Petőfi Népe, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-14 / 137. szám

1919. június 14. • PETŐFI NÉPE • 5 A terv: kétszázhúsz tanterem • Már építők szorgoskodnak Baján a József Attila Általános Iskola szomszédságában, ahol hat osztályterem megépítésével bővitik a tanintézményt. (II.) Kétszáz­húsz általános iskolás tante­rem megépíté­se: ez az okta­tásügy Bács- Kiskun megyei célkitűzése az V. ötéves terv­ben. Sok köz­ségben csupán egy-két tante­remmel toldják meg az épülete­ket, az ilyen, kisebb felada­tok elvégzésére általában alkal­masak a helyi tanácsok, ter­melőszövetke­zetek építőbri­gádjai. Némi társadalmi- munka-szerve- zéssel is kiegé­szítve így tulaj­donképpen nem is kerül olyan sokba az épít­kezés. De viszont ahol már nyolc tan­termet kívánnak megépíteni a hoz­zátartozó szociális - helyiségekkel egyetemben, ott már több problé­ma akad. Kiskunmajsán is egy kicsit szű­kös a rendelkezésre álló anyagi fedezet. Az évtized végére — Tízmillió forintot szántunk a tervezett nyolc tanterem megépí­tésére. Most, a közelmúltban kap­tuk kézhez az árkalkulációt: 12,6 millió forintba fog kerülni az építkezés — mondta Csupity Ist­ván, a nagyközségi tanács elnöke. — A kiviteli munkálatokról a Kis­kunhalasi Építőipari Vállalattal tárgyaltunk, ők az úgynevezett Univáz-szerkezetből kívánják megkonstruálni az épületet. A ge­nerálkivitelező feladatait a kis­kunhalasi költségvetési üzem lát­ja el, de úgy egyeztünk meg az építőkkel, hogy a határidő pontos betartása céljából egyéb területe­ken is besegítünk. így az alapo­zást, a kőművesmunkákat, végül a • • A nyolc tanterem megépítésé­vel még korántsem oldunk meg mindent — mondja Csupity Ist­ván, tanácselnök. festés-mázolást is mi végezzük el... Persze egy iskolaépítés egyéb problémákkal jár együtt: két la­kóépületet kell kisajátítanunk. Ez is jó hétszázezer forintos kiadást jelent majd. A lényeg viszont a következő: szeptemberben meg­kezdjük az alapozást. A kiskun- halasi építőkkel együttműködési megállapodást kötöttünk, ebben rögzítettük a technológiai sorren­det, a kölcsönös igényeket. így vállalják, hogy 1980. december 31-re átadják az épületet. Mindez­zel persze még korántsem oldot­tuk meg az oktatásügy kiskunmaj- sai gondjait. Az alsó tagozatosok váltakozó tanítását a nyolc új tan­terem elkészülte sem szünteti meg, s ugyancsak nyitott kérdés marad a napközik és az iskolai konyha kapacitásának elégtelen­sége. — Hogy miként próbálunk „be­leférni” az anyagi lehetőségek ál­tal szabott keretek közé? Társa­dalmi munkát szervezünk, takaré­koskodunk a kiadásokkal és azzal, hogy az építkezésbe besegít a ta­nács költségvetési üzeme is. Baján tizennyolc tanterem Az oktatásügy megyei beruhá­zási terveibe Baja tizenkét általá­nos iskolai tanterem megépítésé­vel szerepel. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy remény van az eredeti célkitűzések túlteljesítésére. A Jó­zsef Attila Általános Iskolát hat- osztályos épületszárnnyal kíván­ják megtoldani, az újvárosban pe­dig egy 16 tantermes általános is­kola alapozására kerül sor. Szentmihályi Károly a művelő­désügyi dsztály gazdasági felügye­lője elmondta, hogy a hat tanter­mes bővítés nem csupán az ok­tatási célokat szolgáló helyiségek számát növeli. Az osztálytermeket két napközi és egy konyha, egy úttörő-, egy orvosi, és egy tantes­tületi szoba egészíti ki. — A kivitelező a Bajai Lakbe­rendező Építő- és Vasipari Szö­vetkezet lesz — mondta. A terve­zett költség hét millió 330 ezer fo­rint. A beruházással elérjük, hogy a jelenleg használatos tíz oktatási helyiség l^özül a három szükség- tanterem megszűnik és végezetül majd egy tizenhárom tantermes korszerű iskolát kapunk. Létesí­tünk tornatermet is, ennek kivi­telezése a hatodik ötéves terv ele­jére várható. Az