Petőfi Népe, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-15 / 62. szám

1979. március IS. • PETŐFI NÉPE • S

TALLÓZÁS EGY STATISZTIKÁBAN

Mit adott a TIT 1978-ban?

A számok önmagukért beszélnek — szokták mondani, s bár tudjuk jól, hogy azért a teljes történetet sohasem mondják el, mégis érdekes és tanulságos végiglapozni azt a több oldalas statisztikai összeállítást, amely a TIT Bács-Kiskun megyei szervezetének elmúlt évi tevékenységéről ad áttekintést.

Mindjárt az első oldal számsorai fölött eltűnődhet az olvasó: a természettudományos szakosztály nyoleszáz, a társadalom- tudományi szakosztály pedig ennél valamivel több — nyolcszáznyolcvan — tagot számlál.

□ □ □

A megyében élő értelmiségiek közül tehát mintegy ezerhétszá- zan emlékeznek még azokra a mondatokra, amelyekkel az államvizsgát követő záróünnepélyen megfogadták;, a szakmai feladatok teljesítésén túl kötelességüknek tekintik' azt is, hogy minél szélesebb körben szétsugározzák azokat az ismereteket, amelyeket az egyetemi, főiskolai évek alatt szereztek.

Ezerhétszáz — vajon sok ez, vagy kevés?

Ennek eldöntéséhez természetesen tudni kellene azt is, hogy mennyi pontosan a megye területén élő értelmiségiek száma, s hogy mennyire igénylik az ismeretterjesztő előadások különböző formáit a Bács-Kiskun megyében élők? Kíváncsiságunkat jobban kielégíti ilyen szempontból az a táblázat, amely azt mutatja, hogy melyik járásban hány tagja van a TIT-nek. Nem lehet véletlen, hogy a kulturális életének mozgalmasságáról nevezetes bajai járásban 323 értelmiségi foglalkozik rendszeresen a tudományos ismeretterjesztéssel, míg a kiskőrösi járásban 158-an, a kiskunhalasi járásban pedig csupán 118-an!

□ □ □

Izgalmas kérdés: vajon az igényekkel, vagy pedig az értelmiség missziót vállaló hajlandóságával vannak problémák az utóbbi két járásban?

Mintha az olvasóban támadt kérdésekre akarna válaszolni; a következő táblázat azt mutatja, hogy hány előadást tartottak a -megye különböző városaiban és járásaiban az elmúlt esztendők során. A táblázatba írt számokat böngészve, módosul valamelyest az előző adatok által sugallt vélemény. Kiderül ugyanis, hogy bár a rendezvények számát tekintve is a bajai járás vezet (1508 előadással), a hallgatóság átlagos létszáma éppen itt a legalacsonyabb : harmincegy. Ezzel szemben az imént még sereghajtónak számító kiskőrösi járásban negyvenketten, a kiskunhalasi járásban pedig negyvenha- tan hallgattak meg átlagosan egy- egy TIT-előadást.

□ □ □

Mindezt összegezve: Bács-Kiskun megyében az előző évinél mintegy ötszázzal több. azaz kilencezer rendezvényt bonyolítottak le, és ezeken csaknem négy- százezren vették részt.

Nagyabb érdeklődés a társadalomtudományi előadásokat kísérte: ilyen témákból ötezer-négyszáz rendezvényt szerveztek’

1978-ban, kétszáznegyvenezer hallgatóval, s a természettudományi szakosztály kétezer-hatszáz rendezvénye mintegy százezer érdeklődőt vonzott.

K. J.

• Ritka madarak vendégeskednek a baranyai Hóból község taván: egy öttagú hattyúcsapat érkezett nemrég. Magyarországról a múlt század közepén, az Ecse- dl-láp lecsapolásával tűnt el a blitykös hattyú. Azóta még vonultukban Is ritkán vetődnek tájainkra. (MTI-fotó — Bajkor József felvétele — KS.)

