Petőfi Népe, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-15 / 62. szám

1979. március 15. • PETŐFI NÉPE # 3 ÚJ JELSZÓ: PÓTOLNI A LEMARADÁST Létrejött az izsáki vízműtársulat Vállalati kapcsolatok - személyes kapcsolatok Megyénk, nagyközségei közül Izsák az egyetlen, ahol nem mű­ködik vízmű. Bár épülő házairól, már-már magánpalotáiról irigyen beszélnek megyeszerte, parkjai, sáros, poros utcái e gazdagság el­lentétéről árulkodnak. Ha csak a látszat alapján ítélünk, azt mond­hatjuk: gazdag a lakosság, sze­gény a tanács. Hogy ez nem pon­tosan így van, arról Vízi Mátyás tanácselnök győzött meg. — Izsák szomszédságából, a fü- löpszállási Kurjantóból szárma­zom. Gyerekkoromból mint kis­városra emlékszem Izsákra. Dina­mikusan fejlődő község volt. Itt adták át a megye első és legna­gyobb szövetkezeti áruházát, a megye egyik legmodernebb isko­láját. Azóta eltelt egy negyedszá­zad, s közben rpegismertem, meg­szerettem Ladánybenét, ahol 1978-ig voltam tanácselnök, s ahol már a második vízmű építéséhez kezdtek. — Hazakerülve bizony aggódva láttam az elmaradást, a pótolni­valókat, s a mai napig kialakult a meggyőződésem: a község dol­gos lakosságának, s az országosan kiváló eredményeket elérő terme­lőegységeinek segítségével még a gazdasági nehézségek ellenére is pótolhatjuk a lemaradásokat. Leg­nagyobb gondot a vízmű létreho­zása jelentette. A késés kemény Az egy üzem — egy iskola mozgalomnak régi hagyománya van a Kecskeméti Baromfifeldol­gozó Vállalat, a kecskeméti Pető­fi Nyomda és a Petőfi Sándor Általános Iskola között. A ba­romfifeldolgozótól például évente 2U ezer forintot kap az iskola, a nyomda egyebek között hulla­dékpapírt ad a gyakorlati foglal­kozásokhoz. Emellett az üzem dolgozói a diákokkal rendszeresen találkoznak, üzemlátogatásokat szerveznek. Nemrég a Kecskeméti Barom­fifeldolgozó Vállalat Budai Dezső KISZ-szervezetétől a diákok egy szép kiállítású albumot is kaptak, melyben az első bejegyzés a már­cius 20-i vetélkedő eredményét örökíti majd meg. Buday Dezső születésének 100. évlordulója alkalmából a nagy forradalmár életéről, munkássá­gáról az iskola úttörői korábban vetélkedőket tartottak, s a jövő kedden kerül sor a csapatdöntő­re, melyen a legjobb eredményt elért három raj méri össze tudá­sát. A győztesek jutalma: június­ban elsőként utazhatnak a csapat dömösi táborába. — Új formával gazdagodott az úttörőcsapatunk vállalatokkal, üzemekkel való kapcsolata — mondta Várnagy Istvánná, az is­kola úttörőcsapatának vezetője. — Pontosabban nem is a munkahe­lyekkel való kapcsolatunk bővült, hanem a különböző gyárakban, üzemekben, intézményekben dol­gozó párttag szülők, akiknek gyermekük iskolánkba jár, egy- egy úttörőraj patronálását vállal­milliókkal növelte a korábban ki­kalkulált költségeket, s a „házi vízvezetékek” a lakosság érdekelt­ségét csökkentették. Mégis létre­jött a vízműtársulat, s a tervek szerint 1980-ban már egészséges vizet ihatnak az izsákiak. A negy­venmilliós beruházás, majd tíz évre fölemészti fejlesztési ala­punkat, vagyis a közeljövőben látványos fejlesztésre nem szá­míthatunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy Izsákon nem változik semmi, hiszen az előbb már em­lített termelőegységek, az Izsáki Állami Gazdaság és a Sárfehér Termelőszövetkezet segítségével hozzákezdünk a mellékutcák ja­vításához, a külterületi