épületszárny használatbavételének határideje: 1980. augusztus, tehát a következő tanév elején a gyerekek már be­népesíthetik az új épülettömböt. A bővítéssel javul majd a délelőtt— délután váltakozó tanítás aránya. Kincses Ferenc, a városi tanács elnökének nyilatkozata szerint megkezdődtek az újvárosi általá­nos iskola alapozásának munká­latai. A BÁCSÉP által épített ti­zenhat tantermes tanintézet elké­szülésének határideje: 1980. de­cember 31. Mindent összevéve te­hát úgy tűnik, hogy Baján az 1980-as éveket kedvező oktatási körülmények között kezdik meg. Demográfia, 1985 Mindez nemcsak a jelen, hanem a jövő szempontjából is nagyon fontos. Hiszen nem ismeretlen tény, hogy 1980—85 között Bács- Kiskun megye általános iskolás tanulóinak száma több mint hat­ezerrel gyarapodik. Elsősorban a városokban, kisebb mértékben a nagyközségekben. Nem közömbös tehát, ki milyen adottságokkal néz a jövő elébe. A valóság az, hogy egyetlen vá­ros sem érezheti magát nyugodt- nak, hiszen a mai körülmények szinten tartásához is új osztály- termeket, iskolákat kell építeni mindenütt. Hát még, ha javítani akarnak a sokfelé bizony optimá­lisnak nem ítélhető helyzeten. A prognózis szerint tehát Kecs­kemét, Baja megépít még egy-egy új tizenhat tantermes iskolát, és remélhetőleg ugyancsak átadják a kiskőrösi és a kiskunfélegyházi oktatási intézményeket is az év­tized végéig. De már most kell gondolkod­nunk a további bővítéseken, beru­házásokon, nehogy olyan helyzet álljon elő bárhol is, mint amilyet például a kiskőrösi diákok és pe­dagógusok kénytelenek elviselni most: egy osztályterembe két és fél tanulócsoport jut. P. M. VENDÉGEINK VOLTAK írók, költők, barátaink A nemzetközi irodalmi est részt­vevői a lakiteleki művelődési ház hétköznapjaiba is betekinthettek. Kiállítások tükrözték az előtér­ben. a klubszobában, az emeleti feljátó rácsozatán szakköreik, mű­vészeti csoportjaik tevékenységét. Az úttörő citeraegyüttes és a „Szikra” kórus fellépése után Gyöngyösi György igazgatótól el­ismerő szavakat és kedves aján­dékokat kaptak a legszorgalma­sabbak. Szép hagyomány ez az évad végi nyilvános számadás. A könyvhétre hazánka érkező írók itteni bemutatkozása is joggal te­kinthető ennek. Tizedszer ismer­kednek a Kiskunsággal, egy lel­kesítőén gyarapodó magyar falu­val, tizedszer kötődnek új barát­ságok, tizedszer mutatkozhatnak be szomszédos országokban mű­ködő költők, regényírók, kritiku­sok. A gombosi Jung IJároly verseit, néprajzi írásait olvasva, mostan­tól magam előtt látom világot val­lató tekintetét, hallom zengzetes hangját. Az erdélyi Pusztai János regényeit összevethetem a Lakite­leken megismert alkotói szándé­kokkal. A jövőben odafigyelek a Bukarestben élő Francisc Pacura- riu hozzánk elvetődő könyveire: szavai kiváló gondolkodót, rokon­szenves humanistát sejtetnek. Költő Ázsiából Három szovjet vendég között ültem a vacsoránál, érdekes tár­saságuknak, a kialakult beszélge­tésnek tudja be a kedves sza­kácsnő, hogy csak csipetnyit fo­gyasztottam kitűnő főztjéből. Re­mekeit előbb-utóbb újra megíz­lelhetem, de ki tudja, találko­zom-e még valaha az Ob part­jairól a Tiszához vetődő B. J. Be- gyurov ural-altáji költővel. Végtelen nyugalom, időtlen de­rű, határtalan optimizmus árad a hatvanezres kis népet képviselő költő arcáról. Rólunk mesél, a rokonokról, akikhez most a szov­jet légiflotta nagy madara, gyor­sabban, mindössze négy óra alatt iderepítette. Szinte hihetetlen — mondja —, ennyi idő alatt a nép­meséik erdejében, egy óriás fe­hér nyírfán fészkelő aranykakukk szárnyalná át ezt a sok ezer kilo­métert. — Népünk mondákban őrzi a messzire szakadt bajnokok dicső­ségét. Az öregek személyes élmé­nyeket is melengetnek a forrada­lomban ügyeikért harcoló magyar hadifoglyokról, vöröska