HATTYŰVENDÉGEK

„ITTEN SZORÍTOTTAM SZÁMTALANSZOR KEZET PETŐFI SÁNDORRAL”

Kokárdás bajai diák a pesti forradalomban

Egészen fiatalon áll a honvédseregbe a jeles bajai orvos 1831-ben született Lajos fia. Az itthoni hatalmasok később nehezen bocsátották meg hazafias buzgalmát, ezért vándorolt a Becsben szerzett orvosi diplomával 1857-ben Bukarestbe. Korának egyik legkiválóbb sebészévé és szemészévé képezte magát. Bajai dr. Fiel- la Lajos mindvégig hű maradt ifjan vállalt eszméihez, ezt tükrözi az 1903-ban Bukarestben kiadott Letűnt napjaimból cimű kötete, melyből az 1848-as márciusi eseményeket idéző fejezeteket közöljük, (hn)

i r *®*#**" 5 •

„Legyünk óvatosak”

Jedlik Ányos, érdemes termé- saettan/árunk, piarista szerzetes volt akkor a pesti egyetem dékánja.

Még márczius kezdetén, egyszer az előadás előtt, atyailag kért, hogy ne elegyedjünk, a mint hallani volt alkalma, valami tervezett tüntető mozgalmakba. Mi tanuló létünkre a tudományokkal foglalatoskodjunk, ajánlotta, hogy legyünk óvatosak és ne keveredjünk más elemekközéputat kitalálni a fődolog lenne.

A mennyi időm volt, néztem az ablakból, a mi alatt az utczán történt. „Talpra magyar, hí a haza”, ez mintha lelkesített volna, de nem tudtam felfogni, hogy miért hí a haza? mi baja van? Hisz mi oly szabadon éltünk és ez az ember azt mondja, hogy rabok voltunk mostanáig? így elmélkedtem, mikor

az előadás kezdete félbe szakította ábrándozásaimat.,

A? öreg Wallstein tanár iparkodott logaritmusokat a talpra magyarral keverni. Mintha félt volna az öreg úr, oly jámboran magyarázott.

A rendkívül ideges, öreg bölcsészet tanár Verney (Wemer) ez nap kimaradt, mert a szabadság szellője hűvösebben fújt a termekben, mint a nyilvános ut- czákban, és félt kijárni. 11 óra felé szafoadúlitunk ki a tanteremből. Az akkori Hatvani most Kossuth Lajos utczában létező Heckénászt féle könyvnyomdánál, nagy népcsoportozat tömörült, oda tolakodtam én is és láttam, az erkélyről vetették a nép közé a lapokat a „talpra magyar” költeménynyel, „Szabad sajtó!”, hangzott minden torokból. Ezt se értettem, de elhittem, hogy jó lehet, mert láttam, hogy mindannyian éljenezték ezen jó hírt.

„Mátúl fogva szabadok vagyunk“

kel.

Mi nem hallottunk semmi mozgalomról, kérdeztem tanuló társaim közül, de egyik sem tudott felvilágosítást adni.

Márczius 15-én csúnyán esett az eső. Én a tavaly eltűnt „Üj- épület” kaszárnyával szemben laktam, az Úri utczán keresztül, az egyetem felé tartottam. Az egyetem térre érvén 7 1/2 óra reggel lehetett.

Az egyetem előtt egy csoport 30—40 ember, a vállukra emeltek egy karcsú ifjú embert, a ki a zsebébül egy papirost vett elő, és fennhangon, lelkesülve, kézivel hatalmasan lendülve szavai értelmét, kiáltott: „Talpra magyar! hí a haza, itt az idő most, vagy soha, rabok legyünk vagy szabadok, s. a. t.”

/Haza felé indultam. Az úton már árultak nemzeti színű szalagokból készített kokárdákat, melyeket mindenki viselt, én is vettem egyet és vele díszítve haza értem, nagy bátyám és nagy- nénémhez, a kiknél laktam.

Micsoda divat ez, kérdezték tőlem, az ebédtől elkésettől, mikor a 3 színű kokárdával büszkélkedve beléptem. Kedves bá- csikám és nénikém, ez a szabadság, egyenlőség és testvériség jelvénye. Mátúl fogva szabadok vagyunk, szabad sajtónk is van, egyenlők vagyunk és az egész világ testvér.

A bácsikám csak csóválta a

fejét, az én tüzes felvilágosításomon. Az előtt oly csendes tanuló, most egyszerre élénk szabadsághős. A néném csak bámult rögtönzött változásomon.