földutak 'rendbehozásához. Továbbra is megoldatlan a tanteremprobléma. Bár a múlt években sikerült négy tanteremmel bővítenünk az isko­lát, megnyugtató változásra nem számíthatunk, s lehet, hogy visz- sza kell térnünk a váltott nap­szakos oktatáshoz, amelyet egy­szer már sikerült elhagynunk. — Művelődési házunk terem- gondjain sem tudunk egy ideig segíteni, bár az egyre intenzívebb munkához szűknek bizonyul a ré­gi épület. Könyvtárunk alapterü­lete a községi KlSZ-szervezet.se- gítségével a kétszeresére bővül, s a raktározási nehézségek megol­dódnak. A hónap elején a Haza­fias Népfront községi bizottságá­val együtt akciót indítottunk a köztisztaság érdekében, amolyan községi na.gytakarítást szervezünk, s a felgyülemlett szemetet a ter­melőegységek szállító járművei viszik a szemétlerakó helyre. A parkok és a főtér takarítását a KISZ-tagság és az úttörőcsapat vállalta. Kopognak. Megérkezik Majer Mihály, a nagyközség műszaki csoportvezetője, egy telekrende­zési tervet tesz az asztalra, s a noteszem és a toliam láttán —1 mintha hallotta volna, miről be­szélgettünk —, ő folytatja: — 1978-ban negyven lakást adtak át a községben, s 150 építése van folyamatban. Új utcákat jelölünk ki, új problémák adódnak. Csa­tornázás, villamosítás, telekrende­zés stb. Persze mi akkor örülünk, ha az építés, a fejlődés okoz gon­dot ... A tanács épületének árkádjait elhagyva pezsgő élet fogad. Gép­kocsik, munkagépek, fogatok, egyik műtrágyát, másik cemen­tet szállít, s a főtér hirdetőtáblá­ján a művelődési ház invitál egy, az űrszondákról tartandó előadás­ra. Eszembe jutnak Vizi Mátyás és Majer Mihály lelkesült szavai, s hiszem, hogy Izsákon megindult valami. F. P. J. A helyreállított egri minaret • A negyven méter magas egri minaretet sokéves gondos mun­kával helyreállították. A karcsú építmény a jövőben csupán lát­ványosságnak szolgál majd a tu­risták számára. Kilencvenhét csi­galépcsőfokát ezentúl már nem koptathatják az egri panorámá­ban gyönyörködni kívánó érdek­lődők. (MTI-fotó — Perl Márton felvétele — KS.) Harmadik hónapja tartott már a vita a más és más tárcához so­rolt két vállalat ügyintézői kö­zött. A földrajzi távolságot át­hidalta a levélváltás, a telexüze­net, a telefonálás, a nézőpontbeli különbségeket azonban semmi sem csökkentette. A cégek buzgó alkalmazottai azt bizonygatták egymásnak, hogy elképzelhetetlen számukra az, amit a partner sze­retne; nekik nem másfél eszten­dő múlva, hanem hat hónap el­teltével kell a nagy összegű ex­portszállításhoz kapcsolódó rész­egység, a túloldalon viszont azt állították, csakis másfél év lehet a határidő, előbb nem fér a ter­melési programba. Hullócsillag­ként villantak fel, s hunytak ki érvek népgazdasági érdekekről, jogszabályi előírásokról, megér­tésről és merevségről, ámde az ügy ott rostokolt, ahol kezdétben; nullponton. A vezérigazgató tájékoztatást kér A két vállalatot eddig nem hoz­ta össze a bal- vagy a jobb sor­sa, a kivitelben érdekelt külke­reskedelmi vállalattól tudták meg, létezik a másik. Mígnem ... mígnem a vezérigazgató tájékoz­tatást kért, hol mit értek el a szóban forgó megrendelés telje­sítésének előkészítésében, s akkor derült ki a kudarc. Behozatta a papírokat, s az első levélnél már­is megállt az olvasásban. A cég­szerű aláírások egyike, az igaz­gatóé torpantotta meg a türel­metlen lapozásra fölkészült