Petőfi Népe, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
í w 1979. janntor 1. Nemzeti kincsünk: a föld A föld, amely mindennapi kenyerünket megtenni, szilárd alapja minden gazdasági és társadalmi tevékenységnek. Nemzeti kincs. Senkinek sem lehet közömbös, hogy mire használjuk, hogyan gazdálkodunk vele? „Társadalmunk szocialista fejlődése szükségessé teszi — olvashatjuk az MSZMP XI. kongresszusának programnyilatkozatában, — hogy minden termelési eszköznek, így a földnek a hasznosítása is feleljen meg a társadalom, a dolgozó közösségek, az állampolgárok egyetemes érdekeinek.*' • Fekete-fehér légifénykép-nagyítás térképkészítési célra. Csökkent a termőterület Kevesen tudják, hogy Magyar- ország összes területének 73 százaléka mezőgazdaságilag hasznosítható, ami ^ nagyon kedvező arány. Sajnos, az ország mezőgazdaságilag megművelt területe — főként a szántó, a szőlő, gyümölcsös, rét — állandóan csökken. Az elmúlt 30 évben mintegy 800 ezer hektárnyi földet vont ki a mezőgazdasági termelésből a nagy arányú építkezés, iparfejlesztés, de számottevő veszteséget okozott a pazarló földhasználat is. A termőföld bizonyos mértékű csökkenésével a jövőben is számolni kell. Ezt a folyamatot azonban szükséges lassítani. Törekedni kell arra, hogy ne a legjobb minőségi földeken jelöljék ki az új beruházások helyét és az utakat is az eddiginél körültekintőbben tervezzék meg. Az idén január 1-ével hatályba lépett földvédelmi törvény és végrehajtási rendeletéi előírják a legfontosabb tendőket. Sőt, a földek használóit anyagilag is ösztönzik a rendeletek betartására. A mulasztók felelősségre vonása nem maradt el és a tekintélyes pénzbírságok hatására mérséklődött ugyan a pazarlás, de nem szűnt meg teljesen. A határszemlék megállapításai szerint az elmúlt öt év átlagában, évente mintegy 30—40 ezer hektár föld maradt parlagon, 130 ezer hektár pedig vetetlenül. Ebből is látszik, hogy a termőterület rendeltetésszerű használata még mindig nem felel meg mindenben a társadalmi érdekeknek. Hátráltatják a földek hasznosítását — főleg az Alföldön —, a nagyüzemi táblákba beékelődő, elhagyott, romos tanyák. A következő években közel 6000 lakatlan tanyaépületet kell lebontani és a területüket az újrahasznosításra alkalmassá tenni. Jelentős előrelépés várható az üzemek közötti földrendezés lebonyolításától is, a földek tartós használatba adásának lehetősége pedig jelentősen növelheti a parlagföldek hasznosítását. Űj ingatlan-nyilvántartás A földek, ingatlanok értéke a nemzeti vagyonnak 52 százalékát képezi. Ennek a vagyonnak a megbízható leltára most készül. Az új egységes ingatlan-nyilvántartás munkáját 1973-ban kezdték el a földhivatalok. A kormány döntése alapján a megyékben 1980 végéig, Budapesten pedig 1981 végéig kell befejezni a felmérést. A feladat rendkívül bonyolult és felelősségteljes. Alapvető követelmény, hogy a nyilvántartás ne csak a készítése időpontjában, hanem mindenkor egyezzék a valósággal, tehát minden változást be kell jelenteni, hogy azok átvezetése megtörténhessék. Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a tulajdonosok az ingatlanokat érintő változások jelentős részét nem jelentik be, ami a költséges nyilvántartás gyors elévülését vonja maga után.. Kívánatos lenne, ha a tulajdonosok ennek a kötelezettségüknek is maradéktalanul eleget tennének. Az új ingatlan-nyilvántartás jogi és gazdasági jellegű, közhitelű hatósági leltár és mint ilyen, nem elégítheti ki a mező- és erdőgazdasági nagyüzemek sajátos nyilvántartási igényeit. Ezért az év első felében miniszteri rendelet jelenik meg az üzemi földnyilvántartás és a táblatörzs- könyv vezetéséről. Ezek tartalmazzák majd az ingatlan-nyilvántartás adatait — táblanagyságot, művelési ágakat, földminőséget —, és feltüntetik a sajátos üzemi, termelési igényeket. Az új ingatlan-nyilvántartásban a termőföld minőségét még ma is a múlt század végén kialakított kataszteri tiszta jövedelemmel, az aranykoronával jelölik. Kétségtelen, hogy ez a jelzés mostanra elavult, ezért a minisztérium már foglalkozik egy tudományosan megalapozott, korszerű, új földértékelési rendszer kialakításával. Ez a mezőgazdasági termelést, a hozamok alakulását leginkább befolyásoló és hosszú távon állandó természeti tényezők alapján fejezné ki, a termőföldek egymáshoz viszonyított értékét, minőségét. Bevezetésére azonban csak akkor kerülhet sor, ha a népgazdaság helyzete mégengedi. Közös érdek és kötelesség A földügyi szakigazgatás feladatkörébe tartozik egyebek között az is, hogy földmérési alaptérképet készítsen az ország egész területéről. Ezek a térképek szolgálnak alapul az ingatlan-nyilvántartások elkészítéséhez is. Évente mintegy 450 ezer hektárnyi terület felmérését végzik el, ami egy átlagos megye nagyságának felel meg. Mindebből látható, hogy a földügyi szakigazgatás rendkívül sokoldalú államigazgatási tevékenység. A kívánt eredmény azonban csak akkor érhető el, ha a föld védelmét szem előtt tartják azok is, akik kijelölik a leendő utak, üzemek, települések helyét. El kell érni, hogy a helyhez kötött létesítmények kivételével, ne a jó minőségű földeket vonják ki a mezőgazdasági termelésből és a szükséges területnél többet ne vegyenek igénybe. Gondoskodni kell arról is, hogy a földhasználók se hagyják parlagon a rendelkezésre álló termőterületet. Az MSZMP XI. kongresszusának programnyilatkozata kimondja: „A föld a Magyar Népköz- társaságban — a tulajdon formájától függetlenül — nemzeti kincs...” Védelme, hasznosítása, közös érdekünk és kötelességünk. Vadas Zsuzsa Szikra. Jól termő gyümölcsösök, szépséges ártéri erdő, Holt-Tisza, túlzsúfolt üdülőtelep ... Ennyit tudnak Szikráról Bács-Kiskunban, akik még sohase jártak itt, legfeljebb hallottak róla. De nem sokkal többet azok a gyalogos, vagy akár autós városiak sem — kecskeméti, "félegyházi, hétvégiház-tu- lajdonosok — akik talán sose tértek le az állomás és az üdülőtelep közötti jól szabott útról... Pedig a tanyák még viszonylag zárt világa különös értékeket őriz egy hagyományos kultúrából, mely pusztulóléiben van. Talán azt is kevesen tudják, hogy mennyien élnek még itt: a földhöz, a tájhoz makacsul ragaszkodó őslakók, többnyire idős emberek, hetvennyolcvan évük súlyával megra- kottan. Mivel töltik a hosszú téli estéket? Miféle titkokat, küzdelmeket őriznek magukban? Hiszen ők szelídítették erdővé a vizenyős ártéri vadont, szántókká, kertekké, gyümölcsösökké a homokos pusztaságot... Keresem