Napok folytak, minden óra hozott új híreket. Az Úri utczában létezett „Pilwax” nevű kávéház, a hova az előtt, is szoktam néha eljárni, most mindennap kellett mennem, mert itten találkoztunk bajtársainkkal. Itten szorítottam számtalanszor kezet Petőfi Sándorral. Azon érez szobor, ottan Pesten, a Duna parton hasonlít sokat, de a természetes élénkséget, a hideg márvány, a hideg érez nem bírja melegen visszaadni.

„Láttam naponta Vasváryt, Jokayt”

i *

Az ifjú ember, a ki e sorokat Olvasta, Petőfi Sándor volt.

Száraz, sovány arczú, hegyes ázakálú álla és hetyke bajusza, egyáltalában mogorva arcza, nem bizalmas benyomást tett reám.

„Miért hí a haza?”

Kegyetlenül esett az eső, felsiettem a 2-ik emeletre, a hol a hallgató termünk volt, kinyitottam az ablakot és néztem a csoport körül szaporodtakat, a kik csak csudálkozva néztek és hallgattak, de arezukon látható volt, hogy nem értették az egésznek jelentőségét.

Ma is mintha látnám előttem, ö alacsonyabb volt nálamnál, közép termetű, karcsú ember, hegyes szákál fedte állát, és gyér bajuszsza volt. Szerény, komoly arezvonásai voltak; a kendő nélküli hosszú nyak, még különösebbé tette az egész egyéni kifejezést. Nem beszélt sokat. Emlékeztem, hogy a forradalom .e napjaiban ő egy tenyérnél szélesebb kardot viselt, oly széles volt, hogy erről jó távúiról meglehetett különböztetni a nap többi hőseitől.

A Pilwax kávéházban azon napokban érdekes, és tanulmá- nyosak voltak a társalgások. Ottan láttam naponta Vasváryt, és az akkor még koszorútlan, de már jó hírű Jokay Mórt, és még sokakat a forradalom nagyjaiból, Vidacsot s. a. t. a kik elhullottak az idő sebes mentében.

Esténként felszólalt, különös ékes szólású Vasváry, vagy egyik, másik, és felvilágosította a közönséget a napi kérdésekről, okúit ez által a nép, gyarapodott az eszme. Alig múlt el néhány hét és megváltozott, tágult a tanulók látköre. Valóban, mintha hártya hullott volna le szemeinkről, és vidámon, reménydús lélekkel néztünk a jövendőbe.

„Ez volt 1848. márczius 15-ke”

Én aikkor igen ifjú ember voltam. Nem tanultam még meg a világ és forgásáról önként, függetlenül elmélkedni. Akkor az így volt.

Manap a divatozó elmélkedés, talán igen is korán korlátlanko- diik. Így jutnak könnyen az eszmék különféle vágányokba. A

A mi ma a jelen, azt mi akkor a jövendőben sejteni mertük, reményeim akartuk, kivívni bátrak voltunk. Ez volt 1848. márczius 15-ke.

Itten kezdődik egy új korszak, egv új élet.

Végig gondolni is alig tudom, hogy mi történt azóta.

Ha toliammal röpülni is tudnék. — itten le kell tennem, — mert le kell borulnom előtted nemzetem sorsa, és bámulnom az 1000 éves létezésedet...”

SOROZATZÁRÓ KIÁLLÍTÁS KISKUNMAJSÁN

Bagi Béla várostájai

• Ófalu, részlet.

Ezer közül is megismerném a kecskeméti festő képeit, tévedhetetlen biztonsággal válogatnám ki városlátomásait, emberformálta tájait. Azt mondanám, hogy stílusa különbözteti meg, különíti el, ha e fogalom nem szűkült volna a közhasználatban a legfontosabb felületkévzö motívumok mikénti alkalmazására. A stílus az ember értelemben vállalom ezt a kifejezést, mert sajátos technikájának, a rongydarabokkal fölhordott pasztell bársonyos puhaságánál jellemzőbb látásmódja, érzésvilága, szemlélete.

Szabó Pál esti holdfényben látta először a kecskeméti városházát, hegyeket képzelt mögéje. Bagi Béla képei furcsamód a messziséget, a távolságot, az emberjárta utakat társítják. A ki tudja honnan idekanyargó és merre baktató utak, azaz a mozgás, a változás, felfedező-vágy jelképei mentén a mozdulatlan időtlenséggel leragadt, lecövekelt kerítések, házfalak feleselése adja talán a kiskunmajsai Ifjú Gárda Művelődési Házban kiállító festő képeit. Ezt emelte ki megnyitójában Gera Sándor, a megyei pártbizottság osztályvezetője is, ezért minősítette izgalmas harmóniának, sugárzó kiegyensúlyozottságnak az 1968. óta rendszeresen kiállító Bagi Béla képi világát.

Szelíd szívóssággal járja a maga útját, látványos újrakezdések, divatos kísérletezgetések helyett a már egyszer megtalált formákban, színekkel — mint a katalógust bevezető Sümegi György írta — bágyadt barnákkal, szomorú zöldekkel, tompa szürkékkel és aggódó kékekkel szövi tovább képírói vallomását. Méghozzá nagyon szorgalmasan és mind meggyőzőbb hangulatteremtő kéz pességgel.

Kicsit jobban odafigyelve érződik, hogy az utóbbi időben részletezőbb festményein nagyobb figyelmet kapnak a valamit megnyitó, a valamit elzáró ajtók, ablakok. Szép kontúrjaik nemcsak díszítőelemként hatásosak, nemcsak egy századok érlelte arány- és formavilág üzenetei, hanem szinte kizsongitják a mögöttük folydogáló életet, szinte kézenfogva vezetik képzeletünket egy ilyenformán talán sohasem volt, mégis dokumentum- hitelűnek ható világba.

A tárlatot Sümegi György rendezte. Méltó zárása az 1978-79- es kiskunmajsai kiállítás-, hangversenysorozatnak.-I —r

• Czollncr tér 10. (A reprodukciókat Straszer András készítette.)

LÁTÓHATÁR

A vidéki ség tünetei

A természet- és társadalomtudományos ismeretterjesztő könyvkiadás egyik sikeres kezdeményezése a Magvető Könyvkiadó „Gyorsuló idő” sorozata. Az elmúlt években könyvek egész sorával segített abban, hogy megfelelő olvasmánnyal lássa el a különböző igényű rétegeket. A nagy példányszámú történelmi, biológiai könyvektől az igényes esszékötetig, filozófiai és politikai művekig terjed a választék. A magasabb példányszám, az egyes könyvek olcsó ára, a viszonylag rövid átfutási idő lehetővé tette, hogy a sorozat teljesítse közművelődési feladatát: napjaink érdekes, többeket izgató kérdéseivel mind több embert ismertessen.

Bánlaky Pál és Varga Csaba közös könyve az „Azon túl ott a tág világ” két tanulmányban foglalkozik a vidékiség tüneteivel. A téma nem új, hiszen a szépirodalom iífyöbbször választott étiből a sok érdekességet, gondot magával hordozó gondolatkörből, és a Forrásban is közölték az e témákat érintő tanulmányokat. Gondolom, hogy ez a két viszonylag rövid tanulmány az olvasók egy részéből lelkes egyetértést, másokból pedig esetleg dühös visszautasítást vált ki.

A nem Budapesten élők egy része — helyzetük nem reális értékelése miatt — sértésnek érzi a vidéki jelzőt, a fővárosban lakók közül pedig többen úgy vélik, hogy nem róluk szólnak ezek a művek. Bánlaky Pál is megkérdezi, hogy másutt nem képzelhető-e el ilyen magatartás, vagy szükségszerű-e, hogy minden kisvárosban ilyen legyen? „A válasz itt: igen és nem. Igen elképzelhető ilyen jelenségvilág, ez a magatartásmodell másutt is. És nem, nem minden kisváros ilyen, sőt talán az ilyenek vannak kisebbségben.”

A két tanulmány közös vonása a szerzők tényekre alapozó kritikai hangsúlyú alapállása. Az „érted haragszom, nem ellened” magatartás munkál mindkettőjükben, mert a szocialista társadalmi rendszertől elmaradó vagy attól idegen jelenségeket, élet-és magatartásformákat, szemléletet és erkölcsöt bírálnak — a szocialista ember és társadalom érdekében. Az egyén és a közösség viszonya izgatja mindkét szerzőt. Tanulmányaikban többször az érdek- és életfelfogás ütközéseket hozzák felszínre. Bánlaky a vi- dékiségmodell jellemző tüneteit ábrázolja, Varga pedig egy nagyközség társadalomrajzából kiindulva „a mai minimumhoz képest elég maximális cselekvést javasol” a közösség, az együttes cselekvő művelődés érdekében.