tonákról. Az egyik csoportot szülőhelyem közelében kerítették be, pusztí­tották el. Értünk áldozták életü­ket. Az irántuk érzett tisztelet ki- nyilvánítására a két világháború között többen „magyarnak” ke­resztelték fiúgyermeküket. Moszkvai író Viktorija Tokarjeva racionális alkat, viszolyog a frázisoktól, lé- nyegretörő pontosság, szigorú lo­gika jellemzi írásait. Az idei könyvhéten megjelent szovjet el­beszélők gyűjtemény címadó no­vellája jól példázza alkotói, a fia­talok élvonalába emelő erényeit. Most mégsem titkolja elismerő csodálatát. — Először vagyok Magyarorszá­gon, nagyon meglep, hogy ilyen forró időben — mosolyog — ilyen melegen érdeklődnek az iroda­lom iránt. Ez a terem is tele van, noha én biztos nem jönnék ide, ha nem küldtek volna erre a pó­diumra. Jó, hogy itt vagyok, itt lehetek. Azt hittem, hogy üres szólam az a mondás, amely sze­rint a művészet összekapcsolja az embereket, közelebb hozza őket egymáshoz. Tegnapelőtt a pesti könyvutcában dedikáltam, amikor odajött hozzám Gábor Miklós, és azt mondta, hogy évekkel ezelőtt olvasta az egyik elbeszélésemet, azóta is emlékezik rá, nagyon örül a találkozásnak. Meghívott egy ebédre, nagyszerűen elbeszélget­tünk. Magamról talán annyit, hogy filmeket írok. Egyik-másik elke­rül ide, Magyarországra is. Műfordító a Kaukázusból Miha Kvlividze grúz költő sze­mélyes ismerősként emlegeti a kortárs magyar irodalmat. „Ami­kor Simon Pista,, meg Weöres Sándor Tbilisziben járt...”, Carai Gáborral nagyon sokszor találkoz­tam”, „Nagy László milyen szíve­sen tanulta dalainkat”. Nagyon szeretem a magyarokat ezt az országot. Ügy érzem, mint­ha előző életemben már jártam volna itt, nyilván azért ismerős itt számomra minden, mert sokat olvastam a magyar költőket és fordítottam őket. Most éppen egy olyan antológiát állítok össze, amely az utolsó 150—200 év leg­szebb magyar szerelmes verselt tartalmazza. Igazat adok költőtár­saimnak, gyönyörűek a magyar nők. Petőfit is csodálom, de azért bocsássák meg, én mégsem a sza­badságot tartom a legfontosabb­nak az emberi életben, hanem a reményt. Most hallottam, hogy ez a te­rület valamikor Kecskeméthez tartozott, annak a Katona József­nek a városához, akinek fő mű­vét én fordítottam grúz nyelvre. Gyors, s nehéz munka volt. A korábbi magyar dráma hetén ha­tározta el az egyik színház, hogy eljátssza a leghíresebb magyar tragédiát. Rendezőnek Berényi Gábort hívták meg. Már beleél­ték magukat a szép tervbe, ami­kor kiderült, hogy nincs grúz for­dítása. A legnagyobb örömet Ti­borc monológjának fordítása kel­tette, csodálatos szöveg. Bízom benne, hogy a mi ősi nyelvünkön jól érvényesültek ér­tékei. A világ kevés országában mondhatják el, hogy úgy beszél­nek az emberek ma- is, mint szá­zadokkal ezelőtt. A XII. század­ban írt Tigrisbőrös lovag-ot, Rusztaveli nagyszerű eposzát ma is változatlan formában, változat­lan szöveggel taníthatjuk az álta­lános iskola hatodik osztályában. A Bánk b"án nagyon közel áll népünkhöz, mert a történelem ro­mantikus felfogása megfelel ki­alakult érzelemvilágunknak és mi is ismerjük az idegen betolako­dók, hódítók elleni harc dicső­ségét, fájdalmait. A szakmai kritika és a közön­ség egyaránt jól fogadta az elő­adást, az egész évadban műsoron maradt. Még magyarországi ven­dégszereplésre is meghívtak ben­nünket. Én már annyira otthon érzem magam ebben az országban, hogy azt mondom, visszajövök, amikor ide indulok. örülök, hogy a lakiteleki könyvbarátok klubja hatvankette­dik összejövetelén ilyen kitűnő írókkal, népünk nagyszerű bará­taival ismerkedhettem meg. Heltai Nándor (Straszer András felvételei.) FÖLDES ANNA: Így élt Móra Ferenc (2.) Móra Ferenc apai nagyapja nevezetes „vériben dolgozó férfiú” volt, tudniillik húsvágó. Iskolába — a költő testvérbátyja, Móra