Petőfi Népe, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-01 / 50. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1979. március 1. Kommunisták a termelés élén Gyors segítség a tengeren A szikratávíró és a rádió feltalálása előtt a hajótörötteknek vajmi kevés reményük volt a megmenekülésre, hiszen csak a jó szerencséjüktől függött, hogy útjukba került-e egy hajó,amely felvette őket. Amióta veszély esetén SOS-je- lek ezétsugár- zására van lehetősége a bajba jutott, netán süllyedő hajónak, s utasainak, remény- teljesebb a sorsa. Habár míg a mentőhajók repülőgépek, helikopterek megtalálják a szerencsétlenség pontos helyét, felfedezik a vízben levőket, és kimentésükről gondoskodhatnak, sok idő eltelik, amit nem biztos, hogy azok át tudnak vészelni. Éppen ezért a jelzés, a helymeghatározás, a mentés technikáját tovább finomították, tökéletesítették az utóbbi évek során. Nyugatnémet kutatók például olyan — a vízben „keljfel- jancsi” módjára viselkedő, gyakorlatilag elsüllyeszthetetlen — tengeri bóját fejlesztettek ki, amely rádióadóval van ellátva, s rögtön sugározni^ kezdi az SOS- jeleket és a hajó helyzetét megjelölő adatokat, mihelyt vízre bocsátották, vagy a tengerbe dobták. Energiaforrása persze csak gyenge középhullámú adás su• Automatikus jeladó bója bemérés közben. Egy 36 000 kilométer magasba felbocsátott kísérleti műholddal is sikerült kapcsolatba hozni e bóját, amikor az Azori-szigeteknél a tengerbe dobták. (MTI Külföldi Képszolgálat — KS.) gárzására elegendő, amit a hajók kb. 60 kilométeres körzetben foghatnak. Ám nem elképzelhetetlen, hogy a nem is olyan távoli jövőben olyan műholdakat bocsátanak föl és helyeznek geostacio- ner (mindig ugyanazon az égbolti ponton levő) pályára, a világtengerek fölött, amelyek a lentről érkező rendkívül gyenge rádiójelek felfogására, felerősítésére és ekként való továbbítására is alkalmasak lesznek. Így gyorsabban és hatékonyabban lehetne a bajba jutottakat felfedezni és számukra segítséget nyújtani. Kempelen találmányától az elektronikus sakkig Kétszáztíz évvel ezelőtt, 1769- ben szerkesztette meg sakkozógépét a zseniális föltaláló, Kempelen Farkas. A korabeli Magyar Hírmondó ezt írta róla: . magában akár-kivel Sachot játszó alkotmány, mely két asztalkából és egy-egy török öltözetű ember képéből áll... az ellene játszó személy teljességgel meg nem tsalhatja, de egy könnyen meg se győzheti.” Kempelen sakkozógépe eljutott Berlinbe is, s ott legyőzte Nagy Frigyes porosz királyt is. Kérle- lésére a porosz uralkodónak elárulta a föltaláló találmánya titkát. Rejtélyére azonban máig sem derült fény, a szerkezeti megoldása ismeretlen maradt, mert a sakkozógép 1850 körül Amerikában elégett. végén kezdték kidolgozni az elektronikus gépek sakkprogramját. 1967-ben pedig sor került az USA és a Szovjetunió komputerének a versenyére, amelyet Síire nyert a szovjet sakkprogram. Az első komputeres sakkvilágbajnokságra 1974-ben Stockholmban került sor, a másodikra pedig Kanadában 1977-ben. Az elsőt a szovjet Kaissza-program nyerte, a másodikat az amerikai Chess 4,6. A verseny elemzése alapján a szakemberek már nem biztosak abban, hogy egy gép sohasem győzheti le a sakkozó embert, pedig korábban ez volt az egyöntetű vélemény. Az elektronika és a miniatürizálás előrehaladásával ma már játékként is készítenek sakkozó minikomputert, mint elektronikus sakkpartnert. Mát a számítógépek első nemzedékének a korszakában, az elektroncsövekből álló gépmonst-' rumok arra csábították a matematikusokat, hogy „megtanítsák” a gépet a sakkjátékra. Első pillantásra egyszerű feladatnak látszik a számítógépnek ez a fajta beprogramozása, valójában azonban rendkívül bonyolult: a játék lehetséges folytatásának a száma ugyan elvileg minden újabb lépésben meghatározható, de ennyi variációt még egy számítógép sem tud végigcsinálni. Egyszerűsítést jelentett azonban, hogy a gépek programját a sakkozó ember gondolkodásmódjához közelítették. Az első számítógépes sakkprogramot egy angol matematikus dolgozta ki a második világháború után, de ez a komputer még nagyon gyenge játékos volt. A Szovjetunióban az 1950-es évek • Nyugatnémet áruházakban kapható ez a cigaretta- doboz nagyságú sakkkomputer, amely másodpercenként 2 millió adatot dolgoz fel. (MTI Külföldi Képszolgálat — KS.) • Képünk a Kempelen- féle sakkozógép feltételezett „megfejtését” mutatja. Az elmúlt hetekben a pártalapszervezetek tagjai összevont taggyűléseken hallgatták és vitatták meg a vezetőségnek a múlt évi munkáról szóló beszámolóját. A pártélet eme jelentős eseményén általában igen sok szó esett az adott üzem termeléséről, a termelést segítő politikai munkáról, s ugyanakkor a kommunisták mélyrehatóan elemezték a szervezeti élet helyzetét is. A Lampart Zománcipari Művek kecskeméti gyárában Hajdú Kornéllal, a pártvezetőség titkárával beszélgettünk a napokban az összevont taggyűlésről és az azóta eltelt néhány hét eseményeiről. — Jól sikerült a taggyűlésünk — mondta elöljáróban a párttitkár — bízunk abban, hogy az ott elhangzottak hamarosan valóra válnak, úgy a termelésben, mint a szervezeti életben. Pártszervezetünk 110 tagja közül nyolcvan- heten hallgatták meg a vezetőség beszámolóját és tízen mondták el véleményüket, illetve tettek javaslatokat a további munkával kapcsolatban. A korábbi évek gyakorlatától eltérően az idén először az ösz- szevont taggyűlést tartottuk meg, s itt hoztunk a jövőre vonatkozó határozatokat. Ezt követően három alapszervezetünk tartott taggyűlést, és a határozatok alapján intézkedési tervet készített a helyi feladatok megvalósítására. Ezek a pártrendezvények a napokban fejeződtek be, s ezentúl már minden párttagnak kommunista kötelessége is végrehajtani a közös célok elérését segítő feladatokat. Az összevont taggyűlésen a vezetőség beszámolójában részletesen elemezte a múlt évi termelési eredményeket. Sajnos, a tervet csak 99 százalékban sikerült végrehajtani, a gyárban folyó rekonstrukció és még számtalan más akadály miatt. Az idén összefogással tovább kell csökkentettünk a selejtet, s minden erőt összpontosítva le kell gyártanunk a tervezett 190 ezer fürdőkádat. A korábbinál is nagyobb gondot keli fordítanunk a rekonstrukció befejezéséig a mostani elöregedett géppark állandó karbantartására, a felesleges gépállás megszüntetésére, illetve csökkentésére. A vezetőség beszámolójában részletesen értékelte az alapszervezetek és a pártcsoportok tevékenységét, s megállapította, hogy azok mind nagyobb szerepet vállalnak a termelés segítésében. A KISZ-szervezettel, a szakszervezettel, valamint a többi tömegszervezettel való kapcsolat a múlt évben tovább szilárdult. A beszámolót követő hozzászólások azt bizonyították, hogy tagjaink magukénak érzik közös céljainkat és javaslataikkal további munkájukkal járulnak hozzá azok • öthónapos pártiskola elvégzése után nemrégen látott ismét munkához a gyárban Molnár József műszerész csoportvezető, aki két éve példamutatóan látja el a pártcsoportbizalmi feladatot. eléréséhez. Molnár Károly, az I-es alapszervezet titkára például a többi között javasolta, hogy a hosszabb távra szóló pártmegbízatások mellett esetenként kapjanak pártfeladatot váratlan, illetve sürgős munkák elvégzésére olyanok, akik felkészültségüknél fogva képesek a végrehajtásra. Figyelemreméltó volt Fehér Lászlónak, a Il-es alapszervezet titkárának a hozzászólása is, aki javasolta, hogy a tagkönyvcse• Kmetovics János öntvény* köszörűs, többszörös kiváló dől-- gozó, az egyik legaktívabb párt-; csoportbizalmi, a Szakszervezetek Megyei Tanácsa elnökségi tagja. (Opauszky László felvételei.) rét megelőző egyéni beszélgetések tapasztalatait levonva, a vezetőség tagjai újra és rendszeresen foglalkozzanak az egyes párt-! tagokkal. Mint beszélgetésünk elején mondottam, azóta a három alapszervezet megtartotta taggyűlését és határozatot hozott, amelynek végrehajása várhatóan meghozza a megfelelő eredményeket. O. L. Az unokákra már több idő jut Ismeretségünk óta — pedig van annak vagy tizenöt esztendeje — először találkozom úgy Vincze Ferenccel, hogy ő — papucsban van. Mégpedig a munkanapnak olyan szakában, amikor legtevékenyebbek az „aktív” emberek, tehát a délelőtt felszálló ágában. Mosolya a régi. Arcán az a természetes nyájasság, amitől a leg- félszegebb emberben is feloldódott a gátlásosság, amiikor Vincze Ferenc tanácselnökkel — akár a tekintélyes íróasztalnál — találkozott. Amikor személye szóba kerül manapság, tiszteletteljes melegséggel így mondják: „...A Vincze Feri.” — Nincs ennek semmiféle lekezelő csengése. A családtagot szokták így emlegetni. Gondolom — kiérezhették a talán kissé szubjektív hangú bevezetőből, hogy egyrészt osztozom a kiskunhalasiak véleményében, másrészt —, hogy most már a nyugdíjas tanácselnökről beszélek. — Mikor is találkozhattunk utoljára a tanácsházán, Vincze elvtárs? — Ezerkilencszázhetvenháromtól vagyok nyugdíjban. Átfut rajtam: milyen sok időt kihagyunk néha, amíg pihenőre vonult közéleti emberekkel ismét összefűzzük a régi szoros szálakat. — Mikorra lehetett megszokni a ... hogy is mondjam... az unatkozást? — Unatkozni?! — olyan jóízűt derül, hogy még a szemüvege is tüzet fog a jókedvtől. — A feleségem elmondhat erről egy s mást. Vincze Ferencné nem kevésbé vidáman fogadja a feltételezést. — Arra aztán igazán nincs idő ... Még a hobbikertre se jut, pedig mennyit évődtünk azon, hogy „...majd ha nyugdíjasok leszünk”. — Azért csak nem ilyen „tragikus” a helyzet? — Persze, hogy nem —, hagyja helyben Vincze elvitárs, majd kedves iróniával, mintegy mellékesen megemlíti. — Ké't és fél év alatt két műtéten estem át. Szerencsésen kihevertem. Kedvem a régi, egyszerű örömökkel beérem ... — Van már kívánsága is, hogy mit főzzek, mit enne. — Káposztát, lecsót már régóta nem ehettem, pedig, hogy szeretem. Most már nincs tilalom — és következmény se, ha jót eszem. Feleségem ezért is nyugodt. No meg azért is, hogy ő sem unatkozik. Három unokánk van már, hol egyik, hol másik van nálunk, mert szüleik tanulnak. — Nemrég ugrott be Csilla, hogy este itthon leszek-e, mert a gyereket elhozná. Neki készülnie kell. Mióta beszélgetünk a napfényt visszatükröző szekrényfal előtt, körülöttünk mint kíváncsi kiscica sündörög az egyik unoka, a 2 éves Klárika. Vezetékneve: Nagy —, de hát az ő termete mellé ez túl hivatalosan hangzik. Nagy az a két kék szeme, s azok ugyanolyan mosolygósak, mint a nagyapáé. Mikor rá-ráterelődi'k a figyelem, mórikálva húzózkodik fel a könyvespolcok alatti ülőkére. Fejét elelfordítja, és látható örömmel fedezi fel, milyen érdekes játék, ha göndörke copfjával „rásöpör” a vastag kötetek gerincére — és haja nagyot rugózik tőle. — Ó most huzamosabb ideig van nálunk — jegyzi meg a nagymama: Ögy 'hogy kisgyerek nélkül sosincs a lakásunk. Szinte visszafiatalodunk tőlük. — Feleségem is derekasan kivette részét a közéleti, közösségi munkából. Baján pártvezetőségi tag volt, Kiskunhalason tizenkét évig alapszervezeti párttitkár a Vízműnél. — Aktív éveikben mennyi idő jutott — magánéletre? — Családi életre? ... Ügy, mint ma? ... Volt úgy, hogy négy-öt napig se találkoztunk „ébren”. Ilyenkor „leveleztünk” a legfontosabbakról. — Mondta is a múltkor egyik lányunk: „Ha apu csak negyed- annyiit tudott volna velünk foglalkozni, mint ezekkel a kis „bütykökkel”... — kapja föl féltőn Klárikát a nagymama. Hogyne, mikor a pirinkó oly váratlanul sírva fakadt. Zokog — keserves könnyeket hullatva — és rettenve búvik az ölelő karokba. Ki gondolta volna, hogy ez az eleven, cserfes lányka úgy megijed, amikor őt veszi célba a fényképezőgép. De lámcsak, nagyapa ölében már ő kacag legjobban azon a borzasztó ijedelmen. Hogy is lenne baj, mikor nagyiék itt vannak mellette. Az unokák nem egy közéleti ember családjában így kapják meg azt a fészekmeleget, aminek csak egy részét tudták éreztetni, átadni, mikor még saját gyerekeik jártak óvodába, napközibe. A nagyszülők külön boldogsága, hogy pótolni tudják az elmulasztottakat — az unokák javára... Hiszen érzéseik mélyén gyakran felmerülnek a „fényes szellők” lángolásának, a családalapítás korának emlékei... Ki meri mondani, hogy „készakarva” mondtak le a családi élet soksok olyan öröméről, amiből mások — mint némelyek mondani szokták — „normálisan” kivették részüket? Igen, az olyanok, akik a közösségért való munkálkodástól inkább „ésszerű távolságban” tartották magukat. Micsoda gazdag életpályát jelezne, ha itt most csak fel is sorolnám Vincze Ferenc életének leglényegesebb sorsfordulóit! Míg a villamosgép-kezelő munkapadtól — 1946-tól — a halasi tanácselnöki székig jutott. Viszont hol lennének a „listában” az életszerű motívumok? Elég — ha kiskunhalasi tevékenykedésének egyetlen időszakát emeljük ki: az 1959. évi városi pártértekezlet határozata alapján meggyorsított iparfejlesztés éveit. — Megállapítottuk, hogy Halason lassú elnéptelenedési tendencia érvényesül — emlékezik Vincze Ferenc. — Például csak ezer- kilencszáztövenhétben 1458 fővel csökkent a lakosság, az akkori lé- lekszám 5,8 százalékával... Az okot is megtaláltuk: egyszerűen nem tudtunk munkát adni az embereknek... Egy megrázó motívum: kilencszázhatvanban —népszámlálási adatokból derült ki, hogy hatszázegynéhány elvált asz- szony van a városban, elvált férfi viszont mindössze száz körül... összehívtuk az elvált asszonyokat, s akkor elmondták, hogy a férfiak elmentek Bajára, Sztálinvárosba, Komlóra — kenyeret keresni... Meg kellett állítani családok felbomlását ... Sok gyerek jövőjéről is volt szó... A párthatározat nyomán kidolgozott városfejlesztési terv irányelveit nyilvános vitára a lakosság elé terjesztették. — Mi, már akkor éltünk a közvéleménykutatás adta előnyökkel. .. Mindjárt megmondom, igen, pontosan 48 992 javaslatot kaptunk a város népétől, s azokban az út, vízellátás és villanyhálózatbővítés után iparfejlesztési javaslatok következtek a rangsorban ... Az iparfejlesztés közüggyé vált. Mit kellet elvégeznie a város párt- és tanácsi vezetésének „csak” az első 7 kisüzem létrehozásáig! Hogy munka legyen. Hogy — ennek révén — az ezerkilencszázhat- vanas 26 559 fős népesség 1968-ban már harmincezerre nőjön. Juthatott sok idő közéleti embereknek, vezetőknek „magánéletre”? Nyilván — a Vincze családban is ez idő tájt „lendült fel” különösen a „levelezés” ... Milyen jó, hogy a szülővé fejlődött gyerekek utólag is sokat átéreznék ebből. Ezért mondják így: „Ha apu csak negyedannyit tudót t volna velünk foglalkozni...” — Csupán fejük búbjáig közéleti emberek fogják fel, milyen groteszk helyzet lett volna a nagy hajtások idején, mondjuk egy esti, idegfeszítfl döntéskeresés közben ilyen szavakkal felállni az asztaltól: „Na — nekem mára elegem volt. Mit bánom én, hogy egy hónappal később indul be az üzem. Megyek haza a gyerekeimhez...” Ilyeneket nekem nem mond Vincze Ferenc. Csak még arra a bizonyos „unatkozásra” vonatkozólag súgja formán: — Nyugdíjason is városi, megyei tanácstag, városi népfrontéig nők vagyok. Meg a megyei tanács jogi és igazgatási bizottságának elnöke, meg... De hagyjuk. Ne gondolják, hogy... Hiába na, szerep tem csinálni. Ami tapasztalat há-j rom évtizedes munkám alatt „be= lém szorult”, jólesik hasznosítaaf most is... Tóth István • — Munkát kellett adni az embereknek! • Nagyapa, nagymama — az egyik unokával. (Straszer András felvételei.)