Bánlaky Pál „A vidékiség tünetei” címet adta tanulmányának. Célja, hogy egy modellt mutasson be, amely elsődlegesen a kisvárosokban érvényes. Elsősorban az értelmiségről — vagy szellemi munkásokról? — beszél. Ügy véli, hogy ez a magatartás, ennél a rétegnél természetes módon alakul ki. De egy nagyon lényeges megjegyzésével, a pozitív cselekvés lehetőségét is jelzi: „Mondhatjuk akár azt is, sok esetben az ott (a kisvárosban) élők külön erőfeszítésére van szükség ahhoz, hogy ne alakuljon ki.” — írja. Majd bizonyító erővel utal a magatartásforma okára, a szűk munkahely-lehetőségre, a kulturális szokásoknál pedig a választékhiányra. Mindezek kényszerpályára terelhetik az értelmiséget. Az előbb említett kényszerpálya persze nem biztos, hogy mindenkor kellemetlen, hiszen „jóféle otthonosságérzés alakulhat így;talán esetenként más is: fészekmeleg

védettség-védekezés minden külső hatás ellen.”

Részletesen elemzi a történelmi előzményektől nem elválasztható „vidékiség” három tényezőből összetett fogalmát. „Ezek: a viszonyítási alap beszűkülése, a helvi hierarchia abszolutizálása és a helyi értékrendhez igazodó életforma.” Az elemzést valósághű, és az olvasó tanasztalataival is összeegyeztethető példákkal illusztrálja. A modell, amit vázol, nem követésre méltó, de nem tagadhatjuk: van. Mi a jellemzője? Többek között: a cselekvések mozgatórugója a kényelmesség, a konfliktusmentességre való törekvés, a moziba járni nem sikk „elmélet” * gyakorlata, a társas kapcsolatok leszűkülése a fehér- asztal-összejövetelekre, a meg- ideologizált magatartás, és ha ide az stb.-t írjuk, akkor nem formálisan jelezzük a szerző gazdag példatárát.

Meggyőző stílusú tanulmánya végén a szerző az általa vázolt vidékiség magatartásmodell újra- teremtődésének veszélyes lehetőségéről beszél. „Ismerni vélem, mert megéltem hatásait én is, félek tőle, és nagyon utálom, ezért írtam meg mindazt, amit tudok — sejtek — róla” — írja írása utolsó mondataként.

Varga Csaba I.-ben, a szőlőtermelő nagyközségben járt, ahol sok egyéb között azt a folyamatot figyelte, amikor „a szőlőt egyedül, a családi kalákában kapáló, kézi permetezővel dolgozó szőlősgazda nagyüzemi gépeket vezérlő, helikopterrel permetező brigádban dolgozó szakemberré válik.” Ennek hátterében ott a sok gonddal járó szövetkezeti egyesülés, amelynek eredménye az ország legnagyobb szőlő- és gyümölcstermesztő üzeme. Ott van a szegény falu gazdag lakókkal, a nehezen születő vízmű, a tenni- akaró, de félrecsúszó községi vezető lebukása, a vidékiség fentebb említett jegyeit magán hordozó magatartás. A szerző jól érzékelteti, hogy a további minőségi fejlődés feltétele a demokratizmus kiszélesedésén alapuló, az anyagi javakkal összecsengő kulturális magatartás kialakulása. Konkrét javaslatokat dolgozott ki a megvalósításra is. „A most utópiája” látszólag — és néhány esetben valóban — nem igazodik a vázolt helyzetképhez, de a közösségi művelődést sürgető, kipróbált módszereket ajánló, a múltba is gyökerező javaslatai elgondolkodtatóak.

A két tanulmány szerzőjével lehet vitatkozni, de jobbító szándékú magatartásukat elutasítani, szocialista értelmiséghez méltó tenni akarásukat megkérdőjelezni nem lehet. Érdeklődéssel várhatjuk további érdekes, figyelmet felhívó írásaikat.

Komáromi Attil»