István' szerint — soha nem járt. Móira Ferenc sem őt, sem felesé­gét — nem isimerte. (így fordul­hatott elő, hogy még családnevét is tévesen említi, Gulyás helyett Dudás Erzsébetnek.) A másik nagyimamáról Juhász Istvánné Be- rec Annáról a legfontosabb köz­lendője, hogy harmincéves korá­ra neki is kifehéredett a haja, és még innen volt a negyvenen, ami­kor meghalt sárgaságban. Móra Ferenc édesapjának, Mó­ra Mártonnak regénye viszont máir fiai jóvoltából bekerült az iroda­lomtörténetbe. Róla már azt is tudjuk, hogy 1834-ben született, és két télen járt iskolába. Hogy két esztendő alatt, hogy tanult meg gyöngybetűkkel, sorvezető nélkül, egyenesen és hibátlanul írni, olyan biztonsággal, hogy a szomszédok, atyafiak kérvényei­ket és szerződéseiket, mindenféle rendű-rangú hivatalos papírjaikat is vele íratták — ez valóságos cso­da. Valószínűleg nem a jászberé­nyi pedagógia, hanem a tehetség csodája. Hiszen tíz perccel fiata­labb ikeröccse, András felnőtt mesterkorában is csak üggyel ­bajjal írta alá a nevét. A Móra- fiúk korán árvaságra, örzse nő­vérük gondozására jutottak. Ezért azután szabadabban éltek a többi parasztimnál. Az 1848-as forra­dalom után a környéket járó ván­dorszínészeknek hordták a szín­padi kellékeket. Amikor mester­séget kellett választaniuk, Márton Jász árokszállásra szűcsnek, And­rás Jászberénybe csizmadiának szegődött. Csakhogy a testvérénél jóval gyámoltalanabb Andrásnak nem fült a foga az inasélethez, meg talán az önállósághoz sem. Ezért aztán két hét után átköl­tözött Márton bátyjához, Árok- szállásra. Amikor 1858-ban kijárták a mesterség iskoláját, az érvényes céhbeli szabályzat és az általános szokás szerint mind a ketten ván­dorútra indultak. Űticélnak a kör­nyék központját, a nagyvárost, Szegedet választották. Csakhogy útközben, amíg Kecskeméten vesztegelt a vonat, Móra Márton addig forgatta az „ördög bibliá­ját”, a kártyát, amíg kétes jelle­mű alkalmi kártyapartnerei min­denéből ki nem fosztották. And­rás maradék krajcárjaiból már csak Félegyházáig futotta az úti­költség. Ott azután a szűcsök her- bergjében (szállásán) éjszakáztak, és már másnap el is szegődtek Almási György uram szűcsmflhe- lyébe, esztendős legénynek. Már­tonnak kedvére volt a munka, de már az ebédre-vacsorára feltálalt zsizsiké« lencse kevésbé. Az akkori szokás szerint kom- mendálásra, azaz ajánlásra nő­sült, 1861-ben, huszonhét éves korában. Feleségéért nem ment messzire. A nagy szemű, vékony csonté, madárhúsú Juhász Anna a szomszédban, a városi fejőgu­lyás tágas udvarában várta, hogy bekössék a fejét. A családi legen­da szerint Móra Márton és Juhász Anna között első látásra megszü­letett az egyezség. Ahogy a lány megpillantotta a gallérozatlan su­bában báránybőr után érdeklődő, szép szál legényt, akinek titkos céljáról már idejében értesült, rögtön elárulta unokatestvérének, Modolnak, hogy ehhez a legény­hez hozzámenne, ha megkérné. Osssze is házasodtak hamarosan, és jóban-rosszban ötvennégy esz­tendőt töltöttek együtt. A szűcsmesterség, amikor vi­rágkorát élte, szépen jövedelme­zett Kiskunfélegyházán. Móra Márton a háromesztendős szerző­dött szolgálat kitelte után önálló műhelyt nyitott. Már az első idő­ben két inassal és két legénnyel osztotta meg a munkát. Tekintély okából ezüstgombos, zsinóros ma­gyart viselt, és Karánsebesről, Temesvárról hozatta a bőrt a megrendelőknek. Ügyes keze volt, és hamarosan összevarrogatott egy házravalót. A subakészítés komoly, nehéz mesterség volt. A mai irhabun­dák őse nem gyárakban, futósza­lagon, hanem alacsony, homályos műhelyekben készült. A mester­ség címerének Móra Ferenc is a szűcstűt emlegeti. Azzal varrták, hímezték a subák és ködmönök virágdíszét. Aki kíváncsi a szű­csök egykori munkájára, a Móra Ferenc szülőházában