ujja- kat. Csak nem ... ? Igen sürgős, háromszoros díjú telefonhívás következett. S fél óra elteltével a vezérigazgatói szo­bában már ott ültek az érintett ügyintézők és osztályvezetőik, je­gyezve, ki mikor hová menjen, milyen papírokat vigyen magával. Négy hónap múlva készen lesz a hidraulikákat működtető részegy­ség! A távozók összenéztek, s te­kintetük elismeréssel nyugtázta, hiába, az „öreget” nem lehet akármivel etetni... Az öreg, azaz a vállalat ötvenhez közeledő ve­zérigazgatója viszont azt tudta, amit beosztottai nem. Másfél év­tizeddel ezelőtt, éveken át jó tár­sai, segítői voltak egymásnak a partner cég jelenlegi vezetőjével a szülőhely megyéjének testületé­ben. Azután egyiküket erre, má­sikukat arra vitte a sors. A közös emlékeket fátyollal takarta be az idő, de az aláírás megpillantása, a telefon, a gond lényegének rövid összefoglalása elég volt ahhoz, hogy egy csapásra megváltozzék a helyzet. Arc nélküli megrendelő Tagadhatatlan: gyakran átsegí­tik a vállalati kapcsolatokat a zökkenőkön a személyes kapcso­latok, a szó jó értelmében vett — mert a korrupciós szagú tüs- ténkedést, bár akad ilyen is, hagyjuk most figyelmen kívül — ismeretségek. Nem ez a meghök­kentő, sokkal inkább az, hosszú évek óta partneri viszonyban le­vő cégek semmit sem tudnak a másikról. A hivatalos iratok és üzenetyáltások személytelensége arc nélkülivé teszi a megrendelő, a szállító vállalat egészét, s vele közömbössé a tényleges akadá­lyokat, nehézségeket, lehetetlen­né a megértést. Minden termelőhelyen vannak tartalékok, s így annak lehetősé­ge is nyitott, ha alapos ok mu­tatkozik rá, lódítsanak egyet a bajba jutottak szekerén. Ha úgy történik ez, hogy nem érint hát­rányosan másokat — azaz az egyéb kötelezettségek igazságta­lan félretolása nélkül oldható meg a dolog —, nincs benne semmi kivetnivaló. Sőt, helyeselni, tá­mogatni lehet a jobb megértést nyújtó kapcsolatok, ismeretségek széles körét, a fiatalok védnöksé- gi mozgalmaitól, a szocialista bri­gádok tapasztalatcseréin át a ve­zetők találkozásáig; az ilyesfajta ismeret — engedjük meg e szak­szerűtlenséget — termelési ténye­zővé válhat a tervezéskor épp­úgy, mint a gyártmányfejlesztés­ben. Lehetőség a jobb együttműködésre Szerencsére, nem újdonságot fedeztünk fel; ilyen kapcsolatok vannak, cégek sora támaszkodik olykor évtizedes együttműködé­sek személyes ismeretségektől is átszőtt erős anyagára, ahogy partnere ugyanezt teheti^ a vi­szonosság alapján. A gondot nem ez, hanem az okozza, hogy bár a jogi, pénzügyi előírások merev — mert általános, az egyedi hely­zetet figyelembe nem vehető — kereteit ésszerűen meglágyítja, testre, helyzetre szabja az elvi alapokon nyugvó, értelmet és ér­zelmet elegyítő személyes kap­csolat, ezzel a lehetőséggel nem sokat törődnek némely helyen, olykor még egy-egy nagyvállalat különböző gyárai között sem. Gyakori a panasz napjainkban ar­ra, hogy „jogászkodunk”, azaz a vállalatok közötti kapcsolatokban mindent, s kizárólagosan a jogá­szokra, a jogi rendezésre bízunk, ahelyett, hogy tisztelve a jogi ke­reteket, emberileg is mérlegel­nénk, azaz megpróbálnánk bele­élni magunkat a partner helyébe, s akkor és úgy döntenénk kíván­ságáról. Korántsem állítjuk, hogy a személyes kapcsolatok a válla­lati kapcsolatok döccenőit, olykor már kátyúit elsimítják; nincse­nek csodaszerek, ez sem