őket, a ma is dolgos kezűeket, hajnalban kelőket, a fiatal korukból cselédemlékeket hurcolókat, a tájjal, a ki-kinyo- muló Tiszával világéletükben küszködőket. Keresem őket, a tanyák, görbe dűlőutak, régen volt gyepsorok — ma faluvégek — la- cóit. Hóba takarva nyargal a szél, a tanyák még távoliak. Hol a földút? Talán az a két didergő gyermekakác őrzi bejáratát... A Tánczos Istvánék otthona a dűlősoron, régi nagygazdaház. Most két család lakja. A konyha félhomályában apró, szőrös, szakállas ember ül, akár egy mesebeli erdei manó. Mellette balta, tönk, fűrészbak. A terebélyes Tánczosné lezavarja a macskát a hokedliról, dohog, hogy az „öreg” mindig rendetlenséget csinál. És előkerül a kincs, az új tekerőlant ... — Hát ezeket csinálom, meg a t citerákat — mutatja féltve — fú- jogatva alkotását a mester. Odahajol, erősen fülel... A hang* szerből — reszelve, nyikorogva — valami barbár összhangzat tör elő/ — Bepárásodott a bélhúr — védekezik. — Pedig papírdobozban őrzöm. Hanem odaát, a szobában nem fűtünk... A legfontosabb, hogy a tekerő vékony, könnyű fából legyen, leginkább csomótlan fenyőből — magyarázza átszellemültem Ha folt kell bele, szépen szálára fordítjuk, csontenyvvel beragasztjuk, a bélhúrokat fehérre mossuk, deszkára kiszögezzük, varrógépolajjal átkenjük ... Miért nem veszek húrokat? No hiszen! A múltkor beutaztam Kecskemétre a hangszerboltba, de csak ámultak. Azt se tudták mi az a tekerő! Mondtam is a boltosnak: maga se ment még az ajtaja küszöbénél tovább... Én meg: már öt-hat éves forma gyerekként settenkedtem át a szomszéd tanyára — ahol házi mulatság vplt —, hogy meglessem a tekerő minden por- cikáját... — Később — legénykorában — foglalkozott-e hangszerkészítéssel? — Nem foglalkoztam én, csak észben tartottam... Hát miből éltünk volna?! — kérdez vissza nekiindultan. — A hadirokkant apámat, meg a húgomat is el kellett tartani! A hangszert vagy veszik, vagy nem ... Nagygazdánál voltam napszámos. Aztán az erdészetben csapatmunkás. Fordítottuk a földet, ültettük a fákat februártól áprilisig... Az erdőt, azt szerettem — teszi hozzá halkabban. — Azt is mondja el, hogy a nyugdíja ezerszáz forint! Az orvos meg pihenést rendelt... — koty- tyant közbe az asszony. — Szoktam vállalni szőlőmun- kát, mert a nyugdíj gyenge. A hangszereket meg — ha tudpm — eladom. Most télen lesz időm, csajt a szemem ne romlana any- n.vira, csinálom a tekerőket... Riadtan pillant fel. — Jaj, hát fényképeznek? Várjanak! Megfésülködöm. □ □ □ A lakiteleki faluvégen Lipóczki Anlalék háza kívülről olyan, mint az átlag. Az udvaron, a drótkerítésnek támasztva több tucat halászháló. — Az asszony? Tejért ment a faluba — közli a férj. Idős ember, alig vánszorog a széktől az asztalig. Várunk, nézzük egymást csöndben. Majdnem vak — állapítom meg — a szemét se látni a sokdioptriás szemüvegtől. Nehezen lélegzik — Sárgaméreg — mondja. Ezzel dolgozott a téeszben, amíg tudott ... Nyolc éve az asszony pá- tyolgatja. Megérkezik Lipóczkiné, frissen veregeti kiskabátjáról a havat. Nem gondolná senki, hogy közel a hetvenhez. — Rólam akar írni? Kíváncsi valaki az én életemre? — kérdezi csodálkozva. — Nem volt az olyan vidám ... küld felém egy szomorkás mosolyt. Fényképeket vesz elő — hogy megmutassa a valamikori, könnyű léptű fiatal- asszonyt: n:? r.rs?'?-.-- '! •• — Tiszakécskqj 'yagypk,. „kilencen voltunk testvérek. Tizenhat éves koromban kért meg az uram, • A mester és legújabb alkotása. Lassan sötétedik, de ő csak mesél. Végigvezet a tisztaszobán: régi gerendás, hideg, az ágy vastag dunyhákkal rakott. Az asztalon egy öreg rádió. Azt mondja: tévéjük nincs... Sötétedik. Tovább kell, hogy vigyenek a behavazott dűlőutak — a tarsolyomban a halászasszony életballadájával — tovább kell, hogy vigyenek: másokhoz is, tiszai öregekhez. Posváncz Etelka hozzámentem. 1926-ban költöztünk Szikrába, a rétaljába. Házbérben laktunk, szegényen. Az uram tanítani akart a mesterségre: halász volt. Beleültetett a ladikba, kezembe adta az evezőt, és neki a víznek! Jaj Francis — most mi lesz veled — kérdeztem magamtól — de nem lett semmi. Hanem az uram— az első —öngyilkos lett. Nagyon ivott. Emlékszem, a bakancsomba rejtettem előle a pénzt, nehogy a maradékot is eligya... Meghalt. Én meg ott maradtam a két kislánynyal és egy csomó adóssággal. Jártam a Tiszára... Istenem, de sokat fáztam hajnalonként! Még csillagos volt az ég, mikor én már mentem, az erdőn keresztül, ki a vízre. Ügy háromtól tízig dolgoztam, a két lányom meg az ablakban leste, hogy mikor jövök: nem fúltam-e bele, nem löktek-e bele a Tiszába? Mert volt ilyen is, a szerszámért, a halért... Szakad belőle a szó, nem tudom levenni a szemem az arcáról, balladát mond, az élet balladáját: A kistiszai zsilip felé járok. Ügy megyek oda ki, akár az udvarra. Tudom merre vannak a veszélyes, víz alatti duccsok, Tudom, mikor, hol jár a ponty, a törpe, a kárász, a keszeg, mert az iszaposban csak ezek maradnak meg. Tavas,'-—’! a szélre rakom a varsákat, uct mozog a hal, nyáron bentebb, ősszel a legmélyebben. Van aki télire is kirakja a sűrű szemű hálót. Én már nem. Ha a Tisza nincs az én életemben, nem is tudom hol lennék. A víz, az erdő valahogy megnyugtatott. Felragyog az arca. — Ismerek két öreg tölgyet! Azok már lánykoromban is ott voltak, ahol most. Tudom: melyik a vidrás fa a parton. Tudom, • Tánczos István és felesége, SS udvari kapu előtt búcsúzéban. merre dobognak az őzek az ártéri füzesben. Ismerem a legszebb kőriseket. Mert csak a kőrisfa jő varsanyélnek: az nem szívja be a vizet. Zörgést hallunk kintről, megjött Lipóczki bácsi komája felszerelkezve. Minden hónapban hajlandó megnyírni az öreget egy féldeciért. Franciska nénivel közben mi már a nagy tiszai árvizeknél tartunk: — 1970-ben egy őzet mentettem; Egymagám emeltem a ladikba, pedig már hatvanéves voltam ... Akkor elkapott egy nagy árhullám, olyan, hogy a szemem., láttára csavart ki egy százéves nyárfát. Rádobott egy törött fűzre. Bebecsapott a víz, kiabáltam is, de a zúgástól nem lehetett hallani... Azóta tudom, hogy amerre a víz gátat szakít, arra nem szabad menni. Még szerencse, hogy a halásztársak megláttak ... „ VISZNEK BEHA VA ZOTT DŰLŐUTAK. Tanyai emberek a Tisza mentén • Csak a kőrisfa jó varsanyélnek szer András felvételei.) magyarázza Lipóczkiné. (Stra(21.) Kedves főorvos úr, én annak örülnék a legjobban, ha egyenesen színes felvételeket készítene az egész emeletről. Hadd lássák a