beren­dezett műhelyben a kiállított szer­számok, bőrtörő gamók, kasza- székek és a munkafolyamatot be­mutató képeik segítségével — el­méletben — megtanulhatja. A legelső lecke talán a legnehezebb: a húsod ás. Amíg az állatbőrből feldolgozásra való anyag születik. Ezután következik a sarkalás. Sarkalni pedig úgy kell, hogy _ a földre fektetett, megtisztított bőrt addig húzogatja és tapodja a mes­ter vagy az öreglegény a maga meztelen sarkával, amíg az — az erőkifejtés és a test melege kö­vetkeztében — kinyúlik és meg­lágyul. De azért már Móra Már­ton idejében is használtak gépe­ket. Ha ugyan gépnek nevezhető a bőrtörő gamó meg a kaszaszék. Ez az utóbbi szerfelett fontos szerszáma a bőrtisztításnak, azért is került be a szűcscéh jelvényé­be. És csak amikor már igazán fi­nom lett a suibáravaló, akkor ke­rült sor a szabásra-varrásra, ak­kor kerül elő a színes mintákat író, álmodó szűcstű. 'Ennyi munkának meg is volt az ára. Csakhogy a félegyházi pa­rasztembereknek a hetvenes évek második felében már egyre keve­sebb pénzük jutott subára-gubá- ra, de még osztószűrre se sok. In­kább ronggyá hordták, megíoltoz- tatták a régit. A subafoltozgatás- ba viszont hamar .bele lehet fá­radni. Móra Márton is rövidesen belefáradt, és már több örömét lelte a maga falusaéli szőlőjében. Két láncot örökölt, másfelet maga ragasztott hozzá a műhely jöve­delméből, de ekkora birtok már túl sok munkát adott. így azután, a szőlőművelés kedvéért egyre jobban elhanyagolta a mestersé­gét. Szívesen fogyasztotta, kínál­ta is másoknak Móra Márton a borát, sőt amikor igazán jó bor­termés ígérkezett — 1875-ben —, még bormérési engedélyért is fo­lyamodott. S hogy a háznál ne­velt malacok se éhezzenek, kuko­ricást is bérelt a határban. Az iparosemiberből tehát gazdálkodó lett, és jobbára csak napszállta után vette élő a szűcstűt. A céhek megszűnése, a bőrru­ha divatjának alkonya, az olcsóbb készruhák elterjedése a mester­embert sújtotta. Az 1876 tavaszán a vidékre köszöntő húsvéti fa­gyok viszont a gazdálkodót ker­gették nyomorúságba. Hirtelen elfagyott a szőlő, a kukorica, he- ték alatt elhullottak a malacok is, így azután amikor a gazdaság tönkrement, a szűcsnek sem ma­radt már bőrre való pénze. Móra Márton családjára ráköszöntött a szegénység. Pedig addigra már több éhes száj várta a levest. A nagyfiúnak, az elsőszülött Ist­vánnak már három öccse szüle­tett: Janika, Laci és Fercsike. Az édesanya, aki eddig sem ült soha karba tett kézzel, a rá­juk szakadó szegénységben még újabb terhet vett magára. Ke­nyérkereső lett ő is, s úgy keresi a kenyeret, ahogy sok más fél- egyházi szegény asszony: azzal, hogy megsüti. Soha senki nem sejtette a családban, hogy töré­keny testébe ennyi erő fér. Mert esténként fél mázsa lisztből da­gasztott, de amikor nagyon sok volt a rendelése, megtörtént, hogy kétszer kovászost, és kétszer is dagasztott. Hajnal volt, mire ki­sült a kenyér, s már indulni is kellett vele a piacra. Móráné foszlós, emeletes, kerek kenyerei városszerte kapósak voltak. Móra István szertnit senki sem sütött olyan finom, kalácsízű, mosoly­gásra felhasított kenyeret, mint az ő édesanyja. Az előre rendelt jókora cipókat aztán saroglyás talicskán vagy kendőbe kötve, a hónuk alatt, a mellükön vagy a fejükön, a fiai szállították el a környékbe. Amikor a nagyfiú el­került a házból. Farkó lett a csa­lád „udvari szállítója”. De mégsem a szegénység, nem is a sok munka hervasztotta le a mosolyt a szűcsné arcáról. Hanem a legnagyobb fájdalom, ami asz- szonyt, anyát érhet — gyermekei elvesztése. Mert nőhettek volna a kicsinyek, akár az orgonasípok: Móra Mártonná tíz élő gyereknek: adott életet. De tízük közül csak hármat sikerűit felnevelnie. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents