé terjesztett ENSZ-jelentés készítői már 1974-bgn figyelmeztettek: „Ha az élelmiszer-termelés és a lakosság növekedésének mai tendenciái folytatódnak, a világélelmezésben uralkodó gabonából a szükséglet az 1970. évi 1200 millió tonnáról 1985-re 1700 millió tonnára nő. így várhatóan 1985-re 70—80 millió tonna lesz a fejlődő országok hiánya, ami ötször- hatszor több, mint a 60-as évek végén, a 70-es évek elején volt.” Szórványos kezdeményezések A Rómában elhatározott magasztos cél valóra váltása azonban szinte még el sem kezdődött. A szocialista országok gazdasági lehetőségeikhez képest a maximális segítségben részesítik a fejlődő államokat, szakembereik képzésével, korszerű mezőgazdasági berendezések átadásával, modern öntözési módszerek meghonosításával, és nem utolsósorban élelmiszerszállítmányokkal támogatják a rászorulókat. De ez kevés, nagyon kevés. A történelem igazságszolgáltatása úgy kívánná, hogy a volt gyarmatosítók viseljék a miattuk visszamaradott gazdaságok felemelkedésének terheit. A fejlett tőkés országokban azonban inkább szórványos és igencsak egyedi kezdeményezéseknek lehetünk tanúi. Az ENSZ Mezőgazda- sági és Élelmezési Szervezete, a FAO erejének javát a Föld élelmezési gondjainak megoldására koncentrálja, de ebben a sziszifuszi munkában ismét csak a szocialista országokra számítanak bizton. Ügy tűnhet, ördögi körben élnek bolygónk éhező lakói. Valójában azonban a segíteni akarás hiányáról van szó annak a többségnek a részéről, amely valóban segíteni tudna. Az Egyesült Államok az idén 126 milliárd dollárt fordít fegyverekre, a Föld országai együttesen ennek többszörösét. Pedig bomba már annyi van, hogy vele az utolsó szálig ki- pusztítható bolygónkról az ember, a jóllakott és az éhező egyaránt. Ez tény, ezzel mindenki tisztában van. Ugyanakkor ma még aligha tudna valaki válaszolni arra: mikor érkezik el az az idő, amikor minden ember, minden nap legalább egyszer jóllakik a Földön? K. M. Jakabszállás • Alsó (okú központ, lakosainak szánta 2842, területe 1092 hektár. Az utóbbi években látványos fejlődést mutató ie- lepülés a kecskeméti járásban.