az. Még­is, lehetőséget sejtünk benne. Lehetőséget a jobb együttműkö­désre, a nagyobb rugalmasságra, a végső soron közös célok, ér­dekek belátására, elfogadtatására. V. T. SZÜLŐK ÉS ÚTTÖRŐK Rokonok vagyunk, ugye? A kapcsolat új formája ták. Rendszeresen rajfoglalkozá­sokat tartanak. — Az első b. osztály pajtásait — folytatta Várnagy Istvánná Tóth József, a Fémmunkás Vállalat kecskeméti gyára szakszervezeti bizottságának titkára patronálja, mint párttag szülő. — Az egyik foglalkozáson a gyerekek elmondták, hogy egy délutáni összejövetelre készülnek, de egyelőre nincs erre megfelelő helyiségük — vette át a szót a patronáló szülő. — Felkerestem a gyár KISZ-eseit, akik felaján­lották klubjukat, de nemcsak egy alkalomra, hanem minden hét végén pénteken, szombaton, vagy vasárnap szívesen látják aj. úttö­rőket. Nagyon jól sikerült az első ösz- szejövetelük. A KISZ-esek azt is elintézték a gyár vezetőivel, hogy az iskolából a Fémmunkás autó­busza vitte a gyerekeket a klub­ba, ahol nemcsak az úttörők, ha­nem az összejövetelre meghívott szüleik is kitűnően érezték ma­gukat. A felnőttek kezdeményezésére a gyermekév alkalmából a 17 raj úttörőinek szülei több mint 12 ezer forintot ajánlottak fel az el­maradott országok gyermekeinek segítésére, s az összeget a nem­zetközi gyermekév csekkszámlá­jára fizették be. A kecskeméti Fémmunkás KISZ-eseinek jóvoltából az első jól sikerült összejövetel után az úttörők a hét végi napokon rend­szeres délutáni foglalkozásokat tartanak a KISZ-klubban. T. L. • Ezzel a címmel közös műsort forgatott a finn és a magyar televí­zió. A tréfás vetélkedőkkel tarkított ismeretterjesztő műsorban olyan hírességek lépnek fel mint Lasse Viren és Németh Miklós olimpiai bajnokok, Koncz Zsuzsa és Katre Heléna táncdal-énekesnők. A mű­sorokat szombaton sugározza a magyar és a finn televizió. A képen: Németh Miklós és Lasse Viren olimpiai bajnokok. (MTI-fotó — Fé­nyes Tamás felvétele — KS.) ORSZÁGJÁRÁS - JEGYZETFÜZETTEL Huszonöt év I mmár huszonöt éve járom az országot az elmaradha­tatlan kék fedelű jegyzet- füzettel. A szüntelen természeti változást szinte nyomon lehet követni. A kiskunsági kopár ho­mokbuckák helyét alig két évti­zed leforgása alatt nagy kiterje­désű fiatal erdők, a hansági mo­csarak helyét ezer és ezer hek­tár zöldellő nyárfa foglalta el. Az Alföld síkságain, ahol az öt­venes évek elején a látóhatárt még semmi sem törte meg, most fasorok, mezővédő erdősávok emelkednek. Tokajról évszázado­kon át csak mint borvidékről szóltunk. A nyáron viszont Mis­kolcon láttám egy képet, amely Tokajt a legcsodálatosabb pano­rámát nyújtó tv-toronnyal és a szőlőhegyek fölött permetező he­likopterrel reprezentálja. Ady Endre a „maradandóság városának” nevezte Debrecent. Móricz Zsiigmond az írta róla, hogy negyvennégy éve ismeri ezt a várost, de mindmáig álmél- kodva veszi észre, hogy ott sem­mi sem változott. A Hajdúság „fővárosában” manapság minden alakul, felmérhetetlen változáson megy keresztül. Már csaknem igazi iparváros, amely az új la­kónegyedek toronyházaival, a kultúra és a tudomány új fel­legváraival rajzolja meg rokon­szenves arcának szocialista vo­násait. Országjárás közben lépten-nyo­mon tapasztalom, hogy szinte minden vidéki központunkban, megyeszékhelyünkön megtalál­hatók a modern nagyvárosokra jellemző toronyiházak, tágas te­rek, korszerű