családtagok is, hogy miről tetszett meggyőződni a saját szemével. Semmit ne tessék elhamarkodni. Hátha csalódást okoznak a mellékhelyiségek. Szabadna megmutatnom azokat is? Velemi doktor soha nem élt vissza a magasságával, sőt néha kényelmetlennek érezte. Most szívesen nézte le a pipás vigé- cet. — ön valóságos idegenvezetővé képezte ki magát erre az alkalomra — állapította meg udvariasan, s ebből csak Edit értette meg a lenézést, amelynek jogosságát el kellett ismernie. Nem vették észre a szobában sétáló öreg Burjánt. Igaz, ajtót nem kellett nyitnia a nyugdíjasnak, puha cipője sem kopogott a padlón, de eléggé meglepte Burján Pétert, hogy tudomást sem akarnak szerezni jöttéről. Nem ment beljebb, mindjárt behúzódott az ajtó melletti sarokba, ahova a lakás legkopottabb székét dugták. Erre ült le az öreg, s várta, hogy észrevegyék. 28. Sértődött panaszosság vonag- lott Paula púderes arcán. Az volt a rögeszméje, hogy jelentőségét, tényleges kiválóságát mindenáron kisebbíteni akarja a mérnöknő. — Fölöttem nem uralkodhatsz. És a szeszélyeiddel se próbálj kibillenteni az egyensúlyomból. — Miről beszélsz? — Arról, hogy megy minden simán, szegény Dezsőkém kiteszi a lelkét, te meg úgy fanyalogsz, mintha áldozatot hoznál. Még nem késő bevallanod, hogy megbántad! — Más megbánni valamit, és megint más úgy lelkendezni, ahogy a gyerekek teszik, ha fagylaltot kapnak! Ezt az egész felhajtást csak szükséges rossznak tekintem. Az én kiindulási pontom csak ezen túl kezdődik. — Engem meg ez nem érdekel. Tudomásul veszem, hogy fenntartod magadnak a jogot az örökös különcködésre. — Mindig fojtogatsz, ha csak teheted. Ez a te legfőbb különcséged. összerezzentek, amikor meghallották az öreg testetlen hangját: — De nagyon szánlak benneteket, ti szegények ... Lúdbőrösek lettek a váratlan szótól, s ijedelmük akkor változott méreggé, amikor megpillantották a sarokban üldögélő Burján Pétert. Sírásra görbült szájjal rikácsolt rá Paula: — Mit rémisztget itt, mint a hazajáró lélek! ízetlen viccei vannak a papának! Nem lehetett rá haragudni a pörölésért, mert csakugyan megijedt. Engesztelőn sétált feléje az öreg. — Nyugodj meg. A fene sem akart elbújni. Jöttem rendesen, de annyira belemerültetek egymás szapulásába, hogy észre se vettetek. Ne civakodjatok... Edit már ráncba is szedte magát. — Nem civakodunk. Különcködünk. Kérőn ajánlotta Burján Péter: — Azt se tegyétek. Az ilyesmit hagyjátok meg a magamfajta vénülő embernek. A mérnöknő illedelmes és szelíd volt apjához, ezért nem hangzott sértőn a megállapítása: — Ami azt illeti, édesapámnak is van épp elég különcsége. Most melyik aktuális? Ügy tett a nyugdíjas öreg, mintha hálás lenne a kérdésért. Hibátlanul sikerült mímelnie a mókára készülő jókedvet. — Most például az a különc ötletem támadt, hogy lakást akarok venni. Vagy akár egy egész házat Állítólag jó helyen járok, mert az újság szerint ez a ház eladó. Szeretettel, kímélettel figyelmeztette Edit: — Édesapám ... Vendég van a háznál... Jámbor és jókedvű maradt Burján Péter, de egyúttal csökönyös is. Ráfoghatták volna, hogy kissé megártott neki a sör a Sárga Csikóban. Pedig olyan józan volt, mint a tűzszerész, aki aknát akar közömbösíteni. (Folytatása következik.)