üzletek, éttermek, bisztrók, egészségügyi és kultu­rális intézmények, amelyek ko­rábban csak a fővárosban — de néha még ott sem — voltak lát­hatók. Ide kívánkozik az építé­szet neves krónikásának, Gra- nasztói Pálnak szép gondolata, amely szerint kevés dolog adja meg olyan nyilvánosan, mara­dandóan, s leghamarabb szem­betűnően egy nép, egy ország, egy korszak rangját, mint épü­letei, városai, városképei. S zocialista törekvéseink legfőbb célja, hogy a mi korunk minden eddiginél rangosabb alkotásokat testálhas­son az eljövendő évtizedekre és századokra. Szombathelyen pél­dául egy hajdani grund helyén felépült az a művelődési és sport­ház, amely előkelő hazai és nem­zetközi rendezvények egész so­rának ad otthont, s amely a ter­vezőket és az építőket arra ösz­tönözte, sarkallta, hogy a remek­be szabott alkotást hasonlóan rangos létesítményekkel vegyék körül. A példát követte Győr, Miskolc, legutóbb pedig Debre­cen. Huszonöt év jegyzetfüzeteit őr­zöm szekrényeim fiókjaiban, pol­caimon. Ezeknek a feljegyzések­nek — utazások, beszélgetések, értekezletek szerteágazó részle­teinek — többsége nem került újságcikkbe. De a sárguló papír­lapok most jó szolgálatot tesz­nek. íme egyetlen lapocska: „1960. augusztus ,15. Bontják a régit, építik az újat Budapesten, á hajdani Mária Valérián. Fogy­nak a viskók... A sok ezer szükséglakásból már csak 214 roskadozik, a telepen ... Egyet meghagynék ezekből a deszkabó­dékból, amolyan múzeumfélének, emlékeztetőül ...” A minap kint jártam a Va­lérián — elnézést a rossz emlékű megnevezésért —, a József Attila-lakótelepen, ahol nem hagytak meg egyetlen desz­kabódét sem. így a múzeum csak a jegyzetfüzet lapjain létezik. Akkor, I960, augusztus 15-én a régi és az ■ új lakótelep között választóvonalat építettek: beton­útat. Jó érzés volt átlépni azt az utat, mert akár a mesében, száz esztendőt ugorhattunk egyszerre. Mellettünk a toronydaru köny- nyedén kapta fel a teherautónyi építőanyagot, vitte, emelte egyre feljebb, a nyolcadik emeletig. Innen csupán egy kőhajításnyira volt a rozoga ház, amely előtt ka­rosszékben egy 73 éves bácsika pipázott, amint mondta, a Ma­gyar Acélárugyárból nyugdíjaz­ták. Mindig arról álmodott, hogy eljön az idő, amikor kitörhet a deszkabódéból, s emberhez mél­tó lakásba költözhet. Ezt az ál­mot öntötték betonba az épít­kezésen szorgoskodó munkások. Mennyi ilyen álmot öntöttek be­tonba Pécsett, Nyíregyházán, Székesfehérvárott... — főleg a legutóbbi tíz esztendőben, ami­kor egymillió új lakást hoztak tető alá az országban ... T atabánya, Várpalota, Sal­gótarján ... ma már csu­pán egyben hasonlít a régebbi bányászvárosra. Abban, hogy akkor is, s most is bá­nyászváros. De minden egyéb — a város is, a benne élő emberek élete is — teljesen megváltozott. Szegeden — a családok többsé­génél — ma nem az a gond, hogy kerül-e pénz a szülőknek isko­láztatásra, hanem az, hogy lesz-e elég tanterem és kollégium, amely befogadja a tudományra szomjazó fiatalok derűs hadát. Sopronban az ország lakosságá­nak alig fél százaléka él. De az életviszonyokban végbemenő változásokat országos érvényűnek tekinthetjük. Tavaly csaknem fél- milliárd forintot költöttek a sop­roniak élelemre, ruhára, ipar­cikkre, szórakozásra. Tíz évvel ezelőtt mindössze 17 magángép­kocsi volt a városban, ma három és fél ezret tartanak nyilván. Miskolcon még a havonta visz- szatérő vendég is talál valami újat: toronyházat, új bölcsődét, frissen renovált utcarészt, társa­dalmi összefogással kialakított játszóteret, egy-egy új portált... A gyarapodás jelei országosan kézzelfoghatóak. Elismételni fe­lesleges volna a közelmúlt hetek híradásait — például az új váro­sok avatóünnepségeit —, ame­lyek mind azt példázzák, tudunk alkotni, korszerűbb, bőségesebb, szebb életünk kialakításának fel­tételeit meg tudjuk teremteni: fokozatosan előre halad az or­szág. Szüntelenül változik, < de közben az emberek maguk is új szemlélettel gazdagodnak, új gon­dolkodásra nevelődnek. Az egyes vidéki városok, községek, falvak között nemes vetélkedésben ép­pen ez a megváltozott gondolko­dás játssza a főszerepet. Költőien változatosak az alko­tások tájegységenként is, váro­sonként is, sőt falvanként és a még kisebb közösségekben is. Az élet természetes rendje, hogy az ország egyes vidékeinek nemcsak a közismert és jellegzetes föld­rajzi képek és a jellegzetes épü­letek adják a helyi színeket, ha­nem az ott élő emberek is. Va­lóságos és terjedelmes irodalom született a szamosháti, az őrségi, az angyalföldi, a sárközi, a jász­sági, a hortobágyi, a nógrádi, a szegedi, a sümegi, a göcseji, a szigetközi, a mohácsi, a vörös csepeli, a kecskeméti, a somogyi — és oldalaikon át sorolhatnám tovább a többi szűkebb pátriákat — emberek jelleméről, Örömei­ről, gondjaikról, szorgalmukról, törekvéseikről. Ezek azonban — akár a földrajzi térképen — a természetes színgazdagság jelei. E zeket az árnyalatokat egyik megyei látogatása alkal­mával így summázta Ká­dár János elvtárs,, az MSZMP Központi Bizottságának első tit­kára: .......Igaz ugyan, hogy sok e bben a megyében is a sajátos­ság, hogy hazánk térképén az ország különböző megyéit külön­böző színekkel jelölik, de az egész ország mégiscsak piros.” Politikai térképünk tehát egy­színű: az ország haladásának, a szocializmus építésének színvilá­ga. A szüntelen változás színvi­lága. S hogy ez mennyire igaz, ezt egyebek között bizonyítja társadalmunk legkisebb egysé­gének, a családnak a példája is. Zalától a Nyírségig mind keve­sebb az olyan család, amelynek tagjai kizárólag munkások, pa­rasztok vagy értelmiségiek vol­nának. Inkább az a jellemző — még Szatalárban is, amelyet nem is olyan régen a sötétség jelké­peként emlegettek, az Őrségben is, ahol évszázadok során meg sem moccant a változtatás szán­déka — hogy a családokban harmonikusan együtt élnek az ipar, a mezőgazdaság és — job­bára a fiatalok személyében — az értelmiség, a szellemi pályák képviselői. A hhoz a nemzedékhez tar­tozom, amely a régi rom­jain építette fel az újat, és közben meggyőződéssel hitte, hogy szinte egy csapásra képes lesz megforgatni a világot. Csak később értettük meg, keveserves tapasztalatok árán tanultuk meg, hogy újat alkotni, újat teremte­ni — épületekben, de főleg az emberek tudatában — fáradsá­gosabb, időben sokkal hosszabb, mint egykori ifjonti hévvel gon­doltuk. Ennek ellenére — most, amikor a jegyzetfüzeteimet ren­dezgetem — egyetlen következ­tetésre jutok: hihetetlenül gyor­san érkeztünk el a fejlődés mos­tani mérföldkövéhez és hazánk minden szögletében azon fára­doznak, hogy még feljebb emel­kedjék a szűkebb pátria, és to­vább táguljon az ország hori­zontja is. Kőszegi Frigyes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents